Kammergraf

Idén szeptemberben egy erasmus+ ösztöndíjnak köszönhetően 11 napot tölthettem Dalmáciában. Ez volt a második alkalom, és ahogy először (tavaly), most is hungarika-feltárást végeztem: egy néhai osztrák sorhajóhadnagy – dr. Karl Stockert (1873–1932) – spalatói régészeti múzeumba került éremgyűjteményének késő középkori és kora újkori magyar anyagát dolgozhattam fel.

Ezúttal már felfegyverkezhettem első világháború előtt megjelent osztrák kiadású útikönyvekkel (sajnálatosan a modern baedekerek idegesítően bugyuták, és sokszor „csak” a lényeg nincs bennük), így most már érdemben sikerült befejeznem Észak- és Közép-Dalmácia felfedezését, sőt még Boszniában, Mostarban is jártam. És mindenütt a néhai Osztrák-Magyar Monarchia kulturális nyomai és elképesztő kulturális örökségi elemek fogadtak.

Kutatásaim során ugyanis megkértem a horvát kollégákat, hogy ha már egy osztrák alapítású múzeumban vagyunk, nézzék meg a könyvtár anyagát, hátha vannak régi (azaz 1920 előtti kiadású) osztrák útikönyveik Dalmáciáról. A kérésem utáni másnap reggelen már egy rakat régi útikönyv várt az asztalon. Jól megírt, informatív reisefühererek, és eltekintve attól, hogy több mint 100 év eltelt, jól használhatóak (mondjuk gyógyszertárat vagy vendéglőt nem ezek alapján keresnék, ahogy a hajómenetrendek is frissítésre szorulnak), térképekkel és a korszak színvonalán álló fényképekkel illusztrálva.

Hogy ezekre a régi kiadványokra miért is lehet szükség? Erre legyen elég egy zárai eset. Régi vágyam volt a Szent Simeon-szarkofág megtekintése, mert ezen látható Nagy Lajos magyar király egyik kortárs és hitelesnek tekinthető ábrázolása. A szarkofághoz nem lehet közel menni, kiadványt róla a templomban nem árulnak, és a kérdésre, hogy van-e fénykép, kiadvány, a mogorva őr csak annyit mondott, nincs, ha valakit érdekel, keressen róla képet a google segítségével… Végül a bencés apácák könyvesboltjában találtam egy 1988-as, még jugoszláv kiadású művészeti albumot, amiben néhány kép a szarkofágról is szerepel.

Más esetekben, különösen információért tényleg érdemes az öreg reiseführereket lapozgatni. Kifejezetten sok érdekesség található a városokról, így a Zára – Sebenico – Trau – Spalato útvonalon megtett művelődéstörténeti kirándulásomat nagyban színesítették…

Tisztelt Művésznő, tisztelt Országgyűlési Képviselő Asszony, tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Az Erdős Renée Háznak a rendszerváltozás óta egyik fontos küldetése a helyi képző- és iparművészet bemutatása: ezért példamutató módon teret és megmutatkozási lehetőséget biztosít a XVII. kerületben élő, vagy a kerülethez kötődő művészek alkotásai számára.

2020-ban a Házban a Magyar Kultúra tiszteletére rendezett tárlaton Csorba Katalin Várakozó című művével szerepelt, és az alkotást a kiállítás alkalmából létrehozott zsűri fődíjra érdemesítette. Az „érzékenyen faragott, tömör, zárt kompozíciójú, erőt sugárzó alkotás” a most nyíló kiállításon is szerepel. Díjazottként ugyanis a művésznő lehetőséget kapott önálló tárlatra, ez azonban a pandémiás időszak lecsengésével csak most valósulhat meg.

Csorba Katalin a Vasutas Képzőművészeti Körben vált szobrásszá, mesterei Kirchmayer Károly, Klimt György és Benedek György voltak. 1987-ben lett a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapjának tagja. 1990 előtt hat alkalommal is volt egyéni kiállítása, a rendszerváltozást követően is többször állított ki. Rendszeres résztvevője a különböző országos és XVII. kerületi tárlatoknak, ezek közül külön is kiemelném a rákoscsabaikat. A művésznő ma is szobrásznak vallja magát, és ha valaki körbejárja most az Erdős Renée Ház időszaki kiállítótereit, minden bizonnyal egyet is ért ezzel az ars poetica-val.

Nem véletlen tehát, hogy a mai kiállítás gerincét is a szobrok adják. Sokszínű anyaggal szembesül a látogató, nemcsak az anyaghasználat, hanem a tematika tekintetében is. Láthatunk itt családtagokat, neves személyiségeket, mítikus-mitológiai ábrázolásokat. Anyu és Apu, más – a művészhez közelálló – családtagok és ismerősök néznek ma vissza ránk, és nyilvánvalóan büszkén, hiszen Katalin kőbe faragta vagy éppen bronzba öntötte őket, így állítva emléket nekik, irántuk érzett szeretetének. Aztán sorolhatnám a költők és írók hosszú sorát – Faludy Györgyöt, Sütő Andrást, Kós Károlyt (utóbbi neves építész is volt), hogy csak a nekem kedvesebbeket említsem – és a településünk számára fontos báró Podmaniczky Zsuzsannát. A mitológia világába is több szobor kalauzol: Szent Ferenc vagy az Isten széke, a tárlaton sajnálatosan nem szereplő, egészen átvitt értelmű Metamorfózis, de említhetném az olyan mélyen szimbolikus tartalmú alkotásokat is, mint a Hal vagy az Alma, a Madár vagy a Krémes cica. Csorba Katalin mindezeket kibontja a nemes anyagból, de ránk bízza az értelmezést; fényt gyújt, utat mutat, de ezen az úton mégiscsak nekünk kell elindulnunk.

Szobrait változatos anyagokból alkotja (és micsoda páratlan érzékkel tud anyagot választani!). Legtöbb talán a legnemesebb kőanyagból: márványból készült, de szép számmal találhatunk mészkő anyagúakat is. Persze, nem ragaszkodik pusztán a kőhöz, hiszen legalább olyan mestere a bronznak, ahogy a bronzszobrok előtanulmányaihoz, mintáihoz használt gipsznek is. Érdeklődéssel és izgatottan szemlélem üvegből készült alkotásait, amelyek ugyan a mai tárlaton nem szerepelnek, de azt mutatják, hogy Csorba Katalin izgalmas területre tévedt, és én abban bízom, hogy az elkövetkezőkben lesznek még újabb üvegszobrai!

Csorba Katalin szobrászata klasszikus a szó legnemesebb értelmében, mert az anyag tiszteletén, a művészi mondanivalóhoz leginkább illő anyag megválasztásán alapul. Alkotásai szilárd kompozícióval, mívesen és aprólékosan megmunkált felülettel rendelkeznek, s ha olykor mégis durvább felületűek, akkor annak határozott üzenete van. Alkotásaiból mély humanizmus és szeretet, sőt békesség árad, szemet melengető, megnyugtató légkör lengi körül őket. A néző szinte kényszert érez, hogy minél több időt töltsön el környezetükben, miközben gondolkodásra, elmélkedésre ösztönöznek.

