Erdély pénztörténete — a fejedelmi pénzverés kialakulása (1527–1613).
A bécsi Kunsthistorisches Museum éremtárában folytatott kutatás során áttekintem és feldolgozom a gyűjteményben található, korszakban kibocsátott, erdélyi veretű pénzérméket, valamint az ausztriai leletadatokat. A bécsi gyűjteményt a 16. században hozták létre, éppen abban az időszakban, amelynek erdélyi vereteit tanulmányozom. A császári gyűjtemény kezdettől fogva univerzális gyűjtőkörű volt, nemcsak a birodalom által kibocsátott pénzérméket, hanem a külföldieket is gyűjtötték — a teljesség igényével. A bécsi éremgyűjtemény ennek köszönhetően nagyon gazdag magyar veretekben (sokszor ritkaságokban), kutatási témám feldolgozása során ezért is tartom fontosnak a bécsi kutatást. A korábbi magyar numizmatikai kutatás elhanyagolta a bécsi gyűjtemény feldolgozását, pedig a Kárpát-medencén kívüli legjelentősebb magyar gyűjteménnyel rendelkező múzeum számunkra feltáratlan anyaga komoly hozadékkal bír(hat) pénztörténeti kutatásunkban.
A magyar aranyforint forgalma a középkori Dalmáciában
A középkori Magyarország pénzei egyes évszázadokban kitűnő minőségüknek köszönhetően komoly szerepet játszottak a szomszédos országok pénzforgalmában. Horvátország Tenger melléki területein a 11. század második felében – összefüggésben a hadi és politikai eseményekkel – szép számban foroghattak magyar ezüstpénzek. A késő középkorban pedig a magyar aranyforint tűnik fel, felbukkanását egyaránt szokás hadi eseményekkel összefüggésbe hozni és kereskedelmi kapcsolatokkal magyarázni. Bár az egykori Jugoszlávia éremleleteinek összefoglalása már az 1980-as években megjelent, az eltelt évtizedekben újabb leletek kerültek elő, másrészt kívánatos egyes múzeumok gyűjteményi anyagának (újra)tanulmányozása is.
Kutató munkámat Horvátország távolabbi területein kezdtem meg, mivel a hozzánk közeli Szlavónia sok tekintetben azonos pénzforgalmi jellegzetességeket mutat, mint a középkori Magyar Királyság más területei. Az 1820-ban alapított spliti Régészeti Múzeum numizmatikai gyűjteményének adottságai (mintegy 70 ezer érme) indokolták, hogy a kutatást ebben a múzeumban kezdjem meg. Az itt őrzött magyar aranyforintokat a numizmatikai előírásoknak megfelelően megvizsgáltam, meghatároztam és katalógus szerűen leírtam. A kutatási idő alatt átnéztem a rendelkezésre álló leletadatokat. A kutatás során a gyűjteményben további középkori magyar pénzekre bukkantam, ezeket is leírtam, illetve egy későbbi kutatás számára az adatokat rögzítettem. Bízom abban, hogy kutatásaimat más horvátországi helyszíneken is tudom majd később folytatni, de ezek előtt szükséges lesz a spliti anyag (az ezüstpénzek) teljes körű feltárásának folytatása.
