Kammergraf

Iványi-Grünwald Béla (1867–1940) művészetét már életében metamorfózisok sorának látták kortársai, hiszen gazdag életművét érdeklődésének változásai, stiláris megújulásai jellemzik.

A nagybányai művésztelep egyik alapítója, korának meghatározó, zsidó származású festője vidéken látta meg a napvilágot, apja ugyanis Somogysomon volt földbérlő. Gyermekéveinek ezért egyik meghatározó élménye a somogyi tanyavilág volt. Szülei gróf Zichy Antal ösztönzésére iratták be fiúkat a budapesti Mintarajztanodába, ahol többek között Székely Bertalan és Lotz Károly növendéke volt. Tanulmányait a müncheni Képzőművészeti Akadémián folytatta, majd Csók Istvánnal Párizsba ment, hogy Rodolphe Julian akadémiáján tanuljon, itt csatlakozott hozzájuk Ferenczy Károly is. Iványi-Grünwald 1889-ben a Műcsarnok Andrássy úti épületében mutatkozhatott be a nyilvánosságnak, de első jelentős művét – Isten kardja – csak a következő évben festette meg. A későbbiekben ezen alkotást még részletesen is szeretném bemutatni.

1891-ben festette meg naturalista képét, az Ave Maria-t, amely nagyon hasonlít Csók István Úrvacsora című festményére. Az alkotás párizsi fogadtatása nem hozott sikert a festő számára (Csók alkotása ugyanott aranyérmet kapott), így Iványi-Grünwald Münchenben folytatta, ahol többek között egy további naturalista stílusú, vallásos témájú képet (Az angyal Jézus születését jelenti a pásztoroknak) és egy életképet (Erdő szélén) festett. Ezek az alkotások Magyarországon, a Műcsarnokban történt kiállításuk után elhozták számára a várt sikert. Közben festészete változott: első társadalomkritikai műve (Összeesküvők sorsot húznak) már sokalakos kompozíciójával új törekvéseket fejez ki. Ez a műve ugyan díjat nem kapott, de az állam megvásárolta a Magyar Nemzeti Múzeum számára. Az összeget egy egyiptomi utazásra fordította, ahonnan több keleti tárgyú képpel tért haza.

1895-ben ismerkedett meg Münchenben Hollósy Simonnal, gyakorlatilag barátságukból nőtt ki a nagybányai művésztelep. A közös szabadiskoláéval egy „kis Julian” megalapítása volt cél: a művészeti vezető Hollósy lett, míg a pénzügyekért Iványi-Grünwald felelt. A helyszín végül – az Iványi-Grünwald által favorizált Balaton helyett – Nagybánya lett, mivel a kettejükhöz csatlakozó Réti István és Thorma János megegyeztek Thurmann Olivérrel, Nagybánya polgármesterével. A baráti társaság által vezetett művésztelep első évei nagyon sikeresek voltak, Iványi-Grünwald ekkor festette különös Holdkelte című képét, amelyen nem megszokott nagybányai hegyek, hanem az alant elterülő síkvidék látható. Nagybánya személyes, családi élete szempontjából is meghatározó lett, mivel feleségül vette a helyi görögkatolikus esperes leányát, Bilcz Irént. Letelepedett a városban, és lakást bérelt a református templom közelében. Közben kiépültek a művésztelep város által megígért létesítményei (műtermek) is. A művészeti közízlés változott, Nagybánya szerepe is átértékelődött, Hollósy és Iványi-Grünwald között pedig végérvényesen megromlott a viszony: előbbi növendékeivel együtt elhagyta a művésztelepet.

Iványi-Grünwald közben Fraknói-ösztöndíjat nyert, amely egyéves római tartózkodással járt, ez egyúttal művészi váltással is járt: a plein air felől a dekorativitás irányába mozdult el. Hazatérve immár nagyon színes képeket festett, és a Nagybánya környéki cigányok lettek kedvelt modelljei, de egyik kiemelkedő alkotása egy tájkép (Nagybányai táj a Gutinnal). Művészetével immár kilógott a nagybányai festők közül, végül tanítványaival együtt el is hagyta Nagybányát, és másutt keresett új művésztelepi helyszínt. Ebben a törekvésében Kada Elek kecskeméti polgármester sietett segítségére. Az „egyik legtisztább magyar város”-ban 1909-ben jött létre az új művésztelep, amely az első években a polgármesternek köszönhetően dinamikusan fejlődött. Iványi-Grünwald összművészeti programja viszont számtalan nehézséget hordozott magában, ahogy az is, hogy a telep művészeti arculatához hiányzott az egységes koncepció, sok stílusirányzat jelent meg egyszerre. Ráadásul az első évek dinamikus fejlődését – a polgármester halála után – a megtorpanás jellemezte. Iványi-Grünwald ebben az időszakban több megbízást is kapott kecskeméti középületek falképeire, később pedig hasonló budapesti megbízások következtek. Egymást követték a díjak, elismerések, a festő most már megosztotta idejét Budapest, Kecskemét és a Balaton között. A világháború idején költözött végleg Budapestre, az 1920-as években az új kultúrpolitika által újjászervezett művészeti élet meghatározó egyénisége lett, és visszatért a nagybányai gyökerekhez, valamint korábbi témáihoz (bibliai témák, falusi táj, cigányok stb.). Az Ernst Múzeumban megrendezett kiállítások megint sikert hoztak számára, a kritikusok egyöntetűen méltatták művészetét. Újabb megbízásoknak kellett eleget tennie (Dull János elítéltetése, Debreceni Egyetem könyvtára). 1928-ban a Szentendrei Festők Társaságának elnöke lett.

1930-ban a Corvin-koszorút is megkapta, ez is jelezte, hogy az akkori hatalom elismerte festészetét. Kései festészetében már nem tapasztalható erős stílusváltás, művei realisták, könnyed, bravúros ecsetkezeléssel és atmoszferikus hatással jellemezhetőek. Alkotásait már nemcsak gyűjtők vásárolták, hanem tehetősebb személyek lakásdíszítő célzattal. Ezzel összefüggésben elég sok hamisítvány készült, amelyet tanítványai festettek, a mester pedig ellátta szignójával („autogram piktúra”).  A hamisítványok másik része viszont a festő tudtán kívül készült.

Iványi-Grünwald utolsó éveit a Balatonnál töltötte, egészsége megromlott, folyamatosan a rádiót figyelte a londoni bombázások idején. A festő fia, ifj. Iványi-Grünwald Béla történész ugyanis sikeresen megpályázta a Római Magyar Akadémia igazgatói állását, a pályázatot megnyerte, de a kinevezését származása miatt visszavonták, így 1939-ben egy ösztöndíjjal az Egyesült Királyságba távozott az 1848-49-es magyar emigráció kutatására, ahonnan már nem tért vissza: emigrációba vonult. Édesapja 1940-ben a budapesti Szent János Kórházban hunyt el.

Iványi-Grünwald Bélának eleddig egyetlen monográfusa Telepy Katalin, akinek 405 festményt sikerült hiteles alkotásként azonosítania (a teljes életmű vélhetőleg az ezret is meghaladhatja). Festészetének nagybányai és kecskeméti korszaka progresszív volt a hivatalos („műcsarnoki”) festészettel szemben, ugyanakkor a hatalomhoz fűződő viszonya, illetve a hamisítási ügy legalábbis komplex, egységesen nem megítélhető életművet jelez. A tehetséges, vidám és társaságkedvelő, segítőkész, zsidó származású festő élete jellemző magyarországi / közép-európai életpálya, ahogy annak befejezése is a gyalázatos zsidótörvények árnyékában.

A Hadúr kardja tematikához

A Priscus által hallott történet teljes változata Iordanes: Gót történetében olvasható: „Jóllehet természetétől fogva mindig nagy dolgokban hitt, mindazonáltal önbizalmát növelte, hogy megtalálták Mars kardját, amit a szkíta királyok mindig szentnek tartottak. Priscus történetíró meséli el, hogy ezt hogyan lelték meg. Egyszer egy pásztor, nyája egyik üszőjét sántítani látta, de nem jött rá a seb okára, ezért aggódva követte a vérnyomokat. Végül egy kardhoz ért, amire a füvet legelő állat vigyázatlanul rátaposott. Kiásta a kardot, és nyomban Attilához vitte. Ő nagy örömmel megköszönte az ajándékot, és minthogy nagyravágyó volt, úgy gondolta, hogy őt rendelték az egész világ urának, és Mars kardja biztosítja számára a háborúkban a győzelmet.” (Iordanes: Getica XXXV, 183.)

A hunok vélhetőleg a szarmatáktól vették át a kardkultuszt, bár az is felmerült, hogy még Közép-Ázsiában a szkíta népelemektől „kölcsönözték”. A történetet először elbeszélő Priscos a római követtől, Condtantiolustól hallotta azt, hogy van egy Isten kardjának tulajdonított aranyveretes kard a hun nagykirályi kincstárban, amely csodás módon került elő, és Attila végzetszerűen hitt az isteni jelben. A történet terjedelmesebb változata viszont – amint láttuk – Iordanesnél maradt fenn. Kardot hegyével felfelé elásni egyértelműen keleti szokás. Itt kell azt is megemlíteni, hogy a székelykeresztúri múzeumban őriznek egy bronzkori kardot („énlakai kard”), amely 1952-ben nagyon hasonló módon került elő: a Csókás nevű határrészen legelésző marhákat egy hegyével felfelé beásott kard sebzett meg, a pásztor ekkor kiásta a zöldes fámdarabot.

Bóna István viszont azt a határozott elképzelést képviselte, hogy a kard előkerülésének története Attila germán főemberei által kitalált és a nagykirály hiúságát legyezgető történet volt: „A germán királyok már Attila uralma kezdetén rájöttek, hogy új urukat mérhetetlen hiúságán keresztül közelíthetik meg. Egy tehén és egy pásztorfiú csodálatra méltó együttműködésével ’megtalálták’ számára a Hadisten (Arész, Mars) földből előbukkanó kardját. Hittel és legendával segítették a babonás hun uralkodót, hogy maga is egyre jobban higgyen hatalma isteni eredetében és világuralmi küldetésében.”

Mindenesetre az ókori auktorok által megőrzött, a Hadúr kardja a modern magyar közgondolkodásban újra jelentőséget kapott, és nemcsak a festészetben. Vajda János: Ildikó című drámájában például ezt olvashatjuk:

ELLÁK: De ez a kard

                  Hadúrnak kardja az enyim, öcsém!

                  Én legidősb vagyok.

CSABA: Mit bánom én!

                  Apám után kezembe én vevém

                  Először – s így Hadúr akarja, hogy enyim

                  Legyen!

Iványi-Grünwald Béla festménye a francia-realista festészet – elsősorban Jules Bastien-Lepage – hatását mutatja, ezt láthatjuk egyébként Csók István és Ferenczy Károly korabeli művein is. Az alkotás egyfajta önvallomás is, arra utal, hogy a gyermek Iványi-Grünwaldnak szinte olyan hirtelenül és csodás módon sikerült kibontakoztatnia tehetségét, ahogy a pásztorfiú előtt fénycsóvaként megjelent Isten kardja. Képe – témája és magas minősége ellenére – nem aratott sikert, de a történetet később, Nagybányán újra feldolgozta, ez a változat viszont már sokkal sikeresebb lett.

Felhasznált irodalom:

Iványi-Grünwald Béla: Művészek – Kieselbach Galéria és Aukciósház (https://www.kieselbach.hu/muvesz/ivanyi-grunwald-bela_613, letöltés ideje: 2025.05.19.)

Iványi-Grünwald Béla: isten kardja. Műelemzések A Képzőművészet Magyarországon c. kiállításból (https://mek.oszk.hu/03100/03149/html/elemzes.htm#2, letöltés ideje: 2025.05.19.)

Szabó László: Iványi-Grünwald. Corvina, Budapest, 2007.

A hun-kérdés máig megkerülhetetlen alapvető szakkönyve:

Bóna István: A hunok és nagykirályaik. Corvina, Budapest, 1993.