Munkásságának meghatározó elemei különböző köztéri alkotásai: természettudósok domborművei az ELTE-n, Galgóczi Erzsébet portrészobra Ménfőcsanakon, Tamási Áron domborműve a rákoscsabai könyvtárban, hogy csak néhányat említsek meg.

Hiányérzetünk támadhat ugyanakkor, hogy Csorba Katalin jelentős kisplasztikai munkásságából a plakettek és az érmek most nem szerepelnek a kiállításon. Utóbbiak fontosságát – és a jelen tárlaton hiányát – azért is szóvá kell tennem, mert az általam évtizedek óta művelt numizmatika egyik vizsgálati tárgyát éppenséggel a plakettek és az emlékérmek képezik. Az, hogy a most nyíló tárlaton mégsem szerepelnek Csorba Katalin plakettjei, érmei, tudatos döntés eredménye, mégis legalább egy, sokak által minden bizonnyal ismert alkotást meg kell külön is említenem. A „Rákoscsabáért” díjjal járó éremről van szó, amelynek több mint két évtizeddel ezelőtt történt zsűrizésében, kiválasztásában akkor Rákoscsaba önkormányzati képviselőjeként magam is részt vehettem. Az érmen ugyanaz a két vezérmotívum – Csaba vezér szobra, Sidló Ferenc alkotása, valamint a Bogáti Hajdú-villa (közkeletű nevén: „Süllyedő kastély”) – látható, mint a Budai Tibor grafikus művész által tervezett díszoklevélen; a díjat egyébként Csorba Katalin is megkapta, 2013-ban.

A művésznő évtizedek óta fest is. Témái között megtalálhatjuk a tájképeket, városképeket és neves személyek portréit is. Utóbbiak esetében mindazok visszaköszönnek, akikről szobor és/vagy plakett készült, mutatva, hogy az arcvonások és az egyes személyiségjegyek tanulmányozásába mennyire mélyen merült el az alkotó. A tájképek közül a legtöbb a Balatonnál készült, de akad rákoscsabai részlet, sőt csendélet is. Van azonban az életmű festészeti részében néhány olyan alkotás, amely szintén hiányzik ma: azokra a nagyon különös színvilágú tájakra, erdőrészletekre stb. gondolok, amelyekből jó két évtizede nyílt kiállítás, és amely kamara jellegű tárlatot szintén én nyithattam meg.

Összességében nem túlzás azt elmondani, hogy Csorba Katalin sokoldalú, sokszínű, kísérletező alkotó, egyaránt járatos a szobrászat és a kisplasztika különböző ágaiban, és örömmel fest is. Rendhagyó módon ma többször is szóvá tettem, hogy mi hiányzik a jelen tárlatról. Nem udvariatlan akartam lenni, hanem fölhívni az életmű sokszínűségére a figyelmet, és arra bátorítani az arra illetékeseket, hogy a teljes anyagot majdan egy életmű-katalógusban adják közre. Egy ilyen kiadvány minden bizonnyal komoly nyereség lenne a XVII. kerület, de a kortárs magyar művészet számára is.

Végezetül nem tudom a megnyitót anélkül befejezni, hogy valami személyeset el ne áruljak. Hogy elmondjam, miért is vállaltam el a mai megnyitóra szóló megtisztelő felkérést. Ismeretségünk több évtizedes, és szinte szomszédunk vagyunk. Ugyanazokat a fényeket látjuk, ugyanazt a levegőt szívhatjuk. Szobáink ablaka egyaránt nyugatra néz, s a konyháink, életünk meghatározó terei pedig keletre nyitnak ablakot. Pár száz méterre egymástól, a Rákos-patak völgye felett, az attól délre húzódó síkon élünk, a forgalmas Péceli út mellett, amely nyomvonalában ma is a középkori via magna vagy via publica azaz a Buda-Tápióbicske-Kecskemét útvonalat követi. Egyszóval földik vagyunk itt, a Pesti-síkság peremén, és én erre büszke vagyok!

Köszönöm, hogy meghallgattak!

(Elhangzott 2023. augusztus 26-án.)

Művelődéstörténeti szempontból is érdekes az „elefántos brakteáta” (CP. 50.), vagy ahogy újabb katalógusaink leírják az éremképet: „Elefant n. l., auf dem Rücken Kriegszelt” (H. 203), „balra néző elefánt toronnyal” (PT I. 18/27.), „balra lépő harci elefánt, hátán sátor” (ON III. 22.9.1.1.). Az elefánt hátán látható bástyaszerű építmény egyértelművé teszi, hogy harci elefántról van szó. Mivel nem látszanak a fülei (mert kicsik) ez egy ázsiai elefánt (elephas maximus) lehet, a katalógusokban szereplő rajzokon, illetve egyes példányok képein nincs agyara, tehát elvileg nőstény lehet, bár von olyan rajzolatú érem is, ahol kivehető az agyar is.

A III. András (1290–1301) hasonló éremképű denárán (CNH I. 371./H. 421/ON III. 25.24.1.1./PT I. 21/22. és ON III. 25.25.1.1./PT I.21/23.) látható harci elefántnak viszont hatalmas agyara van, az minden bizonnyal hím példány.

Az érme keltezése vitatott (ahogy általában minden brakteátánké). Verési időszakként a III. Bélától (1172–1196) IV. Béláig (1235–1270) terjedő időszak jöhet szóba. Ami különös, hogy az ábrázolás majd újra feltűnik III. András egyik pénzén, de ezt az eddigi kutatás archaizmusként értékelte (nem ez lenne az egyetlen ilyen eset, amikor „régi” éremkép újra felbukkan).

Az elefánt ókori pénzeken is felbukkan, de ezek az éremképek egyrészt a szeleukida birodalomra jellemzőek, másrészt Hannibál harci elefántokokkal kísért hadjáratának hatását tükrözik, azaz az elefánt tényleges harcászati alkalmazását tükrözik vissza.

A kérdés az, hogy melyik korabeli uralkodónk láthatott harci elefántot? Bennem elsőként a bizánci trónörökös: III. Béla merült fel, de lehet, hogy II. András is láthatott ilyet. Mindenesetre valamiért fontosnak tartották, hogy magyar pénz éremképébe bekerüljön.

Elefántok a középkori európai művelődéstörténetben

Konstantinápolyban egészen a 13. századig vadasparkokban éltek elefántok, és a cirkuszi játékok során fel is léptek.

Az elefánt a középkori európai művelődéstörténetben viszont akkor jelenik meg, amikor Harun al-Rashid kalifa elefántot küldött ajándékba Nagy Károlynak: az állat 802/803-ban érkezett meg és 810-ig élt.

