Az Aranybulla pénzverést érintő rendelkezéseinek előzményei és hatásai

Témánk szempontjából az 1222. évi Aranybulla három cikke érdekes: az egyik az adórendszert, pontosabban a szabad denárokat érintő rendelkezést tartalmaz, a másik a pénzverést és a pénzújítást szabályozza, a harmadik pedig a pénzügyigazgatási személyzettel kapcsolatos tilalmat fogalmaz meg.

3. A nemesek és egyházak jószágának szabadságáról

Továbbá semmi adót, sem szabad dénár adót nem szedetünk a nemesek jószágán.

1.§. Hívatlan sem házukra, sem falujukra nem szállunk.

2.§. Azonképpen az egyházak népén sem veszünk semminemű adót.

23. Az új pénzről

Továbbá, a mi új pénzünk esztendeig járjon, húsvét napjától húsvét napjáig.

1.§. És a dénárok olyanfélék legyenek, amineműek voltak Béla király idejében.

24. Hogy izmaeliták és zsidók tisztséget ne viseljenek

Pénzverőkamara-ispánok, sókamarások és vámosok, országunkbeli nemesek legyenek.

1.§. Izmaeliták és zsidók ne lehessenek.

(Nagy Gyula fordítását átdolgozta Gyöngyössy Márton)

Peter Johann Nepomuk Geiger: Az Aranybulla kihirdetése (litográfia, 1844)

„Továbbá semmi adót, sem szabad dénár adót nem szedetünk a nemesek jószágán”

A korai Árpád-házi királyok jövedelmei között jelentős bevételi forrást jelentett a forrásokban szabad dénárok (liberi denarii) néven említett állami egyenesadó, amelyet Szent István (997–1038) idején eredetileg kazár, illetve bizánci mintára háztartásonként vetettek ki (kapnikon vagy fumarium, azaz füstpénz). Az adó összege nyolc denár, pontosabban féldenár (obolus) volt, és ezüstsúlya megegyezett a bizánci kapnikon ezüstsúlyával. Könyves Kálmán (1095–1116) újraszabályozta az adórendszert. Az állami egyenesadót, a szabad denárokat ettől kezdve csak a nem katonáskodó félszabadoknak – a későbbi jobbágyság őseinek – kellett megfizetniük, évi nyolc denáros összegben; kivételt képeztek a lovas félszabadok, akiket a király négy denár fizetésére kötelezett. A 12-13. századi források alapján ezt a királyi adót egyházi és nemesi birtokosok földjein is következetesen beszedték, csak külön királyi kiváltsággal lehetett mentesülni megfizetése alól. A korabeli magyar adórendszer legrégebbi eleme, a szabad denárok kivezetése – amint láthattuk – éppenséggel az 1222-es Aranybullával történt meg, ezt követően már csak a királyi birtokokon szed(het)ték, de az Aranybulla 1231. évi megújításában már ez az adófajta egyáltalán nem is szerepel.

Jantyik Mátyás: Az Aranybulla (falkép, Parlament, főrendiházi ülésterem, 1901)

„Új pénzünk esztendeig járjon, húsvét napjától húsvét napjáig”

A rendelkezés az évenkénti pénzújítás (renovatio monete) rendszerére vonatkozik. A periodikus (eredetileg kétévenkénti, később évenkénti) pénzújítást Salamon király (1063–1074) idejében, német mintára vezették be. A reform a királyné személyéhez, Judithoz köthető, aki a magyar pénzverést Rajna-vidéki zsidóknak adta bérbe. Erről Jehuda-ha-Kohen mainzi rabbi döntvénytárából értesülünk (Ruben és Simon jogesete, 1064–1070 között). A rossz pénzekkel együtt járó, kincstár által gerjesztett infláció fontos állami bevételi forrás lett: a régi pénzeket a központi vásárhelyeken árfolyamon alul váltották be, az újak használatát pedig kötelezővé tették. A periodikus pénzújítás rendszerének működését igazolja az 1222. évi Aranybulla 23. cikkelye, valamint a II. András korából fennmaradt nagyszámú pénztípus is. Huszár Lajos típuskatalógusa az időszakból 52 denárt, 28 obolust és 9 friesachi utánveretet közöl, ez alapján évenkénti pénzújítást kell feltételeznünk, de egyúttal több helyen történő pénzverést is (azaz legalább részlegesen több pénzverde működését). Az esztergomi verde mellett, 1211 után mindösszesen további egy verde működése adatolt: a Csanád egyházmegyei kamaráé.

Kontuly Béla: Az Aranybulla kihirdetése (falkép a székesfehérvári városháza
főépületének nagytanácstermében, 1937)

„És a dénárok olyanfélék legyenek, amineműek voltak Béla király idejében”