Fontos, de részlegesen elavult:

Attila és hunjai. Szerk. Németh Gyula. Magyar Szemle Társaság, Budapest, 1940. (reprint: Akadémiai Kiadó, Budapest, 1986.)

Iordanes idézett műve:

Iordanes: Getica. A gótok eredete és tettei. Közreadja Kiss Magdolna. Fordította a PTE Ókortörténeti és Régészeti Tanszékének hallgatói munkaközössége Kiss Magdolna vezetésével. L’Harmattan, Budapest, 2004. 3. kiadás

A hunokkal, Attilával és az Isten kardjával kapcsolatos „változatos” szakirodalom:

Makkay János: Attila kardja, Árpád kardja. Irániak, szarmaták, alánok, jászok. Csongrád Megyei Múzeumok Igazgatósága, Szeged, 1995.

Nemeskürty István: Hunok és magyarok. Szabad Tér Kiadó, Budapest, 1993.

Pap Gábor: Jött éve csodáknak. A magyar csillagmítoszi hagyomány élő Atillája. Szabad Tér Kiadó, Budapest, 1993.

Szörényi Levente: Atilla. Isten kardja. Színház és történelem. Feketebács Kft., Budapest, 2013.

Attila a magyar drámairodalomban:

A nagyúr. Öt Attila-dráma. Bessenyei György: Attila és Buda tragédiája. Vajda János: Ildikó. Márkus László: Attila. Bánffy Miklós: A nagyúr. Harsányi Kálmán: Ellák. (Felfedezett Klasszikusok 3.) Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1994.

A kiegyezés utáni befogadó és emancipáló integrációs politika következtében a dualizmus korszakának második felében már bekerülhettek a zsidó elitcsoportok tagjai az állami vezetők közé. A jogalapot mindehhez az izraeliták egyenjogúságáról polgári és politikai jogok tekintetében tárgykörben megalkotott 1867. évi XVII. törvénycikk (emancipációs törvény) teremtette meg, de évtizedeknek kellett eltelnie ahhoz, hogy a rendelkezés következtében az államigazgatás felsőbb szintjein is megjelenjenek zsidó származású és vallású állampolgárok. Ismeretes, hogy Tisza István gróf második adminisztrációjában több zsidó származású szakember is dolgozott, így honvédelmi minisztere például Hazai Samu báró volt. Karády Viktor az 1910-es évekből 6 vagy 8 zsidó származású miniszterről és 9 államtitkárról tud (teljes névsort, sajnos, nem ad meg). A dualizmus két utolsó kormányának már nemcsak zsidó származású, hanem zsidó vallású minisztere is volt, Vázsonyi Vilmos igazságügyi miniszter személyében. Vázsonyi mellett rögtön célszerű megemlíteni Budapest zsidó vallású főpolgármesterét, Heltai Ferencet is. Valójában ezzel teljesedett ki az 1895-ös recepciós törvény (Az izraelita vallásról szóló 1895. évi XLII. törvénycikk), amely ugyanolyan közjogi jogállást („törvényesen bevett vallás” státuszt) biztosított az izraelita felekezetnek, mint a többi történelmi egyháznak. Ugyanakkor Karády szerint ez a nyugatias nyitottság keleties vonásokkal párosult, mert a közigazgatás közép- és alsó szintjein már csak feltételesen és korlátozottan volt tapasztalható ez a befogadó szemlélet, az érintett elitkategóriák ugyanis rendszerint igyekeztek megakadályozni zsidó származásúak bekerülését.

A hadsereg esetében hasonló befogadási folyamat figyelhető meg. Az első világháborúból már az osztrák-magyar hadsereg 25 zsidó származású tábornoka ismert. Közülük a legmagasabb rangot Hazai Samu báró érte el, aki „1917 februárjától az osztrák–magyar fegyveres erő mozgósítási és ellátási főnöke, egyben a vezérkari főnök után a fegyveres erők második legfontosabb tisztje lett” (Balla Tibor). Itt kell megjegyezni, hogy a teljes – Balla Tibor által összeállított – adatbázisban szereplő 178 tábornok közül csak 5 változtatott vallást; Hazai is közéjük tartozott Kornhaber Adolf tábornokkal együtt: előbbi római katolikus, utóbbi református lett. Az 1867-es törvény, amely megteremtette a politikai emancipáció jogalapját, még nem valláspolitikai jellegű, hiszen nem a felekezetet egyenjogúsítja, hanem annak tagjait szabadítja fel: „’pária’-létből emel ki egy csoportot” (Tóth Zoltán). Mindenesetre eltörölte a diszkriminációt, egyenjogúsította a zsidó származású polgárokat. A magyarországi zsidó közösség – politikai alapon – később létrehozott, a keresztény felekezetekkel egyenrangú egyházi hierarchiája azonban korántsem tükrözte a valós viszonyokat, hiszen az 1895-ös törvény egy, egységes felekezetként értelmezi az izraelita vallásúak közösségét, és – ahogy arra Tóth Zoltán rámutat – nem vesz tudomást például arról, hogy a neológ és az ortodox irányzat között nagyobb a különbség, mint a katolikus és a protestáns felekezetek között.

Hazai Samu (Alfréd) báró (1851–1942), honvédelmi miniszter

Kohn (1876-tól: Hazai) Samu (eredetileg Sámuel néven) 1851. december 26-án született Rimaszombaton. A gimnáziumot és a kereskedelmi iskolát szülővárosában végezte el. Eleinte édesapja szeszfőző üzemében dolgozott ügyvezetőként, majd 1873 tavaszán besorozták a Magyar Királyi Honvédségbe, de ősszel – elöljárói javaslatára – már a Ludovika Akadémia hallgatója volt; hadnaggyá avatására 1876-ban került sor. 1879-ig folytatta hazai katonai tanulmányait felsőbb tiszti tanfolyamon olyan évfolyamtársakkal, akik közül többen később a honvédség vezetői lettek (például Bartha Lajos, Kolossváry Dezső), majd a bécsi hadiiskola hallgatója lett, ahol 1881-ben végzett. Mivel a közös hadseregben különböző etnikumú és vallású tisztek szolgáltak, a vallásváltoztatás nem volt elvárás, bár vélhetőleg segítette az előmenetelt. Kohn Sámuel nemcsak nevet változtatott 1876-ban, hanem 1881-ben vallást is: kikeresztelkedett, katolizált (a keresztségben az Alfréd nevet kapta). Döntésének személyes indokai nem ismertek, de nyilvánvalóan az előbbiekkel magyarázható. Tehetségét elöljárói mindig elismerték, tanulmányai befejeztével hamar a Honvédelmi Minisztérium kötelékébe került, illetve oktatói felkérést kapott a Ludovika Akadémián. Később a bécsújhelyi katonai akadémia parancsnoka lett, majd megkapta a legmagasabb magyar katonai kitüntetésnek számító Katonai Mária Terézia Rendet. Ezt követően gyorsan emelkedett a katonai ranglétrán, és számos további kitüntetés birtokosa lett. 1910-ben a losonci kerület országgyűlési képviselőjévé választották, ezzel politikai pályára lépett Tisza István gróf oldalán, a Nemzeti Munkapárt színeiben.

Külön ki kell emelni azt a tényt, hogy Hazai oktatói tevékenységéhez jelentős elméleti munkásság is társult: számos cikk, önálló katonai értekezések, és egy szerzőtárssal Carl von Clausewitz A háborúról című művének magyarra fordítása. Nemcsak jó szervező volt tehát, hanem a hadtudományokban jártas elméleti szakember: a szakirodalom termékeny és alapmunkákat író szerzőként tartja számon.

Hazai Samu 1910 és 1917 között több kormánynak is a honvédelmi minisztere volt, így szolgált Khuen-Héderváry Károly gróf, Lukács László és Tisza István gróf kabinetjében is. Gratz Gusztáv így jellemezte miniszteri működését: „… józan, kötelességtudó katona, akiben sok politikai érzék is volt és akinek konciliáns egyénisége épen ennek a politikailag exponált tárcának élén gyakran enyhítette a katonai kérdések miatti elkerülhetetlen surlódásokat”. Nevéhez meghatározó honvédelmi fejlesztések kötődnek (a tüzérség megújítása, katonai kodifikáció: véderőtörvény, katonai bűnvádi eljárásról szóló törvény stb.), mindeközben az ellenzéki politikusok folyamatosan az osztrák érdekek képviseletével vádolták. Érdemei elismerését fejezte ki, de egyúttal az előbbi vádaknak nyilvánvalóan táptalajt szolgáltatott, hogy 1912-ben a király bárói rangra emelte. 1917-ben az osztrák-magyar haderő pótlásügyi főnöke lett, de egyúttal miniszteri tisztségéből felmentették. Hazai karrierje a Horthy-korszakban töretlenül folytatódott (nincs adat arra, hogy a fehérterror idején bármilyen atrocitás érte volna, viszont korábban, a proletárdiktatúra idején letartóztatták): több vállalat, illetve bank igazgatósági tagja, 1927-től pedig a kormányzó által kinevezett felsőházi tag lett. 1942-ben, 90 éves korában hunyt el, és a farkasréti temető katonai részlegében helyezték örök nyugalomra.

(Hazai megkeresztelésére 1881. december 15-én került sor, a keresztségben elnyert keresztneve „Alfréd”, keresztapja: lovag Schuppanzig Frankenbachi Manó volt, lásd: Budapest, Krisztinavárosi Plébánia, Kereszteltek anyakönyve, 1877–1887, 127. oldal, 233. sor. Itt kell azt is megjegyezni, hogy a szakirodalomban a névváltoztatás éveként ugyan 1876 szerepel, de a keresztelési anyakönyv megjegyzése szerint arra a 45852/878. sz. belügyminiszteri rendelet alapján, tehát 1878-ban került sor (https://www.familysearch.org/ark:/61903/3:1:9Q97-Y337-B5G?view=index&personArk=%2Fark%3A%2F61903%2F1%3A1%3AX8J8-ZN5&action=view&cc=1743180&lang=hu&groupId=M9D2-4QT, letöltés ideje: 2026. január 9.). Az anyakönyvre Vörös Kata hívta fel a figyelmemet, szívességét ezúton is köszönöm.)

Vázsonyi Vilmos (1868–1926), igazságügyi miniszter

Vázsonyi (eredetileg: Weiszfeld) Vilmos 1868. március 22-én született Sümegen. Édesapja, aki a sümegi zsidó iskola igazgatója volt, rabbicsaládból származott. Vázsonyi már négyévesen megtanult olvasni. Gyermekkorát egyaránt jellemezte a liberalizmus és a zsidó vallásosság. A családot életrajzírói a Morvaországból korán betelepedett, gyorsan akkulturálódott és elmagyarosodott zsidó família tipikus képviselőjeként írják le. Vázsonyi puritánsága is innen eredt, ugyanakkor végtelenül ambíciózus, sőt ellenfelei szerint kifejezetten szerénytelen volt. 1874-ben Budapestre költöztek, így Vázsonyi iskoláit itt végezte el.

1886-tól a Budapesti Tudományegyetem hallgatójaként jogi tanulmányokat folytatott, részt vett kora ellenzéki mozgalmaiban, és minden jelentős függetlenségi politikussal (pl. Polónyi Géza, Ugron Gábor) megismerkedett. Diákként Vámbéry Ármin titkára lett, majd fiának, Rusztemnek a nevelője. 1892-ben doktori címet szerzett, ügyvédi működést kezdett, 1894-ben már a fővárosi törvényhatósági bizottság tagja volt. Részt vett a recepciós küzdelemben a zsidó vallás egyenjogúsításáért, de szembenállt az „arrivista” (beérkezett és ezért szerinte megalkuvó) zsidó politikusokkal.