Évszázadokkal később az egyiptomi szultán 1229-ben elefántot ajándékozott II. Frigyes császárnak, ez az állat az 1230-as/1240-es években itáliai városokban (pl. Cremona) rendszeresen emelte az ünnepségek fényét („elephas Cremonensis”).

Két évtizeddel később a szultán IX. Lajos francia királynak is ajándékozott egy elefántot (1254), a francia király tovább ajándékozta Angliába, így az afrikai elefánt 1255-ben már Londonban volt, ekkor Matthew Paris le is rajzolta.

Nyugat-Európában a királyi udvarokban a 13. század második harmadában ismerték ezt az egzotikus állatot, bár az adatok szerint ezek nem harci alkalmazású állatok voltak.

Viszont a keresztes háborúk során sincs nyoma harci alkalmazásának, de a szultánok udvarában nyilván éltek elefántok. Az ötödik keresztes hadjárat során Egyiptom mocsaras területein biztos, hogy nem vetettek be elefántokat. Ahol viszont bizonyosan használtak, az Mezopotámia és Szíria volt, a térségben III. Béla bizánci trónörökössége idején több katonai összecsapásra is sor került. III. Béla tehát láthatott harci elefántokat.

A fentiek alapján az elefántos brakteátát leginkább III. Bélához köthetjük.

Felhasznált irodalom:

Ogata, Kiwako: The Iconography of the Elephant in the Middle Ages: Some Observations on its Anatomy in Visual Art. Bulletin in commemoration of 30th Anniversary. Okinawa Prefectural University of Arts March 2018, p. 5-49.

Nem kis elkeseredéssel olvastam egy, az ELKH (korábban: MTA) BTK Történettudományi Intézetének (a továbbiakban: TörtTud) történész szakértője segítségével legyártott újabb tartalmat (a hivatkozás alább található). Egyrészt, mert van benne két olyan ordas tévedés, amely mellett nehéz csak úgy elmenni. Másrészt, mert ismét tetten érhető a TörtTud történészei által a Hunyadiak kapcsán hosszabb ideje képviselt tendenciózus megközelítés, negatív megítélés.

Nézzük a két tévedést először:

1.) A cikkből megtudjuk, hogy a nemesség többek között azért sem szerette a nagy királyt, mert „a Mátyás által rendhagyó módon elrendelt kötelező pénzváltás – például 1467-ben – őket is érzékenyen érintette”. „Ilyenkor a régi érméket kötelező módon kellett újonnan vert tallérokra cserélni, méghozzá a névértéküknél alacsonyabb „áron”: hatalmas bevétel a kincstárnak, jókora bukás mindenki másnak.”

A valóság ezzel szemben az, hogy 1467-ben Mátyás (1458-1490) pénzreformot hajtott végre. A nagy pénzreformnak is nevezett intézkedéssorozat során többek között eltörölte a magyar középkor talán legkárosabb pénzügyi hagyományát: a periodikus pénzújítás rendszerét (ami eddig azt jelentette, hogy évente, kétévente teljes pénzcserére került sor), és egyúttal több mint fél évszázadig állandó pénzérték-viszonyokat teremtett (nagyjából 1521-ig, II. Lajos gyászos emlékű, moneta nova pénzreformjáig). Tehát semmiféle cserére nem volt szükség ezentúl, legkevésbé kellett a régi érméket újonnan vert tallérokra cserélni, annál is inkább, mert a legkorábbi magyar tallérveret Mátyás halála után, 1499-ben készült, ráadásul ez ekkor még nem is volt forgalmi pénz. Ilyen tévedésért egy egyetemi vizsgán elégtelen járna…

2.) Van a TörtTud történész szakértőjének egy olyan téves állítása, amely egészen hajmeresztő: „»Legjelentősebb királyaink« egyikétől valamilyen évtizedeket átfogó mestertervet akarunk látni, pedig ilyenről szó sincs. Egyetlen hosszú távú célja volt csak, Corvin öröklése, ám az kudarcba fulladt. Hunyadi Mátyás mindig a pillanatot uralta – mint az uralkodók, politikusok általában –, azt viszont párját ritkító tehetséggel”.

Ha már mesterterv, éppenséggel az előbb említett, és nagy valószínűséggel Ernuszt János kincstartó által kidolgozott nagy pénzreform minden bizonnyal igazi mesterterv volt, és korántsem a pillanat uralásáról szólt, hanem tervszerű monetáris politikáról, amelynek hasznai zömmel nem rögtön, hanem évekkel, évtizedekkel később jelentkeztek. Hogy ez a hamis állítás ismerethiányból származik vagy tudatos ferdítés – döntse el az olvasó!

A cikkben nem nehéz tetten érni két, a TörtTud mainstream történészei által követett, szerintem káros tendenciát. Nézzük most ezeket:

1.) Volt valaki, aki Mátyás-kérdésben megkerülhetetlen, de az említett történész céh mindent elkövet, hogy lehetőleg a neve el se hangozzék: néhai mesterem, a 2007-ben elhunyt Kubinyi András akadémikus. Elég lett volna csak az általa írt Mátyás-monográfiát fellapozni (Mátyás király. Vince Kiadó, Budapest, 2001. Tudomány – Egyetem sorozat), no persze, akkor a szerző nevét is le kellett volna írni… Viszont a fenti két tévedés semmiképpen sem került volna bele a cikkbe, ha a cikk szerzője ismeri Kubinyi említett – vagy más, témával kapcsolatos – művét.

2.) Évek óta tapasztalhatjuk, hogy például a Mohács-kérdés kapcsán néhány kolléga szintén mindent elkövet a Hunyadiak relativizálása (némelyek egyenesen „sárba rántása”) érdekében, csak hogy a Jagellók szerepét megszépítse (némelyek egyenesen nagy királyt próbálnak belőlük csinálni). Valójában ezért is van útban számukra Kubinyi, aki ugyan elég kritikusan szemlélte a Hunyadiakat, és nagyon kedvelte a Jagelló-kort, mégis élesen látta a különbséget az említett két „dinasztia” között. Értékelése Mátyás uralmáról sokkal kiegyensúlyozottabb, mint az említett cikkben olvasható – valótlan állításokra épített – megközelítés:

„Uralkodása értékelésénél máig vitatott, hogy miért nem fordult a török ellen, és miért fecsérelte el az ország erejét nyugati hadjáratokra. A fentiek alapján ez érthető. Magyarország egyedül képtelen lett volna kiűzni a törököt a Balkánról. Az ország Mátyás elődei idején is gyakran állt perszonális unióban szomszéd országokkal. Amennyiben római királlyá választották volna, mint elődeit, Albertet és Zsigmondot, a török kérdést is kedvezőbb körülmények között oldhatta volna meg. A nyugati hadjáratokra pedig azért is szüksége volt, mert így tudta az alapjában véve gyenge hatalmi bázissal rendelkező uralkodó zsoldosait foglalkoztatni, akik a gazdag nyugati tartományokban rablással is kárpótolhatták magukat, amennyiben a király adós maradt zsoldjukkal. A király bevételei ugyanis nem voltak elegendők a katonák fizetésére és a mecénási tevékenységre. A hadseregre pedig szüksége volt belső hatalma biztosítására is. Noha uralkodása alatt az ország elszegényedett, tevékenységét mégis maximálisan pozitívan értékelhetjük. Uralkodása elején megakadályozta az ország részekre bomlását, a török elleni végvárvonal kiépítésével pedig fél évszázadra megvédte az ország határait. Nélküle a mohácsi katasztrófa már a 15. század második felében bekövetkezett volna.” (Kubinyi András: Hunyadi Mátyás, a személyiség és a király. Aetas 22. (2007) p. 99-100.)