Ki lehet az a Béla király, akinek pénzei mintául szolgálhattak? Hóman Bálint még annak a véleményének adott hangot, hogy az Aranybullában említett Béla király csak I. Béla (1060–1063) lehetett. Bak János, a középkori magyar törvényszövegek angol nyelvű kiadásában már röviden jelezte fenntartásait egy ilyen „long memory” kapcsán. Hóman nézetéhez manapság felsorakozott Weisz Boglárka is, bár korábban ő III. Bélára (1172–1196) vonatkoztatta az Aranybulla hivatkozott szövegrészét, újólag viszont részben a krónikára hivatkozással, részben azzal, hogy II. András pénzei súlyosabbak, mint III. Béla pénzei, már inkább I. Bélával azonosítja „Béla király”-t. Való igaz, hogy krónikáink I. Béla pénzveréséről kifejezetten kedvező képet festenek, de azt nehezen tudom elképzelni, hogy az Aranybullát kikényszerítő királyi serviensek tömegei esténként a magyar krónika éppen aktuális redakcióját olvasgatták, hogy a pénzrendszerrel kapcsolatos ismereteiket bővítsék, emlékeiket felfrissítsék. A leletek tanúsága szerint a 13. századra I. Béla egyébként kiváló minőségű pénzeinek írmagja sem maradt, így azokat nem is ismerhették. III. Béla esetében viszont változatos és ingadozó színvonalú pénzverési tevékenységet tapasztalunk, bár egyes, uralkodása vége felé vert pénzei véleményem szerint éppenséggel szolgálhattak mintaként. A régebbi kutatás az első, címeres kettőskereszt ábrázolást tartalmazó ezüstdenárt (CNH I. 263/264.) III. Béla kibocsátásként azonosította. Ez a denártípus még a 13. század első felének leleteiben is szép számmal előfordul, így egyáltalán nem volt a kortársak számára ismeretlen.

Ismeretlen művész: II. András (színezett rézmetszet, 18. század)

„Pénzverőkamara-ispánok … izmaeliták és zsidók ne lehessenek”

Az Aranybulla 24. cikkében említett zsidó és muszlim kamaraispánok kapcsán mindenképpen érdemes azt megjegyezni, hogy a magyar pénzverésben zsidók legkorábban már a 11. század második felében adatolhatók (a már említett Ruben és Simon jogesete), muszlimok pedig a 12. század eleje óta: 1111-ben kálizokat említ egy oklevél, akik a királyi pénzügyek intézőiként a vámszedés ügyében összeütközésbe kerültek a vámokból részesedő egyházakkal. Amiről nem tudunk semmit, hogy ezek az esetek általános tevékenységet vagy inkább eseti szerződéseket jelezhetnek-e. A numizmatikai anyag segítségével igazolható a muszlimok pénzverési tevékenysége a 12. század hetvenes éveiben (III. Béla orientális rézpénze: CNH I. 101.), és a zsidó és muszlim kamaraispánok működése a 13. században (az érméken megjelenő héber betűk és a hatágú csillag). A muszlim és a zsidó kamaraispánok működését Esztergomhoz, az ottani pénzverőkamarához kell kapcsolnunk. Bár ezeknek a vallásoknak a képviselői nem a 13. században jelentek meg a magyar pénzügyigazgatásban, az azonban ténykérdésnek tűnik, hogy ekkor már láthatóan rendszer szerűen törekedtek a pénzverési ágazat feletti irányítás megszerzésére. Ez a törekvésük azonban korántsem járt teljes sikerrel, hiszen az ismert kamaraispánok egy része esztergomi latinus volt, az ő tevékenységük ellen viszont senki sem emelt panaszt, míg a muszlimok és a zsidók pénzverési tevékenységét – okkal vagy ok nélkül – közfelháborodás kísérte. Az Aranybullában szereplő tilalom megismétlődik az Aranybulla 1231. évi megújításában és a Beregi Egyezményben is.

Bár manapság már egyenesen II. András sikeres pénzreformjáról szokás beszélni, véleményem szerint ez az Aranybulla idézett három rendelkezésével nem támasztható alá. Az Aranybulla a pénzverés tekintetében nem reformot, pusztán korrekciós szándékot tükröz: a szabad denárok adó kivezetésével, a pénzújítás rendszerének megtartásával és a pénz minőségének garantálásával, valamint a kamarai tisztségviselőkkel kapcsolatos tilalmak megfogalmazásával.

(A témában megtartott előadás a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen megrendezett “Történeti alkotmány, rendi állam, nemesség és politika 1222-1848” című nemzetközi konferencián hangzott el, 2022. szeptember 16-án.)

Köszöntő Csekovszky Árpád hódmezővásárhelyi kiállításán

„Vidékinek mondtak, és én ezt vállaltam. Szerettem ezt a félfalusi, félkisvárosi környezetet, ahol a házból a kertbe léptem, ismertem mindenkit, s az utcákból hamar kiértem a határba. ……. Mára…. megváltozott a Rákospatak meg a rét is….Gyerekkoromban, ha elmentem, végig láttam a templomtornyokat, megismertem a templomok harangjait, amelyeknek a hangja elhallatszott egészen a rétig. …. A templomok és a jegenyék határozták meg a Rákosmente vizuális arculatát.”

