„A pazarló II. András, az országos és királyi vagyon eltékozlója, akinek nevéhez a magyar történet egyik legszomorúbb korszaka fűződik, pénzverésében sem tagadta meg magát. Mértéktelen nyerészkedési vágytól hajtva, kufárok és csalók kezére bízta a pénzverés ügyét és saját busás haszna reményében elnézte, sőt elősegítette azoknak üzelmeit. András pénzverésében az alattvalók pénzügyi kizsákmányolásának nagyon csúnya és a magyar pénztörténetben példátlanul álló alakjával ismerkedtünk meg.” (Hóman Bálint, 1916)
„A közelmúltban az egész Árpád-dinasztia legnagyobb hatású reformereként aposztrofált II. András uralkodása idején a magyar pénzverés olyan mértékű átalakításon esett át, amelynek révén több szempontból is élesen elválik egymástól a 11–12., illetve a 13. századi magyar pénzügypolitika. Ennek az átalakításnak az egyes elemei (a pénzverés decentralizációjának feltételezhető kezdete és a kamarabérleti rendszer megszületése, a veretek előállítási technológiájának és pénzlábának megváltozása, az új típusú éremképek megjelenése, a kétszintű címletrendszer bevezetése, a sziglarendszer megszűnése) külön-külön jól ismertek a magyar numizmatikai szakirodalomban, de együttesen vizsgálva őket olyan magas szintű pénzügyi reform tárul elénk, amelyhez hasonlót a középkori magyar pénztörténetben csupán hármat ismerünk.” (Tóth Csaba, 2018)
II. András pénzverésével azért nehéz foglalkozni, mert értékelésében szélsőséges véleményekkel találkozhatunk: az egyik oldalon a pazarló király, a másik oldalon pedig a nagy reformer képe bontakozik ki. A valóság – legalábbis a pénzügyigazgatás pénzverési ágazata vonatkozásában – a két álláspont között van. A II. András uralma idején vert sok pénztípus egyértelműen arra utal, hogy az évenkénti pénzújítás 11. században bevezetett gyakorlata működött, ezért mindenképpen érdemes lenne újragondolni a kamara haszna okán szedett collecta értelmezését, a pénzújításhoz és a pénzváltáshoz fűződő viszonyát. Az is látható, hogy ekkor még a magyar pénzverésben decentralizációról érdemben nem beszélhetünk, ami viszont rendszerré vált, a pénzverőkamara bérbeadása; de fontos azt megjegyezni, hogy ez a jogi konstrukció (a pénzverés haszonbérlete) már jóval korábban megjelent. Kétségtelen, hogy a bérletrendszer keretei között megkezdődött a pénzverés munkaszervezetének átalakulása, de ez bizonyíthatóan hosszabb folyamat volt. A király kamaraispánjai között találunk muszlimot, zsidót és latinust is; az Aranybulla viszont nem általában a bérletrendszer, hanem a muszlimok és a zsidók bérlői tevékenysége elleni határozott fellépést igazolja. Talán a fentiek alapján belátható, hogy II. András pénzverése kapcsán reformról nyilvánvalóan nincs szó, sokkal inkább részben sikeres korrekciós kísérlet(ek)ről. Az vitathatatlan, hogy az időszakban alapvetően jobb minőségű pénzek kibocsátására törekedtek, mint korábban, azonban ez sem volt elegendő ahhoz, hogy a pénzforgalomból kiszorítsák a friesachi denárokat. Márpedig egy pénzverés sikereségének fokmérője mégiscsak az, hogy a saját kibocsátású veretek mennyire forognak a pénzforgalomban. A leletek alapján a királyi veretek pénzforgalmi szerepe nem volt igazán jelentős. Tezaurálásra is alkalmas forgalmi pénzként a friesachi denárok szolgáltak, és a veretlen ezüstnek is komoly szerep jutott. Mindezek alapján II. András pénzverését nem szabadna sikertörténetként értékelni.
Az oklevéltan nagyon korán intézményesült, két, egymással is vitatkozó 17. századi központban: a maurinus bencések (azaz a bencés rend Szent Mór védelme alatt álló franciaországi kolostorszövetsége) párizsi kolostorában (St. Germain de Prés) Luc d’Achery és Jean Mabillon vezetésével és holland jezsuiták körében, akiket Jean Bolland követőiként bollandistáknak nevezünk. A maurinusok régi oklevelek kutatásával, míg a bollandisták a szentekre vonatkozó források kritikai kiadásával (Acta sanctorum) foglalkoztak. A diplomatika módszertanát megtermékenyítő vitájuk egyes Meroving kori oklevelek hitelessége kapcsán tört ki (ezt nevezzük ’oklevélharc’-nak, azaz bellum diplomaticumnak). Az oklevéltannal egyidejűleg született meg a latin paleográfia (írástörténet) is, hiszen a régi oklevelek elolvasásához szükség volt a betűk felismerésével kapcsolatos ismeretek kidolgozására is.
A forradalom után a kolostort lerombolták, de a templom – 19. századi historizáló átalakításokkal – ma is áll, ezért is éreztem fontosnak, hogy elzarándokoljak ide…
Ábrahám vendégszeretetének jelentésváltozásai és ezek hatása az ikonográfiára
Mamré tölgyesében Ábrahám három különös látogatót látott vendégül. Ezek a férfiak Isten küldöttei voltak, akik üzenetet hoztak. Ábrahám azonban még ennek felismerése előtt meghívja és bőkezűen megvendégeli a három idegent, ahogy az a sivatagi nomádoknál szokás. Ősi emberi gesztusa révén, példaértékűen mutatja meg a szent szövegek olvasóinak az idegenek szeretetének, a vendégszeretetnek a fontosságát.