Végezetül: mit lehet tenni mindezek ellen? Olvasni kell Kubinyi András műveit, és mindenkinek fel kell hívni a figyelmét rájuk!

A Hunyadi Mátyásról megjelent népszerűsítő, de történész szakértőre hivatkozó cikk itt olvasható: https://24.hu/tudomany/2023/08/19/matyas-kiraly-adok-haboru-igazsagos-kozeplor-tortenelem/

Egyik középkori lemezpénzünk értelmezése, keltezése újabban megint vitákhoz vezetett. A H. 198. (CNH I. 278.) típusú brakteáta éremképében kettős vonalból álló egyenlőszárú keresztet, szárai közt átellenben egy-egy koronás fejet, illetve egy-egy gömbökben végződő keresztet láthatunk.

Katalógusaink mindeddig megelégedtek az éremkép leírásával, eredetének megállapítására, ikonográfiai értelmezésére kísérletet sem tettek: „négy kereszt alakba fektetett L, a végén pontokkal, belül egy-egy koronás fej s négy gömböcsben végződő kereszt” (CNH I. 278.), Doppellininienkreuz, zwischen den Armen diagonal gegenüber zwei Köpfe und zwei Kreuze aus Kugeln” (H. 198.), „éremképet négyfelé osztó dupla kereszt, a keresztszárak bal felső és jobb alsó részeiben szembenéző fej, a jobb felső és bal alsó részeiben kereszt alakban pontok” (PT I. 18/24.), „kettős vonalakból álló egyenlő szárú kereszt, szárai között diagonálisan szemben egy-egy koronás fej és egy-egy gömbökben végződő kereszt” (ON III. 22.8.1.).

Az újabb kutatásban megjelent olyan vélemény, amely ezt a típust IV. Béla (1235–1270) uralkodása idejére keltezi, én azonban az alábbiakban egy ettől eltérő narratívát szeretnék előadni. Azzal a megállapítással azonban mindenképpen egyet kell értenünk, hogy az érintett magyar lemezpénz éremképének előképe az angol „rövid keresztes” denárok (vagy ha jobban tetszik: penny-k) hátlapi éremképében keresendő.

A II. Henrik angol király (1154–1189) második pénzreformja (1180) során bevezetett nehezebb denártípus jó ezüstből készült (‚sterling’: 925‰), 1247-ig változatlan éremképpel, és végig Henrik neve alatt verték (tehát Oroszlánszívű Richárd (1189–1199) és Földnélküli János (1196–1216) idején is). Jellegzetes hátlapi éremképük alapján nevezik „rövid keresztes” denárnak (Short-Cross Penny) ezeket a pénzérméket. (A „rövid keresztes” rajzolat azonban jóval korábbi, mert ilyen éremképű veretet már Tanácstalan Ethelred király (978–1016) is bocsátott ki.) Az előbbiekből következően az 1180 után vert angol denárok meghatározása és keltezése csak a pénzverőmester neve, valamint bélyegkritika és stílus alapján lehetséges.

A hagyományos nézet szerint a kontinentális Európa akkor ismerte meg ezeket a vereteket, amikor az Oroszlánszívű Richárdtól váltságdíjként (1194) kapott 50 ezer márka ezüstöt a frissen vagy éppen ekkor felállított bécsi pénzverdében (részben?) átverték. A „rövid keresztes” denárok különböző kontinentális utánveretei viszont csak tizenöt év elteltével, az 1210-es évektől készültek, tehát ez lenne az az időpont, amikor igazán ismertté váltak a kontinensen.

Az első kérdés, amire választ kell keresnünk, hogy az előbbi állítás igaz lehet-e Magyarországra is: vagyis ismerhette-e a magyar vezetőréteg ezeket az angol pénzérméket már ennél korábban? A válasz egyértelműen igen.

1186-ban III. Béla (1172–1196) házasságot kötött Capet Margittal, VII. Lajos francia király (1137–1180) lányával (aki korábban Henrik angol társuralkodó felesége volt). A házasságkötés az angol udvar jóváhagyásával történt, és az angol-magyar kapcsolatok magas szintjét mutatja. (Nem véletlen, hogy a magyar pénztörténet számára fontos III. Béla kori jövedelemjegyzék az angol-normann királyi levéltárban maradt fenn: az irat azt bizonyította, hogy a vőlegény tehetős.)

A házasságkötéssel egyidőben fellendültek az angol-magyar kulturális kapcsolatok is, köszönhetően annak, hogy a korábbi évtizedek során a párizsi egyetemen az angol és a magyar diákok között barátságok szövődtek. Így már érthető, hogy Nicholaus clericus de Hungaria-t (Magyarországi Miklós) az éppen ekkor megerősödő oxfordi egyetem diákjai között találjuk (1193–1196), sőt ösztöndíjat is kapott az angol királyi udvartól (heti 5 shilling / heti fél márka), nyilvánvalóan az akkor forgó pénzben: „rövid keresztes” denárokban. Három magyar klerikus is feltűnik ekkortájt a lincolni katedrális okleveleiben: Peter de Hungaria (eml.: 1179/1190–1236), Henry de Hungaria (eml. 1200–1244), John of Hungar (eml. 1210–1220). A magyar elit tehát viszonylag korán, már az 1180-as évek második, illetve az 1190-es évek első felében megismerhette a „rövid keresztes” denárokat.

Az előbbi állítást erősítik a leletadatok is, mivel II. Henrik (1154–1189) veretei néhány éremleletben is felbukkannak (Hódmezővásárhely–Kopáncspuszta, Jászdózsa–Jászapáti–Határ-dűlő, Vaskohsziklás). A leletek záródása elvileg segíthet a keltezésben. Az előbbi két lelet feltehetően a tatárjárás idején (így a nagy kincshorizontba tartozóan), a vaskohsziklási viszont III. András uralkodása alatt került földbe. A földbe került anyag mindhárom esetben hosszabb tezaurálás eredményének tűnik, így legfeljebb az angol pénzek Magyarországra kerülésének terminus ante quem-jét lehetne megállapítani, ám a leletek összetétele mégis árulkodó: a hódmezővásárhelyi leletben például jelen volt I. Vilmos skót király (1165–1214) körülbelül 1195–1205 között vert denára is, ez alapján összességében viszont kortárs, gyakorlatilag a veret kibocsátását szinte közvetlenül követő bekerülést feltételezhetünk. Ezek a darabok az 1180-as és 1190-es évek angol-magyar kapcsolatait tükrözik vissza.