Országos politikába történő bekapcsolódása sikertelenül indult, mert 1896-ban függetlenségi országgyűlési képviselő-jelöltként megbukott az Olaszliszka-Tolcsva választókerületben. Általában elmondható, hogy vidéken később sem tudott sikereket felmutatni, ahogy felesége keserűen megfogalmazta: „nem bírta a vidéki pörköltözést és spriccerezést”. Vázsonyi igazi terepe a főváros volt, itt sikert sikerre halmozott: létrehozta a pesti demokrata kört, majd a községi demokrata pártot. 1901-ben választották meg először Terézváros országgyűlési képviselőjének, mandátumát még az 1910-es választásokon is sikerült megőriznie. Második otthona a terézvárosi Abbázia Kávéház volt, itt került be valójában a főváros vezető értelmiségébe. Nagyon családszerető ember maradt mindvégig, és igen sokat köszönhetett a zsidó dzsentri családból származó feleségének, Szalkay Margitnak.

Mivel a koalíció „vezérlőbizottságában” is szerepet vállalt, jó kapcsolatot épített ki az ellenzéki katolikus arisztokratákkal (pl. Apponyi Albert), de hasonlóan jó viszonyt ápolt a szociáldemokratákkal (kivéve Kunfi Zsigmondot), de folyamatos konfliktusban állt a polgári radikálisokkal, utóbbiak Vázsonyit megalkuvónak tartották. Károlyi Mihállyal is ellenséges volt, Tisza István grófot egyenesen démonizálta, kifejezetten felelősnek tartotta a háborúért.

Amikor IV. Károly új szereplőket keresett Tisza gróf szerepének csökkentésére, Vázsonyi jelentősége a Választójogi Blokk egyik vezetőjeként felértékelődött: a családi barát Eszterházy Móric gróf kormányának igazságügyi minisztere lett. Vázsonyi az első olyan zsidó származású miniszter, aki nem hagyta el ősei hitét. Az új miniszter nagy lelkesedéssel vágott neki feladatának, választójogi tervezetet készített, ugyanakkor keményen fellépett a kommunista propaganda ellen, és határozottan kiállt a sajtócenzúra mellett. Érthető módon fokozatosan kiszorult a politika élvonalából (1918-ban a Wekerle-kormányban tárca nélküli miniszterként a választójogi reform előkészítéséért felelt), politikai szövetségesei magára hagyták, az őszirózsás forradalom idején már a második leggyűlöltebb politikus lett (az első Tisza István gróf volt). A Tisza-gyilkosságot követően Vázsonyi Münchenbe, majd Svájcba menekült. 1921-ben tért vissza Magyarországra, ahol időközben (távollétében) beválasztották a nemzetgyűlésbe, de a második királypuccs résztvevőinek védőügyvédjeként menthetetlenül IV. Károly „emberének”, tulajdonképpen legitimista politikusnak számított. 1924-ben létrehozta a szociáldemokratákkal a fővárosi ellenzéki blokkot, de a törvényhatóságban kisebbségben maradtak a „kinevezett” tagok magas létszáma miatt. 1925-ben nagy lelkesedéssel vetette bele magát a frankhamisítási ügyben kibontakozó kormányellenes mozgalomba – remélve a Bethlen-kormány bukását –, ám egészsége véglegesen megroppant, és 1926-ban Badenben meghalt. Tehetségét még ellenfelei is elismerték, ebben a tekintetben a kortársak egyhangúan vélekedtek róla: „Ha kereszténynek születik, az egész nemzet vezére lehetett volna” (Nagy Vince).

Heltai Ferenc (1861–1913), főpolgármester

Hoffer (1879-től: Heltai) Ferenc néven 1861. március 15-én született Szentesen. Középiskolai tanulmányait szülővárosában és Budapesten folytatta, majd Lipcsében és Budapesten jogot tanult, 1883-ban a Budapesti Tudományegyetemen államtudományi doktorátust szerzett. Felesége Klee Erzsébet volt, házasságuk gyermektelen maradt. Közgazdasági érdeklődése, valamint hozzáértése nemcsak az általa írott újságcikkekben (Pester Lloyd, Budapesti Hírlap, Az Újság, Pesti Napló stb.) mutatkozott meg, hanem Az ipartörvény revíziója című korai tanulmányában is, amellyel elnyerte a Magyar Tudományos Akadémia pályadíját. A tanulmány sikerét mutatja, hogy ennek alapján alkották meg az 1884. évi XVII. törvénycikket (Ipartörvény), valamint szerzőjét beválasztották az MTA nemzetgazdasági bizottságába, illetve rövid ideig a Nemzetgazdasági Szemle szerkesztője lett. A vele baráti viszonyban álló Baross Gábor kereskedelmi, valamint Hieronymi Károly belügyminisztertől fontos megbízásokat kapott: a Vasúti és Közlekedési Közlöny szerkesztője lett, illetve elkészítette a Budapest székesfőváros kerületi elöljáróságairól szóló 1893. évi XXXIII. törvénycikk tervezetét, amelynek elfogadása után szerepet kapott annak végrehajtásában is. Miközben publicisztikai tevékenységének, sőt egész életpályájának megítélése ellentmondásos volt, abban bírálói is egyetértettek, hogy felkészültsége, szorgalma, munkabírása megkérdőjelezhetetlen: „Tudott és akart tanulni, tudott, akart és szeretett dolgozni” (Gelléri Mór).

Heltai országos politikai aktivitást csak az 1880-as évek végétől kezdett el kifejteni, de elsőre sikertelenül pályázott Udvarhely vármegye az oklándi választókerületében országgyűlési képviselői mandátum megszerzésére, eredményesen csak kilenc évvel később tudott szerepelni, viszont így elnyert mandátumát a koalíciós kormányzás időszakát (1906–1910) leszámítva főpolgármesteri kinevezéséig megtartotta. Képviselőházi tevékenységét elsősorban közgazdasági kérdésekben fejtette ki, bizottsági tagságokat is ennek megfelelően vállalt el. 1891-től két évtizeden keresztül a székesfőváros törvényhatósági bizottságának tagja volt, de bekerült a Fővárosi Közmunkák Tanácsába is. Korszerű várospolitikai elveket képviselt. Fővárosi tevékenységével kapcsolatban a beszámolók ellentmondásosak, mert nem hallgatják el azt a tényt, hogy közéleti működésével jelentős vagyont gyűjtött, illetve álláspontját hamar megváltoztatta, ha a köz vagy éppenséggel saját érdekei azt kívánták. Pályafutásának legvitatottabb korszaka az volt, amikor az Általános Osztrák-Magyar Légszesztársaság budapesti részlegének igazgatóságát sikeresen cserélte le a fővárosi gázgyárak vezérigazgatóságára. Az osztrák társaság működési engedélye ugyanis lejárt, az annak esetleges megújításáról folytatott tárgyalásokat a társaság részéről Heltai vezette, miközben egyébként törvényhatósági tag is volt, és mindent elkövetett az üzem községesítésének megakadályozása, vagy legalábbis késleltetése érdekében, ám az ellenkezést végül Bárczy István polgármesternek sikerült letörnie, többek között azzal, hogy Heltainak felajánlotta az újonnan létrejövő közüzem vezetését. Heltai javára szól, hogy új megbízatásával jelentős modernizációt hozott az üzem működésébe, és nagyban hozzájárult a fővárosi közvilágítás megújításához. Innen azonban az új üzem elkészülte előtt távoznia kellett, mivel Ferenc József király két városi tanácsnokkal együtt főpolgármesternek jelölte.

Az 1873-ban – Pest, Buda és Óbuda egyesítésével – létrejött egységes főváros szervezetéről a Buda-Pest fővárosi törvényhatóság alakításáról és rendezéséről szóló 1872. évi XXXVI. törvénycikk rendelkezett. A király által a belügyminiszter ellenjegyzése mellett jelölt három személy közül a közgyűlés választotta meg a főpolgármestert, a jelölési rend alapján tehát kizárólag a mindenkori kormány által támogatott személy nyerhette el a magas megbízatást. Kezdetben a főpolgármester hatásköre szinte teljesen megegyezett a vármegyékbe kinevezett főispánokéval, tehát nem önkormányzati tisztviselő volt, hanem a kormány képviselője, akinek elsődleges feladata a közigazgatás folyamatosságának és hatékonyságának biztosítása volt. Szemben a főispánokkal a főpolgármestert az uralkodó jelöltjei közül az önkormányzati testület hat évre választotta meg, és nem lehetett őket elmozdítani (a főispánokat a kormány visszahívhatta). Ebből adódóan a főpolgármester arra kényszerült, hogy együttműködjön az önkormányzat vezetőjével, a polgármesterrel, valamint a közgyűléssel és a teljes önkormányzati szervezettel. Amikor 1886-ban a főispánok hatáskörét tovább bővítették, a főpolgármester hatásköre változatlan maradt, és a dualizmus idején – részben ennek is köszönhetően – érdemi konfliktusra a főpolgármester és a polgármester között nem is került sor.

Heltai Ferenc jelölése azért tekinthető különösnek, mert korábban ő maga volt a főpolgármesteri tisztség megszüntetésének élharcosa. A tisztséget előzőleg, ideiglenesen – főpolgármester-helyettesként – Budapest polgármestere, Bárczy István látta el, azonban a főváros és a kormány együttműködési zavarain nem tudott úrrá lenni. Heltai dezignálása megosztotta a korabeli politikai közvéleményt. Volt, aki a „kormány ostorának” tartotta, mások abban bíztak, hogy a Munkapárt befolyásos tagjaként képes lesz a kormányzat és a városvezetés konfliktusait elrendezni, ráadásul jól ismeri főváros működését stb. A főpolgármester megválasztására összehívott rendkívüli közgyűlésen a három jelölt közül Heltai messze a legtöbb szavazatot: a leadott 251 érvényes szavazatból 218-at kapott. Heltai viszont feltűnően nem rendelkezett politikai programmal, bemutatkozó beszéde csak olyan tisztelgő szólamokból állt a döntéshozók és a városházi tisztviselők felé, amelyek leginkább az együttműködés ígéretét fejezték ki. Hogy milyen elképzelései lehettek, ma már nehéz megállapítani, mert azok beváltására súlyos cukorbetegségében bekövetkezett halála miatt már nem maradt ideje, egyedül a közegészségügy fejlesztése terén tudott érdemi lépéseket tenni, illetve politikai hagyatéka részeként fennmaradt a fővárosi törvény revíziójaként elkészített tervezete (benne a főpolgármesteri tisztség megerősítésével). Megválasztása után lemondott parlamenti mandátumáról, majd a király főrendiházi taggá nevezte ki. Heltai hirtelen halála megakadályozta az életmű kiteljesedését, rövid főpolgármestersége alatt nem volt módja érdemi program megvalósítására. Emléke előtt sokan tisztelegtek, a főváros közgyűlésen méltatta érdemeit, és saját halottjának tekintette. Végső nyughelye a Kerepesi úti (ma: Salgótarjáni úti) izraelita temető lett. A róla készült nekrológok hűen visszatükrözik ellentmondásos megítélését: „keresztülgázolt mindenkin, aki gyengébb volt nála, és szolgálatokat tett mindenkinek, aki fölötte állott” (Kósa Miklós). Mindenesetre kiemelkedő személyiségét az is mutatja, hogy személyét képtelenek voltak pótolni, és 1918-ig a főpolgármesteri tisztséget nem töltötték be.

	Hazai Samu báró	Vázsonyi Vilmos	Heltai Ferenc
születési hely, idő	Rimaszombat, 1851	Sümeg, 1868	Szentes, 1861
születési név	Kohn Sámuel	Weiszfeld Vilmos	Hoffer Ferenc
apa foglalkozása	szeszgyáros, nagykereskedő	iskolaigazgató, tanító	gabonakereskedő
vallás	izraelita, 1881-től római katolikus	izraelita	izraelita
végzettség	Ludovika Akadémia (1879), Hadiiskola, Bécs (1881)	jogtudományi doktor (1892)	államtudományi doktor (1883)
foglalkozás	katonatiszt: cs. és kir. vezérezredes, országgyűlési képviselő, főrendiházi tag	ügyvéd, várospolitikus, országgyűlési képviselő	újságíró, várospolitikus, országgyűlési képviselő, főrendiházi tag
legmagasabb politikai funkció	honvédelmi miniszter (1910–1917)	igazságügyi és tárca nélküli miniszter (1917, 1918)	Budapest főpolgármestere (1913)

Az általam vizsgált három állami vezető egyaránt a magyar zsidóság tehetősebb, az emancipáció útján előrehaladottabb rétegeiből származott. Ugyanakkor mindhármuk számára meghatározó volt a származás, a közeg, ahonnan indultak, bár egyikük végül feladata egykori identitását és vallását, hiszen nemcsak nevet, hanem felekezetet is változtatott. Ugyanakkor – ahogy azt fentebb láttuk – a dualizmus vége felé ez már korántsem volt feltétlenül szükséges, bár valószínűleg gyorsította a hivatali előmenetelt. Az pedig, hogy a világháborút követően, az 1918-19-es forradalmi kormányokban egyidejűleg több zsidó származású miniszter is volt (az elsőben három, a másodikban négy) nem volt meglepő a korábbiak fényében, ahogy Karády Viktor megállapítja egyáltalán „nem számított tabudöntésnek”.