(Csekovszky Árpád)

Drága Edit, tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Abban a megtiszteltetésben lehet részem, hogy az otthon, a szűkebb pátria üdvözletét hozhatom most el a mai kiállításmegnyitóra. Arról a településről, amelyet Árpád, Csekovszky Árpád is önmagáénak vallott, amelyet sajátjaként szeretett. Talán senki nem fogalmazta meg ennyire pontosan, hogy mi is Rákosmente, mit éreznek Rákosliget, Rákoscsaba, Rákoshegy és – talán – Rákoskeresztúr lakói…

Negyed évszázaddal Árpád halála után nem könnyű megszólalni. Mondhatnák most sokan, hogy ennyi idő már minden bizonnyal elegendő ahhoz, hogy a közös élmények és a találkozások emléke leülepedjen, megtisztuljon. Negyed évszázad telt el, mégis nekem is, aki csak néhány évig ismerhettem közelebbről, sok olyan emlékem van, amelyek most is élesek, közeliek…

Elegendő talán, ha néhány szóval az utolsó hónapokról beszélek. 1997 tavasza életem talán legboldogabb és legemlékezetesebb néhány hónapját tömöríti. Végzős egyetemistaként, és korábbi Alma Mater-em, a Pannonhalmi Bencés Gimnázium történelem szakos gyakorló tanáraként meghatározó élményeket szerezhettem. Ezek közül is kiemelkedik utolsó találkozásom Csekovszky Árpáddal. Azon a kora tavaszi délutánon, ott, Rákosligeten sok mindenről szó esett. Edit asszonnyal hárman beszélgettünk Pécsről, Árpád kanonok nagybátyjáról, Edit középiskolás élményeiről, Gödöllőről, a premontreiekről, Pannonhalmáról, a bencésekről, a kerámiáról, a régészetről, a középkorról, a XVII. kerületről és Rákosligetről. Mikor már távozóban voltam, hosszasan elidőztünk a falba épített középkori kályhacsempe másolatánál…

Aztán pár nap múlva jött a hír: először a kórházról, majd Árpád haláláról. Felfoghatatlan volt. Ha nincs Edit lelkiereje és a városrész – Rákosliget – akkori önkormányzati képviselőjének, dr. Dombóvári Csabának az elszántsága, mindaz, ami Árpád után maradt, talán szétszóródik. Alig néhány hónap múlva már működött a Közalapítvány, megkezdődött a művészi hagyaték számbavétele, megfogalmazódott a nagy cél: legyen a műteremből múzeum! Szerencsések voltunk, mert a kerületi önkormányzat akkori képviselő-testületének nyitottabb és nagyobbik fele támogatólag állt a nemes ügyhöz. Az egymást követő polgármesterek – Kátai Péter és Devánszkiné dr. Molnár Katalin – szintén szívügyüknek tekintették Árpád hagyatékának gondozását.

Jómagam 2002-ig vehettem részt a közös munkában. Életpályám elkanyarodott, izgalmas és távolabbi célok megvalósítására vállalkoztam. De rákoscsabaiként és egykori rákosligetiként mindig figyelemmel kísértem a gyűjtemény sorsát, és amikor tehettem, felkerestem az újabb és újabb időszaki kiállításokat, látogattam az izgalmas rendezvényeket. Fél szemmel mindig figyeltem, hogy mindaz, amit 1997-ben elindítottunk, hogyan valósul meg.

Tavaly nagy fába vágtam a fejszémet. Azt mondják, hogy a jó pap is holtig tanul, a rossz meg utána se… Mivel munkásságom a régi tárgyakhoz köt, úgy éreztem, hogy az általam imádva szeretett középkori tárgyak mellett hasznos lenne az újkor tárgyaival is szakszerűen megismerkednem. Ezért beiratkoztam egy műtárgybecsüs tanfolyamra. Bevallom, kíváncsian vártam, mit hallok-tanulok majd a kerámiáról és a magyar kerámiaművességről. A téma iránti érzékenységem talán az előbb elmondottakból is kiderül, de a Pannonhalmi Zsuzsához fűződő több évtizedes barátság, és Pest megyei, szentendrei múzeumigazgatói múltam – Kovács Margit és Gorkáék munkásságának ismerete – szintén hozzájárult ahhoz, hogy izgatottan készüljek a kerámia órákra. Legszebb várakozásaim teljesültek, amikor a 20. század legnagyobb magyar keramikus művészei között Csekovszky Árpád kiemelt helyet, kiváló értékelést kapott.

Árpád így vallott művészetéről, mesterségéről: „…a keramikusság szakma is. Olyan kézműves mesterség, mely tisztességet, alázatot kíván. Ebben példaként állnak előttem azok a régi kézművesek, ismert és névtelen mesterek, akik olyan rangot tudtak adni a munkájuknak, hogy a modern világban élő ember is rácsodálkozhat azokra.” (Csekoszky Árpád)

Árpádnak köszönhetően a XVII. kerület és Rákosliget felkerült a magyar kerámiaművesség térképére. Örülök, hogy hagyatékának gondozásában, az értékek továbbadásában a kezdő lépéseknél, az 1990-es évek végén szerény szerepem lehetett. Talán kicsit szerénytelenül mindannyian mondhatjuk, akik az alapításban részt vettünk: megérte, mert megértük: „A gép forog, az alkotó pihen” (Madách Imre)

Köszönöm, hogy meghallgattak!

(Elhangzott 2022. augusztus 26-án.)

Királyi alapítású Régészeti Múzeum Madridban

A madridi Nemzeti Régészeti Múzeumot 1867-ben II. Izabella spanyol királynő alapította. Az alapító az új múzeum feladatául Spanyolország történeti-régészeti emlékeinek gyűjtését és bemutatását szabta. Az intézmény iránti igény már korábban megfogalmazódott, hiszen ilyen múzeumok Európában több helyen is létrejöttek, sőt, 1830-ban már a Királyi Történeti Akadémia is javasolta régészeti múzeum megalapítását.