Néhány szót érdemes arra is vesztegetni, hogy ellentétben a mintával, a keresztszárak között diagonálisan szemben egy-egy királyfej, illetve egy-egy gömbökben végződő kereszt látható. Ez a rajzolat viszont emlékeztet egy német brakteátára, amelyet a hildesheimi püspökség 1170/1171-ben veretett.

A második kérdés pedig arra vonatkozik, hogy a két királyfejet hogyan értelmezhetjük? A magyar éremkép magyarázatául fölmerült, hogy ha II. András (1205–1235) idején készült, akkor a királlyal szemben az ifjabb királyt, az 1214-ben megkoronázott későbbi IV. Bélát láthatjuk. Igen ám, csakhogy III. Béla fiát, a későbbi Imre királyt (1196–1205) 1182-ben szintén megkoronázták, sőt Imre 1194-ben már Dalmácia és Horvátország kormányzója volt. A két királyfej tehát semmiképpen sem lehet bizonyíték az érintett lemezpénz 13. századi keltezése mellett, legalább annyira vonatkoztatható ugyanis az 1180-as és 1190-es évekre.

A fentiek alapján nagyon valószínű, hogy a H. 198. típusú brakteáta III. Béla uralmának utolsó évtizedében készülhetett.

Felhasznált fontosabb irodalom:

Laszlovszky József: Angol-magyar kapcsolatok a 12. század második felében. Századok 128. (1994) p. 223–253.

North, J. J.: English Hammered Coinage. Volume I. Early Anglo-Saxon to Henry III. c. 600–1272. Spink & Son, London, 1994. (harmadik kiadás)

Ujszászi Róbert: Szempontok a CNH 278-as lemezpénz megítéléséhez és datálásához. In: „Élőknek öröksége…” Tanulmányok V. Székely György emlékére. Szerk. Somogyvári Ágnes. (Archaeologica Cumanica 5.) Kecskeméti Katona József Múzeum, Kecskemét, 2022. p. 265–274.

Lemezpénzeink sorában kitüntetett helyet foglal el egy ikonográfiai szempontból nehezen értelmezhető éremképű veret. A H. 192. (CNH I. 272–273.) típus éremképét katalógusaink így írják le: „szemcsés körben jobbra néző ifjú fő, hajában rózsakoszorú” (CNH I. 272.), „im Perlkreis jugendlicher Kopf mit Blumenkranz n. l.” (H. 192.), „dupla gyöngykörben balra néző portré” (PT I. 18/21.), „balra néző ifjú feje, hajában virágkoszorúval” (ON III. 22.4.1.1.).

Eltekintve attól, hogy a fiatalember hajába helyezett „rózsakoszorú” már önmagában is érdekes, különös, maga az ábrázolás – a középkorban gyakori szembenéző arc helyetti profilkép – is meglehetősen szokatlan. Különlegesnek azonban nem mondható, hiszen a kora középkori vereteken – a karoling és a német, valamint az angol stb. pénzverésben – van rá bőségesen példa, ám általánosnak mégiscsak a frontális ábrázolás mondható.

Két 12–13. századi pénztípus szolgálhat párhuzamként. Az első lehetséges párhuzam II. Frigyes császár (1220–1250) Messinában 1220–1230 között vert augustalis nevezetű aranypénze, amelynek éremképei jól kifejezik a császár törekvéseit: az előlapon a császár babérkoszorús mellképét láthatjuk profilban, a hátlapon pedig a császári sas jelenik meg. Ikonográfiai szempontból ez erőteljesen az antik előképekre támaszkodik. A magyar vereten azonban csak profilt láthatunk, a birodalmi vereten viszont teljes mellképet.

A másik példát egy német brakteátán tanulmányozhatjuk. III. Bernhard szász herceg (1180–1212) wittenbergi veretén hasonlóan balra néző profilképet láthatunk, itt azonban hiányzik a „virágkoszorú”. A több leletből (Nordhausen, Trebitz) is ismert szász lemezpénzt 1183–1212 közé keltezhetjük (Wittenberg csak 1183-ban került a herceg birtokába).

A két lehetséges párhuzamon – amelyek közül az utóbbit érzem erősebbnek – nem kizárható az sem, hogy az éremkép ősképét esetleg egy antik pénz, vagy még inkább a királyi család birtokába került gemma szolgáltatta. A Karoling Birodalomban előszeretettel használták fel az ókori gemmák portréábrázolásait pecsételéshez, a későbbiekben Európa szerte elterjedtek a gemmapecsétek. 12. századi királyaink közül gemmapecsétet is használt III. Béla (1172–1196) és Imre (1196–1204). A korabeli Európában gyakran díszítettek értékes ötvöstárgyakat is ókori gemmákkal. A gemmáknak tehát sajátos kultusza alakult ki, a pogány ábrázolásokat igyekeztek keresztény értelmezéssel ellátni. III. Béla idejében a királyi udvarban több gemmáról is tudunk. A gemmák egyik lehetséges beszerzési forrása Bizánc volt, bár a római birodalom más egykori területein is szép számmal hozzá lehetett jutni ezekhez, hozzánk legközelebb például Dalmáciában.

A profilábrázolás azonban elvezet két másik lemezpénzünk szintén gemmáról származó éremképéhez (trifrons), amelyről az előbbi posztban volt szó. Ennek figyelembe vételével talán megkockáztathatjuk, hogy ez a lemezpénz is akkortájt készülhetett, amikor az előbb említett két típus is.

A kérdés azonban továbbra is nyitott, a típus éremképének ikonográfiai elemzése numizmatikai kutatásunk mielőbb elvégzendő feladata…

Fontosabb felhasznált irodalom:

Erbstein, H. A.: Der Münzfund von Trebitz bei Wittenberg. Ein Beitrag zur Geschichte des deutschen Münzwesens im 12. und 13. Jahrhundert. J. A. Stein’s Buchhandlung, Nürnberg, 1865.

Gesztelyi Tamás: Antik gemmaörökségünk. Akadémiai doktori értekezés. Debrecen, 2005.

Grierson, Philip – Travaini, Lucia: Italy (III) (South Italy, Sicily, Sardinia). (Medieval European Coinage with a Catalogue of the Coins in the Fitzwilliam Museum, Cambridge, 14.) Cambridge University Press, Cambridge, 1998.

Sammlung Dr. med. Friedrich Bonhoff, Hamburg. Teil I: Deutsche Münzen des Mittelalters. (Dr. Busso Peus Nachf. Münzhandlung Katalog 293.) Dr. Busso Peus Nachf. Münzhandlung, Frankfurt am Main, 1977. [Weschke, Joachim.:] Brakteaten der Stauferzeit 1138–1254. Aus der Münzsammlung der Deutschen Bundesbank. Deutsche Bundesbank, Frankfurt, 1978.