Andrej Rubljov: Szentháromság
1.) Ábrahám és a három férfi története a Teremtés könyvében
„Azután megjelent neki az Úr Mamré tölgyesében, ahogy ő a sátor ajtajában ült, a hőség idején. Fölemelte szemét, és látta, hogy íme három férfi áll ellőtte. Meglátva őket, eléjük sietett a sátor ajtajából, és földig hajolt. Ezt mondta: Jó Uram, ha kedves vagyok előtted, kérlek, ne kerüld el szolgádat. Hadd hozzanak, kérlek, egy kevés vizet, mossátok meg a lábatokat, és dőljetek le a fa alatt. Én pedig hozok egy falat kenyeret, hogy fölfrissüljetek, mert azért tértetek be szolgátokhoz, azután továbbmehettek. Ők ezt mondták: Tégy úgy, ahogy mondtad. Besietett Ábrahám a sátorba Sárához, és így szólt: Siess, gyúrj meg három mérték finom lisztet, és csinálj pogácsát. A csordához is elfutott Ábrahám, és hozott egy gyenge borjút, és a szolgának adta, hogy elkészítse. Azután fogta a vajat, tejet és az elkészített borjút, és eléjük tette. Ő pedig mellettük állt a fa alatt, amíg azok ettek.” (Ter 18, 1–8)
Az angyalokkal foglalkozó hittudományi ágazat az angelológia. Abban minden szerző megegyezik, hogy a Bibliában megjelenő, angyalnak nevezett vagy akként azonosítható lények meglehetősen sokszínűek, legfőbb feladatuk azonban azonos: Isten akaratának közvetítése (nem érintve most a „bukott” angyalok körét). Nem véletlen, hogy a velük kapcsolatban leggyakrabban használt héber kifejezés (mal’akh) hírvivőt jelent (ebből származik a görög angelos szó, amely a Biblia latin fordításának közvetítésével (angelus) nyeri el a modern európai nyelvekben az angyal jelentést). Azonosításukat, lényegük meghatározását nem teszi könnyebbé, hogy nevezik őket ’elohim-nak („isten/istenek”) vagy bene ’elohim-nak, illetve bene ’elim-nek („istenek fiai”) is, míg a zsoltárokban „szent lények”-ként (kedoshim) jelennek meg. Miközben nem mindig eldönthető, hogy emberi vagy emberfeletti hírnökökről van-e szó, bizonyos, hogy több fajtájuk van: közülük kiemelkednek a keruboknak és szeráfoknak nevezett szárnyas teremtmények. Egyes esetekben a Biblia szövege sajátos kétértelműséget mutat, amikor nem mindig választható el az Úr és küldötte (pl. Ter 16,7). Sokan ebből arra következtetnek, hogy az angyal nem független lény, hanem az isteni erő és akarat megnyilvánulása, más vélemények szerint a történetek eredeti változatában az ember közvetlenül állt Isten színe előtt, de ezt a merész helyzetet a szövegek szerkesztése során egy angyal közbeiktatásával finomították.
Ez utóbbi esethez tartozik Ábrahám idézett története is. Az Úr megjelenik Ábrahámnak, amikor Mamré tölgyesében három hírnök (férfi) bukkan fel. Ábrahám vendégül látja őket, és tőlük értesül fia születéséről. A leírt helyzet tehát valójában nem lenne több, mint három férfi megvendégelése, a három nyilvánvalóan emberi alakot öltött hírnök (hiszen esznek és isznak) pedig az étkezés során Isten üzenetét közvetíti Ábrahámnak. Mindez a későbbiek során a lehetséges – zsidó, keresztény és muszlim – értelmezésnek tág teret biztosított.
A történet egyik alapmondanivalója a vendégszeretet fontosságát hangsúlyozza. A sivatagi nomád népeknél még ma is szokásos az efféle bőséges vendéglátás: a lepény (az idézett fordításban: pogácsa), a tej és a vaj, valamint a gyenge borjúhús ezt fejezi ki, mert illő a vendéget bőkezűen fogadni. Nem véletlen, hogy már a Haggádában is felbukkan Ábrahám őszinte vendégszeretetének jelentősége, amelyet a Midrás a szodomaiak hamis vendégszeretetével állít szembe.
Ábrahám és látogatóinak – leegyszerűsített – története még a Koránban is helyet kapott: „A hírnökeink örömhírt hoztak Ábrahámnak. Azt mondták: ’Béke!’, majd kisvártatva behozott egy sült borjút. Látta, hogy a hírnökök ujjai nem érintik meg az ételt. Különösnek tartotta a dolgot, és félelem fogta el tőlük. De ők azt mondták: ’Ne félj! Lót népéhez küldtek bennünket.’ ” (11,69–70) A szöveg alapján arra következtethetünk – mivel annak nyilvánvalóan nem a keresztény olvasatát tartalmazza –, hogy azon, a rabbinikus hagyományból származó Ábrahám-történetek sorába illeszkedik, amelyek egészen korai időkben terjedtek el Arábiában. Ám a Koránban szereplő küldöttek mégsem emberi lények, hiszen ujjaik nem érintik meg az ételt, kimondva-kimondatlanul az angyalok világába tartoznak.
2.) Ábrahám történetének korai keresztény értelmezései
„El ne hanyagoljátok a vendégszeretetet: amikor némelyek ezt gyakorolták, tudtukon kívül angyalokat láttak vendégül.” (Zsid 13,2–3)
A Zsidókhoz írt levél idézett részének hagyományos keresztény értelmezése során három ószövetségi történetet szokás felemlíteni: Ábrahám említett esetét a három őt meglátogató „férfiú”-val (Ter 18,1–15), majd a következő történetben közülük ketten felkeresik Lótot (Ter 19,1–3), végül pedig Tóbiás esetét (Tób 12,1–22). Témánk szempontjából most az első történet az érdekes (bár angelológiai jelentősége természetesen az utóbbi kettőnek sem lebecsülendő). Az alábbiakban egy II. századi szöveg segítségével arra szeretnék rávilágítani, hogy történetünk korai keresztény értelmezésében a három látogató már egyértelműen angyalként jelenik meg.
A Szichemben született és magát szamaritánusnak nevező Szent Jusztinosz (megh. 165) munkássága sok szempontból fordulatot jelentett a keresztény gondolkodásban. Legterjedelmesebb műve, a Párbeszéd a zsidó Trifonnal, legkésőbb a 160-as évek első felében keletkezett, és egy Efezusban 135-ben lezajlott kétnapos disputát foglal össze. A görög filozófiában és a zsidó vallásban is járatos Jusztinosz vitapartnere Trifon, hellenista zsidó gondolkodó, aki jól ismeri a korábbi rabbik tanítását. Bár kétségek merülnek fel, a vonatkozó szakirodalom egy része meggyőződéssel állítja, hogy létező személyről van szó, sőt az is felvetődött, hogy Jusztinosz zsidó vitapartnere a Misna-tanítók második nemzedékéhez tartozó Tarphon rabbival azonosítható (időrendi nehézséget „csupán” az okoz, hogy a rabbi a disputa idején már bizonyosan nem élt). A vita során tett hozzászólásai alapján Jusztinosz láthatóan jól ismeri az egyes bibliai szövegek rabbinikus értelmezéseit (is), Trifon viszont sokszor hallgat, amikor egy-egy „magas labdát” éppen a korszak ismert rabbinikus érvelésének segítségével „üthetne le”, mindez pedig azt az álláspontot erősíti, hogy kitalált, Jusztinosz által megalkotott személyről van szó: „a világtörténelem egyetlen Krisztus útját járó rabbijáról” (Gábor György). Fontos azt is megjegyezni, hogy bár Jusztinosz a héber Bibliát alapvetően a hetvenes fordítás (Septuaginta) alapján idézi, számos esetben az általa adott görög szöveg minden más (ismert) fordítástól eltér, mindeközben azért a görög fordítást Trifonnal, pontosabban a rabbinikus tanítókkal szemben még határozottan meg is védi, hiszen azok azt állítják, hogy a görög fordítás „nem az igazságnak megfelelő”.