A magyar aranyforint forgalma az Ibériai-félszigeten
Barcelonai kutatásaim és a Sant Pere de Rodes monostorában talált negyvenöt magyar aranyforint rávilágítottak arra, hogy bár mai tudásunk és előzetes adatgyűjtésem alapján az Ibériai-félszigeten nincs a magyar aranyforintnak a katalán lelethez hasonlítható jelentőségű és mennyiségű előfordulása, de várható további adatok felbukkanása, és ezáltal a pénzforgalmi kép változása. A korábbi magyar numizmatikai kutatás elhanyagolta az Ibériai-félsziget leletadatait, kutatásaimmal ezt szerettem volna pótolni. A Sant Pere de Rodes éremlelet magyar aranyforintjainak újrafeldolgozása során hívták fel a katalán kollégák a madridi gyűjtemény gazdagságára a figyelmemet. Ajánlásukkal vettem fel a kapcsolatot a madridi Nemzeti Régészeti Múzeum numizmata kollégájával, hogy előzetesen felmérjem a gyűjtemény adottságait: az ott őrzött érméket, illetve a gyűjtemény adattári lehetőségeit. Spanyolország legjelentősebb éremgyűjteményéről van szó (mintegy 350 ezer műtárgy), ezért abban bíztam, hogy madridi kutatásaimmal a magyar aranyforint fogalmi területének délnyugati határait fel tudom térképezni, különös tekintettel az 1930-as években Cádizban előkerült magyar aranyforintra. Az itt őrzött magyar aranyforintokat a numizmatikai előírásoknak megfelelően megvizsgáltam, meghatároztam és katalógus szerűen leírtam. A kutatás során a gyűjteményben további középkori magyar pénzekre (ezüstdenárokra) bukkantam, ezeket is leírtam, illetve egy későbbi kutatás számára az adatokat rögzítettem. Sikerült újabb leletadatot is találnom, ismét csak Cádizból! Abban bízom, hogy eredményeim révén Huszár Lajos máig használt térképét az Ibériai-félsziget vonatkozásában újra lehet majd rajzolni.
Középkori magyar aranyforintok Katalóniából
1989-ben egy katalán kolostor (Sant Pere de Rodes) felújítása során kiemelkedő jelentőségű késő középkori, illetve kora újkori éremkincs került napvilágra, amelyet 1999-ben publikáltak is. Az 1520-as években elrejtett lelet 658 érméjéből 348 volt arany. Közülük a negyvenöt magyar aranyforint a Luxemburgi Zsigmond (1387–1437) uralmától Jagelló II. Ulászló (1490–1516) uralkodásáig terjedő időszakot fogja át, a legkésőbbi évszámuk 1512. Nem ez az Ibériai-félszigeten a magyar aranyforint egyetlen előfordulása, amint arra már egy, az 1930-as években megjelent spanyol nyelvű publikáció felhívta a figyelmet, bár Huszár Lajos a leletadatok feldolgozásakor az Ibériai-félsziget (tehát a mai Spanyolország és Portugália) területén nem mutatta ki a magyar aranypénz jelenlétét. A lelet magyar aranyainak belső arányai a korabeli magyarországi pénzforgalmi arányoknak felelnek meg. Ez pedig egyértelműen arra utal, hogy a magyar aranyak az 1510-es években kerültek el Magyarországról, valószínűleg együtt, egyösszegben. Talán egy budai szefárd zsidó kívánt rokonain segíteni, vagy éppen csak üzletelt velük; de legalább ekkora a valószínűsége annak, hogy Anne de Foix királyné egykori udvartartásának egyik délfrancia tagja juttatott haza a Magyarországon felhalmozott készpénzvagyonából rokonainak, esetleg hazatérvén, magával vitte Budán megszerzett pénzkészletét. Hogy a magyar pénzek hogyan jutottak a szerzetesekhez, nem ismert. A lelet magyar aranyforintjainak záródása alapján ez 1512 után történhetett, de nyilvánvalóan még II. Ulászló életében, mivel II. Lajos (1516–1526) egyetlen aranyforintját sem tartalmazta a lelet. Ennek a katalán/délfrancia kapcsolatnak emléke a Sant Pere de Rodes monostorában talált negyvenöt magyar aranyforint. A korábbi magyar numizmatikai kutatás elhanyagolta az Ibériai-félsziget leletadatait, a lelet magyar részének újrafeldolgozása során ezt is szerettem volna pótolni.
A késő középkori moldvai-magyar gazdasági kapcsolatok a moldvai éremleletek tükrében
Hunyadi Mátyás (1458–1490) államának kiemelten fontos partnere volt a Moldvai Fejedelemség. Bár Mátyás moldvai hadjárata — a korabeli magyar propaganda állításával szemben — vereséggel zárult, az ekkor megkötött béke mégis megalapozta a két állam békés egymás mellett élését, gazdasági kapcsolatainak fellendülését. Mátyás és a moldvai fejedelem, Nagy (III.) István (1457–1504) viszonya később sem volt súrlódásoktól mentes, de a közös ellenség — az Oszmán Birodalom — együttműködésre, a kapcsolatok fejlesztésére kényszerítette a két uralkodót. Ennek a virágkornak tanúi és bizonyítékai Mátyás pénzreform után vert denárai, amelyek a korszakban, illetve később elrejtett moldvai éremleletekben tekintélyes számban fordulnak elő. Iaşiban és Suceavaban folytatott kutatásommal arra vállalkoztam, hogy a korszak moldvai pénzforgalmát az éremleletek segítségével bemutassam, különös tekintettel a magyar arany- és ezüstpénzek pénzforgalomban játszott szerepére.
Iránytű. Bevezetés a magyar történettudomány kutatás-módszertanába
A magyar történettudomány nem rendelkezik olyan, nemcsak az egyetemi hallgatók, hanem az érdeklődő nagyközönség számára írt „zsebkönyvvel” mint Ahasver von Brandt Werkzeug des Historikers című, tizennyolc kiadást megért történettudományi bevezetése. Az eleddig egyetlen teljességre törekvő, sokáig egyetemi jegyzetként használt munkát Lederer Emma írta a hatvanas években (A történelem tárgya, módszere, a segéd- és rokontudományok elemei), hetedik változatlan kiadásának javított kiadása 1990-ben jelent meg. Ez nem jelenti azt, hogy az említett két munkában tárgyalt egyes résztémakörökben ne jelentek volna meg színvonalas magyar nyelvű összefoglalások az elmúlt években, de egyetemi oktatóként félévről félévre tapasztalom, hogy egy általános vezérfonal nagyon hiányzik.
A készülő mű földrajzi, időrendi és tematikus kereteit nagyban meghatározza, hogy a magyarság és hazánk történetének kutatásába kíván bevezetésül szolgálni, azaz fókuszába a magyar őstörténet és a Kárpát-medence történetének honfoglalástól napjainkig terjedő szakasza kerül (értelemszerűen lesznek olykor e kereteken kívül eső témák, de ezek inkább kivételként erősítik a szabályt).
Három egységben tárgyalom a témát: az első rész a magyar történelem forrásaival, a második a húsz legfontosabb történeti segédtudománnyal, a harmadik pedig módszertani kérdésekkel foglalkozik.
A projekt ideje: 2020-2024
A magyar múzeumügy a jogszabályalkotás tükrében (1777–2010) monográfia elkészítése kapcsán végzett kutatások
Módszertani szempontból először mindenképpen szükségesnek látszott a múzeumügy jogszabályi anyagának elhelyezése a kulturális igazgatáson belül (Múzeumi jogszabályok a közigazgatási joganyagon belül). Egy szűkebb közigazgatási jogi részterület, a múzeumokra vonatkozó jog monografikus és interdiszciplináris módszertanú feldolgozása, elemző ismertetése során ugyanis Magyary Zoltán (1888–1945) alábbi gondolatait figyelembe véve, a kiváló tudós által megfogalmazott célokra szeretettem volna koncentrálni: „A szakirányú tevékenység részletes tárgyalása azt kívánná, hogy az összes igazgatási ágakat sorra véve kifejtsük azok hatáskörét, szervezetét, eszközeit, eljárási módjait, a rájuk vonatkozó jogszabályokat és az illető közigazgatási ág feladatait és eredményeit. Mivel azonban a szakirányú fejlődés minden ágában különböző, bemutatása a közigazgatás feladatkörének mai rendkívüli kitágulása mellett együttvéve olyan terjedelmű lenne, hogy csak kötetek sorozatában, monografikusan dolgozható fel.” Manapság a múzeumi terület joganyaga — más kulturális jogterületekkel együtt — a közigazgatási jog különös részébe, a humán közszolgáltatások jogába, azon belül pedig a kulturális igazgatás tárgykörébe tartozik. A múzeumügy jogi normáinak többségét gyakran változó ágazat-, illetve feladatspecifikus törvények és rendeletek tartalmazzák: ágazati jogszabályok jelölik ki az alkalmazandó anyagi, eljárási és szervezeti normákat. A joganyag első, teljességre törekvő összefoglalására viszonylag későn, csak az 1970-es években került sor.
A magyar múzeumügy törvényi szabályozásának fejlődését — az újkori európai művelődéstörténetben ismert múzeumtípusok ismertetése (Múzeumtípusok az újkori európai művelődéstörténetben) után — hét kronológiai egységben mutatom be. A kezdeteknek ugyanis a Ratio Educationis azon előírásait tekintem, amelyekben Mária Terézia a budai, majd pesti egyetem muzeális gyűjteményeiről rendelkezett. A néhány éven belül hivatalosan is létrehozott Brukenthal Múzeum és a Teleki Téka már az államhatalomtól független múzeumalapítási szándékokat jelzi (A kezdetek — a Ratio Educationis múzeumi rendelkezései). Ezt követően alapította meg gr. Széchényi Ferenc a Magyar Nemzeti Múzeumot (1802), amivel kikényszerítette a kérdéskör első országgyűlési szabályozásait: a magyar országos Széchényi-könyvtárról szóló 1807. évi XXIV. törvénycikket, majd a Nemzeti Muzeum felállításáról, és a magyar nyelv művelését előmozdító más intézkedésekről szóló 1808. évi VIII. törvénycikket. A Magyar Nemzeti Múzeum működése már újabb szabályozások kiadását követelte meg; ezt a feladatot törvényi szinten az 1832–1836-os országgyűlés végezte el, amikor megalkotta az intézmény megfelelő elhelyezése és finanszírozása érdekében a nemzeti Muzeumról szóló 1836. évi XXXVII. törvénycikket (A Magyar Nemzeti Múzeum létrejötte, reformkori szabályozások). A kiegyezést követően alakult meg a Magyar Nemzeti Múzeum részeként vagy mellette, párhuzamosan a nagy ismert országos múzeumok többsége, és ekkor kezdett kialakulni a vidéki múzeumi hálózat is. A dualizmus idején viszont nem született meg a várva várt múzeumi törvény, ám az ekkor elfogadott, a műemlékek fenntartásáról szóló 1881. évi XXXIX. törvénycikk számos muzeális vonatkozása révén elősegítette az ágazat szabályozásainak fejlődését (A dualizmus idején). A két világháború között három fontos múzeumi jogszabály is megszületett: az Országos Magyar Gyűjteményegyetemet létrehozó, nemzeti nagy közgyűjteményeink önkormányzatáról és személyzetükről szóló 1922. évi XIX. törvénycikk, majd az ezt kiteljesítő közgyűjteményi törvény, a múzeum-, könyvtár- és levéltárügy némely kérdéseinek rendezéseiről szóló 1929. évi XI. törvénycikk, valamint a két előbbit módosító, a Magyar Nemzeti Múzeumról szóló 1934. évi VIII. törvénycikk (Történelmi sorsfordulók között: az Országos Magyar Gyűjteményegyetem). 1945 után alig négy évnek kellett eltelnie, hogy megszülessen a múzeumügy sztálinista rendszere a múzeumokról és műemlékekről szóló 1949. évi 13. törvényerejű rendelet kiadásával. Ezt a jogszabályt azonban zömmel a Magyar Nemzeti Múzeum tisztviselői fogalmazták, így részletszabályai — a kommunista máz alatt — valójában a korábbi szabályozásokat fejlesztették tovább. Az új jogszabály által kialakított struktúrát (és az újonnan létrehozott ágazati irányító szervet: a Múzeumok és Műemlékek Országos Központját) Révai József ideológiai támadásai miatt néhány év múlva megszüntették, az így létrejött pártirányítású, központosított rendszer már nem volt működőképes (A múzeumügy sztálinista rendszere). Az 1960-as évek elején a kommunista hatalom decentralizációt hirdetett meg. A muzeális emlékek védelméről szóló 1963. évi 9. számú törvényerejű rendelettel létrejött a megyei tanácsok felügyelete alatt működő megyei múzeumi hálózat, és megteremtették a szervezeti kereteket a vidéki múzeumok félévszázados virágkorához (A megyei múzeumi hálózat létrejötte és virágkora). Ezt a rendszert a rendszerváltozás utáni kormányok is fenntartották: a korszak múzeumügyének új ágazati törvénye, a kulturális javak védelméről és a muzeális intézményekről, a nyilvános könyvtári ellátásról és a közművelődésről szóló 1997. évi CXL. törvény csak modernizálta a korábbi rendelkezéseket, de ebben a tekintetben érdemi változást egyáltalán nem jelentett, ahogyan a múzeumi intézményrendszert alapvetően a kulturális örökség védelméről szóló 2001. évi LXIV. törvény sem befolyásolta (Múzeumügy a rendszerváltozás után).
A monográfia módszertani szempontból az elfogadott jogszabályokból indul ki, ezt az elsődleges forrásbázisnak tekintett anyagot mutatja be elemző-értékelő módon: figyelemmel a jogalkotói szándékokra és a jogszabályok hatására; ezért más (részben több, részben kevesebb) mint a hagyományos muzeológiai-múzeumtörténeti összefoglalások, de nagyban épít azok eredményeire. Munkámban természetesen a téma hazai és fontosabb külföldi szakirodalmára támaszkodtam: az értekezés megírásához a klasszikus muzeológiai összefoglalások mellett hangsúlyosan használtam fel a kulturális igazgatási kézikönyvek múzeumokra vonatkozó fejezeteit. Külön kitértem a fejlődés lehetséges irányaira a külföldi példák és a hazai elképzelések alapján (A fejlődés további lehetséges irányai: külföldi példák és hazai elképzelések). A monográfia célkitűzése azért is újszerű, mert olyan összefoglalás mindeddig nem készült, amely a kulturális igazgatáshoz sorolt közgyűjteményi területen belül a múzeumokra vonatkozó joganyag fejlődését vizsgálta.
Bevezetés a numizmatikába
Miközben számos, kiemelkedő tudományos értékkel rendelkező hazai numizmatikai kézikönyv született az elmúlt közel harmadfél évszázad során, kifejezetten az egyetemi tanulmányokat elősegítő, vezérfonalnak tekinthető segédkönyv, jegyzet mindeddig nem készült. A kézirat megírásával ezért a célom: oktatási tapasztalatokra épített kézikönyv elkészítése volt.
Módszertani szempontból a szakirodalom azon részéhez kívánok csatlakozni, amely a pénzérme feltalálásától kezdve kíséri végig a pénztörténetet, az érmék és érmek pályafutását. Számomra a (mű)tárgy és az azzal foglalkozó történeti segédtudomány ismeretanyagának bemutatása volt az elsődleges.
Művemben minden tematikus-időrendi egységet irodalomjegyzék kísér, de ez csak válogatás: olyan műveket igyekeztem beválogatni, amelyek szerintem alapvetőek, kevés kivételtől eltekintve hozzáférhetőek és az esetleges továbblépést szolgálják. Az egyes bibliográfiai tételeket rövid értékeléssel láttam el.
Végezetül összeállítottam a legfontosabb numizmatikai szakkifejezések jegyzékét magyarul, németül és angolul, így az idegen nyelvű szakirodalmat (különösen a katalógusokat) könnyebben tudják feldolgozni az érdeklődők.
Várható megjelenés: 2024 vége