Felhasznált irodalom

A főváros élén. Budapest főpolgármesterei és polgármesterei. 1873–1950. Szerk. Feitl István. Napvilág Kiadó, Budapest, 2008.

Balla Tibor: A Nagy Háború osztrák-magyar tábornokai. Tábornagyok, vezérezredesek, gyalogsági és lovassági tábornokok, táborszernagyok. (A Hadtörténeti Intézet és Múzeum Könyvtára) Argumentum, Budapest, 2010.

Druzsin József: Báró Hazai Samu honvédtábornok. Az Osztrák-Magyar Monarchia honvédelmi minisztere és pótlásügyi főnöke. Haditechnika LII. évf. (2018: 6. szám) p. 6–8.

Gratz Gusztáv: A dualizmus kora. Magyarország története 1867–1918. I–II. (A Magyar Szemle könyvei VIII–IX.) Magyar Szemle Társaság, Budapest, 1934. (reprint: Akadémiai Kiadó, Budapest, 1992.)

Gratz Gusztáv: A forradalmak kora. Magyarország története 1918–1920. (A Magyar Szemle könyvei X.) Magyar Szemle Társaság, Budapest, 1935. (reprint: Akadémiai Kiadó, Budapest, 1992.)

Karády Viktor – Kemény István: Zsidóság a magyar nemzetépítésben. A numerus clausus előtt és azután. Múlt és Jövő Könyvkiadó, Budapest, 2023.

Kovács Tamás: Hazai Samu – Nomen est omen. (2021.05.28.) https://zsima.hu/2021/05/28/hazai-samu-nomen-est-omen/ (letöltés ideje: 2025.12.28.)

Tóth Zoltán: A rendi norma és a „keresztyén polgárisodás”. Társadalomtörténeti esszé. Századvég 1991: 2–3. sz. 75–130.

Tőkéczki László: Vázsonyi Vilmos eszmei-politikai arca. XX. Század Intézet, Budapest, 2005.

A szíriai sivatagban, az Eufrátesz mellett, Szálhije város közelében rejtőző Dura Europos ókori romvárost 1921-ben fedezte fel egy angol tiszt. A romváros területén aztán a franciák és az amerikaiak folytattak ásatásokat 1922 és 1936 között (abban az időszakban Szíria francia mandátumterület volt): az épületfeltárások kiemelkedő minőségű falfestményeket és különböző nyelvű feliratokat hoztak napvilágra.

Dura Europos fontos mérföldkő a zsidó művészettörténetben, hiszen zsinagógája figurális ábrázolásai a korszak teljes újragondolására késztették a kutatást, meg kell azonban jegyezni, hogy Carl Kraeling ásatási eredményeket összegző közleménye csak 1956-ban jelent meg. Ez a mű azért fontos, mert Kraeling a leletanyagot igyekezett a rabbinikus irodalommal összefüggésbe hozni, annak fényében értelmezni. Az ezzel ellentétes álláspontot megfogalmazók, hogy tudniillik a rabbik csak marginális csoportot képviseltek a korabeli zsidó társadalomban, szintén az ábrázolásokra támaszkodva igyekeznek érvelni állításuk igaza mellett. A teljes ásatást közlő kötet, amely Carl Hopkins posztumusz műve, viszont még később, az 1970-es években került sajtó alá. Hopkins nemcsak részt vett az ásatásokon, hanem több ásatási évadot vezetett is, munkája ezért elsőrendű forrás, ráadásul a teljes hellénisztikus lelőhelyet bemutatja, elemzi, értékeli.

Dura Europos-t a Kr.e. IV. század vége felé a szeleukida uralkodók alapították (az Europos makedóniai származási helyükre utal, míg a sémi dur(a) szó erődítményt jelent). Az új település feladata a Perzsa-öböl és a Földközi-tenger közötti meghatározó kereskedelmi út ellenőrzése volt. Mivel a terület három oldalról meredélyek által védett, csak nyugati oldalát kellett erősebben megerődíteni. A város a Kr.e. III. századtól pártus uralom alatt állt, a rómaiak csak Kr.u. 165-ben tudták elfoglalni. 256-ban már a szaszanida állam fennhatósága alá került, majd a palmyrai királyság keleti erődjeként védelmezte a kereskedőket, végül a szaszanidák lerombolták erődítményét és a település a VI. század második felére elnéptelenedett, romjait a sivatagi homok borította el és őrizte meg. Dura Europos-t világi építményei mellett igazán híressé templomai tették: a palmyrai istenek temploma, a Mithras-templom, a zsinagóga és a kis keresztény templom (232-ben építették), utóbbiban láthatóak Szíria legkorábbi keresztény falfestményei. A sokszínű leletanyag vallási sokféleségre utal, a város lakói között több vallás hívei is képviseltették magukat.

A zsinagóga építéstörténete

Dura Europos első zsinagógáját Kr.u. 165-ben építették, ez azonban idővel kicsinek bizonyult, ezért lerombolták és 244/245-ben egy sokkal nagyobbat építettek helyette. Arámi nyelvű építési felirata is előkerült az ásatások során: „ez a templom a Szeleukida éra szerinti 556. évben épült, amely megfelel Philippus császár uralkodása második évének”. A zsinagóga ebben a formájában viszont alig tíz évet állhatott fenn, mert a hadi eseményekhez kapcsolódó erődítési munkálatok pusztulásához vezettek. Ez az évtized a két egymásnak feszülő birodalom árnyékában viszont minden szempontból és nemcsak a zsinagóga vonatkozásában volt különleges. Az éppen a keresztényeket újult erővel üldöző Római Birodalom, valamint a szokatlanul nagy vallásszabadságot biztosító Perzsia között egy vallási szempontból sokszínű, nyitott kereskedőváros hétköznapjaiba nyerhetünk bepillantást. Nagy kérdés, hogy Dura zsidó közössége, zsinagógája mennyire tipikus, mennyire a határvidéki hatások által meghatározott, illetve mennyire illeszkedik a korabeli rabbinikus zsidóság tanításaihoz. Mindenesetre feltűnő a Makkabeusok (és könyveik szimbólumrendszerének) szerepeltetése, ami arra utal, hogy az itteni zsidó közösség erősen hellénizált vonásokat mutat. Az értelmezést mindenképpen érdemes a többi vallási közösség emlékeinek fényében is elvégezni, hiszen nyilvánvalóan erős kölcsönhatás mutatkozik.

Az új zsinagóga gyülekezeti terme és udvara a régi építmény helyén épült fel, de további ingatlanelemeket is kapcsoltak hozzá. Az udvart három oldalról oszlopsor szegélyezte, a negyedik oldalt a szomszédos ház fala zárta le. A zsinagóga épületének tengelye nyugati irányba rendezett, így a tóraszekrény helye a nyugati falra került. Az első zsinagógának virágmintás és geometrikus díszítése volt, a második zsinagógát már bibliai jeleneteket ábrázoló freskókkal díszítették: Mózes az égő csipkebokorral, Sámuel próféta, amint felkeni Dávid királyt, Ábrahám és Izsák (akeda), Mardokeus megkötözése egy Ámán vezette lovon stb.

Dura Europos és a XX. század folyamán feltárt ókori palesztinai zsinagógák képi ábrázolásai között a kutatás három csoportot azonosított: bibliai jelenetek és személyek (1), zsidó szimbólumok (2), égövi és Hélios-ábrázolások (3). Az utolsó csoport nem ismeretes Dura-Europos zsinagógájából, a másik két csoportba tartozó képi elemek viszont bőségesen vannak a falfestményeken (de meg kell jegyezni, hogy a templomot ábrázoló képmezőben látható egyes pogány szimbólumok „áthallásosan” kötődhetnek a zodiákushoz). A frissen felvitt és megszáradt vakolatrétegen temperafestéket használtak (tehát nem a hagyományos freskótechnikával készültek a faliképek). Az ábrázolások eltérő színvonalából, stílusából feltételezhető, hogy több mester is dolgozott az egyes jelenetek megvalósítása során. Tematikus szempontból fontos arra is felfigyelni, hogy nemcsak a rabbinikus zsidóság által kanonizált jelenetek szerepelnek, annál tágabb a spektrum (pl. Makkabeusok): a közösség egyaránt ismerte a targumot és a septuagintát, hiszen ez visszatükröződik az egyes faliképek narratívájában, illetve a feliratok arámi és görög nyelvében is. A képek meglehetősen sokszínűek, mert egyaránt mutatnak hellénisztikus, római és szaszanida hatásokat, különösen érdekes a perzsa öltözetek megjelenése. Felvetődik az is, hogy a mesterek valamilyen mintakönyvből dolgozhattak, ám ez egyelőre nem eldönthető, hiszen az ábrázolások közeli párhuzama nem ismert. A zsinagóga rövid ideig volt használatban, így hatása kérdéses a keresztény ikonográfiára, tehát esetleges a keresztény párhuzamok vizsgálata.

A zsinagóga falfestményeinek ikonográfiai programja

A fennmaradt ikonográfiai program az alábbi képi elemeket tartalmazza (alatta megadom a vonatkozó szentírási részt, de ez olykor nem maga a történet, hanem annak későbbi említése, amely ikonográfiailag releváns, azaz megjeleníthető elemeket tartalmaz). Clark Hopkins ásatási közleménye Carl Kraeling rendszerét alkalmazza: először az égtájat jelzi (N, S, E, W), majd a sort (A, B, C), végül a soron belüli sorrendet (1, 2, 3), ezért az alábbiakban én is ezt használom.

Salamon (WA 2):

Majd csináltatott egy hatalmas trónt elefántcsontból, és bevonatta színarannyal. A trónnak hat lépcsője volt. Hátul, a trón fölött meg bikafejek voltak. A szék mindkét oldalára karfát tettek, a karfák mellett pedig két oroszlán állt. A hat lépcsőn kétoldalt tizenkét oroszlán helyezkedett el. Ilyet még egyetlen királynak sem csináltak soha. (1 Kir 10, 18–20)

Kivonulás (WA 3):

Az Úr nappal felhőoszlopban haladt előttük, hogy mutassa az utat, éjjel pedig tűzoszlopban, hogy világítson nekik. Így éjjel-nappal vonulhattak. Nappal sohasem tűnt el a felhőoszlop a nép elől, s éjjel sem a tűzoszlop. (Kiv 13,21–22)

Mózes vizet fakaszt a kőből (WB 1):

Ez az a kút, amelyről ezt mondta az Úr Mózesnek: „Gyűjtsd egybe a népet, hogy vizet adjak nekik!” Akkor énekelte Izrael ezt az éneket: „Törj fel víz! Zengjetek dalt róla! Te kút, téged a vezérek ástak,a nép fejei fúrtak jogarukkal és botjukkal! (Szám 21,16–18)

A szent sátor felszentelése (WB 2):

Az első hónap első napján állítsd fel a találkozás sátorának hajlékát, helyezd bele a bizonyság ládáját, és akaszd a függönyt a láda elé. Vidd be az asztalt, és helyezd rá a kitett kenyereket. Vidd be a mécstartót, és tedd rá a mécseseket. Az arany illatoltárt állítsd a bizonyság ládája elé, és akaszd a függönyt a hajlék bejáratára. Állítsd az égőáldozat oltárát a találkozás sátorának bejárata elé, a medencét pedig a találkozás sátra és az oltár közé, és önts bele vizet. Jelöld ki körül az előudvart, és akaszd fel a függönyt az előudvar kapujára. (Kiv 40,2–8)

Csinálj magadnak két ezüstkürtöt, kovácsolt munka legyen. A közösség összehívására, s táborbontáskor jeladásra szolgáljanak. Ha megfújják őket, az egész közösség gyűljön köréd a megnyilatkozás sátorának bejáratához. De ha csak az egyiket fújják meg, akkor csupán a vezérek, Izrael ezreinek a fejei gyűljenek köréd. (Szám 10, 2–3)

A templom (WB 3):

A templomábrázolás nem biblikus forrásokból érthető meg, mert a kutatás egy része (pl. Clark Hopkins) a Kr.e. 70-ben lerombolt templom képével azonosítja, mások (pl. Carl Kraeling) egy midrással hozzák összefüggésbe, és a mennyei Jeruzsálem megjelenítéseként értelmezik. Viszont a képen megjelenő főalakok által tartott pogány szimbólumok mindenképpen árnyalják ezt az értelmezést.