Az új múzeum rögtön jelentős gyűjteménnyel rendelkezett, mivel a különböző intézményekben (Nemzeti Könyvtár, Természettudományi Múzeum stb.) szétszórtan található, de a múzeum gyűjtőkörébe illeszkedő műtárgyakat összegyűjtötték, de egyúttal pl. vásárlások, hagyatékok, illetve bel- és külföldi tudományos expedíciók révén intenzív gyűjteménygyarapítás kezdődött. Az új múzeumot a Nemzeti Könyvtárban kívánták elhelyezni, ez azonban csak 1892-ben valósulhatott meg a Könyvtárpalota jelenlegi épületének befejezésével. Addig is a múzeum egy vidéki rezidencián (Casino de la Reina) kapott méltó elhelyezését.

A madridi Nemzeti Régészeti Múzeum épülete

Időközben sikerült több fontos magángyűjteményt megvásárolni (Manuel de Góngora, José Ignacio Miró, José de Salamanca és Eduardo Toda.) A gyűjteményfejlesztés szempontjából különösen fontosak voltak azok a tudományos expedíciós bizottságok, amelyek Spanyolországban és külföldön különböző helyszínekre utaztak gyűjtés céljából. A legjelentősebbek Paulino Savirón, Juan Sala, Juan Salas Dóriga, Juan de Dios de la Rada y Delgado és Juan de Malibrán spanyol utazásai, valamint az 1871-es keleti expedíció az Arapiles fregatt fedélzetén. Ennek köszönhetően kerültek régészeti leletek a gyűjteménybe Szicíliából, Athénból, Ciprusról, az ókori Trója területéről és Konstantinápolyból. Nem lehet hangsúlyozni a múzeum közreműködésével megvalósult régészet ásatások jelentőségét sem, hiszen ezek anyaga is a gyűjteményt gazdagítja.

Az egyik lefedett belső udvar

Az ásatásokból származó gyarapodás mennyisége viszont jelentősen visszaesett 1985 óta, ekkor ugyanis a régészeti tevékenység zömmel regionális hatáskörbe került, de a múzeum továbbra is gyarapítja gyűjteményeit vásárlások és hagyatékok révén. (Ez a problematika Magyarországon is időről időre felmerül: a Nemzeti Múzeum legyen egyúttal a régészeti feladatellátás központi intézménye és/vagy kiemelt nemzeti gyűjtemény, amely egyúttal vezető tudományos műhely?) 2008 és 2013 között az épületet felújították és átalakították, egyúttal új állandó kiállítást rendeztek be. A belső udvarok lefedésével megnőtt a kiállítási tér, így jóval több műtárgy kiállítására nyílik lehetőség, az egyes termek jobban megközelíthetőek, modern technológiai felszereltséggel rendelkeznek, minden szempontból alkalmasak arra, hogy a látogató számára igazi élményt nyújtsanak. Az állandó kiállítást igényes kiadványok kísérik, bár ezek zöme spanyol nyelvű (hiszen a spanyol világnyelv…), de szerencsére a spanyolul nem értő látogató számára kiadtak egy 138 oldalas, színes “guide”-t, amelyben minden fontos információ megtalálható. A kiállításban – természetesen – a műtárgyakat rövid, de kétnyelvű feliratok kísérik. Általában is példaértékű, hogy a termek hosszabb feliratai emlékezetpolitikától mentesek, csak a szükséges információkat közlik, és a látogatóra bízzák az emlékezetpolitikai értékelést.

Kutatás a numizmatikai gyűjteményben, 2022. június

Számomra a legfontosabb a numizmatikai gyűjtemény, amely idősebb mint maga a múzeum, hiszen története a Nemzeti Könyvtárban korábban kezdődött (sőt, a törzsgyűjtemény valójában az első spanyolországi Bourbon, V. Fülöp király éremgyűjteménye), ebben a tárgykörben Spanyolország legjelentősebb gyűjteménye, a Kr.e. 6. századtól a 21. századig gyűjt műtárgyakat. A teljes darabszám megközelíti a 350 ezret. Az érmék mellett a pénz használatához és veréséhez kapcsolódó műtárgyakat (például mérlegeket, kereskedelmi súlyokat stb.) is őriz. A múzeum különálló numizmatikai kiállítással is rendelkezik, de az állandó kiállításban is szép számmal láthatunk érméket, sőt teljes éremkincseket is. Úgy tűnik, Madridban eredményesen megoldották azt a feladványt, amelyet Budapesten több mint 200 év alatt sem sikerült: a Nemzeti Múzeum önálló numizmatikai kiállítását. (A hazai hivatkozás ugyanis az, hogy úgyis vannak érmék az állandó kiállításban, akkor minek egy külön numizmatikai kiállítás. A válasz megtalálható a madridi numizmatikai kiállítás kísérő füzetében, lásd felhasznált irodalom.)

Kincslelet at állandó kiállításban

A madridi Nemzeti Régészeti Múzeum nemcsak szép múltjára és gazdag gyűjteményére büszke intézmény, hanem egyúttal dinamikusan megújult múzeum is. Megismerése, fejlesztésének alapos tanulmányozása talán ezért sem lenne haszontalan a hasonló gyűjtőkörű hazai múzeumok átfogó fejlesztése, átalakítása előtt…

Felhasznált források, irodalom:

Museo Arqueológico Nacional. Guidebook. Ministerio de Cultura y Deporte – Museo Arqueológico Nacional, Madrid, 2019.

