Kammergraf

A NEMZETI PÉNZVERÉSÜNK FÉNYKORA KUTATÓMŰHELY a mohácsi csata 500. évfordulója előtt külön műhelykonferencia megrendezésével kíván tisztelegni. Előadóinktól azt kértük, hogy előadásaikban saját szakterületük pénztörténeti-pénzügyigazgatási vonatkozásait mutassák be. Így nemcsak szorosabb értelemben vett numizmatikai, hanem pénzügyigazgatási, bányászattörténeti és régészeti, valamint emlékezetpolitikai kérdések is a konferencia napirendjére kerülnek. Mivel Mohács évtizedének pénztörténeti folyamatait nem lehet megérteni az előzmények és a következmények ismerete nélkül, az elődások viszonylag tág időkeretből származnak: a Hunyadi Mátyás (1458–1490) uralkodásától egészen a tizenötéves háború (1591–1606) koráig terjedő időszakot ölelik fel. Szándékaink szerint a konferencia előadásaiból jövőre tanulmánykötetet fogunk megjelentetni.

A konferencia időpontja: 2026. szeptermber 15. (kedd) 9-16 óra

A konferencia helyszíne: NKE Szárnyépület John Lukacs Társalgó

Az eseményen való részvétel regisztrációköteles, regisztrálni a meghívón megadott linken lehet.

A koferencia absztraktfüzete: https://openaccess.ludovika.hu/nke/catalog/book/516

שלמה שניאור mint possessor

Scheiber Sándor Szerencsés Imréről írott tanulmányában közölte azt az adatot, hogy Szerencsés egykori könyvtárának egyik kézirata előkerült: Nissim b. Reubén Gerondi (1310? – 1375?) Genesis-kommentárjának autográf kézirata ugyanis 1939-ben a londoni Jews’ College könyvtárában volt, Scheiber itt tanulmányozta. A kötet a közelmúltban ismét felbukkant, ezúttal árverésen: 2024-ben ugyanis a Sotheby’s egyik aukcióján új gazdára lelt (a tulajdonos kiléte azonban ismeretlen). Az aukció kapcsán a kötet szakszerű leírását Menahem Schmelzer és Benjamin Richler készítette el, ők adták meg a különböző bejegyzések olvasatát is.

A kötet szerepel az Izraeli Nemzeti Könyvtár weboldalán is, szintén azzal a megjegyzéssel, hogy jelenleg ismeretlen könyvtárban található.

A 15. századi kéziratnak az évszázadok során több tulajdonosa is volt, erről árulkodnak a különböző possessor-bejegyzések:

Slomó Dubnóból (שלמה מדובנא)

Szaadja ha-Lévi (סעדיה הלוי)

Móse Snéor (משה שניאור)

Slomó Snéor (שלמה שניאור)

Közülük kettőt tudunk biztosan azonosítani: Slomó Bubnóból nem más, mint a híres Salamon ben Joél Dubnóból (1738–1813), aki maszkil és bibliakommentátor volt.

שניאור שלמה Slomó Snéór azaz Selómó Seneor pedig nem más, mint Szerencsés Imre (1460 k.–1526), aki az 1520-as években II. Lajos alkincstartója volt. Ha csak a héber szöveget olvassuk ki, akkor a modern izraeli gyakorlatnak megfelelően az előbbi, míg a 15. század végi szefárd kiejtésnek megfelelően az utóbbi változat adódik. A Seneor név a kutatás mai álláspontja szerint családnévként értelmezhető, a spanyol források alapján gyakran Szeneornak ejtjük (a spanyolban nincs „s” hang), és az etimológiájában a latin senior és a spanyol senyor szavakat szokták megadni. Ha a héber alapján próbáljuk magyarázni a snéór-olvasat jelentése egészen misztikus értelmet nyer, mert „két fény”-t jelent: így a név viselőjét a két fény birtokosaként azonosíthatjuk, utalva a Tóra kettős értelm(ezés)ére, de ez most messze vezetne…

Scheiber Szerencséshez köti a kézirat egy fontos bejegyzését: „Aki tanulta a tórát és a tóra lett a vagyona”. A Seneor-család művelt emberekből állt, volt köztük rabbi is, nyilvánvaló, hogy a kéziratot birtokló családtag sem akármilyen műveltséggel rendelkezett.

Végezetül a kézirat sorsa is érdekes. Scheiber úgy gondolta, hogy Szerencsés Imre az Ibériai-félszigeten kényszerült hagyni könyvtárát, és ez a kézirat onnan került kalandos úton Angliába. Igen ám, de amint láttuk, a 18. században Volhíniában volt egy tudós rabbi birtokában, majd a 19. században a bielitzi Halberstam-gyűjteménybe került. Ismert tulajdonosai Szerencsés után tehát kelet-, illetve kelet-közép európaiak voltak. Lehet, hogy a könyvet Szerencsés Budára hozta, és innen került tovább? Erre ma még bizonyosat nem tudunk válaszolni, de az előbbi tények ezt a feltételezést látszanak erősíteni.

Legfontosabb irodalom:

Scheiber Sándor: A Szerencsés Imre-irodalomhoz. In: Scheiber Sándor: Folklór és tárgytörténet. Teljes kiadás. Budapest, [1996.] p. 1473–1485. (korábbi kiadás: Évkönyv (= az Országos Rabbiképző Intézet Évkönyve) 1975/1976. p. 295–305.)

A kézirat rekordja az Izraeli Nemzeti Könyvtár honlapján: https://www.nli.org.il/en/discover/manuscripts/hebrew-manuscripts/itempage?vid=KTIV&scope=KTIV&docId=PNX_MANUSCRIPTS990001863910205171&SearchTxt=Nissim%20ben%20Reuben%20Gerondi%20Hirschfeld%2020

A kézirat a Sotheby’s 2024. decemberi internetes katalógusában: https://www.sothebys.com/en/buy/auction/2024/important-judaica-2/commentary-on-the-pentateuch-nissim-ben-reuben

Szerencsés Imre alakja a magyar történelemben és a művelődéstörténetben

A „kikeresztelkedett zsidó pénzember”, Szerencsés Imre alakja régóta a gazdaságtörténeti viták középpontjában áll. Bizonytalannak tűnt, hogy pontosan honnan származott, mikor született, hogyan került Budára, milyen szerepet játszott az 1521. évi moneta nova pénzreformban és általában a királyi pár pénzügyi természetű döntéseiben.

Másrészről a hitehagyott alkincstartó – Salomo Seneor ben Efrájim – viszonya egykori hitsorsosaival, megkeresztelkedése utáni esetleges judaizálása, legalább ekkora érdeklődést váltott ki a zsidó kultúratörténet művelői körében. 2017-es tanulmányomban igyekeztem a korábbi toposzokat kritikailag értékelni és a Szerencséssel kapcsolatos valótlan, éppen ezért tarthatatlan állításokkal leszámolni.

Személyisége, pályafutása és életműve azonban nem csak a történészek érdeklődésére tarthat számot, mert már a 19. században felfigyelt rá a magyar, majd a magyar zsidó szépirodalom is. Természetesen ezekben az alkotásokban kevésbé a történeti múlt, sokkal inkább az adott korszak kérdései, például a zsidó emancipáció és az asszimiláció problémaköre köszönnek vissza: „[A] szerző mást, többet akar mondani. Többet: olyasmit, ami a mához is szól”(Hatvany Bertalan). Előadásomban szeretném bemutatni az életút fontosabb mérföldköveit, Szerencsés Imre történeti értékelését, és alakjának néhány szépirodalmi megjelenítését – különös tekintettel Molnár Ákos A hitehagyott című regényére.

Zolnay László még úgy gondolta, hogy ez az 1509-es fametszet Szerencsés Imrét ábrázolja. Haraszti György azonban meggyőzően mutatta ki, hogy a kép valójában egy spanyolországi ősszövegből származó német népkönyv Fortunatus-történetének illusztrációja: ez a másik, ciprusi születésű Fortunatus halála előtt pénzeszacskóját és varázskalapját fiaira, Ampedora és And[e/o]losiára hagyta. Mivel az Andolosia név emlékeztet Andalúziára, ismervén Szerencsés Imre hispániai származását, Zolnay László tévesen hozzá kötötte a képet.

2026. szeptember 15-én a Nemzeti Pénzverésünk Fénykora Kutatóműhely műhelykonferenciát szervez a mohácsi csata 500. évfordulója alkalmából. A konferencián Szerencsés Imréről fogok beszélni…

(A címben szereplő idézet Élijáhu ben Binjámin ha-Lévi, 16. századi konstantinápolyi rabbi Szerencsés Imre érdemei kapcsán kiadott döntvényéből származik, Komoróczy Géza fordításában.)