Az ikonográfia a művészettörténet és a történettudomány segédtudománya: előbbi elsősorban minőségi műtárgyakat vizsgál, és ezek értelmezésébe vonja be az ikonográfia sajátos szempontrendszerét (műfajokon belüli jellegzetességek, jelrendszerek stb.), ezzel szemben utóbbit sokkal inkább az „alkotás” dokumentatív-narratív jellege érdekli, mivel a képi ábrázolásokban történeti forrást lát. A numizmatika egyaránt érvényesíti a művészettörténeti és a történeti ikonográfia eszköztárát.

Numizmatikai kutatásunk régóta adós a H. 197. (CNH I. 277., és a vele szoros ikonográfiai rokonságban álló H. 200. / CNH I. 280.) típusú lemezpénz értelmezésével. Katalógusaink a veret éremképét „hármas emberarcz”-ként (CNH I. 277.) „dreifaches Gesicht”-ként (H. 197.), „három egymásba fonódó arc”-ként (PT I. 18/17.) említik, vagy így írják le: „három emberi arc összekapcsolva” (ON III. 22.3.1.1.).

Arra egészen a közelmúltig viszont érdemi kísérlet nem történt, hogy az ábrázolást valaki ikonográfiai szempontok alapján elemezze, és a puszta leíráson túl értelmezze. Tavaly ősszel egy Lakitelken megtartott konferencián – a brakteátakérdés kapcsán – a típus több előadásban fölmerült, és a hozzászólók egyetértettek abban, hogy valamilyen Szentháromság ábrázolásról lehet szó, konkrétan a trifrons/tricephalus ikonográfiai típusról. Abban is egyetértés mutatkozik, hogy az érintett magyar lemezpénz mindenképpen tatárjárás előtti, egyesek szerint talán a 12. század utolsó negyedében készülhetett.

Adódik a kérdés, hogy ennek az ábrázolásnak milyen előképei, párhuzamai lehetnek a középkori Magyarországon és a szomszédos országokban. A legkorábbi trifrons ábrázolás egy 14. század elejére keltezett freskón látható, a turóci Nagyjeszenben, míg tricephalusszal a szepességi Zsegra 1370 körül készült freskóján találkozhatunk. Ezek tehát legalább 100-150 évvel későbbiek, mint a lemezpénz.

A közeli Karintiából is több trifrons/tricephalus ábárzolás ismeretes, ezek azonban egy kivételt leszámítva 16. század elejiek. A kivétel a gurki székesegyház nyugati karzatán látható freskó, amelynek a lemezpénz keltezésében is szerepe lehet.

A gurki nyugati karzat püspöki kápolnáját Walther püspök (1200–1213) alakíttatta ki, de Otto püspök (1214) rendelte meg a freskókat, amelyek 1220 körülre készültek el. 1260-ban viszont egy tűzvész elpusztította a kápolnát és annak román stílusú kifestését. Ezt követően Dietrich von Marburg püspök (1253–1278) elrendelte új – immáron kora gótikus – freskók készítését. Az újabb osztrák kutatás álláspontja szerint a nyugati fal egyik ablaknyílásában megfestve viszont nem a Szentháromság ábrázolását (azt nyilvánvalóan nem festették volna ilyen perifériára), hanem valószínűleg a püspök birtokában állt ókori gemma rajzolatának – egy ókori trifronsnak – a képét láthatjuk. Megjegyzem, Jurgis Baltrušaitis először 1955-ben megjelent híres művében is így (gryllos) azonosította a gurki freskón látható ábrázolást.

Az egyház sokáig kereste a Szentháromság lehetséges megjelenítésének teológiai szempontból is helyes ikonográfiai szabályait, és valóban felmerült a trifrons/tricephalus is, bár általánossá nem tudott válni. Annál is inkább, mert ehhez óhatatlanul valamilyen szörnykép kapcsolódott, nem véletlen, hogy az isteni Dante így ír LUCIFERről, az alvilág uráról:

„Ó mily csodás volt, hogy előmbe tűne,

s megláttam három arcot a fején;

egyik elől volt, vérvörös a színe.

A másik kettő válla tetején

nőtt ezzel össze, felezvén a vállat;

s egymással hátul, a taraj helyén.”

(Dante: Isteni színjáték. A Pokol, 34. ének, 37–42., Babits Mihály ford.)

Ezzel tehát nem vagyunk közelebb a H. 197. típus éremképének ikonográfiai megfejtéséhez, ráadásul Gurk a keltezésben sem tud segíteni, hiszen az említett freskó 1260 után készült, így az előképül a magyar lemezpénz számára vajmi kevéssé szolgálhatott. Az időrend alapján inkább fordított hatás képzelhető el, bár sokkalta valószínűbb egy közös előkép: egykor a magyar király birtokában állt ókori gemma, amely később a gurki püspök birtokába jutott. Mivel a H. 197. típussal rokon H. 200. (CNH I. 280.) típus körirata szerint az érme kibocsátója „Béla király” volt, és a friesachi pénzekkel is fémjelzett magyar-meráni kapcsolatok fénykora II. András idejére tehető, a gemma „tulajdonosváltása” is ekkor történhetett, így a kibocsátó királyban III. Bélát valószínűsíthetjük.

Fontosabb felhasznált irodalom:

Baltrušaitis, Jurgis: Le Moyen Âge fantastique. Antiquités et Exotismes dans l’Art gothique. Flammarion, Paris, 2022. (a 2008-as kiadás utánnyomása) p. 38–39.

Hartwagner, Siegfried: Der Dom zu Gurk. Carinthia, Klagenfurt–Wien–Frankfurt a. M., 1963.

Kahl, Hans-Dietrich: Kultbilder im Vorchristlichen Slawentum. Sondierungsgänge an Hand eines Marmorfragments aus Kärnten mit Ausblicken auf den Quellenwert von Schriftzeugnissen des 8.-12. Jh. Studia Mythologica Slavica 8. (2005) p. 9–55.

Szakács Béla Zsolt: Szentháromság-ábrázolások a középkori Magyarországon. Kutatási helyzetkép. In: „Oh, boldogságos Háromság”. Tanulmányok a Szentháromság tiszteletéről. Szerk. Barna Gábor. (Szegedi vallási néprajzi könyvtár 12.) Kairosz, Budapest, 2003. p. 13–36.

Eduard von Zambaur (1866–1947) máig megkerülhetetlen, és a szerző halála után megjelent munkája jó nyolcvan évvel ezelőtt készült el (Zambaur, Eduard, von: Die Münzprägungen des Islams zeitlich und örtlich geordnet. I. Band: Der Westen und Osten bis zum Indus mit synoptischen Tabellen. Franz Steiner Verlag, Wiesbaden, 1968.). Kiadását a második világháború viszontagságai hátráltatták, de posztumusz közzététele óta a muszlim numizmatika művelése elképzelhetetlen ezen kézikönyv használata nélkül. Zambaur a muszlim pénzkibocsátásokat verdék szerint rendszerezte, az általa alkalmazott muszlim numizmatikai földrajz segítségével könnyebb az egyes kibocsátások értelmezése, szélesebb összefüggésbe helyezése. Hatalmas műve mégis torzó maradt, mivel abból kimaradtak a távol-keleti muszlim veretek.

Zambaur munkáját az 1970-es évek óta egy török kutató, Ömer Diler (1945–2005) folytatta. Három évtizedes anyaggyűjtésének eredményeit új kézikönyvben kívánta közreadni, korai halála azonban megakadályozta a kézirat lezárásában. Két barátja és felesége szerencsére művét befejezték és sajtó alá rendezték. Az 1793 számozott oldalból álló, három kötetes, kétnyelvű (angol-török) munka 2009-ben látta meg a napvilágot. Diler műve immáron gyakorlatilag a teljes muszlim világot lefedi.

Az első kötet hasznos útmutatókkal kezdődik (rövidítések, átírások, angol-török szakszótár, a muszlim hónapnevek és rövidítéseik, a díváni írással kifejezett számértékek, az arab ábécé betűi, a keltezési rendszerek, valamint használati útmutató), majd a tulajdonképpeni adattárral folytatódik, amely a teljes második kötetet is kitölti. Az egyes verdék alfabetikus sorrendben, de az arab ábécé sorrendjében követik egymást (ez a latin sorrendhez szokott olvasó számára olykor nem kis nehézséget jelent), arany-, ezüst- és rézkibocsátásaikat Diler táblázatos formában és időrendben közli, minden egyes esetben a szükséges szakirodalmi hivatkozással aládokumentálva. A hivatkozások számokkal utalnak az egyes bibliográfiai tételekre (valamint az oldal- illetve a katalógus-sorszámra), ez némiképp nehézkessé teszi a kézikönyv használatát, hiszen egyúttal a bibliográfiát tartalmazó kötetet is folyamatosan forgatni kell. A harmadik kötetben még két fontos adattárat találhatunk: a kibocsátó államok listáját, valamint a kibocsátó dinasztiák jegyzékét és legfontosabb adatait.

A bibliográfia 38 név szerint rendezett szakmunkával kezdődik, majd számozással folytatódik, utóbbi összesen 1623 tételt tartalmaz. Az irodalomjegyzékbe nemcsak monográfiák és szakcikkek, hanem hangsúlyosan típus-, gyűjteményi és árverési katalógusok, sőt árlisták is bekerültek. Ezek után következik megint alfabetikus sorrendben pár száz fontos, de ritkábban hivatkozott szakmunka.

Az irodalomjegyzékek után található a pénzverdék angol alfabetikus indexe, majd 8 térkép, közülük némelyik kihajtható, kivitelezésük felhasználóbarát, így könnyen meg lehet találni rajtuk az egyes pénzverdéket.

Ömer Diler munkája megkerülhetetlen kézikönyv. Továbbfejlesztette és kiegészítette Eduard von Zambaur monumentális munkáját, ezért használata mindazok számára ajánlott, akik muszlim pénzeket gyűjtenek, vagy muszlim pénztörténettel foglalkoznak.

Diler, Ömer: Islamic mints. İslâm darp yerleri. 1–3. Spink, İstanbul, 2009. 1793 p., ill., ISBN 978-975-8428-18-2

A nagybányai pénzverde 14. századi működését csak a verdejegyek tanúsítják, írott forrás ebből a korszakból nem ismeretes. Zsigmond király ugyan 1393-ban Nagybánya és Felsőbánya polgárainak kérésére megerősítette a Nagy Lajos-féle 1376-os („második”) kiváltságlevelet, de a pénzverésről ebben az oklevélben még nem esik szó. 1411-ben azonban, amikor Zsigmond király többek között Nagybányát is Lazarevics István szerb despotának adományozta, felszólította a leleszi konventet, hogy a despotát iktassa be az átadott városok, valamint az arany-, illetve ezüstbányák és a pénzverde birtokába. A 15. század elején tehát már működött pénzverde Nagybányán. A 15. század eleji „nagybányai” verdejegyek közül némelyik már a 14. században is felismerhető.

A 15. század első felében a verde a már említett szerb fejedelem, majd utóda, Brankovics György kezében volt, ám az írott források az itteni pénzverést alig említik. 1444-ben aztán Hunyadi János elvette a nagybányai kamarát a szerb fejedelemtől, mivel az ország pénzzel való ellátásához az itteni pénzverésre is szükség volt. Mivel Brankovics György kiszámíthatatlan politikát folytatott, így az ország második legjelentősebb pénzverdéjét biztos kezekbe kellett helyezni. Hunyadi János tudatosan szerzett meg bányabirtokokat is. Hunyadban, Krassóban és Zarándban birtokain aranymosás folyt, de ezeknél jelentősebb nemesfémforrást jelentettek a – Brankovicstól „átvett” – nagybányai, felsőbányai és kapnikbányai lelőhelyek. Mindez lehetővé tette a nagybányai pénzverde gazdaságos működtetését. A Hunyadi-birtokok bányabevételei nem ismertek, de vélhetőleg nagyon bőségesek voltak. Ezzel magyarázhatjuk, hogy Hunyadi a bányászatot láthatóan igyekezett elősegíteni.

Hunyadi János előszeretettel támaszkodott itáliai szakemberekre. A firenzei származású Firenzei Kristóf (?–1468/1469) 1438-tól folyamatosan részt vett az erdélyi magyar pénzügyigazgatásban, igen hamar Hunyadi János kormányzó szolgálatába állt. Három város is polgárának mondhatta: Kolozsvárott, Nagybányán és Nagyszebenben is polgárjogot nyert. Kristóf 1443–1463 között több kamarában is tevékenykedett kamaraispánként.

A késő középkori Magyarország városainak vizsgálatára Kubinyi András pontrendszert dolgozott ki, amelynek segítségével az egyes városok településhálózaton belüli jelentőségét lehet meghatározni (centralitás). Tíz kategóriában összesen hatvan pont adható, kategóriánként legfeljebb hat pont. Ilyen fejlettségű városunk azonban nincs; a legtöbb pontot a főváros, Buda kapta (54 pont). Az elsőrendű városok negyvenegy pontnál kezdődnek. A tíz kategória közül — 1./ uradalmi központ, főúri rezidencia; 2./ bíráskodási központ, hiteleshely; 3./ pénzügyigazgatási központ; 4./ egyházi igazgatás; 5./ egyházi intézmények; 6./ külföldi egyetemre beiratkozottak száma (1440–1514); 7./ kézműves vagy kereskedőcéhek száma; 8./ úthálózati csomópont; 9./ vásártartás; 10./ a település jogi helyzete — számunkra különösen a harmadik lehet fontos. Ebben a kategóriában ugyanis a következő intézmények lehetnek egy-egy település számára pontszerzők: 1./ filiális kamara (só-, pénzverő- vagy bánya-) vagy harmincadhivatal; 2./ főharmincad vagy kamara, illetve két filiális intézmény; 3./ egy főharmincad és egy filiális intézmény vagy három filiális intézmény; 4./ két fő- vagy egy fő- és két filiális intézmény, 5./ kamaraispánság vagy két fő- és filiális intézmény; 6./ kincstartóság vagy kamaraispánság, amelyen kívül akár egy fő- vagy egy filiális kamara (harmincad) működik. Az „elsőrendű városok” túlnyomó többségében működött a 15. században pénzverde, némelyikben pedig a 14. században. A bányavárosok közé sorolt Nagybánya (Asszonypataka) viszont 29 pontjával csak a harmadik kategóriába, a kisebb városok közé került, adója mértéke alapján azonban sokkal jelentősebb városnak tűnik. Nagybánya gazdasági jelentőségére utal ugyanis az, hogy adója 1453-ban már akkora volt, mint Körmöcbányáé. Ha viszont Laki Tuz Osvát kincstartó 1491-es költségvetését vizsgáljuk, amely csaknem teljesnek mondható a városok tekintetében, azt láthatjuk, hogy a főváros négyezer aranyforintos adójának a felét fizette Kassa, miközben az alsó-magyarországi bányavárosok és a jelentős bányaműveléssel és pénzverőházzal rendelkező Nagybánya egyaránt háromezer–háromezer forintot fizettek; ezzel szemben Sopron és Pozsony négyszáz–négyszáz forintot, míg Kolozsvár mindösszesen kétszáz forintot fizetett adóként.

A pénzverdék esetében általánosan tapasztalható jelenség, hogy a vezetők a helyi városvezetésből kerültek ki. Ez a bányavidéki verdék esetében nem feltétlenül volt így, különösen nem Nagybányán. A jelenségre már Kubinyi András felfigyelt, ugyanakkor – ahogy arra Draskóczy István rámutatott – a nagybányai pénzverdének volt „városi” korszaka, 1468 és 1480 között; ezt egyébként a nagybányai pénzeken ekkortájt használatos kollektív mesterjegy (bányászkalapács és ék) is jelzi.

Számításaim szerint Nagybánya esetében – figyelembe véve az itteni pénzverés sajátos adottságait, például az aranyverés kiemelt szerepét – a pénzverde teljes létszámát hatvanhárom főre becsülhetjük (ebből huszonegy fő pénzverő); ez a szám a nagybányai pénzverés termelési csúcsértéke esetében (1470-es évek második fele) bizonyosan ennél is magasabb volt. Mindezt alátámasztani látszanak a nagybányai pénzverde személyzetével kapcsolatos 16. századi, szórványos adatok is, különös tekintettel a sokféle mester- és feladatmegnevezésre.

Míg a nagybányai pénzverőház („Mincz”) a kora újkorban a Szazár partján, a vár egyik része helyén működött (1739-ben épült a „jelenlegi” kamarai épület, amelyet 1782-ben kibővítettek), nyilvánvaló, hogy a középkor végén még a nagybányai vár egyik részében verhették a pénzeket.

A nagybányai pénzverés jövedelmére a XV. század második feléből négy adatunk is van. Az első Eizinger Ulrik 1453-as kincstári előterjesztése, a második Hieronymus Landus pápai nuncius jelentése, amely 1462 táján keletkezett. Eizingernél a nagybányai pénzverés haszna évi 6000, Landusnál 20000 aranyforint. A harmadik forrás az 1468-as kamarabérleti szerződés; a szövegből azonban nem derül ki, a 13000 aranyforintos bérleti összeg mekkora hányadát tette ki a nagybányai kamara bérlete. Az 1481-1482-ből fennmaradt cementezési (aranyfinomítási) jegyzőkönyvek alapján is meghatározható a jövedelem mértéke: a tiszta nyereség mintegy 25000 aranyforintra jön ki. Ezzel az összeggel a nagybányai kamara jelentősen megelőzte a körmöcbányai és a nagyszebeni (erdélyi) kamarát is.

Mátyás uralma idején jól láthatóan a nagybányai kamara – a körmöci mellett – az ország második legjelentősebb pénzverdéjévé vált. Míg Körmöcbánya fokozatosan az ezüstpénzverés központjává fejlődött, Nagybánya az aranypénzverés központja lett.

Minderről részletesen a Magyarságkutató Intézet által „Akik a hollós címert viselték” címmel Hunyadi Mátyás születésének 580. és Corvin János születésének 550. évfordulója alkalmából rendezett konferencián beszéltem, 2023. április 13-án.

A Karintia egyik völgyében (Gurktal) fekvő kicsiny település, Gurk, hatalmas templommal büszkélkedhet. Az épület a 18. századig püspöki székesegyház, a mellette álló káptalani épület pedig a székeskáptalan otthona, a kiterjedt egyházi birtok gazdasági központja volt. A székesegyház helyén már a kelta és a római időszakban is szentély állt.

A település a völgyben futó patakról kapta nevét, első említése 864-ből származik. Gurk több egyházi intézménynek is otthont adott az idők során: 975-ben már császári engedéllyel kolostort alapítottak, ezt a létesítményt azonban a karintiai gróf özvegye, Szent Hemma zárdaként újraalapította (1043-1045 között), végül 1072-ben a salzburgi érsek hozott létre helyette újra férfikolostort. Utóbbi egybeesett a gurki püspökség megalapításával, ám a püspöki rezidenciát nem itt, hanem a szomszédos Strassburg várában alakították ki.

A székesegyházat a 12. század második felében építették, javítására, kiegészítésére a középkor során többször is sor került. Kifejezetten érdekes a nyugati karzaton található kápolna, amelynek festése a 13. század hatvanas éveiben készült el. A templom legrégebbi része a száz oszlopos altemplom, amely Szent Hemma sírhelye.

A 18. század végén a püspök elhagyta az addigra kényelmetlenné vált strassburgi várat, és az újonnan elkészült, kora klasszicista stílusú pöcksteini kastélyban alakíttatta ki rezidenciáját (1783). A kastély egészen a közelmúltig a gurki püspök nyaralója, valamint a püspöki erdőgazdaság központja volt, de 2007-ben értékesítették. Pöckstein a Gurk-völgy bejárata, és a Friesach-Klagenfurt országút mentén fekszik. Gurk püspökei ma már Klagenfurtban laknak, ahol jelenlegi székesegyház is található. A gurki katedrálisnak így meg kell elégednie a plébániatemplomi ranggal.

A környék híres sörüzemmel is rendelkezik, ugyanis 1270-ben említi a gurki székeskáptalan egy összeírásában Hirt sörfőzdéjét (Item taberna in Hurde solvit talentum 1). A magántulajdonú üzem tulajdonosainak listája 1493 óta teljes.

A Gurk-patak völgye nemcsak szép, de történelmi emlékekben gazdag táj, érdemes felkeresni!