Ábrahám és a három férfi története is előkerül a párbeszédben, jól érzékelhető, hogy Jusztinosz értelmezése részben már magában rejti a későbbi keresztény szövegmagyarázatot is:
„4. … Úgy gondolod te is, hogy a mambrei tölgy alatt Ábrahámnak Isten jelent meg?
– Valóban úgy – válaszolta rá.
5. És az a három férfi egyike volt, – folytattam, – akiket a Szentlélek elbeszélése szerint Ábrahám látott?
– Nem, semmiképpen – válaszolta ő –, hanem még e három férfi előtt jelent meg neki Isten, ez a három pedig, akiket az Írás férfiaknak nevez, angyalok voltak…”
A vita további részében tovább győzködik egymást, Jusztinosz ragaszkodik ahhoz, hogy az egyik angyal maga Isten volt, Trifon pedig azt hangsúlyozza, hogy mindhárom látogató angyal volt. Mindebből – és talán a Zsidókhoz írt levél szövegéből – úgy tűnik, hogy a hellénizált zsidóság körében Ábrahám három látogatóját angyalnak tartották, és ezt az értelmezést vette át a korai kereszténység is.
Ez a magyarázat néhány évszázad elteltével viszont gyökeresen megváltozott, pontosabban új értelmezéssel egészült ki. Szent Ágoston külön munkát szentelt a Szentháromságnak, amelyben ismét csak előkerül Ábrahám és a három férfi története:
„De amikor a Szentírás elbeszéli a történetet, nem azzal kezdi, hogy három férfit látott, hanem Megjelent neki az Úr. Azután is következetesen azt érezteti, hogy az Úr jelent meg neki, de beleszövi a három férfi alakját, akiket Ábrahám többes számban hív meg és lát vendégül, majd pedig egyet szólít meg.”
„… mivel három férfi jelent meg, s közülük egyikről sem mondható, hogy alakra, korra, hatalomra nagyobb lett volna a többinél, miért ne fogadnánk el, hogy itt a teremtmény látható alakján keresztül jelzi a három személy egy és ugyanazon lényegét?”
Szent Ágoston tehát Ábrahám három látogatójában a Szentháromságot látja, azaz néhány évszázad alatt az angelológiától eljutottunk a Szentháromság-tanig: a három férfi képében maga a három személyű egy Isten jelent meg. Ennek az értelmezésnek a későbbi keresztény ikonográfiára meghatározó befolyása lett.
3.) Ábrahám vendégszeretetének ábrázolása a keresztény ikonográfiában
„Rubljov Szentháromsága létezik, tehát létezik Isten.” (Pavel Florenszkij)
Az orosz vallásbölcselet legnagyobb hatású gondolkodója, Pavel Florenszkij (1882–1937) idézett, és elsőre talán nehezen érthető megfogalmazásáig, zsákutcákkal tarkított hosszú út vezetett a keresztény ikonográfiában. A kereszténység első évszázadaiban az egyház tiltotta Isten (és a Szentháromság) egyértelmű képi ábrázolását. A tilalom lazulása, majd feloldása után viszont hosszú útkeresés kezdődött, amíg kialakultak az egyház által is elfogadott ikonográfiai szabályok. Az ábrázolásnak ugyanis egyaránt ki kellett fejeznie a sajátosságot, az egységet és az egyenlőséget. Az egyik leginkább ismert Szentháromság-ikonográfia (paternitas vagy sedes gratiae: az Atya trónon ül, ölében a keresztre feszített Krisztus, kettejük szája között a galamb) hosszú évszázadok alatt alakult ki (ez a forma a maga teljességében Nyugaton csak a 12. században jelent meg, bizánci változata viszont már a 11. századból ismert), kiteljesedését az antitrinitárius eretnekségek elleni szigorú fellépésnek köszönhette. Jézus megkeresztelkedésének jelenete szintén alkalmas volt a Szentháromság képi megjelenítésére: Jézus a Jordánban áll, fölötte galamb képében a Szentlélek, legfelül felhőkben az Atya. Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy a Jordánban történt keresztelés korai ábrázolásain még nem jelenik meg a Szentháromság: gondoljunk csak a két ravennai – az ariánus és a katolikus – keresztelőkápolnára (mindkét esetben Jézus, Keresztelő Szent János és a galamb mellett nem az Atya, hanem egy antik folyamisten bukkan fel, ennek elemzése azonban most nem tartozik tárgyunkhoz). Egy másik, egyébként korai ikonográfiai típus az egyes isteni személyek jellegzetes attribútumait jeleníti meg: az Atyát az áldó kéz, a Fiút a bárány, míg a Szentlelket a galamb jelképezi. Nem véletlen, hogy az egyik legkorábbinak tartott antropomorf Szentháromság-ábrázolás (az ún. Szent Pál-szarkofág, IV. század Róma) „szigorúan összekomponált három alak”-ja éppenséggel már témánkhoz visz vissza: „… a felső fríz bal oldalát indító három alak jelenti a szentháromságot. A középső az atya, aki jobb kezét a szó, a ,,vox” jelével tartja az előtte fekvő Ádám és Ádám mellett álló Éva felé. Éva teremtésének jelenete. Az atya balján álló alak jobb kezét Éva fejére teszi, ez a fiú, aki ezzel a mozdulattal jelzi magát mint az emberiség megváltóját. Az atya jobbján a szentlélek.” (Dávid Katalin) Az előbbi, korai minta ellenére a három azonos korú emberalak által fémjelzett ikonográfiai típus csak a 10. századtól kezd elterjedni, de akkor már az egyes alakok esetében meghatározott attribútumokkal: az Atyánál a földgolyó, Jézusnál a kereszt (vagy az öt seb jelzése), a Szentléleknél a könyv látható.
A kísérletezgetés igazi vadhajtása, amikor már antik előképek nyomán szörnyek jelennek meg Szentháromság ábrázolásaként: három fejű (tricephalus), három arcú (trifrons) lényeket azonosítanak, magyaráznak a Trinitas allegóriájaként. Ezzel az ikonográfiával azonban komoly baj van, hiszen óhatatlanul Dante (1265–1321) Luciferről szóló sorai juthatnak eszünkbe:
„Ó mily csodás volt, hogy előmbe tűne,
s megláttam három arcot a fején;
egyik elől volt, vérvörös a színe.
A másik kettő válla tetején
nőtt ezzel össze, felezvén a vállat;
s egymással hátul, a taraj helyén.”
(Dante: Isteni színjáték. A Pokol, 34. ének, 37–42., Babits Mihály ford.)