A minap a közgyűjteményi és örökségvédelmi államtitkár egy nyilatkozatából megtudhattuk, hogy „az egyik minisztériumi megbeszélésen … a művészet és a kultúra szabadságának alkotmányba foglalását képviselte”.

Érdemes körbejárni a témát: valóban szükséges-e ezeknek a szabadságoknak az alkotmányba történő foglalása, illetve ezekkel kapcsolatban mit tartalmaz a hatályos alkotmány (Magyarország Alaptörvénye: 2011. április 25.).

Ha röviden kellene felelnünk, akkor: igen, szükséges, a művészet és a kultúra szabadságának alkotmányos védelme nélkülözhetetlen, ám már benne is vannak a hatályos alkotmány (Alaptörvény) szövegében, bekerülésük viszont hosszabb fejlődés eredménye volt.

Az újkori jogfejlődés kiemelkedő vívmánya az alapjogok rendszerének megteremtése. A ma már három generációba sorolt alapjogok minden modern alkotmány kötelező elemeit képezik, közöttük a 20. század első harmadában kialakult második generációs alapjogok – a művelődéshez való jog, a művészet és a tudomány szabadsága – esetében viszont nem elegendő azok alkotmányos rögzítése és tiszteletben tartása, hanem velük kapcsolatban az államnak tevőleges feladatai: objektív intézményvédelmi kötelezettségei vannak.

A hatályos alkotmány második generációs alapjogokkal kapcsolatos rendelkezései éppen ezért kimondják:

Magyarország biztosítja a tudományos kutatás és művészeti alkotás szabadságát … (Alaptörvény X. cikk (1) bekezdés)

Minden magyar állampolgárnak joga van a művelődéshez. Magyarország ezt a jogot a közművelődés kiterjesztésével és általánossá tételével … biztosítja. (Alaptörvény XI. cikk (1)–(2) bekezdés)

Érdemes idevonni egy másik cikkelyt is:

A természeti erőforrások, különösen a termőföld, az erdők és a vízkészlet, a biológiai sokféleség, különösen a honos növény- és állatfajok, valamint a kulturális értékek a nemzet közös örökségét képezik, amelynek védelme, fenntartása és a jövő nemzedékek számára való megőrzése az állam és mindenki kötelessége. (Alaptörvény P) cikk (1) bekezdés)

A rendelkezésekben a „biztosítja” szófordulat utal arra, hogy nem pusztán egy alapelv rögzítésével állunk szemben, hanem ezek kapcsán az államnak tevőlegesen kell fellépnie, azaz feladatai vannak: például létre kell hoznia és működtetnie a kulturális igazgatás szervezeteit, és anyagi támogatást kell biztosítania. Feladata továbbá, hogy megteremtse a kulturális fejlődés feltételeit, gondoskodnia kell a nemzeti kultúra megőrzéséről, fenntartásáról, gyarapításáról és védelméről. Azzal, hogy az alapjog minden állampolgárra kiterjed, egy újabb állami feladat is keletkezik: az államnak elő kell segítenie a társadalmi esélyegyenlőséget.

A hatályos alkotmányos szabályozás tehát tartalmazza a művészet és a kultúra szabadságával kapcsolatos alapvető rendelkezéseket. Nem volt ez másként a korábbi magyar alkotmány – az 1949. évi XX. törvény különböző változatai – esetében sem, és vélhetőleg ezek az alapjogok egy majdani, új alkotmányban is szerepelni fognak. Ennek oka egyrészt a magyar alkotmányos hagyományban keresendő, másrészt – és ez a súlyosabb ok – ezeknek az alapjogoknak nemzetközi szerződésekben történt rögzítésével magyarázható.

Ebből a szempontból legfontosabb az Egyesült Nemzetek Közgyűlése XXI. ülésszakán, 1966. december 16-án elfogadott Gazdasági, Szociális és Kulturális Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya, amelyet hazánkban az 1976. évi 9. törvényerejű rendelet hirdetett ki (ezáltal része a magyar jognak). Tárgyunk szempontjából legfontosabb rendelkezései (15. cikk):

1. Az Egyezségokmányban részes államok elismerik mindenki jogát arra, hogy

a) részt vegyen a kulturális életben;

b) élvezze a tudomány haladásából és annak alkalmazásából származó előnyöket;

c) minden olyan tudományos, irodalmi vagy művészeti alkotás tekintetében, melynek szerzője, erkölcsi és anyagi érdekei védelemben részesüljenek.

2. Az Egyezségokmányban részes államok által e jog teljes érvényesítése érdekében teendő lépéseknek ki kell terjedniük a tudomány és a kultúra megőrzését, fejlesztését és terjesztését biztosító intézkedésekre is.

3. Az Egyezségokmányban részes államok kötelezik magukat a tudományos kutató és alkotó tevékenységhez nélkülözhetetlen szabadság tiszteletben tartására.

4. Az Egyezségokmányban részes államok elismerik a tudomány és kultúra területén történő nemzetközi kapcsolatok és együttműködés előmozdításából és fejlesztéséből származó előnyöket.

A fentiekből következik, hogy ezekkel az alapjogokkal kapcsolatban alkotmányos szinten további teendő nincs. Amivel viszont érdemes lehet foglalkozni, hogy az egyes, az elmúlt évtizedekben agyonmódosított kulturális ágazati törvények, illetve alacsonyabb szintű jogszabályok hogyan garantálják az említett alapjogok érvényesülését, hogyan bontják ki azok tartalmát. Ez már nem alkotmányozási, hanem kifejezetten kulturális jogalkotási kérdés, hiszen ezzel lehet megteremteni az alapjog érvényesüléséhez szükséges kulturális jogalkalmazási gyakorlatot, kialakítani a kulturális szervezetirányítás hatékony rendszerét, elősegíteni a szervezési feladatok megfelelő ellátását, valamint garantálni a szükséges pénzügyi finanszírozást. Bízzunk abban, hogy az említett minisztériumi megbeszélések napirendjére rövidesen az ágazati jogszabályoknak ezekhez szükséges érdemi módosítása is felkerül!

Az idézett államtitkári megszólalás: https://telex.hu/karakter/kultura/2026/06/25/sari-zsolt-oroksegvedelem-muzeologia-budapest-iparmuveszeti-muzeum

Néhány fontosabb magyar nyelvű szakmunka:

Hencz Aurél: A művelődési intézmények és a művelődésigazgatás fejlődése. 1945–1961. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1962.

Martonyi János: A kulturális, egészségügyi és szociális igazgatás. I., II. és IV. fejezet. In: Magyar államigazgatási jog. Különös rész. Szerk. Szamel Lajos. Tankönyvkiadó, Budapest, 1972. p. 315–319., 328–335., 341–344.

Rózsás Eszter: Kulturális igazgatás. In: Rózsás Eszter (szerk.): Közigazgatási jog. Különös rész. (Institutiones Juris) Ludovika Egyetemi Kiadó, Budapest, 2021. p. 113–126.

Takács Albert: Szociális-kulturális igazgatás. A kultúra igazgatása. Jegyzet. Budapesti Közgazdaságtudományi és Államigazgatási Egyetem Államigazgatási Kar, Budapest, 2000.

(Nem titok, hogy mostanság egy kulturális igazgatási kézikönyvön dolgozom, amelyben ezeket a kérdéseket is szeretném – lehetőség szerint kellő mélységben – tárgyalni.)

Szubjektív múzeumigazgatói visszaemlékezés

Az alábbiakban úgy szeretnék a két szentendrei alkotó – Ámos Imre (1907–1944) és Anna Margit (1913–1991) – művészetéről írni, hogy mindebbe személyes emlékeimet is belefűzöm, hiszen közel nyolc éven keresztül vezethettem azt a muzeális intézményt, amelynek tagintézményeként működött a kettejük művészetét bemutató szentendrei kiállítóhely.