La moneda, algo más que dinero. (Cuadernos del MAN 8.) Ministerio de Cultura y Deporte – Editorial Palacios y Museos, Madrid, 2021.

A múzeum honlapja: http://man.es

Régészeti Múzeum Spalatoban

1818 tavaszán I. Ferenc osztrák császár és negyedik felesége, Karolina Auguszta császárné adriai utazásra indultak, hogy megismerkedjenek a Napóleon bukása után Ausztriához került új tartománnyal: Dalmáciával. Spalatoba (ma: Split) érkezve a császár csodálattal szemlélte Diocletianus palotájának maradványait, a helyi régiséggyűjteményeket, valamint az ókori város, Salona (ma: Solin) romjait.

Az utazást két cikkben részletesen ismertette a császár kíséretében utazó Anton Steinbüchel von Rheinwall osztrák régész és numizmata. Spalato és Salona jelentőségére ekkor figyelt fel az osztrák tudományos közvélemény, utóbbit egyenesen osztrák Pompejinek nevezték. A császár és környezete felismerte a dalmáciai régiségek jelentőségét, és egy helyi múzeum hiányát, amely mindezt gondozhatná, és a magántulajdonban álló régiséggyűjteményeket egyesíthetné. A látogatás kézzel fogható eredménye a spalatoi Régészeti Múzeum császári dekrétummal történt megalapítása lett (1820. augusztus 22.). Mindez illeszkedett a birodalom szerte tapasztalható tartományi múzeumalapítási lázba (Magyar Nemzeti Múzeum, Pest, 1802; Joanneum, Graz, 1811; Národní Muzeum, Prága, 1818; Francisceum, Brno, 1818), ám ebben az esetben inkább a császár és környezete ambíciói, mint a tartomány nemzeti törekvései játszottak szerepet.

A múzeum jelenlegi épülete

A múzeumnak kezdetben nem volt saját épülete, ezért a műtárgyakat bérelt raktárakban helyezték el. 1836-ban aztán a Diocletianus-palota keleti falának külső oldalán felépült a múzeum épülete, erről azonban hamar kiderült, hogy nem igazán alkalmas a megfogalmazott múzeumi célokra. Erről később sikerült meggyőzni Ferenc József császárt is, megkezdődött egy új épület felépítésének hosszadalmas előkészítése. Végül két osztrák építész, August Kirstein és Friedrich Ohmann tervei alapján 1912-ben megkezdődött az építkezés. Az új épület 1914-ben elkészült, de a műtárgyanyag áthelyezését hátráltatták a történelmi események, így a megnyitóra csak 1922-ben került sor.

A múzeumi könyvtár olvasóterme (részlet)

A gazdag régészeti anyaggal büszkélkedő múzeum kifejezetten értékes része az 1845-ben alapított könyvtár, amely ma mintegy 60 ezer kötetes. A könyveket kezdetben kizárólag vásárlás és adományozás útján szerezték be, később pedig a “Bullettino di archeologia e storia dalmata” múzeumi évkönyv révén kialakított cserekapcsolatok révén. Utóbbi periodikumot 1878-tól jelentették meg, 1920-ig olasz és német nyelvű tanulmányokat közölt, ezt követően viszont megváltozott a címe (Vjesnik za arheologiju i historiju dalmatinsku) és a tanulmányok is horvát nyelven jelennek meg. A régi és ritka könyvek közül említésre érdemes nyolc ősnyomtatvány és több mint másfélszáz 16. századi könyv, a régi térképek és a grafikai gyűjtemény. A könyvtár része a Don Frano Bulić, Mihovil Abramić, Luka Jelic, Francesco Carrara, Julij Bajamonti és a Pavlović-Lučić család hagyatékából álló, Dalmácia története szempontjából fontos levéltári gyűjtemény is.

A salonai amfiteátrumban

A múzeum már 1821-ben kutatásokat kezdett Salonában, azóta tart a végeláthatatlan ásatási folyamat, amelynek kezdeteit olyan kiváló kutatók fémjelzik, mint Francesco Carrara és  Don Frano Bulić. A múzeum kutatásai közül külön említést érdemelnek a Vis szigetén, az ókori görög Issa város területén folytatott ásatások. Vis szigetén ma már külön kis tagmúzeum működik.

Numizmatikai kutatás a múzeumban, 2022. június

A numizmatikai gyűjtemény mintegy 70 000 érmét tartalmaz. Az éremgyűjtemény ókori, középkori és modern pénzekből, aranyból, ezüstből, bronzból és papírból áll, mindegyik esetében egyértelmű a dalmáciai proveniencia, bár legtöbbjük kapcsán közelebbit a lelőhelyről sajnos nem tudunk. Számunkra különösen értékesek a gyűjtemény magyar veretű pénzérméi, amelyek a középkori dalmát-magyar kapcsolatokat dokumentálják. Az 1920-as évék végén vásárolták meg dr. Karl Stockert osztrák sorhajóhadnagy gyűjteményét, amely nagyon gazdag ókori és bizánci érmékben, de a kollekcióban volt két tálcányi késő középkori és kora újkori magyar denár is. Stockert kihasználva, hogy az osztrák-magyar haditengerészetnek köszönhetően sok kikötőben meg tud fordulni, elképesztően szép anyagot halmozott fel az albán, a montenegrói, a dalmáciai és az isztriai területekről, gyűjteménye így a tágabb térség vonatkozásában fontos történeti-numizmatikai forrás.