A szövetség ládájának visszatérése (WB 4):

Ráadásul fogták a filiszteusok az Isten ládáját, aztán Dágon templomába vitték, és Dágon mellett állították fel. Amikor azonban Asdód lakói másnap fölkeltek, és Dágon templomába mentek, lám, Dágon ott feküdt arccal a földön az Úr ládája előtt. Fölemelték Dágont, és visszatették a helyére. Ám amikor a következő nap korán fölkeltek, lám, Dágon újra ott feküdt arccal a föld felé fordulva az Úr ládája előtt. Dágon feje és két keze ott volt levágva a küszöbön, csak a törzse maradt meg Dágonnak. Ezért Dágon papjai és akik Dágon templomát látogatják, mind a mai napig nem lépnek Asdódban Dágonnak a küszöbére. (1 Sám 5, 2–5)

Nos, csináltassatok egy új szekeret, és vegyetek két frissen ellett tehenet, amelyen még nem volt járom. Fogjátok be a teheneket a szekérbe, borjaikat meg vigyétek vissza az istállóba. Aztán fogjátok az Úr ládáját, és tegyétek fel a szekérre. Az aranyholmit is rakjátok mellé, amit jóvátételül adtok, egy ládikában, s hagyjátok, menjenek. (1 Sám 6, 7–8)

Illés feltámasztja az özvegy fiát (WC 1):

Ezek után az események után történt, hogy az asszony fia, akié a ház volt, megbetegedett. Betegsége annyira elhatalmasodott rajta, hogy nem maradt benne élet. Akkor így szólt Illéshez (az asszony): „Mi dolgom veled, Isten embere? Csak azért jöttél, hogy emlékezetembe idézd vétkeimet, és megöld a fiamat?” Ő azt felelte neki: „Add ide a fiadat!” Elvette öléből és fölvitte a fenti szobába, ahol lakott és lefektette ágyára. Aztán az Úrhoz fordult: „Uram, én Istenem, hát csakugyan szerencsétlenségbe sodrod ezt az özvegyet, akinél lakom, s megölöd a fiát?” (1 Kir 17, 17–24)

Eszter és Mardokeus győzelme (WC 2):

A király álmatlanul töltötte az éjszakát, s megparancsolta, hogy hozzák elő az események könyveit, és ezekből olvassanak fel neki. Megtalálták azt a feljegyzést, hogy Mardokeus följelentette a két királyi eunuchot, Bigtant és Terest, a királyi kapu őreit, akik kezet akartak emelni Achasvéros királyra. A király megkérdezte: „Milyen megtiszteltetés és méltóság jutott ezért Mardokeusnak?” – „Egyáltalán semmit sem kapott” – válaszolták a király szolgái, akik mellette teljesítettek szolgálatot. A király akkor így szólt: „Ki van az udvarban?” Épp Ámán lépett be a királyi palota belső udvarába, hogy megkérje a királyt, akassza fel Mardokeust arra a bitófára, amelyet számára készíttetett. A király szolgái tehát így válaszoltak: „Ámán tartózkodik az udvarban.” A király azt mondta: „Jöjjön be!” Amikor Ámán belépett, a király így szólt hozzá: „Mit kell tenni azzal az emberrel, akit a király meg akar tisztelni?” Ámán azt gondolta magában: „A király bizonyára engem akar kitüntetni.” Ezért Ámán így válaszolt a királynak: „Annak az embernek, akit a király ki akar tüntetni, hozzanak királyi ruhát, amilyet a király hord, lovat, amilyenen a király ül, s királyi koronát is a fejére. A ruhát és a lovat adják át a király fejedelmei közül a legfőbbnek. Ez öltöztesse föl ebbe a ruhába azt az embert, akit a király ki akar tüntetni, s vezesse végig a lovat a városon, a téren áthaladva, és kiáltsa ki előtte: Nézzétek, ez történik azzal az emberrel, akit a király kitüntet.” A király így szólt Ámánhoz: „Vedd gyorsan a ruhát meg a lovat, s ahogy mondtad, tégy úgy a zsidó Mardokeussal, aki a királyi kapu előtt ül. A mondottakból ne mulassz el semmit.” (Eszt 6, 1–10)

Sámuel felkeni Dávidot (WC 3):

Aztán Sámuel megkérdezte Izájt: „Mind itt vannak a fiaid?” „A legkisebb nincs itt – válaszolta –, a nyájat őrzi.” Sámuel erre meghagyta Izájnak: „Küldj el valakit, keresse meg, mert addig nem ülünk hozzá az áldozati lakomához, amíg itt nincs.” Izáj elküldött érte. Vörös volt, nyílt tekintetű és szép termetű. Az Úr így szólt: „Rajta, kend föl, mert ő az!” Erre fogta az olajosszarut, és fölkente testvérei körében. Attól a naptól eltöltötte Dávidot az Úr lelke, Sámuel meg útra kelt, és elment Rámába. (1 Sám 16, 11–13)

A fáraó és Mózes gyermekkora (WC 4):

A falfestmény alapvetően a Kivonulás könyvének második fejezetét illusztrálja, ám Clark Hopkins külön kiemeli, hogy a szöveg targumból ismeretes változatának hatása alatt – a fáraó lánya „kinyújtotta a karját, és megragadta” – a festmény a fáraó lányát úgy ábrázolja, amint a vízben állva tartja a csecsemőt.

Jákob Bételben (NA 1):

Jákob elindult Beersebából, és Háránba ment. Eljutott egy helyre, és ott maradt éjszakára, mert a nap már leszállt. Fogott egy követ azon a helyen, feje alá tette támasznak, és lefeküdt azon a helyen aludni. Álma volt: íme, egy létra volt a földre állítva, s a hegye az eget érte. S lám, Isten angyalai fel- és lejártak rajta. Íme, az Úr fölötte állt, és így szólt: „Az Úr vagyok, atyádnak, Ábrahámnak Istene és Izsák Istene. A földet, amelyen pihensz, neked és utódaidnak adom. Nemzetséged olyan lesz, mint a föld homokja, ki kell terjesztened nyugatra és keletre, északra és délre, általad s utódaid által nyer áldást a föld minden népe. Nézd, én veled vagyok. Mindenütt oltalmazlak, ahová mégy, és visszavezetlek erre a földre. Nem hagylak el, amíg véghez nem viszem, amit megígértem neked.” (Ter 28, 10–15)

Az Eben-ha-Ezer melletti csata; Hanna és Sámuel Silóban (NB 1–2):

Abban az időben Izrael hadba vonult a filiszteusok ellen, és Eben-ha-Ezer mellett ütött tábort. A filiszteusok Afek közelében táboroztak. A filiszteusok csatasorba álltak Izrael ellen. Nehéz küzdelem volt, és Izrael vereséget szenvedett a filiszteusoktól: mintegy négyezer ember elesett a nyílt mezőn a csatában. (1 Sám 4, 1–2)

Mihelyt elválasztotta, fölvitte magával, egy hároméves marhával, egy efa liszttel és egy tömlő borral egyetemben, és Silóban belépett az Úr templomába; a fiú meg nagyon kicsi volt. (1 Sám 1, 24)

Ezékiel látomása (NC 1):

Az északi fal teljes alsó sorát elfoglaló falfestményen Ezekiél látomásait (Ez 1–14) láthatjuk folytatólagos elbeszélés keretében, Clark Hopkins külön is kiemeli az Isten keze ábrázolás megjelenését.

A szent sátor felállítása (SB 1):

Az első hónap első napján állítsd fel a találkozás sátorának hajlékát, helyezd bele a bizonyság ládáját, és akaszd a függönyt a láda elé. (Kiv 40, 2–3)

Illés találkozik a cáreftai özveggyel (SC 2):

Erre útra kelt, és elment Careftába. Amikor a város kapujához ért, épp ott volt egy özvegyasszony – rőzsét szedegetett. Megszólította, és azt mondta neki: „Hozz nekem egy kis vizet korsóban, hadd igyam!” Amikor elment hozni, utánaszólt: „Hozz egy harapás kenyeret is!” Azt felelte: „Amint igaz, hogy a te Istened él: nincs sütve semmim, csak egy marék lisztem van a szakajtóban, meg egy kis olajam a korsóban. Épp azon vagyok, hogy rőzsét szedjek, aztán megyek, és elkészítem magamnak és fiamnak. Megesszük, aztán meghalunk.” Illés azonban így válaszolt neki. „Ne félj! Menj, s tedd, amit mondtál; csak előbb csinálj belőle egy kis lángost, aztán hozd ki nekem; magadnak és fiadnak csak utána készíts. Mert azt mondja az Úr, Izrael Istene: A szakajtó ne ürüljön ki, a korsó ne apadjon el addig, amíg az Úr esőt nem hullat a földre.” Elment hát, és úgy tett, amint Illés mondta. S volt mit ennie, neki is, fiának is. A szakajtó nem ürült ki, és a korsó nem apadt ki az Úr szava szerint, amelyet Illés által hallatott. (1 Kir 17,10–16)

Illés győzelme Baál papjai felett (SC 3–4):

Dél elmúltával odáig fajult a dolog, hogy őrjöngeni kezdtek egészen addig, míg el nem jött az esti ételáldozat bemutatásának az ideje. De nem hallatszott se hang, se felelet, semmi jele a meghallgatásnak. Akkor Illés így szólt a néphez: „Lépjetek elém!” Az egész nép eléje lépett. Ezután helyreállította az Úr oltárát, amelyet leromboltak. Mégpedig úgy, hogy fogott tizenkét szikladarabot Jákob tizenkét fia törzsének megfelelően, akinek az Úr azt mondta: „Izrael legyen a neved!”; és oltárt épített a szikladarabokból az Úr nevének. Az oltárt körülvette árokkal, akkorával, amekkora két mérő gabonának elegendő. Aztán máglyát rakott, feldarabolta a bikát, rátette a máglyára, és azt mondta: „Töltsetek meg négy korsót vízzel, és öntsétek rá az égőáldozatra meg a máglyára.” Megtették. Erre így szólt: „Ismételjétek meg!” Megismételték. Akkor azt mondta: „Harmadszor is tegyétek meg!” Harmadszor is megtették, úgyhogy víz folyt az oltár körül. Az árkokat is megtöltötte vízzel. Amikor aztán elérkezett az esti ételáldozat bemutatásának az ideje, Illés próféta előlépett és felkiáltott: „Uram, Ábrahám, Izsák és Izrael Istene! Nyilvánítsd ki a mai napon, hogy te vagy az Isten Izraelben, én a te szolgád vagyok, s ezeket mind a te szavadra teszem! Hallgass meg, Uram, hallgass meg! Engedd, hogy ez a nép fölismerje: te, az Úr vagy az Isten, te téríted meg a szívét.” Erre tűz hullott az Úrtól, megemésztette az égőáldozatot és a máglyát, még az árokban levő vizet is elnyelte. Ennek láttára az egész nép arcra borult, és így szólt: „Az Úr az Isten, az Úr az Isten!” (1 Kir 18,29–39)

Júdás Makkabeus győzelme Gorgiász felett / az emmauszi csata (EC 1):

Gorgiász maga mellé vett ötezer gyalogost és ezer válogatott lovast. A sereg éjszaka kelt útra, hogy rajtaüssön a zsidók táborán és észrevétlenül megsemmisítse őket. A várban szolgáló emberek voltak a vezetőik. Júdás hallott felőle, s maga indult el katonáival, hogy a király seregét leverje Emmausznál addig, amíg a csapatok szerte vannak, a táboron kívül. Gorgiász éjszaka ért oda a zsidók táborába, de nem talált ott senkit. Erre a hegyekben kereste őket. Azt gondolta: „Máris menekülnek előlünk!” Hajnalban megjelent Júdás háromezer férfival a síkságon, de nem volt megfelelő vértjük és kardjuk, amilyet szerettek volna. Ugyanakkor látták, hogy a pogányok tábora körül van véve sáncokkal és lovasokkal – csupa harcedzett katona. Akkor Júdás így szólt embereihez: „Ne féljetek sokaságuktól, és ne rettegjetek támadásuktól. Gondoljatok arra, hogyan menekültek meg atyáink a Vörös-tengernél, amikor a fáraó seregével üldözte őket. Most hívjuk segítségül az eget, hogy könyörüljön rajtunk, emlékezzék atyáink szövetségére, és pusztítsa el ma ezt a sereget a szemünk láttára. Akkor majd minden pogány nép megtudja, hogy van, aki megszabadítja és megmenti Izraelt!” Amikor az idegenek fölemelték tekintetüket és látták, amint a zsidók kivonulnak ellenük, elhagyták a tábort, hogy fölvegyék a harcot. Júdás katonái megfújták a kürtöket, és összecsaptak velük. A pogányokat megverték, úgyhogy a síkságra menekültek. A hátramaradottakat mind kardélre hányták. Egészen Gézerig üldözték őket, Idumea, Asdod és Jamnia síkságára. Mintegy háromezer ember esett el itt.Amikor Júdás seregével visszatért az üldözésből, így szólt a néphez: „Ne kapjatok a zsákmányon! Mert még egy másik csata áll előttünk. Gorgiász itt van seregével a közelünkben a hegyek közt. Álljatok szemben az ellenséggel, és vívjatok meg vele. Aztán majd nyugodtan zsákmányolhattok.” Alighogy befejezte Júdás a szavait, már látszott az egyik csapat, amint közeledett a hegyek közül. Ez észrevette, hogy (a táborban maradottakat) legyőzték, a tábort pedig felgyújtották. Mert a füst, amelyet láttak, jelezte, mi történt. Ennek láttán nagyon megijedtek. S amikor megpillantották Júdás seregét a síkságon, harcra készen, a filiszteusok földjére menekültek. Júdás erre a táborbeli zsákmány felé vette az irányt. Rengeteg aranyat, ezüstöt, lila és piros bíborszövetet és értéktárgyat összeszedtek. Hazatérve himnuszokat és háladalokat zengtek az égnek: „Mert jó, irgalma örökkévaló.” Így azon a napon nagy szabadulást látott Izrael. (1 Mak 4, 1–25)

A pünkösdnek nevezett ünnep után Idumea helytartója, Gorgiász ellen vonultak ki. Ez 3000 gyalogossal és 400 lovassal szállt szembe velük. Az egyik összecsapás alkalmával történt, hogy néhány zsidó elesett. Egy bizonyos Dozitheosz, egy lovas Bakenosz emberei közül, egy nagyon erős ember, megragadta Gorgiászt köpenyénél fogva, és teljes erővel húzta. Élve akarta elfogni az átkozottat. De az egyik trák lovas nekiesett, és levágta a karját. Így Gorgiásznak sikerült elmenekülnie Marizába. Mivel Ezri katonái már sokáig harcoltak és teljesen kimerültek, Júdás az Úrhoz folyamodott, legyen harcostársuk és vezérük a küzdelemben. Aztán atyáik nyelvén jó hangosan himnuszokra zendített, mintegy a csatakiáltás bevezetőjéül, majd menekülésre kényszerítette Gorgiász csapatait. (2 Mak 12, 32–37)

A templom megtisztítása (EC 2):

Júdás és testvérei így beszéltek: „Lám, megsemmisültek ellenségeink! Menjünk hát fel, tisztítsuk meg és szenteljük föl a templomot!” (1 Mak 4, 36)

A falfestmények későbbi sorsa

A zsinagóga és a keresztény templom a település nyugati fala mellett állt, és mindkettő erődítési munkáknak esett áldozatul: a III. században a szaszanidák elleni védekezés keretében a területet feltöltötték (ennek köszönhetően maradtak fenn az épületek freskói). A helyenként hét méteres magasságban megmaradt zsinagógai falfestményeket később a damaszkuszi Nemzeti Múzeumba szállították, és az ókori zsinagóga másolatában helyezték el őket, külön teremben. 2025. szeptemberében egy zsidó tudósokból álló küldöttség felkereshette a damaszkuszi Nemzeti Múzeumot, és megnyitották számukra azt a régóta zárt kiállítási részleget, amelyben egy külön teremben az eredeti falfestményeket őrzik. A képek tehát túlélték a szíriai háborút, a lelőhelyen viszont az Iszlám Állam súlyos pusztítást végzett.

Felhasznált irodalom:

Grace Gilson: After years of war, world’s oldest synagogue paintings are revealed as intact in Damascus. Jewish Communitiy Voice, 2025. október 15., (https://www.jewishvoicesnj.org/articles/after-years-of-war-worlds-oldest-synagogue-paintings-are-revealed-as-intact-in-damascus/) letöltés ideje: 2025. december 28.

Clark Hopkins: The Discovery of Dura-Europos. Yale University Press, New Haven – London, 1979.

Lee I. Levine: Art, Architecture, and Archaeology. In: The Oxford Handbook of Jewish Studies. Ed. Martin Goodman. Oxford University Press, Oxford – New York, 2002. p. 824–851.

2025. december 15-ével a köztársasági elnök egyetemi tanárnak nevezett ki (335/2025. (XII. 16.) KE határozat). Ennek apropóján kicsit utánanéztem az egyetemi tanári kinevezések hazai gyakorlata okainak, kialakulásának, történetének.

Az 1635-ben alapított nagyszombati egyetem a jezsuita rend irányítása alatt állt, így a tanári kinevezések is a rendben történtek. Az egyetem államosítása után, ahogy akkor mondták: királyi irányítás alá vonása után, a professzori kinevezések királyi felségjoggá váltak. Ezt a szokásjogi rendszert kodifikálta az 1777. évi első (202. és 216. §), majd az 1806. évi második Ratio Educationis (161. §) is. A két Ratio nem volt törvény, hanem a királyi felségjog alapján kiadott királyi rendelet, mégis mindkettő vitathatatlanul a magyar jog részévé vált. A gyakorlatban a király kinevezési joga úgy érvényesült, hogy az egyetem vezető testülete a rektor útján terjesztette fel a jelölteket a helytartótanácson keresztül, rendszerint három pályázó anyagát, akik közül a király választotta ki a nyertes jelöltet. Mivel átfogó felsőoktatási törvény 1867 után sem született, az előbbi – de immár a kormány útján történő felterjesztéssel és miniszteri ellenjegyzéssel megvalósuló – kinevezési gyakorlatot folytatták, sőt azt honosították meg az időközben létrejött újabb egyetemek: a Királyi József Műegyetem (1871), a kolozsvári Magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetem (1872), a Debreceni Magyar Királyi Tudományegyetem (1912) és a pozsonyi Magyar Királyi Erzsébet Tudományegyetem (1912) professzori kinevezései esetében is.

1918/19-ben a kormány – eleinte államfő hiányában – magához vonta a jogot, és a vallás- és közoktatásügyi miniszter az egyetemi testületek (kari és egyetemi tanács) ellenében nevezett ki professzorokat a budapesti tudományegyetemre. 1920 után viszont visszaállt a korábbi rend, ettől kezdve ismét az államfő, azaz a kormányzó nevezte ki az egyetemi tanárokat. A két világháború között sem sikerült átfogó felsőoktatási törvényt megalkotni, csak részletkérdések rendezésére születtek törvénycikkek (ez nem érintette a professzori kinevezéseket).

A második világháború végeztével a korábbi gyakorlat alapján 1946-ban a köztársasági elnök, majd 1949-től a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa gyakorolta ezt a kinevezési jogkört. 1950 nyarán azonban döntés született a jogkör Minisztertanácshoz delegálásáról. 1968-ban újabb változtatás következett: ekkor a művelődésügyi miniszter kapta meg a hatáskört, és gyakorolta egészen 1984-ig, amikor azt ismét a Minisztertanácshoz telepítették.

A rendszerváltás során, az 1989-es alkotmánymódosítás előkésztői még emlékeztek a régi magyar gyakorlatra, így a köztársasági elnök visszakapta az egyetemi tanárok kinevezési jogát, és – amint láttuk – gyakorolja azt mind a mai napig. Összefoglalva tehát a magyar hagyományokon alapuló rendszerben az egyetem jelöl, az államfő pedig kinevez (munkaköri címet adományoz), majd ezt követően következik a munkakör egyetem általi betöltése: „Kicsit olyan ez, mint a katolikus egyházban a püspökségek betöltése. Ahhoz, hogy egy püspök püspöki székbe kerülhessen, vagy akár csak egy egyházmegye segédpüspöke lehessen, előbb püspökké kell szentelni. A püspök a felszentelést követően töltheti be ténylegesen magas tisztségét: tehát a felszentelést (ordinatio) követi a beiktatás (institutio).” (Petrétei József) A beiktatás, azaz a munkavégzésre irányuló jogviszony létesítése után hagyományosan a friss professzor beiktatási előadást tart (inauguratio), és ezen ünnepélyes alkalommal az adott egyetem professzorai maguk közé fogadják.

Felhasznált irodalom:

Ladányi Andor: A felsőoktatás irányításának történeti alakulása. (A felsőoktatás fejlesztését szolgáló kutatások) Ts-4 Programiroda, Budapest, 1991.

Litván György: A forradalmi kormány és a budapesti tudományegyetem erőpróbája 1918–1919 fordulóján. Történelmi Szemle 11. (1968: 4. sz.) p. 401–427.

Petrétei József: A köztársasági elnök kinevezési feladat- és hatáskörei. JURA 2015: 1. sz. p. 78–99.

1777-ben a Királyi Magyar Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán jött létre a honi numizmatika első tudományos műhelye: Mária Terézia ugyanis a Ratio Educationisban előírta az egyetem számára numizmatikai tanszék létesítését. (A királynő férje, Lotharingiai Ferenc német-római császár jeles éremgyűjtő volt, így az uralkodónőt a korán elhunyt férje iránti tisztelet is vezette, amikor a birodalom különböző egyetemein szorgalmazta az éremtani képzés bevezetését.)

Idén már hetedik alkalommal rendezzük meg a Fiatal Numizmaták Konferenciáját (FNK). Az FNK a rokontudományok hasonló rendezvényeinek mintájára a fiatal kutatók számára évről évre lehetőséget biztosít kutatási eredményeik bemutatására. A numizmatika helyzete hazánkban azért különleges, mert e nemes történeti segédtudománnyal foglalkozó fiatalok korábban sokszor nem kaptak szakmai segítséget, igazi kritikát, hiszen a megjelentek többsége csupán érintőlegesen foglalkozott numizmatikával.

A konferencia szervezésével olyan hagyományt teremtettünk, amelybe a vidéki szakmai műhelyek is be tudnak kapcsolódni. 2017-ben az ELTE BTK Történelem Segédtudományai Tanszék, 2019-ben a nyíregyházi Jósa András Múzeum, 2022-ben a sátoraljaújhelyi Kazinczy Ferenc Múzeum rendezte meg a konferenciát; 2020-ban a Covid–19-világjárvány miatt szünetet kellett tartanunk. 2023-ban a konferenciának az ELTE BTK Történelem Segédtudományai Tanszék adott otthont, míg 2024-ben a numizmatikával foglalkozó kutatók a kalocsai Astriceum Érseki Múzeumban ismertették kutatási eredményeiket. A teremtett értékeket megőrizve a konferenciának 2025-ben a Nemzeti Közszolgálati Egyetem (NKE) Nemeskürty István Tanárképző Kara (NITK) ad otthont, míg a jövő évben egy jelentősebb numizmatikai gyűjteménnyel rendelkező vidéki múzeum lesz a házigazda.