2007. január 1-jével lettem a Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága vezetője (megyei múzeumigazgató) és a szentendrei Ferenczy Múzeum igazgatója. A 2007-es év centenáriumi év volt: Ámos Imre születésének századik évfordulója. Az első általam felügyelt múzeumfelújítási projekt így az Anna Margit – Ámos Imre Emlékmúzeum felújítása lett. Azt a tervet tűztük ki célul, hogy a centenáriumi évhez méltó, Ámos életművére koncentráló kiállítást valósítunk meg, természetesen Anna Margit művészetének bemutatása mellett. A kiállítási forgatókönyv Ferenczy Múzeum saját anyagából olyan kronologikus állandó kiállítás ígéretét hordozta, amely szemléletesen mutatja be a 20. század két jelentős hazai festőegyéniségének életművét. Erre annál is nagyobb szükség volt, hiszen a múzeum fenntartójánál (Pest Megye Önkormányzata) már ingatlanfejlesztők kopogtattak, akik az épület múzeumi funkciójának felszámolása után az ingatlant vendéglátásra kívánták hasznosítani. Ezt a törekvést gyorsan sikerült letörnünk annak a ténynek a közlésével, hogy Anna Margitot az épület kertjében temették el, így más célú hasznosítás fel sem merülhet.

A Bogdányi út 10. szám alatti, műemléki védelem alatt álló, emeletes, háromtengelyes homlokzatú, L alaprajzú épület (Paulovits-ház) a 18. század közepén épült barokk stílusban, eklektikus homlokzata viszont a 19. századi kialakítást tükrözi. Külön említést érdemel az emeleti függőfolyosó kialakítása (gyámok, támívek, folyosórács, bekötővasak perecidomú ívekkel). A homlokzat bal oldalához kerítésfal csatlakozik, ebből nyílik a kosáríves kapu. Az épület kiválasztása Anna Margit közreműködésével történt, így 1984-ben itt nyílhatott meg a művészházaspár életművét bemutató állandó kiállítás. A kiállított műalkotások jelentős része Anna Margit adományának köszönhető.

Ámos Imre

Ámos Imre nem pusztán egy szentendrei festő, hanem a magyar avantgárd kiemelkedő és tragikus sorsú alakja, akinek számára haszid őseinek öröksége meghatározó volt.

Nagykállón született (eredeti neve: Ungár Imre), mélyen vallásos zsidó családban. Felsőfokú tanulmányait a budapesti Műegyetem gépészmérnöki karán kezdte, de hamar váltott: 1929–1935 között már a Magyar Képzőművészeti Főiskolán tanult, mestere Rudnay Gyula volt. 1934-től kapcsolódott be a Szentendrei Festők Társasága tevékenységébe, ettől kezdve ez a közeg, Szentendre munkásságának másik meghatározó eleme lett. 1937-ben feleségével, Anna Margittal Párizsba utaztak, ahol személyesen találkoztak Marc Chagallal. Ez a találkozás Ámos számára azért is lett fontos, mert megerősítette saját, a haszid hagyományokból építkező különös, álomszerű motívumvilágában. 1940-től kezdve munkaszolgálatra hívták be, járt a Délvidéken és Ukrajnában is. Az ekkor átélt megrendítő élmények alapvetően alakították át művészetét: eltűnt a lírai hangvétel, helyette uralkodóvá vált az apokaliptikus vízió. 1944 nyarán Németországba deportálták, ahol az év végén halt meg az ohrdrufi koncentrációs táborban.

Ámos művészetét sajátos szürrealizmus jellemzi, elsősorban belső vizuális asszociációkból és emlékekből, de különösen is a zsidó misztikából táplálkozik. Legfontosabb motívumai: angyalok, szárnyas lények, az idő múlását kifejező órák és gyertyák, fák, kötelek, valamint önmaga és felesége állandó kettőse. Utolsó korszakában, a munkaszolgálat alatt, szinte csak papírra, tussal tudott dolgozni (Szolnoki vázlatkönyv). Ezeket a rajzokat a legmegrázóbb magyar holokauszt-dokumentumok közé szokás sorolni.

Főbb művei:

• Önarckép órával (1934)
• Sötét idők (1940)
• Zsidó ünnepek sorozat (1940)
• Szolnoki vázlatkönyv / Munkaszolgálatos rajzok (1944) – a híres grafikai sorozat, amely a pusztulást vizionálja.

Anna Margit

Anna Margit pályakezdése, művészetének korai szakasza erősen kötődik Ámos Imréhez, de a tragédiák után egészen más utakat keresett, groteszk-expresszív kifejezésmódot választott, mindeközben pedig az Európai Iskola megkerülhetetlen alakja lett. Borotán született 1913-ban (eredeti neve: Sichermann Margit volt). 1932–1936 között a Magyar Képzőművészeti Főiskolán folytatott tanulmányokat, Vaszary János növendékeként. Korai munkáira még lírai festőiség és tiszta színek voltak jellemzőek, a magány, a gyász és a megsemmisülés élménye megváltoztatta művészi kifejezésmódját. 1945–1948 között az avantgárd művészeket tömörítő Európai Iskola alapító tagja lett. A fordulat után viszont kiszorították a művészeti életből, nem állíthatott ki bábmunkákból tartotta el magát.

Az 1960-as évektől kezdve újra felfedezték, ekkor tudott kiteljesedni új stílusa: művein teljesen egyedülálló, ironikus-groteszk mitológiát jelenített meg. Legfontosabb motívuma a tehetetlen, rángatható, merev bábu lett: bábukkal fejezte ki a történelemnek kiszolgáltatott ember egzisztenciális szorongását. Késői korszakában előszeretettel hozott létre kollázsokat és épített be képeibe valódi tárgyakat (csipkét, gombokat, művirágokat, giccses népi csecsebecséket stb.), ez már a nemzetközi pop-art felé történt elmozdulását jelezte.

Főbb művei:

• Krumplibaba (1950)
• A festőnő (1969) – ikonikus, önironikus báb-önarckép.
• Bitófa (1973)
• Mennybemenetel (1982)

A 2007-ben elvégzett felújítás után a múzeum nyitva tartásáért sokat tett a múzeum korábbi vezetése, ha kellett a muzeológusok álltak be teremőrnek. Utódaiknak ez már nem fontos: az Ámos Imre – Anna Margit Múzeum – a Ferenczy Múzeumi Centrum honlapja szerint – felújítás miatt nincs nyitva, illetve innen azt is megtudhatjuk, hogy egyébként műteremként és közösségi térként működik. Mindez nyilván messze vezet, a szentendrei kismúzeumok problémaköréhez. A szentendrei kismúzeumok létrejöttében a Magyar Állam egykoron meghatározó szerepet játszott. Ennek okán, valamint a vonatkozó gyűjtemények létrejöttéhez vezető ajándékozási szerződések és végrendeletek miatt, az állam nem teheti meg, hogy ezt a minden szempontból egyedülálló, nemzeti jelentőségű múzeumi hálózatot nem részesíti kellő figyelemben és támogatásban. Ilyen múzeumi hálózat fenntartása ugyanis nem vezethető le a Ferenczy Múzeumi Centrum vármegyei hatókörű feladatköréből: a helyzet egyértelműen különleges és egyedi. A kismúzeumok kapcsán egyetlen kitörési pont látszik: a kismúzeumok fenntartójának az állammal megkötött extra támogatási megállapodása. Sajnálatosan eddig erre egyik fél sem volt képes, és ezért fordulhat elő ilyen zárva tartás.

Az Ámos Imre – Anna Margit Múzeum ügye látlelet. Látlelet a magyar múzeumügyről, de különösen is Szentendre múzeumügyéről. Hiányoznak a tettek és az értelmes megoldások az illetékesek részéről, csak a nagyhangú szólamok jellemzik a felelősök tevékenységét (kommunikációját).

Fontosabb irodalom

Pest megye műemlékei. II. Szerk. Dercsényi Dezső. (Magyarország műemléki topográfiája V.) Akadémiai Kiadó, Budapest, 1958. p. 116–117.

Petényi Katalin: Ámos Imre. Corvina Kiadó, Budapest, 1982.

Kőbányai János (szerk.): Ámos Imre naplók, versek, vázlatkönyvek, lelevelezőlapok. Múlt és Jövő Alapítvány, Budapest, 2003.

Jankovics Norbert – Verba Andrea (szerk.): Ámos Imre – Anna Margit Múzeum Szentendre. Kiállítási katalógus. (PMMI kiadványai / Kiállítási katalógusok 22.) Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, Szentendre, 2007.

Kolozsváry Marianna (szerk.): Ámos Imre a „magyar Chagall” – A háború örvényében 1937–1944. Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2013.

Kiss Annamária: Anna Margit. Holnap Kiadó, Budapest, 2024.

A Ferenczy Múzeumi Centrum honlapja: https://femuz.hu/muzeumok/

(2026. június 25.: Ezt a rövid irományt Ámos Imre és Anna Margit művészete kapcsán jó pár hete írtam. Pár napja közzé is tettem a honlapomon. Időközben újranyílt a szentendrei emlékmúzeum, aminek örülhetnénk, ám a helyszíni beszámolók szerint legkevésbé van köze a benne elhelyezett kiállításnak a két művész alkotói hagyatékához. Szomorú, de nem csodálkozom…)

Örömmel tájékoztatom a kollégákat és az érdeklődőket, hogy a tegnapi napon sikeres államvizsgát tettem az Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem zsidó kultúratörténet mesterképzési (MA) szakán, jeles eredménnyel. Köszönöm az OR-ZSE oktatóinak a támogató szakmai közeget és az inspiráló közös munkát!

Kiindulás

A Nemzeti Közszolgálati Egyetem Nemeskürty István Tanárképző Karának (NKE NITK) tanárszakos és bölcsész képzései 2025 őszén indultak el. A két szak alapdokumentumai elkészültek, a jogszabály által előírt bejelentést az illetékesek az Oktatási Hivatal felé megtették, az akkreditációhoz szükséges dokumentumok előkészítése viszont még most is zajlik (a vonatkozó jogszabály szerint az akkreditációs eljárás megkezdésére az intézménynek 3 év áll rendelkezésre, ez praktikusan még 2 évet jelent).

Az alapszakos (bölcsész) képzés tantervi hálója alapvetően megfelel a hazai gyakorlatnak, azt az ígéretet hordozza, hogy rövid időn belül a mezőny élvonalába kerülhet, ehhez azonban apróbb finomításokra és az oktatói gárda ennek megfelelő módosítására lenne szükség. Viszont égetően hiányzik a mesterképzés, ennek kidolgozása jelen sorok írójának többszöri sürgetésére és kidolgozásra történő felajánlkozására sem kezdődött el.

A tanárszakos képzés tantervi hálója az Eszterházy Károly Katolikus Egyetem által vezetett konzorcium keretei között kidolgozott reformhoz illeszkedett, erről azonban mára kiderült, hogy az gyakorlatilag megbukott. A tanulságok levonását már megkezdték a kísérleti projekt intézményében, így az egyértelműen károsnak bizonyult konstrukció fenntartása másutt sem indokolt. Ezért olyan tanárképzési modul kidolgozására van szükség, amely egyrészt illeszkedik a tudományegyetemek gyakorlatához, másrészt fenntartja a képzések gyakorlatorientált jellegét (nem elfelejtve, hogy „gyakorolni” ott lehet, ahol elméleti tudás is van).

Nem lehet továbbá azt a tényt sem elhallgatni, hogy az előbb említett „egri reform” élharcosának, aki a Kármelitából kézivezérléssel akarta irányítani a hazai tanárképzést, árnyéka rávetült az NKE NITK-re is (ez az árnyék egészen fura módon öltött testet, hiszen az illető többször is megjelent kari értekezleteken, hogy „kinyilatkoztatásaival” irányt mutasson; jelen sorok írója „lelkesen” jegyzetelte az illető felszólalásait, mert nem akarta elhinni, hogy a 21. században ilyen gondolatok egyáltalán még elhangozhatnak…). Első lépésként éppen ezért kari és tanszéki szinten is a szembenézésre és szükséges konzekvenciák levonására kell(ene) sort keríteni. Írásommal ezt a folyamatot szeretném elősegíteni, elsősorban a történelem szakok vonatkozásában.

Miért van szükség az NKE NITK történelem alapszakos és tanárszakos képzéseire?

Felmerül a kérdés, hogy kell-e egyáltalán az NKE-n ilyen képzés, és ha igen, az miben más, mint a fővárosban elérhető többi képzés.

Onnan érdemes kiindulni, hogy ilyen országos tanárhiány esetében minden kiépült kapacitásra szükség van. Meglehetősen szűklátókörű lenne az az oktatáspolitika, ha ilyen helyzetben pusztán – az egyébként tényleg indokolt – politikai visszacsapás jegyében kapacitásokat szüntet meg.

Másrészt Budapesten még három tanárképző intézmény működik, közülük kettő világnézetileg elkötelezett, tehát kapacitásaik növelésével egy fontos alapelv sérülne: a Magyar Állam nem képezne elegendő számban tanárokat a világnézetileg semleges iskolák számára. A magyar társadalom többsége ugyanis nem vallásos, nagy tömegek szeretnék gyermekeiket nem egyházi fenntartású iskolába járatni. A harmadik tanárképzési intézmény rendelkezik a legnagyobb hagyományokkal, fenntartásában kiváló budapesti elitgimnáziumok működnek gyakorlóiskolaként. Tudomásul kell azonban venni, hogy a sokszoros túljelentkezés ellenére az ELTE kapacitásai sem növelhetőek vég nélkül, másrészt a leendő tanárok zömmel nem belbudai és belpesti elitiskolákban fognak tanítani, tehát szükség van olyan intézményre is, amely a tanári gyakorlatot átlagos, vagy az átlagnál nem sokkal jobb iskolákban biztosítja.

Végezetül egy fontos szociális szempont is felmerül. A NITK hallgatói jelentős részben olyan vidéki diákok, akik számára az NKE által biztosított képzési konstrukció (kollégium, ösztöndíj) tette lehetővé a fővárosi egyetemi tanulmányokat. Sokuk számára egzisztenciális okokból egyszerűen nem elérhető a képzési spektrum más szelete. Ha ez a lehetőség megszűnik, a társadalmi felemelkedés egyik útja záródna el. Ráadásul a közszolgálati és a tanári pálya között eleve van strukturális átjárás: a jövő tanárainak nem árt, ha átlátják a közigazgatás (sőt a rendészettudomány és a hadtudomány) alapjait, az állam működését. Ezeket a szinergiákat szétvágni kizárólag bosszúállás miatt, meglehetősen szűklátókörű eljárás lenne.

Konkrét javaslatok

Bölcsészeti képzés

Egy jó tanárszak mellé és részben háttérként is szükség van párhuzamosan jó bölcsész képzésre is. A tanszék utánpótlását és szellemi holdudvarát ugyanis a kutatói pályára készülő bölcsészekkel lehet megteremteni. Alapvető az is, hogy a diszciplináris tárgyak oktatása közösen valósuljon meg a bölcsészek és a tanárisok számára. Az egyetem attól egyetem, hogy sokszínű, szabad, számtalan interakcióra és szinergiára lehetőséget biztosító képzési helyszín, ahol valódi közösség jöhet létre a különböző szakok hallgatóinak részvételével.

Az alapszakos tantervi háló alapvetően jónak mondható, de apróbb finomhangolására van szükség: csökkenteni kell a 20. századi órák túlsúlyát, nemcsak azért, mert a magyar történelem nem Horthy Miklós budapesti bevonulásával kezdődik (amelynek ideologikusan gyalázható előjátéka az őszirózsás forradalom és a tanácsköztársaság volt, ugye), hanem azért is, mert a történelem szemlélet, gondolkodásmód, ezért a történettudomány módszertanához legalább ennyire hozzátartozik az ókor és a középkor ismerete is. Jelen sorok írója személyes sikerének tartja, hogy a középkor vonatkozásában sikerült elérni a kívánt szintet, így inkább az egyébként színvonalasan oktatott ókor vonatkozásában kellene még egy előadást beállítani: legyen egy félév ókori kelet története is!

Fájdalmasan hiányzik a mesterszak. Jelen sorok írója folyamatosan azt az álláspontot képviselte, hogy mielőbb (leginkább azonnal) el kell kezdeni az alapszakra épülő mesterszak(ok) alapdokumentumainak elkészítését, sőt lehetséges irányokat is felvázolt. Másfél év szélmalomharc után sem történt semmi. Nagyon ideje lenne ezt a munkát elkezdeni!

Mindezek után lehet elgondolkodni azon, hogy a tanszék oktatói hogyan tudnak bekapcsolódni egy doktori képzésbe…

Tanárszakos képzés

A tanárszakos képzés az egri kísérleti projekthez hasonlóan erősen az aktuális NAT-hoz kötött. Jelen sorok írójának azzal kellett szembesülnie, hogy az egyébként azonos tematikájú alapszakos és tanárszakos tárgyakat nem lehetett közösen megtartani, mert a tanárisok esetében „reflektálni” kell a NAT-ra; értsd: a bölcsészeknek szabad az Aranybullát tanítani, de a tanárszakosoknak azt kell, hogy a NAT mit mond az Aranybulláról…

A tanárszakon ebből következően alaposabb fazonigazításra van szükség. Ehhez kiváló útmutatást ad az egri kísérleti projekt elszenvedői által készített, már idézett reformjavaslat. Kérdéses, persze, hogy a továbbiakban mennyire kell együttműködni az egri képzési helyszínnel, és mennyire kellene inkább a nagy tudományegyetemek tanárképzési tapasztalati anyagát hasznosítani.

Néhány korrekcióra mindezektől függetlenül bizonyosan szükség van. Alapelvként érdemes rögzíteni, hogy nagyobb távolságot kell tartani az aktuális NAT-tól: olyan történeti tudást kell átadni, amelyet a majdani tanár képes adaptálni az akkor érvényes NAT-hoz. (Ellenkező esetben tudása értéktelen lesz.) A gyakorlati képzésekben számos felesleges redundancia mutatkozik (pl. értelmetlen már az elsőéves hallgatókat állandóan hospitálásra vinni, de a kirándulásszervezés módszertana című óra is elhagyható stb.), ezek helyett kívánatos lenne további diszciplináris tantárgyak beállítása. Kiindulásnak kell tekinteni, hogy a tanárszak diszciplináris tárgyai azonosak az alapszakos tárgyakkal. Példának okáért itt sem ártana egy félév ókori kelet története, de jó lenne egy történeti segédtudományok előadás is, hogy a hallgatók módszertani képzését megerősítsük.

Specializációk

A bölcsész képzéshez kapcsolódóan négy specializáció megindításáról született döntés, így a történelem alapszak hallgatói a képzés harmadik félévében négy lehetséges specializáció közül választhatnak. Közülük három, kihasználva a szinergiákból adódó előnyöket, nagyban épít az egyetem más karaival történő együttműködésre: így a választástörténet, a politikai perek specializációk az ÁNTK-val, míg a hadtörténelem a HTK-val együttműködésben valósulhat meg. Egyetlen saját erőforrásból építkező képzés a pénztörténet lehetne, amelynek bázisát a Nemzeti Pénzverésünk Fénykora Kutatóműhely (jelen sorok szerzőjének és tanítványainak tanszéki keretek között zajló kutatómunkája) képezi. „Természetesen” ez utóbbit nem indítja el az illetékes tanszék…

Oktatás- és tudománymetria

A történelem szakokat gondozó Történelem és Társadalom Tanszék jelenleg közel 20 oktatót foglalkoztat, a februári besorolások szerint: 2 egyetemi tanár, 4 egyetemi docens, 2 „közszolgálati” egyetemi docens, 6 adjunktus, 5 tanársegéd.

A tudományos és oktatási tevékenységgel kapcsolatos összkép első látásra is változatos, éppen ezért az oktatói gárda teljes oktatás- és tudománymetriai átvilágítására lenne szükség.

Jelen sorok írója ezt a munkát idén februárban, az akkor állományban lévő 19 oktató vonatkozásában, előzetesen elvégezte (ez persze nem helyettesítheti egy objektív, tehát tanszéken kívüli, külsős kolléga általi felmérés elvégzését). Az említett adatgyűjtés mindenki számára hozzáférhető, közérdekű adatbázisok (pl. MTMT, doktori.hu stb.) alapján készült, főbb adatai az alábbiak:

Tudományos címek: 1 fő MTA doktora (DSc), 4 fő habilitált doktor (dr. habil.).

A 19 fő közül 17 rendelkezett tudományos fokozattal (CSc, PhD).

A független Hirsch-indexek átlaga: 4,04 (a legmagasabb 13, a legalacsonyabb 0).

A független idézettség átlaga: 132,21 (a legmagasabb 796, a legalacsonyabb 0).

(Mivel tanszék oktatói közül többen nem az MTA II. osztályához és/vagy a Történettudományi Bizottsághoz vannak affiliálva, így nem lehetett vizsgálni a szakterületi (történettudományi), hanem „csak” az általános adatokat. Tudomásom szerint a legmagasabb szakterületi Hirsch-index: 18, a legmagasabb szakterületi idézettség: 1484).

Felsőoktatási művet, oktatási segédanyagot, egyéb oktatási művet a tanszék oktatói közül 5 fő készített (ebből egyetemi tankönyvet 2 fő írt).

Az önállóan (a 2025/26-os tanév második félévében) megtartott előadások átlagos száma: 0,53 (a legmagasabb érték: 6; a többség: 0).

Az önállóan (a 2025/26-os tanév második félévében) megtartott gyakorlatok átlagos száma: 1,47 (a legmagasabb érték: 4).

Végzett doktorandusszal 3 fő rendelkezik.

Az összkép alapján vannak tehetséges fiatal kutatók, akiket erősíteni, támogatni kell, de a közép- és felsőmezőny nagyon széthúzó és inkoherens adatokat mutat. Vitathatatlanul a korábbiaknál szigorúbb tudományos és oktatói elvárásokat kell(ene) érvényesíteni. A továbblépés érdekében szükséges lenne egy tanszéken belüli belső konszenzus kialakítása, hogy az egyes beosztásokban lévő kollégáktól mi várható el pl. évente legalább egy lektorált cikk vagy három évente egy lektorált kismonográfia, évente legalább két konferenciarészvétel vagy három évente egy konferenciaszervezés, a tudományos előmenetel tervezett, határidőkhöz szabott megvalósítása (PhD, habilitáció, DSc) stb. Az oktatói tevékenységgel kapcsolatos elvárásokat a foglalkoztatási követelményrendszer tartalmazza, mindenki kapcsán azt kell(ene) érvényesíteni, az annak megfelelő óratartási tevékenységet elvárni.

Kutatóműhelyek

A tanszékhez kapcsolódóan, jelen sorok írójának vezetésével egy kutatócsoport is létrejött: a Nemzeti Pénzverésünk Fénykora Kutatóműhely. Feladata a magyar kulturális örökség meghatározó részét képező magyar pénztörténet legkiemelkedőbb korszakának új szempontok alapján történő vizsgálata és a kutatási eredmények közzététele. Tavaly sikeresen rendeztük meg a VII. Fiatal Numizmaták Konferenciáját, idén pedig ősszel egy Mohács-konferenciával, valamint a mohácsi éremlelet feldolgozó monográfiával jelentkezünk.

Tervben van (volt) egy másik kutatóműhely megalapítása is, amely a Kar névadója, Nemeskürty István (1925–2015) eszmei hagyatékának elsősorban történettudományi elemeit gondozná, és létrejöhetne ezáltal egy Nemeskürty Archívum is. Miközben az egyetem vezetése felismerte a Nemeskürty-örökség jelentőségét, a tanszéken az ezzel kapcsolatos – nagy trombitaszóval bejelentett – előkészületek elakadtak, a kutatóműhely mindeddig nem jött létre…

Összegzés

Aki a fenti sorokat elolvassa, talán egyetért velem abban, hogy az elmúlt időszakban a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Nemeskürty István Tanárképző Karán, annak Történelem és Társadalom Tanszékén történettudományi szempontból vitathatatlanul megőrzendő oktatási és tudományos értékek jöttek létre, de az is nyilvánvaló, hogy a korábbi időszak egyértelműen helytelenítendő, politikailag motivált „adottságaitól” ideje megszabadulnunk: eljött a korrekció, a finomhangolás ideje.

Viszonyom a NER-rel

2007. január 1. napjával nevezett ki a fideszes többségű Pest Megyei Közgyűlés a Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága vezetőjének, megyei múzeumigazgatónak (és egyúttal a Ferenczy Múzeum igazgatójának). Kinevezésemhez a kultúráért felelős miniszter véleményét is ki kellett kérni. Hiller István nem látta jogszabályi akadályát kinevezésemnek, de fiatalnak és tapasztalatlannak tartott. Így hát a következő években igyekeztem bizonyítani rátermettségemet: kiállítási és múzeumfelújítási projektek megvalósításával (lásd ehhez a honlapon: szakmai gyakorlat / közgyűjteményi (múzeumi) gyakorlat). Szerettem Pest megyét, szülőföldemnek, természetes közegemnek éreztem (szegről-végről valóban innen származom, hiszen a szülői házak Rákosligeten és Rákoscsabán álltak, a két 1950 előtt még Pest megyei községben).

Megyei múzeumigazgatóként részt vettem a megyei múzeumok ásatási jogát megszerző – Hiller István által alapított – Kulturális Örökségvédelmi Szakszolgálat (KÖSZ) elleni küzdelemben. Felkéréssel bekerültem az akkor ellenzéki FIDESZ kulturális kabinetjébe, és részt vettem a kultúrpolitikai program megalkotásában, így egyik társszerzője voltam a Minőség a kultúrában. Magyarország kulturális stratégiájának alapjai. (Stratégiai füzetek 2.) Budapest, 2009. c. kiadványnak. Ma is úgy gondolom, hogy ez világos és vállalható vízió volt arról, hogy a szocialista kormányok romboló kultúrpolitikája után hogyan lehetett volna megújítani a magyar kultúrát. Végül ebből semmi sem valósult meg, de erről mindjárt lesz még szó.

2010 tavaszán a választások után – a FIDESZ kulturális kabinetjétől kapott ajánlás nyomán – megkeresett Szőcs Géza, hogy vállalnék-e közgyűjteményi és örökségvédelmi helyettes államtitkári megbízatást. Némi gondolkodás után igent mondtam a felkérésre. Aztán pár hét múlva kiderült, hogy az eredetileg tervezett három helyettes államtitkári álláshely helyett a kulturális államtitkárság csak egyet kap, így azt kérdezték, hogy lennék-e főosztályvezető ugyanott. Erre azt válaszoltam, hogy maradnék inkább múzeumigazgató, és ha kell, „kívülről” szaktudásommal szívesen állok rendelkezésre. Aztán újabb hetek teltek el, és egy szép rákoscsabai szombat délelőtt alkalmával felhívott egy kolléga, hogy tudom-e: benne vagyok a Magyar Közlönyben. Válaszoltam, hogy persze, hogy tudom, hiszen (akkor még itt is) közreadták a sikeres habilitáción átesettek (tehát doctor habilitatus címmel rendelkezők) névsorát. „Nem, nem” – válaszolta, „helyettes államtitkár lettél a Nemzeti Erőforrás Minisztériumban”. Azonnal felmentem a világhálóra, megnéztem a vonatkozó Magyar Közlönyt, és onnan megtudhattam: napok óta helyettes államtitkár vagyok. Új megbízatásomra tekintettel el kellett köszönnöm a megyei múzeumi szervezettől. A Pest Megyei Közgyűlés ekkor határozatában kimondta „köszönetét fejezi ki Igazgató úrnak a megyei múzeumi hálózat érdekében tett magas színvonalú munkájáért, és részére címzetes igazgatói címet adományoz”. A kultúrpolitikáért felelős helyettes államtitkári tisztséget több mint 7 hónapig töltöttem be. Határozottan frusztráló volt, hogy kevés sikert értem el (ilyen volt viszont a KÖSZ megszüntetése, pontosabban beolvasztása a Magyar Nemzeti Múzeumba és az új régészeti feltárási rendelet megalkotása), miközben az említett „Minőség a kultúrában” programból semmi sem valósult meg, sőt valójában azzal ellentétes döntések voltak megszületőben. Nyomasztóan hatott rám az is, hogy Szőcs Géza gyakori külföldi útjai miatt nekem kellett őt helyettesítenem itthoni programokon, egyeztetéseken (7 hónap alatt több mint 50 munkanapra kaptam helyettesítési megbízást): fontos azt megjegyezni, hogy a jogszabályok szerint az államtitkár már politikus állami vezető, míg a helyettes államtitkár szakmai állami vezető, tartósan a két szerepkör szerintem nem fér össze. Tudtam, hogy ebből mielőbb ki kell szállni. Végül egy 2011. januári miniszteri értekezleten bejelentettem a miniszternek, dr. Réthelyi Miklósnak lemondásomat, amit írásban is beadtam. Lemondásomat a miniszterelnök februári hatállyal fogadta el. Azt hiszem, soha nem bocsátották meg nekem, hogy autonóm módon, önként távoztam.

Visszatértem Szentendrére, újra megyei múzeumigazgató lettem. Sikerült életet lehelni az új Ferenczy Múzeum megvalósítását célzó – időközben leállított – beruházásba, amely a Pajor-kúria felújításával valósult meg. Azt persze, nem gondolhattam, hogy hosszú évekig tartó vesszőfutás lesz mindebből, hiszen a beruházás fedezete (a Ferenczy Múzeum régi épületéért az egyházi kárpótlásból kapott forrás) a múzeumot fenntartó megyei önkormányzatnál már nem állt rendelkezésre. Fő feladatom így a beruházás milliárdos fedezetének előteremtése lett: házaltam, kilincseltem, de szerencsére sikerrel jártam, és elkészült az új épület, amelyet 2013-ban adtunk át a nagyközönségnek. A közben többszöri fenntartóváltáson átesett múzeum (2012-ben állami fenntartásba került, 2013-ban városi intézmény lett) folyamatosan forráshiánnyal és likviditási gondokkal küzdött, de 2015-ben, amikor távozásra kényszerültem, pozitív mérleggel adtam át (az ezt tanúsító átadás-átvételi dokumentumok birtokomban vannak), aztán új gazdái működése idején rövidesen újra több száz milliós hiány keletkezett. 2014 végén még aláírtam a Czóbel Múzeum felújításának támogatási szerződését, ez volt az utolsó múzeumfelújítási projekt Szentendrén – pontosabban később még nyert a Kmetty Múzeum felújítására egy kisebb összeget az intézmény (az általam előkészített kismúzeumfelújítási projekt keretében), hogy aztán a következő tíz évben már ne történjen semmi.

Az eltávolításom körülményeit bemutató cikk, amely 95%-ban valós, itt olvasható:

A távozásomat jóváhagyó képviselő-testületi határozatban ez is olvasható: Szentendre Város Képviselő testülete „megköszöni Dr. habil. Kálnoki-Gyöngyössy Mártonnak a város kulturális életének fellendítése érdekében végzett eredményes munkáját”. Szentendre múzeumai azóta pusztulnak, a látogatószám tragikusan visszaesett, sikerült az egykor dinamikusan fejlődő Ferenczy Múzeumból egy visszafejlődő, botrányoktól kísért, provinciális intézményt csinálni. Erről írtam egy helyzetértékelést 2020-ban, itt olvasható:

Hogy miért kellett távoznom? Mert az említett sikereimmel sértettem egy dölyfös főkutya és néhány tehetségtelen alkutya egóját. Az általuk megvalósított kultúrpolitika eredménye és szimbóluma a Ferenczy Múzeum egyik ikonikus történeti épülete, az összedőlés előtt álló szentendrei Kereskedőház: ennyire voltak képesek.

2015-ben számomra megkezdődött az üldöztetés korszaka. Először a húgom a szóbeli ígéret ellenére nem kaphatta meg a folytatás lehetőségét (korábban önkormányzati kabinetvezető volt a Fővárosnál), így új állás után kellett neki is néznie. Később korábbi szentendrei projektjeim sikerei nyomán több helyre hívtak, vezetői megbízást ajánlva, aztán mindig, menetrendszerűen megérkezett a telefonhívás, hogy véget vessen a felkérésemnek. Az ELTE-re főállásba történő visszakerülésemet a telefonálónak éppenséggel nem sikerült megakadályoznia, de a fogadtatásomnak mégsem örülhettem. A másik politikai oldal ugyanis így kommentálta az eseményeket: „Na, visszajött a fideszes dzsentri”. Nem számított, hogy a mögöttem lévő években következetesen fejtettem ki oktatói-tudományos tevékenységet (cikkeim jelentek meg, konferenciára jártam előadást tartani, és folyamatosan oktattam az egyetemen), ahogy az sem, hogy éppen akkor csekkoltam ki a NER-ből. Mivel egyetemi docensi fizetésemből nem tudtam volna megélni, másodállások vállalására készültem. Volt olyan, ahol az említett telefonáló nyomására pár hónap után kirúgtak, volt, ahol ellenálltak és továbbfoglalkoztattak (bátorságukat ezúton is hálásan köszönöm). Új karrierem széles spektrumot fedett le: dolgoztam a HírTv-nél belpolitikai szerkesztőként a nevezetes G-nap után, de olyan is volt, hogy máshol pár hónapig nyáron másodállásban gépkocsivezetőként foglalkoztattak.

Forralhattam volna bosszút, marcangolhattam volna magamat az engem ért méltánytalanság miatt, de inkább egy harmadik utat választottam: az „ajándékba kapott” éveket hasznosan töltöttem el. 2017-ben megszereztem az MTA doktora címet, 2019-ben pedig a második PhD-t (közigazgatás-tudományból), elvégeztem a bútor- és szőnyegbecsüs, majd a műtárgybecsüs tanfolyamokat, végül pedig 2024-ben felvételiztem az Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem zsidó kultúratörténet mesterszakára (jelenleg ezt végzem).

Aztán elmaradtak a telefonok, és újra megtaláltak a NER különböző intézményei és szakmai feladatokkal bíztak meg: bekapcsolódhattam a közművelődési felnőttképzésbe, fejleszthettem képzési anyagokat, közreműködhettem oktatófilmek készítésében. Ezek nemcsak az egzisztenciális túlélést jelentették számomra, hanem azt az érzést is, hogy újra hasznos és értelmes munkát végezhetek azokon a területeken, ahonnan száműztek, és ahol a megelőző évtizedben hatalmas ismeretanyagot halmoztam fel. Amire igazán büszke vagyok, hogy sikerült politikafüggetlen szakmai feladatokat is elnyernem (így vezető oktatója lettem a numizmatikai becsüs tanfolyamnak). Hosszú évek munkájával újra visszaküzdöttem magam a sakktáblára.

Ebben az időszakban két szakmai elismerést kaptam a Magyar Éremgyűjtők Egyesületétől (Unger Emil Jutalomérem – 2020, Széchényi Ferenc Jutalomérem – 2024), ezekre nagyon büszke vagyok, hiszen ezeket a SZAKMA – és nem a politikai kegy – adja. Állami kitüntetésben természetesen soha nem részesültem, ők így értékelték a munkásságomat, de jobb is így, most nincs miért magyarázkodnom.

Tudományos pályafutásom nem tört meg, ugyanakkor ténykérdés, hogy nekem mindig háromszor olyan jól kellett teljesíteni, mint bárki másnak, mert a háttérben mindig felsejlett a telefonáló árnya, bár állítólag egyetemi-akadémiai pályafutásomba már beletörődött, azt nem kívánta megakasztani. Gondolom, abban reménykedett, hogy maga alá temet a tudomány, előrelépni meg úgysem tudok, és örökös egyetemi docens maradok. Végül tavaly decemberben – a Magyar Felsőoktatási Akkreditációs Bizottság javaslata alapján – mégis egyetemi tanári kinevezést kaptam (a hírről ezúttal is a Magyar Közlönyből értesültem, nekem senki sem szólt), így sikerült elérnem egy évtizedes kitűzött cél.

Számomra április 12-én tizenkét küzdelmes év zárult le. Nincs bennem harag, túléltem a megaláztatásokat, elveimből nem adtam fel semmit, rendíthetetlenül kitartottam mellettük, de engedtessék meg nekem, hogy most bukásukban legalább ne sajnáljam azokat, aki annyit ártottak nekem…

A Bonum Publicum szerkesztőjével beszélgettem egyetemi tanári kinevezésem kapcsán:

„Kevés olyan tudós van ma Magyarországon, aki egyszerre képes mély, több évtizedes kutatói munkát végezni a középkor legszűkebb szakmai területein, közben pedig természetes könnyedséggel mozog a kulturális igazgatás, az örökségvédelmi jogalkotás vagy épp a muzeológia világában. Interjúalanyunk pályája mégis így fonódik össze: régészhallgatóból, történelemtanárból lett numizmata, majd tudományszervező, közigazgatási szakember, vezető és mentortanár. Tavaly év végén érte a hír, amelyre – saját szavait idézve – „egy évtizede készült”: egyetemi tanárrá nevezték ki. Az alábbi portréban Kálnoki-Gyöngyössy Márton nemcsak szakmai életútjáról mesél, hanem arról is, hogyan lett régészhallgatóból a magyar középkor pénzforgalmának egyik legjobb ismerője, milyen mesterektől tanult, és mit próbál átadni a mai hallgatóknak – a tananyagon messze túlmutatóan.”

Az interjú teljes szövege a Bonum Publicum 2026/2. számában olvasható:

Iványi-Grünwald Béla (1867–1940) művészetét már életében metamorfózisok sorának látták kortársai, hiszen gazdag életművét érdeklődésének változásai, stiláris megújulásai jellemzik.

A nagybányai művésztelep egyik alapítója, korának meghatározó, zsidó származású festője vidéken látta meg a napvilágot, apja ugyanis Somogysomon volt földbérlő. Gyermekéveinek ezért egyik meghatározó élménye a somogyi tanyavilág volt. Szülei gróf Zichy Antal ösztönzésére iratták be fiúkat a budapesti Mintarajztanodába, ahol többek között Székely Bertalan és Lotz Károly növendéke volt. Tanulmányait a müncheni Képzőművészeti Akadémián folytatta, majd Csók Istvánnal Párizsba ment, hogy Rodolphe Julian akadémiáján tanuljon, itt csatlakozott hozzájuk Ferenczy Károly is. Iványi-Grünwald 1889-ben a Műcsarnok Andrássy úti épületében mutatkozhatott be a nyilvánosságnak, de első jelentős művét – Isten kardja – csak a következő évben festette meg. A későbbiekben ezen alkotást még részletesen is szeretném bemutatni.

1891-ben festette meg naturalista képét, az Ave Maria-t, amely nagyon hasonlít Csók István Úrvacsora című festményére. Az alkotás párizsi fogadtatása nem hozott sikert a festő számára (Csók alkotása ugyanott aranyérmet kapott), így Iványi-Grünwald Münchenben folytatta, ahol többek között egy további naturalista stílusú, vallásos témájú képet (Az angyal Jézus születését jelenti a pásztoroknak) és egy életképet (Erdő szélén) festett. Ezek az alkotások Magyarországon, a Műcsarnokban történt kiállításuk után elhozták számára a várt sikert. Közben festészete változott: első társadalomkritikai műve (Összeesküvők sorsot húznak) már sokalakos kompozíciójával új törekvéseket fejez ki. Ez a műve ugyan díjat nem kapott, de az állam megvásárolta a Magyar Nemzeti Múzeum számára. Az összeget egy egyiptomi utazásra fordította, ahonnan több keleti tárgyú képpel tért haza.

1895-ben ismerkedett meg Münchenben Hollósy Simonnal, gyakorlatilag barátságukból nőtt ki a nagybányai művésztelep. A közös szabadiskoláéval egy „kis Julian” megalapítása volt cél: a művészeti vezető Hollósy lett, míg a pénzügyekért Iványi-Grünwald felelt. A helyszín végül – az Iványi-Grünwald által favorizált Balaton helyett – Nagybánya lett, mivel a kettejükhöz csatlakozó Réti István és Thorma János megegyeztek Thurmann Olivérrel, Nagybánya polgármesterével. A baráti társaság által vezetett művésztelep első évei nagyon sikeresek voltak, Iványi-Grünwald ekkor festette különös Holdkelte című képét, amelyen nem megszokott nagybányai hegyek, hanem az alant elterülő síkvidék látható. Nagybánya személyes, családi élete szempontjából is meghatározó lett, mivel feleségül vette a helyi görögkatolikus esperes leányát, Bilcz Irént. Letelepedett a városban, és lakást bérelt a református templom közelében. Közben kiépültek a művésztelep város által megígért létesítményei (műtermek) is. A művészeti közízlés változott, Nagybánya szerepe is átértékelődött, Hollósy és Iványi-Grünwald között pedig végérvényesen megromlott a viszony: előbbi növendékeivel együtt elhagyta a művésztelepet.

Iványi-Grünwald közben Fraknói-ösztöndíjat nyert, amely egyéves római tartózkodással járt, ez egyúttal művészi váltással is járt: a plein air felől a dekorativitás irányába mozdult el. Hazatérve immár nagyon színes képeket festett, és a Nagybánya környéki cigányok lettek kedvelt modelljei, de egyik kiemelkedő alkotása egy tájkép (Nagybányai táj a Gutinnal). Művészetével immár kilógott a nagybányai festők közül, végül tanítványaival együtt el is hagyta Nagybányát, és másutt keresett új művésztelepi helyszínt. Ebben a törekvésében Kada Elek kecskeméti polgármester sietett segítségére. Az „egyik legtisztább magyar város”-ban 1909-ben jött létre az új művésztelep, amely az első években a polgármesternek köszönhetően dinamikusan fejlődött. Iványi-Grünwald összművészeti programja viszont számtalan nehézséget hordozott magában, ahogy az is, hogy a telep művészeti arculatához hiányzott az egységes koncepció, sok stílusirányzat jelent meg egyszerre. Ráadásul az első évek dinamikus fejlődését – a polgármester halála után – a megtorpanás jellemezte. Iványi-Grünwald ebben az időszakban több megbízást is kapott kecskeméti középületek falképeire, később pedig hasonló budapesti megbízások következtek. Egymást követték a díjak, elismerések, a festő most már megosztotta idejét Budapest, Kecskemét és a Balaton között. A világháború idején költözött végleg Budapestre, az 1920-as években az új kultúrpolitika által újjászervezett művészeti élet meghatározó egyénisége lett, és visszatért a nagybányai gyökerekhez, valamint korábbi témáihoz (bibliai témák, falusi táj, cigányok stb.). Az Ernst Múzeumban megrendezett kiállítások megint sikert hoztak számára, a kritikusok egyöntetűen méltatták művészetét. Újabb megbízásoknak kellett eleget tennie (Dull János elítéltetése, Debreceni Egyetem könyvtára). 1928-ban a Szentendrei Festők Társaságának elnöke lett.

1930-ban a Corvin-koszorút is megkapta, ez is jelezte, hogy az akkori hatalom elismerte festészetét. Kései festészetében már nem tapasztalható erős stílusváltás, művei realisták, könnyed, bravúros ecsetkezeléssel és atmoszferikus hatással jellemezhetőek. Alkotásait már nemcsak gyűjtők vásárolták, hanem tehetősebb személyek lakásdíszítő célzattal. Ezzel összefüggésben elég sok hamisítvány készült, amelyet tanítványai festettek, a mester pedig ellátta szignójával („autogram piktúra”).  A hamisítványok másik része viszont a festő tudtán kívül készült.

Iványi-Grünwald utolsó éveit a Balatonnál töltötte, egészsége megromlott, folyamatosan a rádiót figyelte a londoni bombázások idején. A festő fia, ifj. Iványi-Grünwald Béla történész ugyanis sikeresen megpályázta a Római Magyar Akadémia igazgatói állását, a pályázatot megnyerte, de a kinevezését származása miatt visszavonták, így 1939-ben egy ösztöndíjjal az Egyesült Királyságba távozott az 1848-49-es magyar emigráció kutatására, ahonnan már nem tért vissza: emigrációba vonult. Édesapja 1940-ben a budapesti Szent János Kórházban hunyt el.

Iványi-Grünwald Bélának eleddig egyetlen monográfusa Telepy Katalin, akinek 405 festményt sikerült hiteles alkotásként azonosítania (a teljes életmű vélhetőleg az ezret is meghaladhatja). Festészetének nagybányai és kecskeméti korszaka progresszív volt a hivatalos („műcsarnoki”) festészettel szemben, ugyanakkor a hatalomhoz fűződő viszonya, illetve a hamisítási ügy legalábbis komplex, egységesen nem megítélhető életművet jelez. A tehetséges, vidám és társaságkedvelő, segítőkész, zsidó származású festő élete jellemző magyarországi / közép-európai életpálya, ahogy annak befejezése is a gyalázatos zsidótörvények árnyékában.

A Hadúr kardja tematikához

A Priscus által hallott történet teljes változata Iordanes: Gót történetében olvasható: „Jóllehet természetétől fogva mindig nagy dolgokban hitt, mindazonáltal önbizalmát növelte, hogy megtalálták Mars kardját, amit a szkíta királyok mindig szentnek tartottak. Priscus történetíró meséli el, hogy ezt hogyan lelték meg. Egyszer egy pásztor, nyája egyik üszőjét sántítani látta, de nem jött rá a seb okára, ezért aggódva követte a vérnyomokat. Végül egy kardhoz ért, amire a füvet legelő állat vigyázatlanul rátaposott. Kiásta a kardot, és nyomban Attilához vitte. Ő nagy örömmel megköszönte az ajándékot, és minthogy nagyravágyó volt, úgy gondolta, hogy őt rendelték az egész világ urának, és Mars kardja biztosítja számára a háborúkban a győzelmet.” (Iordanes: Getica XXXV, 183.)

A hunok vélhetőleg a szarmatáktól vették át a kardkultuszt, bár az is felmerült, hogy még Közép-Ázsiában a szkíta népelemektől „kölcsönözték”. A történetet először elbeszélő Priscos a római követtől, Condtantiolustól hallotta azt, hogy van egy Isten kardjának tulajdonított aranyveretes kard a hun nagykirályi kincstárban, amely csodás módon került elő, és Attila végzetszerűen hitt az isteni jelben. A történet terjedelmesebb változata viszont – amint láttuk – Iordanesnél maradt fenn. Kardot hegyével felfelé elásni egyértelműen keleti szokás. Itt kell azt is megemlíteni, hogy a székelykeresztúri múzeumban őriznek egy bronzkori kardot („énlakai kard”), amely 1952-ben nagyon hasonló módon került elő: a Csókás nevű határrészen legelésző marhákat egy hegyével felfelé beásott kard sebzett meg, a pásztor ekkor kiásta a zöldes fámdarabot.

Bóna István viszont azt a határozott elképzelést képviselte, hogy a kard előkerülésének története Attila germán főemberei által kitalált és a nagykirály hiúságát legyezgető történet volt: „A germán királyok már Attila uralma kezdetén rájöttek, hogy új urukat mérhetetlen hiúságán keresztül közelíthetik meg. Egy tehén és egy pásztorfiú csodálatra méltó együttműködésével ’megtalálták’ számára a Hadisten (Arész, Mars) földből előbukkanó kardját. Hittel és legendával segítették a babonás hun uralkodót, hogy maga is egyre jobban higgyen hatalma isteni eredetében és világuralmi küldetésében.”

Mindenesetre az ókori auktorok által megőrzött, a Hadúr kardja a modern magyar közgondolkodásban újra jelentőséget kapott, és nemcsak a festészetben. Vajda János: Ildikó című drámájában például ezt olvashatjuk:

ELLÁK: De ez a kard

                  Hadúrnak kardja az enyim, öcsém!

                  Én legidősb vagyok.

CSABA: Mit bánom én!

                  Apám után kezembe én vevém

                  Először – s így Hadúr akarja, hogy enyim

                  Legyen!

Iványi-Grünwald Béla festménye a francia-realista festészet – elsősorban Jules Bastien-Lepage – hatását mutatja, ezt láthatjuk egyébként Csók István és Ferenczy Károly korabeli művein is. Az alkotás egyfajta önvallomás is, arra utal, hogy a gyermek Iványi-Grünwaldnak szinte olyan hirtelenül és csodás módon sikerült kibontakoztatnia tehetségét, ahogy a pásztorfiú előtt fénycsóvaként megjelent Isten kardja. Képe – témája és magas minősége ellenére – nem aratott sikert, de a történetet később, Nagybányán újra feldolgozta, ez a változat viszont már sokkal sikeresebb lett.

Felhasznált irodalom:

Iványi-Grünwald Béla: Művészek – Kieselbach Galéria és Aukciósház (https://www.kieselbach.hu/muvesz/ivanyi-grunwald-bela_613, letöltés ideje: 2025.05.19.)

Iványi-Grünwald Béla: isten kardja. Műelemzések A Képzőművészet Magyarországon c. kiállításból (https://mek.oszk.hu/03100/03149/html/elemzes.htm#2, letöltés ideje: 2025.05.19.)

Szabó László: Iványi-Grünwald. Corvina, Budapest, 2007.

A hun-kérdés máig megkerülhetetlen alapvető szakkönyve:

Bóna István: A hunok és nagykirályaik. Corvina, Budapest, 1993.

Fontos, de részlegesen elavult:

Attila és hunjai. Szerk. Németh Gyula. Magyar Szemle Társaság, Budapest, 1940. (reprint: Akadémiai Kiadó, Budapest, 1986.)

Iordanes idézett műve:

Iordanes: Getica. A gótok eredete és tettei. Közreadja Kiss Magdolna. Fordította a PTE Ókortörténeti és Régészeti Tanszékének hallgatói munkaközössége Kiss Magdolna vezetésével. L’Harmattan, Budapest, 2004. 3. kiadás

A hunokkal, Attilával és az Isten kardjával kapcsolatos „változatos” szakirodalom:

Makkay János: Attila kardja, Árpád kardja. Irániak, szarmaták, alánok, jászok. Csongrád Megyei Múzeumok Igazgatósága, Szeged, 1995.

Nemeskürty István: Hunok és magyarok. Szabad Tér Kiadó, Budapest, 1993.

Pap Gábor: Jött éve csodáknak. A magyar csillagmítoszi hagyomány élő Atillája. Szabad Tér Kiadó, Budapest, 1993.

Szörényi Levente: Atilla. Isten kardja. Színház és történelem. Feketebács Kft., Budapest, 2013.

Attila a magyar drámairodalomban:

A nagyúr. Öt Attila-dráma. Bessenyei György: Attila és Buda tragédiája. Vajda János: Ildikó. Márkus László: Attila. Bánffy Miklós: A nagyúr. Harsányi Kálmán: Ellák. (Felfedezett Klasszikusok 3.) Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1994.