Spalato Régészeti Múzeuma ma is példaértékű muzeális intézmény. Rendezett és tudatosan fejlesztett könyvtára, gazdag gyűjteménye a kutatók és a látogatók figyelmére érdemesíti.


Felhasznált források, irodalom:

Archaeological Museum Split. Guide. Ed. Emilio Marin. Arheološki Muzej u Splitu, Split, 2003.

Maja Bonačić Mandinić: Greek Coins displayed in the Archaeological Museum Split. Arheološki Muzej u Splitu, Split, 2004. p. 7–11.

Arsen Duplančić: U temeljima hrvatske arheologije. Istraživanja Salone od 1821. do 1850. na temelju rukopisne i tiskane građe iz Arheološkog muzeja u Splitu. Izložba u povodu 200 godina sustavnih arheoloških istraživanja Salone. Arheološki Muzej u Splitu – Jana ustanova u kulturi “Zvonimir” Solin, Split, 2021.

A Spliti Régészeti Múzeum honlapja: https://www.armus.hr/

“Tudásunkkal kézen fogva”

A Nemzeti Művelődési Intézet (NMI) sokirányú felnőttképzési tevékenységébe felvette egy numizmatikai-éremgyűjtő szakköri kisfilm-sorozat elkészítését. Az NMI kiemelten fontosnak tartja a felnőttképzés, és ezen belül az önképző szakköri mozgalom országos, minőségi megújítását. Az NMI szakköri sorozata eddig nagy eredményességgel fut az aszakkor.hu oldalon.

A numizmatikai-éremgyűjtő szakköri kisfilm-sorozat előkészítésére, szakmai tartalmának összeállítására engem kértek fel. A 20 részből álló sorozat a numizmatika teljes területét felöleli. Az egyes részeket vidéki gyűjteményi helyszíneken vettük fel (Debrecen: Déri Múzeum, Pécs: Janus Pannonius Múzeum, Pannonhalma: Bencés Főapátsági Múzeum), így az anyag bemutatásán túl lehetőség adódik hazánk fontosabb, de eddig kevéssé ismert numizmatikai gyűjteményeinek megismertetésére is.

A forgatás szünetében a Szent György Lovagrend rendi ruhájában, a pannonhalmi gyűjtemény legszebb kitüntetéseivel

A szakköri sorozat készítőivel együtt abban bízunk, hogy ez a kezdeményezés a gyűjtemények társadalmi hasznosulásán, a kisfilmek reklámértékén túl, azok oktatási jelentőségére való tekintettel (például a filmek akár középiskolai oktatásban is hasznosíthatóak) különösen fontos és ígéretes, mert az új szemléletű szakkörök megindításával hozzájárulhat a hazai éremgyűjtés nemes hagyományainak feltámasztásához és minőségi újjászületéséhez

Az éremgyűjtő szakkörről bővebben: https://aszakkor.hu/szakkorok/mestersegek/eremgyujtes

Pénzmúzeum

Európa számos nagy történeti múzeuma büszkélkedhet állandó pénztörténeti kiállítással, de ismerünk önálló, elsősorban nemzeti bankok és/vagy pénzverdék által fenntartott pénzmúzeumokat is. Magyarországon korábbi kísérletek után csak most jött létre ilyen múzeum. A Numismatica Centroreuropaea V. nemzetközi konferencián megtartott előadásomban ezért azt vizsgáltam, hogy milyen gyűjteményi adottságok bázisán és milyen alapvetések mentén jöhetett létre az új magyarországi pénztörténeti kiállítás és a most megalapított pénzmúzeum.

Geldmuseum. Vergangenheit, Gegenwart und Zukunft in Ungarn. Konferenzvortrag. Numismatica centroeuropaea V., Telč, 2022.05.19.

Először számba vettem a legjelentősebb hazai numizmatikai gyűjteményeket, majd végigvettem mindazokat a feladatokat, célkitűzéseket, amelyeket egy pénzmúzeum számára megfogalmazhatunk. Ha Európa legjobb pénzmúzeumait tanulmányozzuk: azt fogjuk tapasztalni, hogy a modernitás mellett továbbra is meghatározóak a hagyományos múzeumi működés elemei. Mindegyik közös jellemzője, hogy tudományosan minősített munkatársi gárdával, állandó, de időről-időre frissülő kiállítással rendelkezik, rendszeresen időszaki kiállításokat rendez, kiadványokat jelentet meg, múzeumpedagógiai foglalkozásokkal segít megérteni a pénztörténet és a pénzügyi kultúra egyes jelenségeit.

Budapesten, ahol Magyarország pénzeit 1926-tól újból verik, és rendelkezésre áll a szükséges történeti numizmatikai anyag, régóta igény volt egy olyan önálló és állandó kiállításra, amely a magyar pénztörténet teljességét mutatja be. Értelemszerűen hiányzott a közgazdasági ismeretterjesztést szolgáló múzeumpedagógia is. Bár a legjelentősebb éremgyűjteménnyel rendelkező Magyar Nemzeti Múzeum történeti kiállításában hangsúlyosan szerepelnek a pénzérmék, de ez nem önálló numizmatikai kiállítás. A Magyar Nemzeti Bank második világháború után létrejött Bankjegy- és Éremgyűjteménye kicsiny, majd Látogatóközpontként nagyobbra nőtt állandó kiállításával sokáig igyekezett betölteni ezt az űrt.