Így aztán érthető, hogy a 15. században a firenzei érsek már tiltakozik az ilyen ábrázolások láttán („reprehensabiles etiam sunt cum … faciunt Trinitatis imaginem unam personam cum tribus capitibus, quod monstrum est in rerum natura.”). Ezt a formát végül VIII. Orbán pápa (1623–1644) 1628-ban betiltotta, de a Szentháromság képi megjelenítésének világos és általános szabályait csak XIV. Benedek pápa (1740–1758) 1745-ben kiadott bullája fogalmazta meg.
Az évszázados kísérletezgetések után kristályosodott ki a keresztény ikonográfiában, hogy az említett és az egyház által elvárt három gondolatkört leginkább Ábrahám és a három angyal történetének képi megjelenítése (φιλοξενία: „Ábrahám vendégszeretete”) fejezheti ki. Ez az ikonográfiai típus legkésőbb az 5. században már ismert volt: a Szentháromságot az a három angyal szimbolizálta, akiknek alakjában a keresztény felfogás szerint Isten megjelent Ábrahámnak Mamré tölgyesében. Teológiai szempontból bármely ábrázolás esetében a nehézséget az okozta, hogy a három isteni személy közül egyedül a Fiú jelent meg emberi alakban. Ezt az akadályt viszont az említett jelenettel át lehetett hidalni, később már az ikonográfiában a három angyal megjelenítését egyenesen „ószövetségi Szentháromságnak” nevezték. Ehhez a típushoz tartozik a kijevi Szent Szófia Székesegyház kórusán látható 11. századi freskó is, amely a típus (talán) legkorábbi megjelenése a Rusz területén.
Ennek az ikonográfiai típusnak legismertebb alkotása viszont három évszázaddal későbbi: az Orosz Görögkeleti („Pravoszláv”) Egyház által szentté avatott ikonfestő, Andrej Rubljov (1360/1370–1430) vélhetőleg 1411-ben festett – és a művészettörténetírás által „legszebb orosz ikon”-ként (Lazarev) ünnepelt – remekműve.
A 14. századtól gyakorivá váltak a Szentháromság-ikonok a Rusz területén, egyrészt egyfajta válaszként a gyorsan terjedő antitrinitárius eretnekmozgalmakra, másrészt a Rubljov által is nagyon tisztelt Radonyezsi Szent Szergij (1314–1392) gyakorlati működése következtében. A hagyomány szerint az ikon megfestésével Rubljov Szent Szergij nagysága előtt kívánt tisztelegni. A tatárok által pusztított és egymással is háborúban álló orosz fejedelemségek világában Szergij a felebaráti szeretet, egyszersmind az egyetértés fontosságát hirdette, és egyébként nem kis szerepe volt a kulikovói győzelem (1380) előkészítésében. (Ennek máig ható jelentősége van a – jelenleg talán kevésbé időszerű – keleti, barbár hódító ellenes orosz emlékezetpolitikában, gondoljunk csak A. N. Novoszkolcev 1881-ben festett festményére: Szent Szergij megáldja Dmitrij Donszkojt a Mamajjal vívott csata előtt.) A Szergij sírja fölé emelt fatemplom számára elkészített ikon messze kiemelkedik a kortárs alkotások közül, nem véletlen, hogy a fatemplom pusztulása után a helyén épített kőtemplomban is helyet kapott, végül pedig a Tretyakov Képtárba került. Hiba volna azonban az alkotásban pusztán az antitrinitárius eretnekségek elleni küzdelem eszközét látni, mert Rubljov műve ennél sokkal több jelentésréteggel rendelkezik. A legszembetűnőbb talán letisztultsága („…nem a képekben bemutatott élettörténet egyik eleme, Mamréhoz való viszonya is csökevényes” – Florenszkij), mert a képen sem Ábrahám, sem Sára nem szerepel, ahogy a borjú elkészítését sem láthatjuk. Mindezek a mintának tekinthető bizánci előképeken még kötelező kellékként jelennek meg. Rubljov ikonján csak a három angyalt, a keresztény oltárra emlékeztető asztalt, az oltáriszentség kelyhét, valamint a mamréi tölgyfát láthatjuk. A hátérben a ház és a szikla mellett felsejlik az orosz táj nyírfákkal és rozstáblákkal. A kép centruma a kehely az áldozati borjú fejével. Az angyalok azonosítása mindmáig vitatott. Lazarev a középsőben Krisztust látja, amint megáldja a kelyhet, a bal oldali, szomorú arcú, az Atya, a jobb oldali pedig a Szentlélek. Lazarev azt is kiemeli, hogy a kezükben tartott pálcával saját metafórájuk felé mutatnak: Krisztus a fa, az Atya a templom, míg a Szentlélek a szikla felé. Dávid Katalin – N. A. Gyomina és M. V. Alpatov véleménye alapján – máshogy azonosítja az angyalokat. Szerinte a középen ülő és jobb kezét az asztalon nyugtató angyal az Atya, a jobb oldalon ülő és öt ujjával az asztalt érintő angyal pedig Krisztus. Ez az angyal a kezében tartott pálcát a vállára fekteti – utalva a kereszthordozásra –, míg a másik kettő egyenesen tartja. A harmadik angyalnak nincs külön attribútuma, de az a tény, hogy kezét áldón emeli az étel felé, jelzi a Szentlélek megszentelő tevékenységét. Dávid Katalin másként értelmezi a pálcákkal kapcsolatban a metaforákat is: Krisztus pálcája a sziklára mutat (egyház), az Atyáé a fára (teremtés), míg a Szentléleké a templomra („Nem tudjátok, hogy Isten temploma vagytok, s az Isten Lelke lakik bennetek?” 1 Kor 3,16).
Ruzsa György az egyes alakok ruhájának színei és formái alapján Lazarev értelmezéséhez csatlakozik: a középső angyal bíbor színű khitónja szerinte Krisztus Királyra utal, a bal oldali angyal két vállra vetett himationja titokzatosságot jelez, benne az Atyát azonosíthatjuk stb. Ruzsa arra is rámutat, hogy Rubljov ikonja határozottan elutasító állásfoglalás a nyugati kereszténység által vallott – a 325-ben elfogadott „niceai hitvallás” (Symbolum Nicaeno-Constantinopolitanum) latin szövegébe a toledói zsinat (589) által betoldott – filioque (a Szentlélek az Atyától és a Fiútól származik: „qui ex Patre Filioque procedit”) kapcsán, hiszen a középső (Jézus) és a jobb oldali angyal (Szentlélek) is egyaránt a bal oldali (Atya) felé fordul. A legérdekesebb mégis Ruzsa tájolással kapcsolatos felvetése. Az oltárasztal oldalán középen egy bemélyedést látunk, a görögkeleti egyház itt helyezi el az oltárereklyét, ez mindig a felépítmény keleti oldala. Jézus tehát, ahogy a görögkeleti egyház papjai, kelet felé fordulva, az oltár nyugati oldala előtt látható, míg az Atya és a Szentlélek ezzel az oltár mögé kerülnek. Mindezekből talán látható, hogy teljes bizonyossággal eldönteni, hogy melyik angyal melyik isteni személyt jeleníti meg, nem is lehet. Egyet lehet érteni azzal, hogy Rubljov zsenialitása éppen abban nyilvánul meg, hogy sok mindent csak finoman sejtet, de valójában nem foglal egyértelműen állást, meghagyja az ikont szemlélőnek az értelmezést. Bár minden bizonnyal a különböző magyarázatok hátterében ott kell keresnünk a görögkeleti egyház által gyakran énekelt különböző Szentháromság-himnuszokat is, Rubljov ikonja messze túlnő az egyházi tanítások közvetítésén. Így válik igazán érthetővé Florenszkij idézett szillogizmusa, hiszen az ikonfestő remekműve – visszakanyarodva Ábrahám történetének legősibb jelentésrétegéhez – általános és ősi emberi mondanivalót fejez ki: a barátság, az egyetértés és a vendégszeretet fontosságát.