Az elmúlt évek bebizonyították, hogy a kezdeményezés életképes, idén pedig erre tekintettel a konferenciát szeretnénk kicsit ünnepélyesebb formában megrendezni. A megnyitót követően a közép-európai pénztörténeti kutatás megkerülhetetlen személyisége, Roman Zaoral, a prágai Károly Egyetem oktatója tart plenáris előadást a cseh pénzverésről, majd megkezdődik a konferencia érdemi munkája az egyes szekciókban.

A konferenciára minden érdeklődőt szeretettel várunk!

A konferencián a részvétel regisztrációköteles, regisztrálni itt lehet: https://ludevent.uni-nke.hu/event/5264/

„ezerhétszázhárom, nyolcszáznegyvennyolc,
és ötvenhat: egyszer minden száz évben
talpra állunk kínzóink ellen. Bármi
következik, boldogság, hogy megértem; –”

Tisztelt Országgyűlési Képviselő Asszony, tisztelt Polgármester Úr, tisztelt Ünneplő Közönség, Hölgyeim és Uraim!

1956-ban egy kis ország példát mutatott a világ számára. Megmutatta, hogy a sokszoros túlerőben lévő elnyomók ellen lehet és érdemes küzdeni, akkor is, ha a küzdelem rövid távon elbukik, mert az áldozat évtizedek múltán sokszorosan térül meg. 1956 forradalmárai visszatették a kicsiny és eltiport Magyarországot a világ térképére. Sokan ekkor tanulták meg a világban e különös ország és fővárosa nevét.

Az a néhány dicsőséges őszi nap mindörökké beírta magát nemcsak a magyar nemzet, hanem a világ történetébe. Az akkor készült beszámolók és fotók bejárták az egész világot, tanúsítva a forradalom és az azt követő szabadságharc nagyszerűségét. Ez a forradalom sokszínű volt, sokan, nagyon különböző gondolkodású emberek vettek részt benne – Nagy Imre miniszterelnöktől a pesti srácokon keresztül Mindszenty József hercegprímásig, de valamennyiüket összekötötte a magyar szabadság eszméje – sokan életüket adták érte, még többen a száműzetés keserű kenyerét választották. A szovjet lánctalpak által levert magyar forradalom egyszerre adott és vett el reményt: adott reményt azoknak, akik a rendszer megdönthetőségében bíztak, de egyúttal évtizedekre el is vette azt.

Hosszú volt az út Borisz Jelcin 1992-ben a Magyar Országgyűlésben elmondott mondatáig: „1956 tragédiája a szovjet rendszer lemoshatatlan szégyenfoltja”. Lemoshatatlan és szégyenfolt. És ez akkor is így van, ha még mindig vannak Oroszországban olyan tankönyvek, amelyekben 1956 magyar forradalma „fasiszta felkelés”-ként szerepel. Moszkvából nézve Budapest mindig is csak egy város volt az európai kisállamok fővárosai közül, 1956-ban pedig éppenséggel az egyik konszolidációra váró válsággóc. A birodalmi logika számára a szabadságharcosok csak okvetetlenkedő szélsőségesek, akiket le kell verni. Ha kell, véresen. Ezért küldték ide 1849-ben Ivan Fjodorovics Paszkevics-Erivanszkij tábornagyot, a magyar szövegekben csak Paszkievics-ként emlegetett varsói herceget, a lengyel forradalom vérbefojtóját, és ez volt a feladata 1956-ban Anasztasz Hovhanneszi Mikojánnak, valamint Mihail Andrejevics Szuszlovnak is.

Igaztalan lenne, ha nem emlékeznék meg arról a tényről, hogy, bár a forradalmat leverő szovjet csapatok jöttek volna maguktól is, szégyenletes módon voltak, akik behívták őket. Azok a „honfitársak”, akik aztán kiépítették a következő évtizedek politikai rendszerét, amelynek első éveiben szörnyűséges megtorlást hajtottak végre. Ez a bírósági álca mögött végrehajtott megtorlás magyarok műve volt, mégha időről-időre fel is sejlik mögötte a szovjet megrendelés, de legalábbis a moszkvai elvárás.

A kutatók szerint a kollektív emlékezet által átfogott időszak mintegy nyolcvan év, azaz körülbelül három nemzedék. A nagyszüleink által átélt eseményekről még személyes, illetve első kézből szerzett tudásunk van, régebbi történéseket – szerencsés és ritka kivételektől eltekintve – nem őriz meg a családi emlékezet. Ha eleink emlékeit nem vetik papírra vagy nem rögzítik más módon, menthetetlenül elvesznek számunkra.

1956 eseményei 69 évvel ezelőtt történtek. Még közöttünk élnek, bár egyre kevesebben e nagyszerű napok résztvevői, szem- és fültanúi közül, és még vannak, akik személyes emlékeikkel hozzájárulhatnak közös emlékezetünk fenntartásához. Tudásuk és ismereteik megőrzése kollektív – közös – felelősségünk.

Az elmúlt 35 év során a magyar történettudomány intézményei bámulatos mennyiségű anyagot gyűjtöttek össze: tárgyakat gyűjteményeztek, dokumentumokat tártak fel, szemtanúkkal vettek fel beszélgetéseket, hősökkel és árulókkal rögzítettek életút-interjúkat. Dokumentumfilmek, kiállítások és kiadványok hosszú sora bizonyítja, hogy az elsődleges forrásfeltárás megvalósult, 1956 eseményeit és emlékeit nem fogja feledés homálya borítani.

A nagy események, persze, „ércnél maradandóbb” emlékművet érdemelnek. Ha azt szeretnénk, ha mindaz az ismeretanyag, amelyet a kortársak megőriztek, szorgos kezek pedig az elmúlt évtizedekben összegyűjtöttek, élő maradjon és ne váljon holt anyaggá, akkor tennünk is kell érte. Időről-időre újra kell olvasni az események krónikáit, újra és újra meg kell nézni a forradalomnak emléket állító filmeket, sokszor el kell olvasni a verseket, és, bizony, beszélni kell róluk egymásnak, és a következő nemzedékeknek. Ha azt szeretnénk, hogy 1956 olyannyira része legyen a nemzeti emlékezetnek, ahogy ma már része annak az 1848/49-es forradalom és szabadságharc, akkor ezért tennünk kell! Tennünk, hogy ne egy kiüresedett, „kötelező” ünnep legyen a minket követő nemzedékek számára, hanem élő emlék, személyes sorsokon keresztül megismerhető, példamutató események sorozata. Ahogy Faludy György egyik versében ezt megfogalmazta:

„ezerkilencszázötvenhat, nem emlék,
nem múlt vagy nékem, nem történelem,
de húsom-vérem, lényem egy darabja,
szívem, gerincem – …”

Köszönöm, hogy meghallgattak!

(Az 1990-es évek első felében jöttek létre a XVII. kerületben a településrészi (Rákoscsaba, Rákoscsaba-Újtelep, Rákoshegy, Rákosliget) egyesületek, amelyeket akkor polgári körnek neveztek el (emlékezve az egykori rákosligeti közösségi egyesületre, amelyet a század elején polgári körnek neveztek). Ezek az egyesületek lettek a helyi nyilvánosság színterei, a közélet motorjai, kezdeményezésükre minden városrész saját ünnepséget tart. A Rákoscsabai Polgári Körnek én lehettem az alapító elnöke 1993-94-ben, majd két választási cikluson keresztül Rákoscsaba önkormányzati képviselője voltam, így örömmel vállaltam a felkérést, hogy évtizedek múltán ismét – ünnepi beszéddel – vegyek részt a helyi ünnepségen.)

A magyarországi kulturális örökség kiemelt jelentőségű részét gondozó numizmatika első hazai műhelye 1777-ben jött létre. Erre a nemes hagyományra büszkén emlékezve, 2018-ban egy olyan tudományos közösség született, amely immár hagyományt teremtve évről-évre megrendezi a Fiatal Numizmaták Konferenciáját.

A hetedik alkalommal megrendezésre kerülő Fiatal Numizmaták Konferenciájának (FNK) ezúttal a Nemzeti Közszolgálati Egyetem, Nemeskürty István Tanárképző Kar ad otthont.

A numizmatika helyzete hazánkban azért különleges, mert e fontos történeti segédtudománnyal foglalkozó fiatal kutatók eddig történeti, régészeti, művészet történeti, esetleg interdiszciplináris konferenciákon adhattak elő. Szándékaink szerint egy hiányzó szakmai közösséget hívtunk életre, ahol az ifjú kutatók szakmai segítséget, érdemi kritikát kaphatnak, így tudományos fejlődésüket senior kutatók segítik elő.

Az FNK célja egyrészt tematikus megnyilatkozási felületet nyújtani a pályájuk elején járó kutatóknak, másrészt elősegíteni az ígéretes tehetségek szakmai fejlődését. Célja továbbá az is, hogy a legújabb kutatási eredmények minél szélesebb körben váljanak ismertté és alkalmazottá. Szintén célként fogalmazódott meg, hogy az FNK teremtsen lehetőséget a múzeumbarát civil önkéntesek és a kutatók közötti párbeszédre. S ennek révén, az általuk talált legfrissebb, és általában közöletlen numizmatikai szakanyagok létezése kerüljön be a tudományos köztudatba.

Felhívjuk a jelentkezők figyelmét, hogy a megszerkesztett posztereket (pdf formátumban), illetve az absztraktokhoz tartozó képi illusztrációt (jpg formátumban) október 1-ig szíveskedjenek a konferencia email címére megküldeni (penztortenet@uni-nke.hu).

JELENTKEZÉSI HATÁRIDŐ: 2025. OKTÓBER 1.

A numizmatikai nyári egyetem idén Mohácson lesz. Előadással készülök én is: Gondolatok a magyar numizmatika intézményrendszeréről.

Bővebb információkat itt lehet találni:https://eremgyujtok.hu/rendezvenyek/35-homan-balint-numizmatikai-nyari-egyetem/

A nagy világvallásokban nem csekély jelentőséget tulajdonítanak annak, hogy egy személyiség kinek a tanítványa, s az a mester kitől kapta a tant, kitől vette át a hagyományt (lásd például: שלשלת המסורת). Az ősatyákig visszanyúló folytonosság, a successio apostolica a reformáció előtti keresztény felekezeteknél meghatározó jelentőségű. A tudományokban is fontos az, hogy egy tudós kinek a tanítványa, kinek az iskolájához tartozik. Immáron három évtizedes kutatói pályával a hátam mögött számomra is fontos, hogy visszatekintsek, és röviden bemutassam a „forrásvidéket”.

Mesterem, Kubinyi András (1929–2007) volt, aki „egyszemélyes középkorkutató intézményként” rengeteg tanítványt – főként régészeket, de történészeket és levéltárosokat is – nevelt. Fő korszaka a Mátyás- és a Jagelló-kor volt, ezen időszak számtalan részkérdésével foglalkozott, ám várostörténeti munkássága is kiemelkedő jelentőségű, sőt néhány Árpád-kori tanulmánya szintén mindmáig megkerülhetetlen. Kubinyi a Magyar Tudományos Akadémia levelező (2001), majd rendes (2007) tagja volt. Évtizedeken át tanított az Eötvös Loránd Tudományegyetem általa alapított Középkori és Kora Újkori Magyar Régészeti Tanszékén (fájdalom, a tanszéket későbbi utódai megszüntették, pontosabban a középkori régészet oktatását beolvasztották a népvándorlás kori tanszékbe), négy és fél éven keresztül, kilenc főkollégium keretében (kézművesség, anyagi kultúra I–II., várak, városok, falvak és mezővárosok, kolostorok, székesegyházak és templomok, kora újkori (török kori) régészet) tanította végig a magyar középkor régészetét, de azt is fontosnak tartotta, hogy régészet szakos hallgatóit bevezesse a történeti segédtudományok területére, így tartott címertani, felirattani, pecséttani és származástani féléveket, ahogy jártunk hozzá oklevélolvasásra is. Kubinyi egy több mint 700 éves köznemesi családból, annak deményfalvi (Liptó vármegye, ma: Demänová, Szlovákia) ágából származott. Büszkén vállalom, hogy tanítványai hosszú sorába tartozom.