2022. márciusában végre megnyílt az MNB Pénzmúzeuma, amely azt az ígéretet hordozza magában, hogy egyrészt bemutatja a magyar pénzkibocsátás ezer évét, másrészt a látogatók a kiállítások megtekintése során kézzelfogható tapasztalatokat szerezhetnek a pénz világával kapcsolatban. Hogy ez mennyire sikerült, a látogatók fogják eldönteni. Azt pedig, hogy az új muzeális intézmény mennyire tudja teljesíteni a fentebbi alapvetésekben megfogalmazott szakmai célkitűzéseket, a szakma fogja elbírálni.

II. András kísérlete a pénzügyigazgatás reformjára

Részlet az Aranybullából:

3. A nemesek és egyházak jószágának szabadságáról

Továbbá semmi adót, sem szabad dénár adót nem szedetünk a nemesek jószágán.

1.§. Hívatlan sem házukra, sem falujukra nem szállunk.

2.§. Azonképpen az egyházak népén sem veszünk semminemű adót.

23. Az új pénzről

Továbbá, a mi új pénzünk esztendeig járjon, húsvét napjától húsvét napjáig.

1.§. És a dénárok olyanfélék legyenek, amineműek voltak Béla király idejében.

24. Hogy izmaeliták és zsidók tisztséget ne viseljenek

Pénzverőkamara-ispánok, sókamarások és vámosok, országunkbeli nemesek legyenek.

1.§. Izmaeliták és zsidók ne lehessenek.

(Nagy Gyula fordítását átdolgozta Gyöngyössy Márton; hagyománytiszteletből ragaszkodom a Corpus Juris fordításához, hiszen van már jobb fordítás is, viszont ez a szövegezés hatott a magyar jogi gondolkodásra…)

Az Aranybulla kibocsátásának 800. évfordulója jó indok arra, hogy II. András pénzverését, kísérletét a pénzügyigazgatás reformjára újból megvizsgáljuk. Egy rövid konferenciaelőadásban szerettem volna kutatási helyzetképet adni, illetve egy-két megállapítást pontosítani, újragondolni. A témához azért is nehéz hozzányúlni, mert értékelésében szélsőséges véleményekkel találkozhatunk: az egyik oldalon a pazarló király, a másik oldalon pedig a nagy reformer képe bontakozik ki. A valóság – legalábbis a pénzügyigazgatás pénzverési ágazata vonatkozásában – e két álláspont között van, erről szól az előadásom.

Kütahyai emlék. A kerámia mint történeti forrás

A kora újkor régészetével foglalkozók számára jól ismert a kütahyai kerámia. A hazai gyűjtők ezzel szemben inkább a későbbi, mondhatni “modern” korszakát ismerik. Ebben a bejegyzésben az utóbbi egy – számunkra kevéssé ismert – időszakával szeretnék foglalkozni, az athéni Benaki Iszlám Művészeti Múzeum jelenleg is nyitva tartó időszaki kiállítása és annak színvonalas katalógusa kapcsán.

Kütahya fazekasai évszázadokon keresztül gyártottak jó minőségű kerámiát, jellegzetes oszmán-török díszítéssel: leginkább pompás virág- és növényi motívumokkal. Alkotásaikon időnként oszmán-török feliratok, ritkábban épületek is megjelentek, természetesen jellegzetes arab írásjelekkel. Azt már kevesen tudják, hogy egészen az első világháború utáni évekig Kütahya multikulturális város volt, török, görög és örmény lakókkal, akik egyaránt kivették a részüket a helyi fazekasságból. A kiállítás és a katalógus ezen korszak lezárásának, valamint a görög és örmény mesterek kényszerű kivándorlásának állít emléket.

1921-1922-ben az előretörő görög hadsereg – Kis-Ázsia más városaival együtt – Kütahyát is elfoglalta. A görög tisztikar elképedve látta a számára luxuscikknek számító helyi kerámiát, hiszen az európai görögség, az akkori Görögország lakói számára ez a míves árú ismeretlen volt, csak a hasonló európai kerámiát ismerték, az viszont drága luxuscikknek számított. A megszálló sereg elkezdte felvásárolni a helyi készleteket, és megrendeléseket is adott: számtalan görög felirattal ellátott darab készült (gyakori feliratuk szerint: “kütahyai emlék”), ahogy immáron az Iszlám által tilalmazott emberábrázolások is szép számmal megjelentek az edényeken.

1922 nyarán azonban a görög hadsereg feladta kis-ázsiai állásait, így Kütahyát is kiürítették, ahonnan a görög és az örmény mesterek is távozni kényszerültek. Előbbiek Thesszalonikiben és Athénban folytatták működésüket, míg utóbbiak Jeruzsálemben. Bármennyire is törekedtek a hagyományok folytatására, a minőség fokozatosan romlott, és ez a fazekasság már csak árnyéka volt a korábbi kézművességnek. A kütahyai manufaktúra – immáron újra török fennhatóság alatt – viszont tovább folytatta a hagyományos kerámia készítését.