Felhasznált irodalom
II. századi görög apologéták. Szerk. Vanyó László. (Ókeresztény írók 8.) Szent István Társulat, Budapest, 1984. (Szent Jusztinosz: Párbeszéd a zsidó Trifonnal. Ford. Ladocsi Gáspár. p. 133–311.)
Aurelius Augustinus: A Szentháromságról. Ford. Gál Ferenc. (Ókeresztény írók 10.) Szent István Társulat, Budapest, 1985.
Baltrušaitis, Jurgis: Le Moyen Âge fantastique. Antiquités et Exotismes dans l’Art gothique. Flammarion, Paris, 2022. (a 2008-as kiadás utánnyomása)
Bamberger, Bernard J. – Gutmann, Joshua – Marmorstein, Arthur – Flattau, Dov Shmuel – Horodezky, Samuel Abba – Altmann, Alexander: Angels and Angeology. In: Encyclopaedia Judaica, edited by Michael Berenbaum and Fred Skolnik, 2nd ed., vol. 2, Macmillan Reference USA, Detroit, 2007. p. 150.
Biblia. Istennek az ószövetségben és az újszövetségben adott kijelentése a teljes Szentírás. Fordította Károli Gáspár. Újonnan revideált kiadás. Veritas Kiadó, Budapest, 2012.
Biblia. Ószövetségi és újszövetségi Szentírás. S.a.r. Rózsa Huba. Szent István Társulat, Budapest, 2018. (negyedik kiadás)
Dávid Katalin: Adatok a Trinitas ikonográfiájához. Művészettörténeti Értesítő 11. (1962) p. 24–39.
Florenszkij, Pavel: Az ikonosztáz. Ford. Kiss Ilona. (Képfilozófiák) Typotex, Budapest, 2005.
Gábor György: A keresztény rabbi. In: Gábor György: A történelem tekintete. Emlékezet és tanúság. Typotex, Budapest, 2021. p. 261–276.
Goitein, Shelomo Dov: Abraham – In the Islamic Tradition. In: Encyclopaedia Judaica, edited by Michael Berenbaum and Fred Skolnik, 2nd ed., vol. 1, Macmillan Reference USA, Detroit, 2007. p. 286.
Kézikönyv a Bibliához. Szerk. Pat és David Alexander. Ford. Hazai Péter et al. Scolar Kiadó, Budapest, 2018. (harmadik, átdolgozott kiadás) p. 727.
A Korán. Ford. Serdián Miklós György. Pauker, Budapest, 2010.
Lazarev, Viktor: Bizánci festészet. Ford. Tábor Béla, T. Mándy Stefánia. Magyar Helikon, Budapest, 1979.
Lazarev, Viktor: Középkori orosz festészet. Ford. Tábor Béla, T. Mándy Stefánia. Magyar Helikon, Budapest, 1975.
Rosenau, Helen: Abraham – In the Arts. In: Encyclopaedia Judaica, edited by Michael Berenbaum and Fred Skolnik, 2nd ed., vol. 1, Macmillan Reference USA, Detroit, 2007. p. 287.
Ruzsa György: Hogyan nézzük az ikonokat. Corvina, Budapest, 2020.
Sarna, Nahum M. – Sperling, S. David: Abraham. In: Encyclopaedia Judaica, edited by Michael Berenbaum and Fred Skolnik, 2nd ed., vol. 1, Macmillan Reference USA, Detroit, 2007. p. 282.
Ta-Shma, Israel Moses: Abraham – In the Aggadah. In: Encyclopaedia Judaica, edited by Michael Berenbaum and Fred Skolnik, 2nd ed., vol. 1, Macmillan Reference USA, Detroit, 2007. p. 284.
Újszövetségi Szentírás. Görög eredetiből fordította és magyarázta P. Békés Gellért és P. Dalos Patrik. Szent Gellért Egyházi Kiadó – Szent Gellért Hittudományi Főiskola – Szent Jeromos Bibliatársulat, Szeged-Pannonhalma-Budapest, 1990. (tizenegyedik kiadás)
Vermes Géza: A kereszténység kezdetei. Názárettől Nikaiáig (Kr. u. 30 – 325). Ford. Nagy Mónika Zsuzsanna. Libri Kiadó Budapest, 2013.
2017-ben közöltem a II. Lajos legendás alkincstartója, Szerencsés (Fortunatus) Imre és a moneta nova című tanulmányomat, amelyben a legutolsó, több mint 40 évvel korábban megjelent összefoglalás után először vállalkoztam arra, hogy az 1521. évi pénzreform folyamatát, és annak kitalálóját, a hispániai szefárd származású gazdasági szakembert új szempontok megfogalmazásával mutassam be. Pénztörténeti eredményeimet a középkori és kora újkori magyar gazdaságtörténet megkerülhetetlen személyiségei egyetértéssel fogadták.
1509-es fametszet egy másik Fortunatusról
Ugyanakkor évek óta tapasztalhatjuk, hogy a Mohács-kérdés kapcsán megkezdődött a Hunyadiak érdemeinek relativizálása, és a Jagellók szerepének megszépítése. Mivel a költségvetési bevételek mértéke királyaink megítélése tekintetében kritikus kérdés, egyre másra jelennek meg olyan közlemények, amelyek a pénztörténet eredményeit figyelmen kívül hagyva kísérletet tesznek a királyi jövedelmek korábbiaktól eltérő és a Jagellók számára kedvező(bb) meghatározására, valamint az 1521. évi pénzreform átértékelésére.
Előadásomban az elmúlt évek kutatási eredményeinek bemutatása és ütköztetése mellett azt mutattam be, hogy mivel tud hozzájárulni a numizmatika a kérdéskör vizsgálatához.