Kubinyi András Szentpétery Imre (1878–1950) kései tanítványa volt, szakdolgozati témáját is tőle kapta a kincstartói hivatal kialakulásáról és fejlődéséről 1500-ig. Miközben a kiváló oklevéltudóst manapság a mainstream történetírás már másodvonalbeli történésznek minősíti, terjedelmes oklevéltani és hivataltörténeti munkássága nélkül elképzelhetetlen lenne az Árpád-kori magyar történelem feltárása, kutatása, magyar oklevéltani és kronológiai tankönyvei pedig mind a mai napig olyan vezérfonalak, amelyeket egyetemi tankönyvként használunk. „A magyar történettudomány egyik leghívebb munkása s a magyar tudományos munka egyik legbuzgóbb szervezője volt” (Szilágyi Loránd). Szentpétery Imre valódi iskolateremtő személyiség volt, az MTA levelező (1919), majd rendes (1929) tagja, továbbá a mestere által megalapított „budapesti történeti segédtudományi iskola” korszakos vezetője, akinek tanítványai közé tartozott – Kubinyi mellett – a jeles premontrei szerzetes, Kumorovitz L. Bernát (1900–1992), a magyar pecséttan kiemelkedő kutatója, akit Kubinyi szintén mestereként tisztelt, ahogy Kosáry Domokost (1913–2007), az MTA későbbi elnökét is.

Szentpétery Imre Fejérpataky László (1857–1923) legkiválóbb tanítványa volt. A 13. századi eredetű, felvidéki nemesi családból származó Fejérpataky első egyetemi éveiben Horvát Árpádnál (1820–1894) ismerte meg az oklevéltan alapjait, majd tanulmányokat folytatott a bécsi Institut für Österreichische Geschichtsforschung-ban, itt sajátította el a legmodernebb kritikai módszereket. Tanulmányait a budapesti tudományegyetemen fejezte be történelem – latin szakos tanárként. Később jelentős szerepet játszott a történelemoktatás megújításában, az 1887-ben felállított Történelmi Szeminárium könyvtárát (gyakorlatilag az ELTE BTK Történeti Intézet Szekfű Gyula Könyvtára elődje) is ő szervezte meg. 1884-ben lett az MTA levelező, 1893-ban rendes tagja. 1901-ben az Országos Széchényi Könyvtár, 1915-től a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatója, majd 1920-tól főigazgatója volt. 1895-től lett egyetemi tanárként Horvát Árpád utóda: az oklevél- és címertan professzora: „az általa alapított iskolával a történeti segédtudományok művelését hazánkban az európai tudomány színvonalára emelte” (Áldásy Antal).

Horvát Árpád, aki Horvát István (1784–1846) történész fia és az egyetemen utóda volt, az újabb historiográfiai kutatás szerint nem hagyott maga után figyelemre méltó életművet. Viszont három oklevéltani jegyzetet is kiadott hallgatói számára, hogy a tanulásban segítse őket. Később vitába keveredett tanítványával, Fejérpatakyval, akinek modernizációs törekvéseiben személyes támadást látott. Tény, hogy a nagy munkabírású professzor sokat tett a segédtudományok hazai elismertetéséért, de tanítványai javaslatainak jogosságát a későbbi évtizedek mégiscsak beigazolták. Horvát 1846-tól tanított helyettes tanárként a pesti egyetemen, 1848–1850 között, majd 1867-től haláláig az oklevél- és címertan professzora volt, 1884-ben az MTA levelező tagja lett.

Édesapja és egyetemi elődje, a 17. századi eredetű nemesi családból származó Horvát István 1808-tól egyetemi jegyző, 1812-től az Országos Széchényi Könyvtár őre volt, 1830-tól tanított az egyetemen, 1833-tól már az oklevél-, pecsét- és címertan tanáraként. Nagy műveltség és szaktudás jellemezte, kivéve a magyar őstörténeti műveit, amelyekben jókora dilettantizmus és „nemzeti gőg” (Romsics Ignác) nyilvánult meg. Hatalmas (20 ezer kötetes) szakkönyvtára volt, amelyben a magyar történelem és földrajz szakmunkáit gyűjtötte egybe. Az egyetemi hallgatóság rajongott érte. Az MTA tagságát ismételt megválasztása ellenére sem vállalta.

Horvát István Schwartner Márton (1759–1823) tanítványa volt. A jozefinista professzor egyetemre kerülését II. Józsefnek (1780–1790) köszönhette, hiszen protestánsként – bár elődje: Cornides Dániel (1732–1787) szintén protestáns volt – nem túl sok támogatásra számíthatott egy volt jezsuiták által uralt, erősen katolikus közegben. 1788-től az oklevéltan tanára, 1790-től pedig a címertané is lett. Latin nyelven írt magyar diplomatikai tankönyvet, amely két kiadást is megért. Nagy fájdalmára azonban az államtant, amihez különösen értett, és amiben megkerülhetetlen kézikönyvet (Statistik des Königreichs Ungern) alkotott, nem taníthatta. És talán álljunk meg egy pillanatra az említett műnél! Második kiadásának (1809-1811) első kötetét viszonylag hamar franciára fordították, hogy maga a francia császár, I. Napóleon tanulmányozhassa magyarországi hadjárata előtt/során. Ez a francia fordítás igazi ritkaság, a nagyobb könyvtárakból is hiányzik, Marczali Henrik (1856–1940) történész könyvtárában volt egy példány, de az eltűnt.

Schwartner viszont soha nem tanult a Nagyszombatból Budára, majd Pestre helyezett egyetemen, tudását a korszak talán legjobb közép-európai egyetemén, Göttingenben szerezte meg, így a Királyi Magyar Tudományegyetemhez kötődő láncolat ezzel meg is szakad. Bár titkon abban reménykedtem, hogy sikerül ezt a mester-tanítvány hagyományt alma mater-em három legendás, volt jezsuita professzoráig – Pray György (1723–1801), Schönvisner István (1738–1818), Wagner Károly (1732–1790) –, esetleg a nagyszombati tudós tanárokig visszavezetnem, ez nyilvánvalóan nem sikerült. Mégis Schwartner révén a korabeli Európa legkiválóbb tudósaiig – Johann Christoph Gatterer (1727–1799) és August Ludwig von Schlözer (1735–1809) – és az 1737-ben alapított göttingeni egyetemig sikerült eljutni, és ezáltal az európai fősodorba becsatlakozni. Kiemelkedő elődök, szép hagyomány, amely kötelez…

Felhasznált irodalom

Gunst Péter: A magyar történetírás története. (Történelmi Kézikönyvtár) Csokonai Kiadó, Debrecen, 2000. (második, javított kiadás)

Kubinyi András: Miért lettem a középkor kutatója? Korall 21-22. (2005. november) p. 218–244.

Lukcsics Pál: Schwartner Márton élete és tudományos jelentősége. Egyházmegyei Könyvnyomda, Veszprém, 1914.

Novák Ádám: Az oklevéltan nagymestere – 136 éve született Szentpétery Imre. újkor.hu, 2014-09-20 (https://ujkor.hu/content/az-okleveltan-nagymestere-136-eve-szuletett-szentpetery-imre)

Romsics Ignác: Clio bűvöletében. Magyar történetírás a 19–20. században – nemzetközi kitekintéssel. Osiris Kiadó, Budapest, 2011.

Sinkovics István: A történetírás segédtudományai az Eötvös Loránd Tudományegyetemen (1777–1986). Levéltári Szemle 37. (1987: 2. sz.) p. 3–13.

Thoroczkay Gábor: Clio bűvöletében – Egy középkorkutató szemszögéből. In: Uő: Püspökök, legendák, krónikák. Újabb tanulmányok az Árpád-korról. L’Harmattan, Budapest, 2025. p. 218–226. (első megjelenés: 2012)

A Nagyszombatban 1635-ben alapított, majd Budára, később Pestre helyezett, Mária Terézia által „királyi” ranggal felruházott egyetemen évszázadokig hagyomány volt, ha egy oktató felkérést kapott egy tárgy oktatására, akkor rövidesen elkészítette a tárgyhoz tartozó tankönyvet, jegyzetet is. Ez évszázadokig latinul, majd időnként németül történt, de a XIX. század közepe óta már magyar nyelven jelentek meg a professzorok által írt, az oktatáshoz kapcsolódó kötetek.

Bár a nagyszombati egyetemen már korábban tanították a történeti segédtudományokat, rendszeres és átfogó oktatásukról csak az egyetem Budára történt áthelyezésétől (1777) kezdve beszélhetünk. Ekkor kapott ugyanis három volt jezsuita szerzetes, Pray György az oklevéltan, Wagner Károly a címer- és a pecséttan, Schönvisner István pedig az érem- és a régiségtan oktatására egyetemi tanári kinevezést. 1997 óta tartottam órákat a történeti segédtudományok, de különösen a numizmatika tárgykörében. Mindig büszkén vallottam magam az ő követőjüknek, ezért is éreztem fontosnak, hogy oktatói tevékenységem során egyetemi jegyzetet, tankönyvet írjak.

A magyar történettudomány nem rendelkezik olyan, nemcsak az egyetemi hallgatók, hanem az érdeklődő nagyközönség számára írt „zsebkönyvvel” mint Ahasver von Brandt közel húsz kiadást megért történettudományi bevezetése. Az eleddig egyetlen teljességre törekvő, sokáig egyetemi jegyzetként használt munkát Lederer Emma írta a hatvanas években. Itt kell megemlíteni, hogy Lederer Emma jegyzete helyett a tanárképző főiskolák Kávássy Sándor helytörténetre fókuszáló jegyzetét használták. Ez nem jelenti azt, hogy az említett két munkában tárgyalt egyes résztémakörökben ne láttak volna napvilágot színvonalas magyar nyelvű összefoglalások az elmúlt években, de egyetemi oktatóként félévről félévre tapasztaltam, hogy egy általános vezérfonal nagyon hiányzott. „Zsebkönyv” jellegű munkámmal ezt a hiányt szerettem volna pótolni.

Művem földrajzi, időrendi és tematikus kereteit nagyban meghatározza, hogy a magyarság és hazánk történetének kutatásába kíván bevezetésül szolgálni, azaz fókuszába a magyar történelemnek az államalapítástól a rendszerváltozásig terjedő szakasza került (értelemszerűen akadnak olykor e kereteken kívül eső témák, de ezek inkább kivételként erősítik a szabályt). Hangsúlyozni szeretném, hogy mindez csak egyfajta iránytű („zsebkönyv”), hiszen a részletes kifejtést külön szakmunkákban találja meg az elmélyülni kívánó olvasó; ezen műveket az egyes résztémák irodalomjegyzékében igyekeztem feltüntetni. Három egységben tárgyalom a témát: az első rész a magyar történelem forrásaival, a második a húsz legfontosabb történeti segédtudománnyal, a harmadik pedig módszertani kérdésekkel foglalkozik. A kiadvány célkitűzése kettős: egyrészt egyetemi jegyzetként felhasználható segédkönyvként, másrészt az érdeklődők számára az alapismereteket érthető módon megfogalmazó „vezérfonal”-ként kíván szolgálni. Ezt a kalauz jelleget szerettem volna erősíteni az egyes témákhoz kapcsolódó irodalomjegyzékekkel, amelyek nemcsak a felhasznált, hanem a kiindulásként ajánlott szakirodalmi munkákat is tartalmazzák.

Gyöngyössy Márton: Iránytű. Módszertani bevezetés Magyarország történelmének tanulmányozásához. Ludovika Egyetemi Kiadó, Budapest, 2024. 240 p. ISBN 978 963 6530945