A kiállítási anyagból – és a jól dokumentált, igényes katalógusból – megismerhetjük a 20. század eleji kütahyai kerámiát, a görög megszállás alatt készített anyagot, valamint az elmenekült mesterek későbbi tevékenységét.

Dinos T. Kogias: Souvenir of Kütahya. Imprints of History on Kütahya’s Pottery (Late 19th – early 20th Century). Benaki Museum, Athens, 2021., 212 p., ill., ISBN 978-960-476-284-2

Görögország újkori éremleleteinek repertóriuma

A numizmatikai kutatás egyik legfontosabb feladata az előkerült leletek feldolgozása, közzétele. A színvonalas leletpublikációk mellett nagy jelentősége van egy-egy ország, terület – esetleg meghatározott korszakára vonatkozóan – a leletkataszterek, leletrepertóriumok összeállításának.

Az athéni Numizmatikai Múzeum Heinrich Schliemann egykori villájában működik

Az 1834-ben királyi rendeletre létrejött athéni Numizmatikai Múzeum gyűjteménye és adattára gyakorlatilag 1829 óta dokumentálja a Görögország területén előkerült éremleleteket. A muzeális intézmény gazdag anyagába (mintegy 500.000 érme!) nemcsak ókori és középkori, hanem újkori érmék és leletek is szép számmal jutottak: utóbbiak közül számszerüleg 86.

Az athéni múzeum 2005-ben jelentette meg a gyűjteményébe/adattárába került újkori – ebben az esetben az 1430–1917 közötti időszakban elrejtett – éremleletek repertóriumát. A kötet két bevezető fejezet – amelyekben a kötet szerkesztői módszertani kérdéseket járnak körül – után alfabetikus sorrendben, szakszerű szempontok szerint rendezetten közli anyagát: a lelőhely nevét, az előkerülés idejét és körülményeit, a lelet nyilvántartásba vételének idejét, a szükségesnek tűnő megjegyzéseket, valamint a leletre vonatkozó szakirodalmat. Ezt követően található az adott leletben előforduló pénzérmék kibocsátók és címletek szerinti felsorolása (ha lehetséges volt, újabb szakirodalmi hivatkozásokkal ellátva).

A múzeum már korábban közzétette a bizánci és az ókori görög leletek “korpuszait”, jelen repertórium ebbe a sorozatba illeszkedik. Ez a kiadvány a magyar pénztörténet kutatói számára is érdekes lehet, hiszen ezekben a leletekben az időszak magyar és erdélyi – körmöci és nagybányai kibocsátású – veretei is felbukkannak.

Modern Coin Hoards of the Numismatic Museum (15th – 20th century). Ed. by Panagiotis Korkas – Yorka Nikolaou. Numismatic Museum, Athens, 2005., 364 p., ill., ISBN 960-86845-4-1

Kalandozások egy unciális T betű körül

2020-ban hallottam egy érdekes online előadást III. Béla rézpénzeiről. Megtudtam, hogy még mindig vannak olyanok, akik a „szájbarágós” magyarázat ellenére a király bizáncias pénzeinek (CNH I. 98–100., H. 72.) előlapján látható két királyalak azonosításában tévelyegnek, nem átallják az egyik alak mellett olvasható SCS betűcsoportot STS-nek olvasni. Jelen rövid írással szeretnék jelentkezni a „tévelygők” közé. Felütésként legyen elég annyi, hogy ebbe a tévelygői körbe olyanok tartoznak, mint Réthy László (1851–1914), Hóman Bálint (1885–1951), Jeszenszky Géza (1857–1942) és Huszár Lajos (1906–1987).

III. Béla (1172-1196) bizáncias rézpénzének előlapja

Az STS vagy SCS esetében az epigráfiából jól ismert contractio (kihagyás) jelenségével állunk szemben, amikor egy szóból betűket és szótagokat hagynak ki, és (gyakran, de nem mindig) állandósult formában rövidítik. III. Béla rézpénzei abban az időszakban készültek, amikor a feliratos emlékeken általában már felváltotta a korai gótikus írás a román írást, és bár mindkettő nagybetűs (maiuscularis) írásmód, az új korszakot viszont jól jellemzi, hogy az előbbi időszak alapvetően capitalis (szögletes) nagybetűivel szemben immáron jóval több az uncialis (lekerekített, kerekded) betűforma jelenik meg. Új formaként éppen ekkor bukkan fel például a T betű uncialis írásmódja (olyan, mintha a C felett egy vonást húznánk, és ezt az esetek többségében rá is kötik a C formára, de ez nem mindig sikerült), ám ez nem jelenti azt, hogy a T capitalis formáját ne használták volna tovább, akár egy feliraton belül is.

Az esztergomi Porta Speciosa

Az előbb említett, „új formájú” T betűt láthatjuk például az alábbi, korabeli feliratos emlékeken: az esztergomi Porta Speciosa (1190 körül) timpanonja felett, Imre király (1196–1204) zirci oltáradományozó tábláján, Vilmos kanonok esztergomi síremlékén (13. század eleje) és a pilisszentkereszti lovagi síremléktöredékén (1230 körül).

Esztergomi sírkőtöredékek

Az előbbiek alapján a feloldás tehát: REX STEPHANUS. István király pedig minden kétséget kizáróan azonos III. Béla elődjével: III. Istvánnal (1162–1172).

Minderről részletesen: