„TÉGED VÁROS, MÁR HÁNYSZOR ELADTAK…”

2020 elején írtam egy tanulmányt arról, hogyan lehetne visszaállítani a szentendrei Ferenczy Múzeum magas színvonalú működését, mert a megelőző öt év mindennek mondható, csak színvonalasnak sem. Talán kicsit naivul azt hittem, megállítható az ámokfutás, ám az ezt követő – sajtóhírek szerint – plágiumokkal kísért négy évben folytatódtak a nemkívánatos folyamatok. Most újra megosztom, hátha hatnak a benne foglalt gondolatok…

„Glücklich ist, wer vergisst, was doch nicht zu ändern ist!”

Közép-Európában, de legalábbis az egykori Osztrák-Magyar Monarchia utódállamaiban elképzelhetetlen a szilveszter Johann Strauß (1825–1899) 1874-ben írt A denevér című nagyoperettje nélkül: „Boldog, aki elfelejti, amit nem lehet megváltoztatni!”

A darab egy nagyvároshoz közeli fürdőhelyen játszódik, a történetből, a karakterekből nem nehéz ráismerni Bécsre és Baden fürdővároskára. Miközben az általunk ismert darab minden porcikájában igazi bécsi történet, valójában egyfajta plágium eredménye: Henri Meilhac és Ludovic Halévy Le Révellion című darabjának meglehetősen szatírikus átdolgozása (amely Karl Haffner és Richard Genée műve) – nem véletlen, hogy az osztrák nagyoperett franciaországi bemutatójára csak 1904-ben, Meilhac halála után és a Halévyvel történt megállapodás nyomán kerülhetett sor.

A karakterek egy része jelentősen megváltozott a francia eredetihez képest: Gabriel von Eisenstein (a francia eredetiben még a földbirtokos Gabriel Gaillardin) nyilvánvalóan a bécsi tőzsdéből élő vállalkozók egyike, akinek 1873-ban, a nagy bécsi tőzsdekrach idején minden bizonnyal súlyos veszteségeket kellett elkönyvelnie, de ekkor még a tőzsdéből szerzett hasznaiból kényelmes életet élhet fiatal felesége – Rosalinde – oldalán, ám amit szabad az üzletben, nem szabad egy házasságban. Az eredeti szöveg Fanny-jából tehát így lett Rosalinde, szolgálólányából, Pernette-ből Adele, a háziúr barátjából, Duparquet-ből Falke, aki meghívja a főhőst Yermontoff herceg mulatságára – Badenben már Orlofsky herceg rendez bált… És tegyük hozzá a háziasszony hódolója, Alfred, a francia eredetiben még hegedűs, de az osztrák változatban már operaénekesként csodálatos énekhangjával csábítgatja szíve hölgyét, de hasonlóan a börtönben köt ki mindkét Alfred. A Párizshoz közeli Picornet-les-Beoufs városkában Tourillon-nak hívják a börtönigazgatót, míg Badenben Frank-nak. Aki viszont teljes egészében közép-európai karakter, az a börtönszolga: Frosch (Tourillon börtönigazgató szolgáját Léopold-nak hívják). Frosch fergetes karrierjét az őt 1897-ben hatalmas sikerrel megformáló Alexander Girardinak köszönheti, aki igencsak magasra tette a mércét. Egyik kiszólása jól jelzi az elővárosokból a magas színvonalú színházakba bejutott nagyoperett sikerét: „Jetzt darf ich mich rühmen, daß ich schon in allen Wiener Thatern gespielt habe, nur noch nicht im Burgtheater und im Affentheater.” („Most büszkélkedhetek azzal, hogy a Burgtheater és az Affentheater kivételével már minden bécsi színházban játszottam” – a bécsiek gunyorosan majomszínháznak – Affentheater – nevezték a parlamentet.) Persze, miközben, a karakterben ott rejteznek közös osztrák-magyar múltunk alapviccei, az elmúlt száz évben az osztrák és a magyar előadások Frosch börtönszolgája sokat változott, és érthetően egyre nagyobb a különbség: amin Bécsben nevet a publikum, nem biztos, hogy megérti a budapesti közönség – és fordítva.

Meglepő módon a darab az első években nagyobb sikert ért el Berlinben, mint Bécsben: az ősbemutató után négy évvel az előbbiben már a 300., míg utóbbiban csak a 120. előadásnál jártak. A budapesti Népszínházban néhány évvel később, az Operaházban csak 1895-ben mutatták be. Girardi előbb idézet mondata a folyamat későbbi állomásán született, amikor már Bécsben tényleg mindenütt, a legkülönfélébb színházakban játszották. 1918-ban fordult elő először, hogy Frosch-t színésznő alakíthatta, éppen a Johann-Strauß-Theater egyik jótékonysági előadásán Hansi (Johanna) Niese lépett fel.

Volksoper, Bécs, 2023. december 31.

Ami viszont a zenét illeti, az már vitathatatlanul velejéig eredeti, Johann Strauß talán legismertebb műve. Varázslatos! Többször láttam a Magyar Állami Operaházban Szinetár Miklós pazar rendezését, 2018 őszén láttam egy klasszikus osztrák rendezést is Bécsben, a Volksoperben. Most viszont valóra vált régi vágyam: december 31-én Bécsben megnézni „A denevér”-t, amelyet a Volksoper legutóbbi látogatásom óta felújított, de maradt igazán paradés bécsi rendezés, viszont visszatértek a száz évvel ezelőtti koncepcióhoz: Frosch újra hölgy lett, ezúttal Stefanie Reinsperger formálta meg. Persze, a magyar néző szívét mégiscsak a „magyar grófnő” (valójában Rosalinde) által előadott csárdás dobogtatja meg – láthatjuk, hogyan látták a magyarokat Bécsben 1870 körül.

Boldog új évet kívánok a bécsi Volksoperből!