A konferenciát megnyitja Dr. BÁBEL Balázs kalocsa–kecskeméti érsek és metropolita, múzeumigazgató
PLENÁRIS NYITÓELŐADÁS
10:00–10:45: dr. univ. TAKÁCS József: Az új numizmatikai becsüs szakképzésről
POSZTER KIÁLLÍTÁSMEGNYITÓ | Dr. RINGER ISTVÁN PhD
11:00–11:30:
KEREKES György Orosházi Nagy Gyula Területi Múzeum civil önkéntes: Bizánci érmék a közép avar korból a Maros-hátról
ANTONI Dániel MA hallgató: Pénzhamisítás nyomai a szarmata Barbarikumból, egy újonnan felfedezett lelőhely példáján
ANTONI Dániel MA hallgató – CZIBULKA Ákos Ferenczy Múzeumi Centrum–Közösségi Régészeti Egyesület civil önkéntes – CZERMAN Attila Ferenczy Múzeumi Centrum– Közösségi Régészeti Egyesület civil önkéntes: Egy kora római éremlelet a Barbarikumból
TAUSER Péter Ferenczy Múzeumi Centrum–Közösségi Régészeti Egyesület civil önkéntes – CZIBULKA Ákos Ferenczy Múzeumi Centrum–Közösségi Régészeti Egyesület civil önkéntes – CZERMAN Attila Ferenczy Múzeumi Centrum–Közösségi Régészeti Egyesület civil önkéntes – ANTONI Dániel MA hallgató: Modern kori pengőkből és fillérekből álló éremlelet Törtelről
KOVÁCS László Ferenczy Múzeumi Centrum–Közösségi Régészeti Egyesület civil önkéntes – VASTAGHNÉ KORMÁNY Zsuzsa Ferenczy Múzeumi Centrum–Közösségi Régészeti Egyesület civil önkéntes – TÓTH Béla Ferenczy Múzeumi Centrum–Közösségi Régészeti Egyesület civil önkéntes – NAGY Balázs MA: Modern kori fillérekből álló éremlelet Veresegyházáról
Dr. MRENKA Attila PhD: Rómaiak a patakparton – egy ismeretlen lelőhely műszeres kutatása
NUMIZMATIKAI WORKSHOP
11:35–11:55: GYARMATI Ferenc numizmatikai becsüs: Tárolási, gyűjteményezési lehetőségek a numizmatikában
ÚJKOR | SZEKCIÓELNÖK: Dr. RINGER ISTVÁN PhD
13:30–13:50: BALLA János MA: The numismatic collection of the Hungarian Piarists. From the period of the Reform Era to the War of Independence of 1848/49
13:50–14:10: DOMBAI István BA hallgató, numizmatikai becsüs: Minőség és minősítés
14:10–14:30: Vojtech HAMI MA: The honorary title of Hero of the Czechoslovak socialist Republic
14:30–14:50: SZABÓ Róbert MA: Évszázados örökségünk: a kalocsai gimnázium éremtára a kezdetektől napjainkig / Centuries of heritage: the medal collection of the high school of Kalocsa from its beginnings to the present day
14:50–15:10: SZABÓ Kristóf MA: A selection of numismatic volumes from the Klimo Library. Nova ed., emendata
15:10–15:30: hozzászólások, vita
2024. NOVEMBER 12. – ASTRICEUM ÉRSEKI MÚZEUM
ÓKOR ÉS KÖZÉPKOR | SZEKCIÓELNÖK: DR. KÁLNOKI- GYÖNGYÖSSY MÁRTON DSc
9:00–9:20: Dr. NAGY Balázs PhD – JÁSZBERÉNYI Mónika MA: Etnikai és keltezési kérdések néhány Pest vármegyei új lelőhely példáján az V. századi Barbarikumban
9:20–9:40: VARGA Máté MA – Dr. K. NÉMETH András PhD: Harald Hardråde norvég király érméje a középkori Kesztölcről és a 11. századi pénzforgalom a Dél-Dunántúlon
9:40–10:00: STEUER István (Jász Múzeum, régész asszisztens): A Jászágó – Benedek-dűlői éremlelet
10:00–10:20: Dr. NOVÁK Ádám PhD – VÉBER Zoltán MA: Szepes pénzei – Egy elpusztult középkori falu Debrecen határában / Medieval Wealth of Szepes – Coin Discoveries from a Ruined Village
10:20–10:40: GYŐRINÉ FOGARASI Katalin MA: Az alamizsnás erszényektől a futártárcákig
10:40–11:00: hozzászólások, vita
KORA ÚJKOR | SZEKCIÓELNÖK: Dr. NAGY BALÁZS PhD
11:20–11:40: Dr. KÁLNOKI-GYÖNGYÖSSY Márton DSc: Georg Emmerich szentföldi útjának numizmatikai „utóhatásai”
11:40–12:00: GÁLVÖLGYI Orsolya MA: Középkori és újkori éremleletanyag a Bem tér 3. – Feketesas utca 4. szám alatti lelőhelyről
12:00–12:20: hozzászólások, vita
ZÁRSZÓ
12:20:
Dr. KÁLNOKI-GYÖNGYÖSSY Márton DSc habilitált egyetemi docens (NKE Nemeskürty István Tanárképző Kar)
ASTRICEUM ÉRSEKI MÚZEUM – Kiállítás megnyitó
13:00: Feltárás és emlékezet a numizmatika tükrében: Az Érsekség történeti emlékezete az éremábrázolásokban (1526–1683) / Erszényleletek a Főszékesegyház feltárásából (1000–1800)
A kiállítást megnyitja: Dr. LATORCAI Csaba PhD közigazgatási és területfejlesztési miniszterhelyettes (Közigazgatási és Területfejlesztési Minisztérium)
A Debreceni Egyetem Bölcsészettudományi Doktori Tanácsa
ezúton tisztelettel meghívja Önt
Nagy Balázs:
„A mohácsi éremleletek (I., II., Pécsi közi) és az azonos korú leletegyüttesek az 1526. évi események tükrében (1526. augusztus 29. – 1526. október 10.)” című PhD-értekezésének nyilvános vitájára.
Az értekezés témavezetője: Dr. Kálnoki-Gyöngyössy Márton DSc, habilitált egyetemi docens
A nyilvános vitára a történelemtudományok tudományágban kerül sor.
A védés időpontja: 2024. X. 25. 10:30
A védés helye: DE Történelmi Intézet Könyvtára (Főépület, 3. emelet, 316. terem)
A hatodik alkalommal megrendezésre kerülő Fiatal Numizmaták Konferenciájának (FNK) ezúttal a kalocsai érsekség, az Astriceum Érseki Múzeum ad otthont.
Az FNK célja egyrészt tematikus megnyilatkozási felületet nyújtani a pályájuk elején járó kutatóknak, másrészt elősegíteni az ígéretes tehetségek szakmai fejlődését. Célja továbbá az is, hogy a legújabb kutatási eredmények minél szélesebb körben váljanak ismertté és alkalmazottá.
A konferencia fővédnökei: Dr. Latorcai Csaba közigazgatási és területfejlesztési miniszterhelyettes Dr. Bábel Balázs kalocsa-kecskeméti érsek és metropolita, múzeumigazgató
A konferencia időpontja: 2024. november 11–12. (hétfő–kedd)
A konferencia helyszíne: Astriceum Érseki Múzeum, Konferenciaterem (6300 Kalocsa, Szentháromság tér 2–3.)
Előadói szekció: Az FNK előadója lehet bármely bölcsész, aki tudományosan megalapozott numizmatikai kutatásokkal foglalkozik, elvégezte legalább az alapképzést (BA) vagy hat félévet sikeresen abszolvált osztatlan és/vagy tanár szakos képzésben, és a konferencia időpontjáig 40. életévét még nem töltötte be. Jelentkezni jelentkezési lap kitöltésével és az előadás absztraktjának megküldésével lehet. A szekcióelnökökből álló eseti bizottság, a fentiekben meghatározott kitételektől az előadás megalapozott tudományos jelentőségére hivatkozva eltekinthet.
A konferencia nyelve: az absztraktokat és a vetített prezentációkat (ppt) angol nyelven kell elkészíteni, az előadás magyar, angol és német nyelven is megtartható.
Az előadókat kérjük, hogy az angol nyelvű absztraktjuk mellé küldjenek egy olyan képet a fiatalnumizmatikusok@gmail.com email címre, ami az előadásuk témáját a leginkább körvonalazza.
A konferencia tervezett szekciói: 1. A pénzverés kezdetétől a magyar államalapítás koráig (1000-ig), 2. A magyar államalapítás korától a késő középkor végéig (1000–1526), 3. Kora újkor (1526–1711), 4. Újkor (1711 után)
A konferencia előadásainak szerkesztett változatát nyomtatott kötet formájában tervezzük megjelentetni.
Poszter szekció: A Fiatal Numizmaták Konferenciája az elmúlt évek hagyományaihoz híven idén is lehetőséget biztosítunk a múzeumbarát civil önkénteseknek, hogy az általuk talált éremtani, vagy éremtani kapcsolódással bíró kiemelkedő jelentőséggel bíró leleteket poszter formájában bemutassák. Ezzel a közös célunk, hogy az általuk talált legfrissebb, és általában közöletlen numizmatikai szakanyagok létezése bekerülhessen a tudományos köztudatba. Poszterrel minden olyan civil önkéntes jelentkezhet, aki valamelyik magyarországi múzeummal együttműködésben van. A poszterek lehetőleg minden esetben tartalmazzák, hogy a bemutatott numizmatikai lelet melyik múzeum gyűjteményét gyarapítja.
Poszter követelmények: Méret, tájolás: A0 álló elrendezés (841 × 1189 mm) Ajánlott betűméretek: Cím: 46 pt; Szerzők: 42 pt; Törzsszöveg: 36 pt. Betűstílus: Times New Roman A poszter nyelve lehet magyar, angol, vagy német.
Még tavasszal kaptam az értesítést, hogy a Magyar Éremgyűjtők Egyesületének Küldöttgyűlése szakmai és tudományos tevékenységemet – „az egyesület, a magyar numizmatika és közművelődés érdekében kifejtett áldozatos munkát” – a Széchényi Ferenc Jutaloméremmel ismerte el. A díjat ma vehettem át az Angyalföldi József Attila Művelődési Házban (az egykori Rákosi Mátyás Kultúrotthonban) megrendezett nemzetközi numizmatikai börzén.
A laudációban kiemelték, hogy „évek óta szervezi a … Fiatal Numizmaták Konferenciáit”, „numizmatikai továbbképzésekhez oktatási anyagokat készít, előadásokat tart”, valamint lefektette az alapjait a 2022-ben indult numizmatikai becsüs iskolának”. Az átadáson elhangzott szóbeli indoklás szerint a díjjal a küldöttgyűlés a „régész, történész, közigazgatás-tudós” támogató munkáját köszöni meg.
Az elismerés azért is esett olyan jól, mert egy olyan közösségtől kaptam, amelynek nem voltam tagja. Bár éremgyűjtő nem leszek, de időközben csatlakoztam hozzájuk, és hivatalosan is beléptem a tagok közé.
1494-ben Borsvai Benedek mester, királyi jogügyi igazgató megjelent Kolozsvárott Losonci László és Drágfi Bertalan erdélyi vajdák előtt, és II. Ulászló király (1490–1516) nevében panaszt tett. A király tudomására jutott ugyanis, hogy 1492-ben Szászsebes (ma: Sebeș, Románia) közelében aranyásók kutattak egy „régi és elhagyott város helyén”, és kincset (magnus thesaurus puri auri in moneta…) találtak. Minderről a két vajda által kibocsátott, vizsgálatot elrendelő parancslevélből értesülünk, így az eset további körülményeit is rekonstruálni tudjuk. Bár a szöveg azt hangsúlyozza, hogy az aranymosók (aurilavatores) a kincset véletlenül találták meg (azaz a kincs ottlétéről nem tudtak), de nyilvánvalóan szándékosan kutattak (aranymosókról lévén szó vélhetőleg egy patakmederben). Amit pedig a kincsről tudunk: „tiszta viaszba volt teljesen beburkolva és a földben elrejtve”, valamint „kétoldalú, nagyobb és kisebb színarany pénzekből állt”. A leírás alapján az érméket — Entz Géza véleményével egyetértve — antik pénzekként (Lüszimakhosz-aranyakként) azonosíthatjuk, hiszen ha középkori pénzek lettek volna, akkor azokat pontosabb meghatározással írták volna le (például a moneta szó helyett minden bizonnyal a florenus szerepelne).
Lüszimakhosz trák király (Kr.e. 304-281 ) aranypénzének (stater) előlapja: Nagy Sándor profilképe
A kincsre rögtön felfigyelt Báthori István erdélyi vajda, és lefoglalta a maga számára, míg az aranymosók csak a viaszburkolatot tarthatták meg maguknak. A vajda halála (1493) után a kincs testvéréhez, Andráshoz került, ekkor juthatott a király tudomására, aki Borsvai Benedeket bízta meg a kincs megszerzésével, és az eljárás lefolytatásával, a vajdák megkeresésével; azzal az indokolással, hogy „mindenfajta kincs a Magyarország ősi és megerősített törvénye és szokásjoga alapján előbb említett Király urunkat illeti, és Őfelsége kincstárába beszolgáltatandó”. A tényállást a vajdák sem vitatták, a Báthoriak törvényellenes eljárása miatt utasították a kolozsmonostori konventet a szükséges vizsgálat lefolytatására. Ennek eredményéről nincs, de a kincs további sorsáról van tudomásunk.