Szóval, ezzel az élménnyel kívánok mindenkinek boldog új évet, és ne felejtsük, ahogy Falke énekli az operett talán legszebb hangorgiájában: „Brüderlein, Brüderlein und Schwesterlein, lasst das traute Du uns schenken, für die Ewigkeit, immer so wie heut, und wir morgen noch dran denken.” („Testvérkék, testvérkék és nővérkék, adjátok a kedvességtek, örökre, mindig, ahogy ma is, és holnap is emlékezni fogunk rá.)”

Felhasznált irodalom:

Die Fledermaus. Volksoper Wien. Műsorfüzet, 2023.

A Stockert-gyűjtemény késő középkori és kora újkori magyar pénzérméi

A középkori Magyarország pénzei egyes évszázadokban kitűnő minőségüknek köszönhetően komoly szerepet játszottak a szomszédos országok pénzforgalmában. Dalmáciában a 11. század második felében – összefüggésben a hadi és politikai eseményekkel – szép számban foroghattak magyar ezüstpénzek. A késő középkorban pedig a magyar aranyforint tűnik fel, felbukkanását egyaránt szokás hadi eseményekkel összefüggésbe hozni és kereskedelmi kapcsolatokkal magyarázni. Dalmáciai kutatómunkámat idén a magyar numizmatikában nem ismeretlen dr. Karl Stockert (1873–1932) osztrák-magyar sorhajóhadnagy spalatói Régészeti Múzeumba (Arheološki muzej u Splitu) került gyűjteménye több száz késő középkori és kora újkori magyar denárának feldolgozásával folytattam.

Stockert éremgyűjteményének egyes darabjait a kelet-adriai kikötővárosokban szerzeményezte, ebből következően ez a gyűjteményrész azt igazolja, hogy a magyar denárnak a középkor végén és azt követően a térségben forgalma volt. Mindez egybecseng a gazdaságtörténészek által megállapított tendenciával, amelyet most gyűjteményi adatokkal is meg tudunk erősíteni. Előadásomban a gyűjtő és a gyűjtemény bemutatása mellett eredményeimről szeretnék beszámolni.

A Magyar Numizmatikai Társulatban 2023. december 19-én, kedden 18 órakor kezdődő előadásra vendégeket is szeretettel várunk!

V. Fiatal Numizmaták Konferenciája

Ötödik alkalommal kerül sor a Fiatal Numizmaták Konferenciájára, ismét az ELTE BTK Történelem Segédtudományai Tanszéke szervezésében.

1777-ben az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kara (ELTE BTK) jogelődjén jött létre a honi numizmatika első tudományos műhelye: Mária Terézia ugyanis a Ratio Educationisban írta elő az egyetem számára numizmatikai tanszék létesítését. (A királynő férje, Lotaringiai Ferenc német-római császár jeles éremgyűjtő volt, így az uralkodónőt a korán elhunyt férje iránti tisztelet is vezette, amikor a birodalom különböző egyetemein szorgalmazta éremtani képzés bevezetését.)

Az FNK a rokontudományok hasonló rendezvényeinek mintájára, a fiatal kutatók számára évről-évre lehetőséget biztosít kutatási eredményeik bemutatására. A numizmatika helyzete hazánkban azért különleges, mert e nemes történeti segédtudománnyal foglalkozó fiatalok korábban kizárólag történeti, régészeti, művészettörténeti, esetleg interdiszciplináris konferenciákon adhattak elő. Ezeken a fórumokon viszont sokszor nem kaptak szakmai segítséget, igazi kritikát, hiszen a megjelentek többsége csupán érintőlegesen foglalkozott numizmatikával. A konferencia szervezésével a Történelem Segédtudományai Tanszék oktatói olyan hagyományt teremtettek, amelybe a vidéki szakmai műhelyek is be tudnak kapcsolódni, mivel egyik évben az ELTE, a következőben pedig egy-egy jelentősebb numizmatikai gyűjteménnyel rendelkező vidéki múzeum a házigazda (2018-ban és 2021-ben az ELTE, 2019-ben a nyíregyházi Jósa András Múzeum, 2022-ben a sátoraljaújhelyi Kazinczy Ferenc Múzeum biztosított helyszínt, 2020-ban viszont a COVID miatt nem tartottunk konferenciát).

Az elmúlt évek bebizonyították, hogy a kezdeményezés életképes, idén pedig erre tekintettel a konferenciát szeretnénk kicsit ünnepélyesebb formában megrendezni. A megnyitót követően a közép-európai középkori pénztörténeti kutatás megkerülhetetlen személyisége, Dr. Roman Zaoral, a prágai Károly Egyetem oktatója tart plenáris előadást a középkori cseh pénzverésről, utána kezdődik meg a konferencia érdemi munkája az egyes szekciókban. A konferenciára minden érdeklődőt szeretettel várunk!

A konferencia időpontja: 2023. november 8-9.

A konferenciával kapcsolatos információkat (program, időpontok stb.) a konferencia honlapján, itt lehet megtalálni : https://fnk.elte.hu/content/v-fiatal-numizmatak-konferenciaja.t.36699?m=9180

Néhány gondolat egy dalmáciai kutatóút kapcsán

Idén szeptemberben egy erasmus+ ösztöndíjnak köszönhetően 11 napot tölthettem Dalmáciában. Ez volt a második alkalom, és ahogy először (tavaly), most is hungarika-feltárást végeztem: egy néhai osztrák sorhajóhadnagy – dr. Karl Stockert (1873–1932) – spalatói régészeti múzeumba került éremgyűjteményének késő középkori és kora újkori magyar anyagát dolgozhattam fel.

Dr. Karl Stockert sorhajóhadnagy

Ezúttal már felfegyverkezhettem első világháború előtt megjelent osztrák kiadású útikönyvekkel (sajnálatosan a modern baedekerek idegesítően bugyuták, és sokszor „csak” a lényeg nincs bennük), így most már érdemben sikerült befejeznem Észak- és Közép-Dalmácia felfedezését, sőt még Boszniában, Mostarban is jártam. És mindenütt a néhai Osztrák-Magyar Monarchia kulturális nyomai és elképesztő kulturális örökségi elemek fogadtak.

Kutatásaim során ugyanis megkértem a horvát kollégákat, hogy ha már egy osztrák alapítású múzeumban vagyunk, nézzék meg a könyvtár anyagát, hátha vannak régi (azaz 1920 előtti kiadású) osztrák útikönyveik Dalmáciáról. A kérésem utáni másnap reggelen már egy rakat régi útikönyv várt az asztalon. Jól megírt, informatív reisefühererek, és eltekintve attól, hogy több mint 100 év eltelt, jól használhatóak (mondjuk gyógyszertárat vagy vendéglőt nem ezek alapján keresnék, ahogy a hajómenetrendek is frissítésre szorulnak), térképekkel és a korszak színvonalán álló fényképekkel illusztrálva.

Hogy ezekre a régi kiadványokra miért is lehet szükség? Erre legyen elég egy zárai eset. Régi vágyam volt a Szent Simeon-szarkofág megtekintése, mert ezen látható Nagy Lajos magyar király egyik kortárs és hitelesnek tekinthető ábrázolása. A szarkofághoz nem lehet közel menni, kiadványt róla a templomban nem árulnak, és a kérdésre, hogy van-e fénykép, kiadvány, a mogorva őr csak annyit mondott, nincs, ha valakit érdekel, keressen róla képet a google segítségével… Végül a bencés apácák könyvesboltjában találtam egy 1988-as, még jugoszláv kiadású művészeti albumot, amiben néhány kép a szarkofágról is szerepel.

Más esetekben, különösen információért tényleg érdemes az öreg reiseführereket lapozgatni. Kifejezetten sok érdekesség található a városokról, így a Zára – Sebenico – Trau – Spalato útvonalon megtett művelődéstörténeti kirándulásomat nagyban színesítették…

Megnyitó beszéd Csorba Katalin rákoshegyi kiállításán

Tisztelt Művésznő, tisztelt Országgyűlési Képviselő Asszony, tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Az Erdős Renée Háznak a rendszerváltozás óta egyik fontos küldetése a helyi képző- és iparművészet bemutatása: ezért példamutató módon teret és megmutatkozási lehetőséget biztosít a XVII. kerületben élő, vagy a kerülethez kötődő művészek alkotásai számára.

2020-ban a Házban a Magyar Kultúra tiszteletére rendezett tárlaton Csorba Katalin Várakozó című művével szerepelt, és az alkotást a kiállítás alkalmából létrehozott zsűri fődíjra érdemesítette. Az „érzékenyen faragott, tömör, zárt kompozíciójú, erőt sugárzó alkotás” a most nyíló kiállításon is szerepel. Díjazottként ugyanis a művésznő lehetőséget kapott önálló tárlatra, ez azonban a pandémiás időszak lecsengésével csak most valósulhat meg.

Csorba Katalin a Vasutas Képzőművészeti Körben vált szobrásszá, mesterei Kirchmayer Károly, Klimt György és Benedek György voltak. 1987-ben lett a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapjának tagja. 1990 előtt hat alkalommal is volt egyéni kiállítása, a rendszerváltozást követően is többször állított ki. Rendszeres résztvevője a különböző országos és XVII. kerületi tárlatoknak, ezek közül külön is kiemelném a rákoscsabaikat. A művésznő ma is szobrásznak vallja magát, és ha valaki körbejárja most az Erdős Renée Ház időszaki kiállítótereit, minden bizonnyal egyet is ért ezzel az ars poetica-val.

Nem véletlen tehát, hogy a mai kiállítás gerincét is a szobrok adják. Sokszínű anyaggal szembesül a látogató, nemcsak az anyaghasználat, hanem a tematika tekintetében is. Láthatunk itt családtagokat, neves személyiségeket, mítikus-mitológiai ábrázolásokat. Anyu és Apu, más – a művészhez közelálló – családtagok és ismerősök néznek ma vissza ránk, és nyilvánvalóan büszkén, hiszen Katalin kőbe faragta vagy éppen bronzba öntötte őket, így állítva emléket nekik, irántuk érzett szeretetének. Aztán sorolhatnám a költők és írók hosszú sorát – Faludy Györgyöt, Sütő Andrást, Kós Károlyt (utóbbi neves építész is volt), hogy csak a nekem kedvesebbeket említsem – és a településünk számára fontos báró Podmaniczky Zsuzsannát. A mitológia világába is több szobor kalauzol: Szent Ferenc vagy az Isten széke, a tárlaton sajnálatosan nem szereplő, egészen átvitt értelmű Metamorfózis, de említhetném az olyan mélyen szimbolikus tartalmú alkotásokat is, mint a Hal vagy az Alma, a Madár vagy a Krémes cica. Csorba Katalin mindezeket kibontja a nemes anyagból, de ránk bízza az értelmezést; fényt gyújt, utat mutat, de ezen az úton mégiscsak nekünk kell elindulnunk.

Szobrait változatos anyagokból alkotja (és micsoda páratlan érzékkel tud anyagot választani!). Legtöbb talán a legnemesebb kőanyagból: márványból készült, de szép számmal találhatunk mészkő anyagúakat is. Persze, nem ragaszkodik pusztán a kőhöz, hiszen legalább olyan mestere a bronznak, ahogy a bronzszobrok előtanulmányaihoz, mintáihoz használt gipsznek is. Érdeklődéssel és izgatottan szemlélem üvegből készült alkotásait, amelyek ugyan a mai tárlaton nem szerepelnek, de azt mutatják, hogy Csorba Katalin izgalmas területre tévedt, és én abban bízom, hogy az elkövetkezőkben lesznek még újabb üvegszobrai!

Csorba Katalin: Torzó (1995)

Csorba Katalin szobrászata klasszikus a szó legnemesebb értelmében, mert az anyag tiszteletén, a művészi mondanivalóhoz leginkább illő anyag megválasztásán alapul. Alkotásai szilárd kompozícióval, mívesen és aprólékosan megmunkált felülettel rendelkeznek, s ha olykor mégis durvább felületűek, akkor annak határozott üzenete van. Alkotásaiból mély humanizmus és szeretet, sőt békesség árad, szemet melengető, megnyugtató légkör lengi körül őket. A néző szinte kényszert érez, hogy minél több időt töltsön el környezetükben, miközben gondolkodásra, elmélkedésre ösztönöznek.

Munkásságának meghatározó elemei különböző köztéri alkotásai: természettudósok domborművei az ELTE-n, Galgóczi Erzsébet portrészobra Ménfőcsanakon, Tamási Áron domborműve a rákoscsabai könyvtárban, hogy csak néhányat említsek meg.

Hiányérzetünk támadhat ugyanakkor, hogy Csorba Katalin jelentős kisplasztikai munkásságából a plakettek és az érmek most nem szerepelnek a kiállításon. Utóbbiak fontosságát – és a jelen tárlaton hiányát – azért is szóvá kell tennem, mert az általam évtizedek óta művelt numizmatika egyik vizsgálati tárgyát éppenséggel a plakettek és az emlékérmek képezik. Az, hogy a most nyíló tárlaton mégsem szerepelnek Csorba Katalin plakettjei, érmei, tudatos döntés eredménye, mégis legalább egy, sokak által minden bizonnyal ismert alkotást meg kell külön is említenem. A „Rákoscsabáért” díjjal járó éremről van szó, amelynek több mint két évtizeddel ezelőtt történt zsűrizésében, kiválasztásában akkor Rákoscsaba önkormányzati képviselőjeként magam is részt vehettem. Az érmen ugyanaz a két vezérmotívum – Csaba vezér szobra, Sidló Ferenc alkotása, valamint a Bogáti Hajdú-villa (közkeletű nevén: „Süllyedő kastély”) – látható, mint a Budai Tibor grafikus művész által tervezett díszoklevélen; a díjat egyébként Csorba Katalin is megkapta, 2013-ban.

A művésznő évtizedek óta fest is. Témái között megtalálhatjuk a tájképeket, városképeket és neves személyek portréit is. Utóbbiak esetében mindazok visszaköszönnek, akikről szobor és/vagy plakett készült, mutatva, hogy az arcvonások és az egyes személyiségjegyek tanulmányozásába mennyire mélyen merült el az alkotó. A tájképek közül a legtöbb a Balatonnál készült, de akad rákoscsabai részlet, sőt csendélet is. Van azonban az életmű festészeti részében néhány olyan alkotás, amely szintén hiányzik ma: azokra a nagyon különös színvilágú tájakra, erdőrészletekre stb. gondolok, amelyekből jó két évtizede nyílt kiállítás, és amely kamara jellegű tárlatot szintén én nyithattam meg.

Összességében nem túlzás azt elmondani, hogy Csorba Katalin sokoldalú, sokszínű, kísérletező alkotó, egyaránt járatos a szobrászat és a kisplasztika különböző ágaiban, és örömmel fest is. Rendhagyó módon ma többször is szóvá tettem, hogy mi hiányzik a jelen tárlatról. Nem udvariatlan akartam lenni, hanem fölhívni az életmű sokszínűségére a figyelmet, és arra bátorítani az arra illetékeseket, hogy a teljes anyagot majdan egy életmű-katalógusban adják közre. Egy ilyen kiadvány minden bizonnyal komoly nyereség lenne a XVII. kerület, de a kortárs magyar művészet számára is.

Végezetül nem tudom a megnyitót anélkül befejezni, hogy valami személyeset el ne áruljak. Hogy elmondjam, miért is vállaltam el a mai megnyitóra szóló megtisztelő felkérést. Ismeretségünk több évtizedes, és szinte szomszédunk vagyunk. Ugyanazokat a fényeket látjuk, ugyanazt a levegőt szívhatjuk. Szobáink ablaka egyaránt nyugatra néz, s a konyháink, életünk meghatározó terei pedig keletre nyitnak ablakot. Pár száz méterre egymástól, a Rákos-patak völgye felett, az attól délre húzódó síkon élünk, a forgalmas Péceli út mellett, amely nyomvonalában ma is a középkori via magna vagy via publica azaz a Buda-Tápióbicske-Kecskemét útvonalat követi. Egyszóval földik vagyunk itt, a Pesti-síkság peremén, és én erre büszke vagyok!

Köszönöm, hogy meghallgattak!

(Elhangzott 2023. augusztus 26-án.)

Gondolatok egyik középkori pénzünk ikonográfiája kapcsán IV.

Művelődéstörténeti szempontból is érdekes az „elefántos brakteáta” (CP. 50.), vagy ahogy újabb katalógusaink leírják az éremképet: „Elefant n. l., auf dem Rücken Kriegszelt” (H. 203), „balra néző elefánt toronnyal” (PT I. 18/27.), „balra lépő harci elefánt, hátán sátor” (ON III. 22.9.1.1.). Az elefánt hátán látható bástyaszerű építmény egyértelművé teszi, hogy harci elefántról van szó. Mivel nem látszanak a fülei (mert kicsik) ez egy ázsiai elefánt (elephas maximus) lehet, a katalógusokban szereplő rajzokon, illetve egyes példányok képein nincs agyara, tehát elvileg nőstény lehet, bár von olyan rajzolatú érem is, ahol kivehető az agyar is.

A III. András (1290–1301) hasonló éremképű denárán (CNH I. 371./H. 421/ON III. 25.24.1.1./PT I. 21/22. és ON III. 25.25.1.1./PT I.21/23.) látható harci elefántnak viszont hatalmas agyara van, az minden bizonnyal hím példány.

Az érme keltezése vitatott (ahogy általában minden brakteátánké). Verési időszakként a III. Bélától (1172–1196) IV. Béláig (1235–1270) terjedő időszak jöhet szóba. Ami különös, hogy az ábrázolás majd újra feltűnik III. András egyik pénzén, de ezt az eddigi kutatás archaizmusként értékelte (nem ez lenne az egyetlen ilyen eset, amikor „régi” éremkép újra felbukkan).

Az elefánt ókori pénzeken is felbukkan, de ezek az éremképek egyrészt a szeleukida birodalomra jellemzőek, másrészt Hannibál harci elefántokokkal kísért hadjáratának hatását tükrözik, azaz az elefánt tényleges harcászati alkalmazását tükrözik vissza.

Iberia, Quart Hadash
tetradrachma
Kr.e. 220.

A kérdés az, hogy melyik korabeli uralkodónk láthatott harci elefántot? Bennem elsőként a bizánci trónörökös: III. Béla merült fel, de lehet, hogy II. András is láthatott ilyet. Mindenesetre valamiért fontosnak tartották, hogy magyar pénz éremképébe bekerüljön.

Elefántok a középkori európai művelődéstörténetben

Konstantinápolyban egészen a 13. századig vadasparkokban éltek elefántok, és a cirkuszi játékok során fel is léptek.

Az elefánt a középkori európai művelődéstörténetben viszont akkor jelenik meg, amikor Harun al-Rashid kalifa elefántot küldött ajándékba Nagy Károlynak: az állat 802/803-ban érkezett meg és 810-ig élt.

Évszázadokkal később az egyiptomi szultán 1229-ben elefántot ajándékozott II. Frigyes császárnak, ez az állat az 1230-as/1240-es években itáliai városokban (pl. Cremona) rendszeresen emelte az ünnepségek fényét („elephas Cremonensis”).

‘Elephas Cremonensis’, C. C. C. C. MS 16 (Chronica majora), fol. 151v, 1235–1259
→ Loxodonta africana

Két évtizeddel később a szultán IX. Lajos francia királynak is ajándékozott egy elefántot (1254), a francia király tovább ajándékozta Angliába, így az afrikai elefánt 1255-ben már Londonban volt, ekkor Matthew Paris le is rajzolta.

Nyugat-Európában a királyi udvarokban a 13. század második harmadában ismerték ezt az egzotikus állatot, bár az adatok szerint ezek nem harci alkalmazású állatok voltak.

Viszont a keresztes háborúk során sincs nyoma harci alkalmazásának, de a szultánok udvarában nyilván éltek elefántok. Az ötödik keresztes hadjárat során Egyiptom mocsaras területein biztos, hogy nem vetettek be elefántokat. Ahol viszont bizonyosan használtak, az Mezopotámia és Szíria volt, a térségben III. Béla bizánci trónörökössége idején több katonai összecsapásra is sor került. III. Béla tehát láthatott harci elefántokat.

H.203. típusú brakteáta

A fentiek alapján az elefántos brakteátát leginkább III. Bélához köthetjük.

Felhasznált irodalom:

Ogata, Kiwako: The Iconography of the Elephant in the Middle Ages: Some Observations on its Anatomy in Visual Art. Bulletin in commemoration of 30th Anniversary. Okinawa Prefectural University of Arts March 2018, p. 5-49.

Újabb mérföldkő a Hunyadi-mítosz rombolásában

Nem kis elkeseredéssel olvastam egy, az ELKH (korábban: MTA) BTK Történettudományi Intézetének (a továbbiakban: TörtTud) történész szakértője segítségével legyártott újabb tartalmat (a hivatkozás alább található). Egyrészt, mert van benne két olyan ordas tévedés, amely mellett nehéz csak úgy elmenni. Másrészt, mert ismét tetten érhető a TörtTud történészei által a Hunyadiak kapcsán hosszabb ideje képviselt tendenciózus megközelítés, negatív megítélés.

Nézzük a két tévedést először:

1.) A cikkből megtudjuk, hogy a nemesség többek között azért sem szerette a nagy királyt, mert „a Mátyás által rendhagyó módon elrendelt kötelező pénzváltás – például 1467-ben – őket is érzékenyen érintette”. „Ilyenkor a régi érméket kötelező módon kellett újonnan vert tallérokra cserélni, méghozzá a névértéküknél alacsonyabb „áron”: hatalmas bevétel a kincstárnak, jókora bukás mindenki másnak.”

A valóság ezzel szemben az, hogy 1467-ben Mátyás (1458-1490) pénzreformot hajtott végre. A nagy pénzreformnak is nevezett intézkedéssorozat során többek között eltörölte a magyar középkor talán legkárosabb pénzügyi hagyományát: a periodikus pénzújítás rendszerét (ami eddig azt jelentette, hogy évente, kétévente teljes pénzcserére került sor), és egyúttal több mint fél évszázadig állandó pénzérték-viszonyokat teremtett (nagyjából 1521-ig, II. Lajos gyászos emlékű, moneta nova pénzreformjáig). Tehát semmiféle cserére nem volt szükség ezentúl, legkevésbé kellett a régi érméket újonnan vert tallérokra cserélni, annál is inkább, mert a legkorábbi magyar tallérveret Mátyás halála után, 1499-ben készült, ráadásul ez ekkor még nem is volt forgalmi pénz. Ilyen tévedésért egy egyetemi vizsgán elégtelen járna…

2.) Van a TörtTud történész szakértőjének egy olyan téves állítása, amely egészen hajmeresztő: „»Legjelentősebb királyaink« egyikétől valamilyen évtizedeket átfogó mestertervet akarunk látni, pedig ilyenről szó sincs. Egyetlen hosszú távú célja volt csak, Corvin öröklése, ám az kudarcba fulladt. Hunyadi Mátyás mindig a pillanatot uralta – mint az uralkodók, politikusok általában –, azt viszont párját ritkító tehetséggel”.

Ha már mesterterv, éppenséggel az előbb említett, és nagy valószínűséggel Ernuszt János kincstartó által kidolgozott nagy pénzreform minden bizonnyal igazi mesterterv volt, és korántsem a pillanat uralásáról szólt, hanem tervszerű monetáris politikáról, amelynek hasznai zömmel nem rögtön, hanem évekkel, évtizedekkel később jelentkeztek. Hogy ez a hamis állítás ismerethiányból származik vagy tudatos ferdítés – döntse el az olvasó!

A cikkben nem nehéz tetten érni két, a TörtTud mainstream történészei által követett, szerintem káros tendenciát. Nézzük most ezeket:

1.) Volt valaki, aki Mátyás-kérdésben megkerülhetetlen, de az említett történész céh mindent elkövet, hogy lehetőleg a neve el se hangozzék: néhai mesterem, a 2007-ben elhunyt Kubinyi András akadémikus. Elég lett volna csak az általa írt Mátyás-monográfiát fellapozni (Mátyás király. Vince Kiadó, Budapest, 2001. Tudomány – Egyetem sorozat), no persze, akkor a szerző nevét is le kellett volna írni… Viszont a fenti két tévedés semmiképpen sem került volna bele a cikkbe, ha a cikk szerzője ismeri Kubinyi említett – vagy más, témával kapcsolatos – művét.

Kubinyi András (1929-2007)

2.) Évek óta tapasztalhatjuk, hogy például a Mohács-kérdés kapcsán néhány kolléga szintén mindent elkövet a Hunyadiak relativizálása (némelyek egyenesen „sárba rántása”) érdekében, csak hogy a Jagellók szerepét megszépítse (némelyek egyenesen nagy királyt próbálnak belőlük csinálni). Valójában ezért is van útban számukra Kubinyi, aki ugyan elég kritikusan szemlélte a Hunyadiakat, és nagyon kedvelte a Jagelló-kort, mégis élesen látta a különbséget az említett két „dinasztia” között. Értékelése Mátyás uralmáról sokkal kiegyensúlyozottabb, mint az említett cikkben olvasható – valótlan állításokra épített – megközelítés:

„Uralkodása értékelésénél máig vitatott, hogy miért nem fordult a török ellen, és miért fecsérelte el az ország erejét nyugati hadjáratokra. A fentiek alapján ez érthető. Magyarország egyedül képtelen lett volna kiűzni a törököt a Balkánról. Az ország Mátyás elődei idején is gyakran állt perszonális unióban szomszéd országokkal. Amennyiben római királlyá választották volna, mint elődeit, Albertet és Zsigmondot, a török kérdést is kedvezőbb körülmények között oldhatta volna meg. A nyugati hadjáratokra pedig azért is szüksége volt, mert így tudta az alapjában véve gyenge hatalmi bázissal rendelkező uralkodó zsoldosait foglalkoztatni, akik a gazdag nyugati tartományokban rablással is kárpótolhatták magukat, amennyiben a király adós maradt zsoldjukkal. A király bevételei ugyanis nem voltak elegendők a katonák fizetésére és a mecénási tevékenységre. A hadseregre pedig szüksége volt belső hatalma biztosítására is. Noha uralkodása alatt az ország elszegényedett, tevékenységét mégis maximálisan pozitívan értékelhetjük. Uralkodása elején megakadályozta az ország részekre bomlását, a török elleni végvárvonal kiépítésével pedig fél évszázadra megvédte az ország határait. Nélküle a mohácsi katasztrófa már a 15. század második felében bekövetkezett volna.” (Kubinyi András: Hunyadi Mátyás, a személyiség és a király. Aetas 22. (2007) p. 99-100.)

Végezetül: mit lehet tenni mindezek ellen? Olvasni kell Kubinyi András műveit, és mindenkinek fel kell hívni a figyelmét rájuk!

A Hunyadi Mátyásról megjelent népszerűsítő, de történész szakértőre hivatkozó cikk itt olvasható: https://24.hu/tudomany/2023/08/19/matyas-kiraly-adok-haboru-igazsagos-kozeplor-tortenelem/

Gondolatok egyik középkori pénzünk ikonográfiája kapcsán III.

Egyik középkori lemezpénzünk értelmezése, keltezése újabban megint vitákhoz vezetett. A H. 198. (CNH I. 278.) típusú brakteáta éremképében kettős vonalból álló egyenlőszárú keresztet, szárai közt átellenben egy-egy koronás fejet, illetve egy-egy gömbökben végződő keresztet láthatunk.

H. 198. típusú brakteáta

Katalógusaink mindeddig megelégedtek az éremkép leírásával, eredetének megállapítására, ikonográfiai értelmezésére kísérletet sem tettek: „négy kereszt alakba fektetett L, a végén pontokkal, belül egy-egy koronás fej s négy gömböcsben végződő kereszt” (CNH I. 278.), Doppellininienkreuz, zwischen den Armen diagonal gegenüber zwei Köpfe und zwei Kreuze aus Kugeln” (H. 198.), „éremképet négyfelé osztó dupla kereszt, a keresztszárak bal felső és jobb alsó részeiben szembenéző fej, a jobb felső és bal alsó részeiben kereszt alakban pontok” (PT I. 18/24.), „kettős vonalakból álló egyenlő szárú kereszt, szárai között diagonálisan szemben egy-egy koronás fej és egy-egy gömbökben végződő kereszt” (ON III. 22.8.1.).

Az újabb kutatásban megjelent olyan vélemény, amely ezt a típust IV. Béla (1235–1270) uralkodása idejére keltezi, én azonban az alábbiakban egy ettől eltérő narratívát szeretnék előadni. Azzal a megállapítással azonban mindenképpen egyet kell értenünk, hogy az érintett magyar lemezpénz éremképének előképe az angol „rövid keresztes” denárok (vagy ha jobban tetszik: penny-k) hátlapi éremképében keresendő.

A II. Henrik angol király (1154–1189) második pénzreformja (1180) során bevezetett nehezebb denártípus jó ezüstből készült (‚sterling’: 925‰), 1247-ig változatlan éremképpel, és végig Henrik neve alatt verték (tehát Oroszlánszívű Richárd (1189–1199) és Földnélküli János (1196–1216) idején is). Jellegzetes hátlapi éremképük alapján nevezik „rövid keresztes” denárnak (Short-Cross Penny) ezeket a pénzérméket. (A „rövid keresztes” rajzolat azonban jóval korábbi, mert ilyen éremképű veretet már Tanácstalan Ethelred király (978–1016) is bocsátott ki.) Az előbbiekből következően az 1180 után vert angol denárok meghatározása és keltezése csak a pénzverőmester neve, valamint bélyegkritika és stílus alapján lehetséges.

Angol „rövid keresztes” denár hátlapja

A hagyományos nézet szerint a kontinentális Európa akkor ismerte meg ezeket a vereteket, amikor az Oroszlánszívű Richárdtól váltságdíjként (1194) kapott 50 ezer márka ezüstöt a frissen vagy éppen ekkor felállított bécsi pénzverdében (részben?) átverték. A „rövid keresztes” denárok különböző kontinentális utánveretei viszont csak tizenöt év elteltével, az 1210-es évektől készültek, tehát ez lenne az az időpont, amikor igazán ismertté váltak a kontinensen.

Angol „rövid keresztes” denár vesztfáliai utánverete

Az első kérdés, amire választ kell keresnünk, hogy az előbbi állítás igaz lehet-e Magyarországra is: vagyis ismerhette-e a magyar vezetőréteg ezeket az angol pénzérméket már ennél korábban? A válasz egyértelműen igen.

1186-ban III. Béla (1172–1196) házasságot kötött Capet Margittal, VII. Lajos francia király (1137–1180) lányával (aki korábban Henrik angol társuralkodó felesége volt). A házasságkötés az angol udvar jóváhagyásával történt, és az angol-magyar kapcsolatok magas szintjét mutatja. (Nem véletlen, hogy a magyar pénztörténet számára fontos III. Béla kori jövedelemjegyzék az angol-normann királyi levéltárban maradt fenn: az irat azt bizonyította, hogy a vőlegény tehetős.)

A házasságkötéssel egyidőben fellendültek az angol-magyar kulturális kapcsolatok is, köszönhetően annak, hogy a korábbi évtizedek során a párizsi egyetemen az angol és a magyar diákok között barátságok szövődtek. Így már érthető, hogy Nicholaus clericus de Hungaria-t (Magyarországi Miklós) az éppen ekkor megerősödő oxfordi egyetem diákjai között találjuk (1193–1196), sőt ösztöndíjat is kapott az angol királyi udvartól (heti 5 shilling / heti fél márka), nyilvánvalóan az akkor forgó pénzben: „rövid keresztes” denárokban. Három magyar klerikus is feltűnik ekkortájt a lincolni katedrális okleveleiben: Peter de Hungaria (eml.: 1179/1190–1236), Henry de Hungaria (eml. 1200–1244), John of Hungar (eml. 1210–1220). A magyar elit tehát viszonylag korán, már az 1180-as évek második, illetve az 1190-es évek első felében megismerhette a „rövid keresztes” denárokat.

Az előbbi állítást erősítik a leletadatok is, mivel II. Henrik (1154–1189) veretei néhány éremleletben is felbukkannak (Hódmezővásárhely–Kopáncspuszta, Jászdózsa–Jászapáti–Határ-dűlő, Vaskohsziklás). A leletek záródása elvileg segíthet a keltezésben. Az előbbi két lelet feltehetően a tatárjárás idején (így a nagy kincshorizontba tartozóan), a vaskohsziklási viszont III. András uralkodása alatt került földbe. A földbe került anyag mindhárom esetben hosszabb tezaurálás eredményének tűnik, így legfeljebb az angol pénzek Magyarországra kerülésének terminus ante quem-jét lehetne megállapítani, ám a leletek összetétele mégis árulkodó: a hódmezővásárhelyi leletben például jelen volt I. Vilmos skót király (1165–1214) körülbelül 1195–1205 között vert denára is, ez alapján összességében viszont kortárs, gyakorlatilag a veret kibocsátását szinte közvetlenül követő bekerülést feltételezhetünk. Ezek a darabok az 1180-as és 1190-es évek angol-magyar kapcsolatait tükrözik vissza.

Néhány szót érdemes arra is vesztegetni, hogy ellentétben a mintával, a keresztszárak között diagonálisan szemben egy-egy királyfej, illetve egy-egy gömbökben végződő kereszt látható. Ez a rajzolat viszont emlékeztet egy német brakteátára, amelyet a hildesheimi püspökség 1170/1171-ben veretett.

Hildesheimi brakteáta

A második kérdés pedig arra vonatkozik, hogy a két királyfejet hogyan értelmezhetjük? A magyar éremkép magyarázatául fölmerült, hogy ha II. András (1205–1235) idején készült, akkor a királlyal szemben az ifjabb királyt, az 1214-ben megkoronázott későbbi IV. Bélát láthatjuk. Igen ám, csakhogy III. Béla fiát, a későbbi Imre királyt (1196–1205) 1182-ben szintén megkoronázták, sőt Imre 1194-ben már Dalmácia és Horvátország kormányzója volt. A két királyfej tehát semmiképpen sem lehet bizonyíték az érintett lemezpénz 13. századi keltezése mellett, legalább annyira vonatkoztatható ugyanis az 1180-as és 1190-es évekre.

A fentiek alapján nagyon valószínű, hogy a H. 198. típusú brakteáta III. Béla uralmának utolsó évtizedében készülhetett.

Felhasznált fontosabb irodalom:

Laszlovszky József: Angol-magyar kapcsolatok a 12. század második felében. Századok 128. (1994) p. 223–253.

North, J. J.: English Hammered Coinage. Volume I. Early Anglo-Saxon to Henry III. c. 600–1272. Spink & Son, London, 1994. (harmadik kiadás)

Ujszászi Róbert: Szempontok a CNH 278-as lemezpénz megítéléséhez és datálásához. In: „Élőknek öröksége…” Tanulmányok V. Székely György emlékére. Szerk. Somogyvári Ágnes. (Archaeologica Cumanica 5.) Kecskeméti Katona József Múzeum, Kecskemét, 2022. p. 265–274.

Gondolatok egyik középkori pénzünk ikonográfiája kapcsán II.

Lemezpénzeink sorában kitüntetett helyet foglal el egy ikonográfiai szempontból nehezen értelmezhető éremképű veret. A H. 192. (CNH I. 272–273.) típus éremképét katalógusaink így írják le: „szemcsés körben jobbra néző ifjú fő, hajában rózsakoszorú” (CNH I. 272.), „im Perlkreis jugendlicher Kopf mit Blumenkranz n. l.” (H. 192.), „dupla gyöngykörben balra néző portré” (PT I. 18/21.), „balra néző ifjú feje, hajában virágkoszorúval” (ON III. 22.4.1.1.).

H. 192. típusú lemezpénz

Eltekintve attól, hogy a fiatalember hajába helyezett „rózsakoszorú” már önmagában is érdekes, különös, maga az ábrázolás – a középkorban gyakori szembenéző arc helyetti profilkép – is meglehetősen szokatlan. Különlegesnek azonban nem mondható, hiszen a kora középkori vereteken – a karoling és a német, valamint az angol stb. pénzverésben – van rá bőségesen példa, ám általánosnak mégiscsak a frontális ábrázolás mondható.

Két 12–13. századi pénztípus szolgálhat párhuzamként. Az első lehetséges párhuzam II. Frigyes császár (1220–1250) Messinában 1220–1230 között vert augustalis nevezetű aranypénze, amelynek éremképei jól kifejezik a császár törekvéseit: az előlapon a császár babérkoszorús mellképét láthatjuk profilban, a hátlapon pedig a császári sas jelenik meg. Ikonográfiai szempontból ez erőteljesen az antik előképekre támaszkodik. A magyar vereten azonban csak profilt láthatunk, a birodalmi vereten viszont teljes mellképet.

II. Frigyes augustalis-ának előlapja

A másik példát egy német brakteátán tanulmányozhatjuk. III. Bernhard szász herceg (1180–1212) wittenbergi veretén hasonlóan balra néző profilképet láthatunk, itt azonban hiányzik a „virágkoszorú”. A több leletből (Nordhausen, Trebitz) is ismert szász lemezpénzt 1183–1212 közé keltezhetjük (Wittenberg csak 1183-ban került a herceg birtokába).

III. Bernhard szász herceg brakteátája

A két lehetséges párhuzamon – amelyek közül az utóbbit érzem erősebbnek – nem kizárható az sem, hogy az éremkép ősképét esetleg egy antik pénz, vagy még inkább a királyi család birtokába került gemma szolgáltatta. A Karoling Birodalomban előszeretettel használták fel az ókori gemmák portréábrázolásait pecsételéshez, a későbbiekben Európa szerte elterjedtek a gemmapecsétek. 12. századi királyaink közül gemmapecsétet is használt III. Béla (1172–1196) és Imre (1196–1204). A korabeli Európában gyakran díszítettek értékes ötvöstárgyakat is ókori gemmákkal. A gemmáknak tehát sajátos kultusza alakult ki, a pogány ábrázolásokat igyekeztek keresztény értelmezéssel ellátni. III. Béla idejében a királyi udvarban több gemmáról is tudunk. A gemmák egyik lehetséges beszerzési forrása Bizánc volt, bár a római birodalom más egykori területein is szép számmal hozzá lehetett jutni ezekhez, hozzánk legközelebb például Dalmáciában.

A profilábrázolás azonban elvezet két másik lemezpénzünk szintén gemmáról származó éremképéhez (trifrons), amelyről az előbbi posztban volt szó. Ennek figyelembe vételével talán megkockáztathatjuk, hogy ez a lemezpénz is akkortájt készülhetett, amikor az előbb említett két típus is.

A kérdés azonban továbbra is nyitott, a típus éremképének ikonográfiai elemzése numizmatikai kutatásunk mielőbb elvégzendő feladata…

Fontosabb felhasznált irodalom:

Erbstein, H. A.: Der Münzfund von Trebitz bei Wittenberg. Ein Beitrag zur Geschichte des deutschen Münzwesens im 12. und 13. Jahrhundert. J. A. Stein’s Buchhandlung, Nürnberg, 1865.

Gesztelyi Tamás: Antik gemmaörökségünk. Akadémiai doktori értekezés. Debrecen, 2005.

Grierson, Philip – Travaini, Lucia: Italy (III) (South Italy, Sicily, Sardinia). (Medieval European Coinage with a Catalogue of the Coins in the Fitzwilliam Museum, Cambridge, 14.) Cambridge University Press, Cambridge, 1998.

Sammlung Dr. med. Friedrich Bonhoff, Hamburg. Teil I: Deutsche Münzen des Mittelalters. (Dr. Busso Peus Nachf. Münzhandlung Katalog 293.) Dr. Busso Peus Nachf. Münzhandlung, Frankfurt am Main, 1977. [Weschke, Joachim.:] Brakteaten der Stauferzeit 1138–1254. Aus der Münzsammlung der Deutschen Bundesbank. Deutsche Bundesbank, Frankfurt, 1978.