Lüszimakhosz trák király (Kr.e. 304-281 ) aranypénzének (stater) hátlapja: Pallas Athéné, jobb kezében Nikét, a győzelem istennőjét tartja; a felirat viszont Lüszimakhoszt nevesíti
Báthori András feltehetőleg nem adta ki a kincset, mert 1503-ban, amikor két familiárisa kifosztotta a nyírbátori családi kincstárat, és Lengyelországba akartak szökni, de a Báthoriak emberei Bártfánál utolérték őket: a várossal folytatott levelezésben, az ellopott értékek részeként szerepel „a néhai Dárius király 762 aranyforintja” és „98 régi pénz” (antiqua moneta). Ez nyilván csak a kincs töredéke lehetett, mert alaposnak tűnik a feltételezés, hogy a Báthoriak az újabb történeti irodalom által „szászsebesi kincs”-nek nevezett leletből fedezték nyírbátori építkezéseiket.
Szászváros főtere a 19. században (Ludwig Rohbock)
A dák királyok kincseinek javát, amelyet a Sargetia azaz Sztrigy-patak medrében rejtettek el, egy dák főember — Bikilis — árulása nyomán még Kr. u. 106-ban megtalálták a rómaiak, és elhurcolták, hogy saját céljaikra használják fel. A másfél évezreddel később a rómaiak által el nem vitt kincsekből a Báthoriak részesedtek, de a lelőhely valójában a Szászvároshoz közeli romváros (Sarmizegetusa) lehetett. Miért beszélünk akkor szászsebesi kincsről? Könnyen lehet, hogy a lelőhelyet a Báthoriak vagy a találók akarták eltitkolni a később folytatható eredményes kutatások reményében. Ugyanakkor az viszont ténykérdés, hogy Báthori István 1492. júliusában Szászsebesen tartózkodott, akárhol is találták a kincset, azt a nagyhatalmú vajda nyilván aktuális tartózkodási helyére vitette volna.
Eredetileg a pályázat érvényes lezárulta után terveztem a szentendrei Ferenczy Múzeumi Centrum igazgatói állásának betöltésére kiírt pályázati felhívásra beadott pályamunkámat közzé tenni. A napok óta a közösségi térben zajló vita okán viszont úgy döntöttem, hogy ezt előbb megteszem.
Június 13-án egy tíztagú „szakmai” véleményező bizottság ülésére voltam hivatalos. Az ott tapasztaltak után június 16-án e-mailben megküldött részletes és indokolt észrevételeket terjesztettem elő a város polgármesterének a kapcsolattartásra megadott e-mailcímen. Levelemet az olvasási visszaigazolás és a beérkezést megerősítő rövid, szöveges e-mail szerint június 19-én, tehát a beérkezést követő harmadik (!) napon olvasták.
Ebben a levélben arra hívtam fel a figyelmet, hogy a vonatkozó jogszabály (A kulturális intézményben foglalkoztatottak munkaköreiről és foglalkoztatási követelményeiről, az intézményvezetői pályázat lefolytatásának rendjéről, valamint egyes kulturális tárgyú rendeletek módosításáról szóló 39/2020. (X. 30.) EMMI rendelet) szerint a szakmai véleményező bizottság minden tagjának a kulturális intézmény alapfeladatait (ez ebben az esetben: múzeumi tevékenység) érintően szakértelemmel kell rendelkeznie. Az általam az ülésen megismert végleges tagnévsor alapján kijelenthető, hogy a tagok többsége (álláspontom szerint 7 fő) ilyen szakértelemmel nyilvánvalóan nem rendelkezik. Azt is rögzítettem továbbá, hogy miután nyilatkoztattak arról, hogy zárt ülést kérek, öt perccel később felszólítottak, hogy járuljak hozzá mégis a nyílt ülés megtartásához, majd ezt követően a bizottság hol zárt, hol nyílt ülést tartott (esetemben zárt ülésre került sor). Álláspontom szerint ez sérti a pályázók közötti esélyegyenlőséget, hiszen egyes pályázók támogatói időnként jelen lehettek a teremben. Végezetül legnagyobb megdöbbenésemre elmulasztották azt vizsgálni, hogy az adott pályázó és a „szakmai” bizottság tagjai között áll-e fenn az elfogulatlanságot veszélyeztető összeférhetetlenség. Az én esetemben ezt a szempontot láthatóan nem vizsgálták, erről nem nyilatkoztattak (okkal írom, hogy kellett volna), vélelmezem, hogy erre más pályázó esetében sem került sor. Levelemben – mivel idő erre bőven lett volna – javasoltam, hogy az előbbi helyett hívjanak össze a jogszabályoknak megfelelő szakmai véleményező bizottságot, amelynek az ülésére nyilvánvalóan elmentem volna. Nem engem minősít, hogy erre a levélre mind a mai napig nem kaptam érdemi választ.
A jelen pályázati eljárást megelőző pályázati eljárás furcsaságairól sok szó esik a már említett vitában. Egy közmeghallgatáson és utána újságcikkekben merült fel, hogy az ezt megelőző pályázati eljárás során meg egy plágiumoktól fertőzött pályázati mű alapján választották ki az intézmény vezetőjét. Mindent elárul, hogy tudomásom szerint nem indult vizsgálat ennek igazolására vagy cáfolatára (erről vizsgálati jelentést nem tettek közzé), és ha beigazolódik, annak felderítésére, hogy az akkor létrehozott szakmai véleményező bizottság, amelynek többek között a pályamű szövegének, „sajátkezűségének” vizsgálata is a feladata volt (lett volna), ezt miért nem vette észre, és az egyes tagoknak ebben mi a felelőssége. Most abba aztán végképp ne menjünk bele, hogy legalábbis nem illendő később egy szakmai véleményező bizottságba olyan tagot felkérni, aki korábban részt vett már egy olyan bizottság munkájában, amely támogatólag továbbengedett egy plágiumfertőzött pályaművet… Mindent elárul az is, hogy kérdésemre világosan kiderült, a jelenlegi pályázati eljárásban sem végeztek plágiumszűrést.
Szeretném azt is rögzíteni, hogy hiába kértem, arra sem kaptam lehetőséget, hogy pályázatomat a múzeumi kollektívával megismertessem, a munkatársak esetleges kérdéseire feleljek.
A jelenleg folyó alpári diskurzus, illetve a múzeumigazgatói pályázatok lebonyolításának anomáliái azt jelzik, hogy a jobb sorsa érdemes Duna-parti kisváros súlyos morális és intellektuális válságba süllyedt.
A pályázat kapcsán további mondanivalóm nincs, az általam készült pályamű az alábbiakban olvasható:
