A keleti nomádok szőnyegeinek mesés világa

A Közel-Kelet és Közép-Ázsia nomád népeinek hagyományos díszítésű és ősi módszerekkel készült szőnyegei az utóbbi évtizedekben kerültek a kutatás homlokterébe. Bár a korábbi szakmunkák is foglalkoztak velük, a rájuk vonatkozó ismeretanyag csekélyebb és meglehetősen ellentmondásos volt. A kutatás mindmáig adós már annak a kérdésnek a megválaszolásával is, hogy a szőnyegcsomózás technikája hol alakult ki: luxuskívánalmaknak megfelelően, városi környezetben vagy a nomádok körében, kifejezetten kényelmi szempontok (a hideg elleni védelem) figyelembe vételével.

Ez a kérdés a tyúk és a tojás eredetét boncolgató felvetésre emlékeztet, és megválaszolására körülbelül ugyanannyi esélyt adhatunk. Megalapozott válasz megfogalmazását az sem teszi egyszerűbbé, hogy a ma ismert legkorábbi csomózott szőnyeg (a „paziriki szőnyeg”, Kr. e. 5. század) nyilvánvalóan városi környezetben készült, ám éppenséggel nomádok használták. Csomózott keleti szőnyegek az évezredek folyamán egyaránt készültek nomád, félnomád, falusi és városi környezetben, sőt sokszor uralkodói alapítású manufaktúrákban.

A kiváló szőnyegkereskedő és szőnyegtörténész, James Opie ezekből a peremfeltételekből kényszerült kiindulni, amikor nem kisebb feladatra vállalkozott, mint az említett térség (azaz Irán, Afganisztán, Törökország, a Kaukázus és Nyugat-Turkesztán) nomád, félnomád és falusi (ahogy az angolszász szakirodalom nevezi: „törzsi”) szőnyegeinek tudományos vizsgálatára. Érdeklődésének középpontjában a csomózott szőnyegek állnak, de időről időre felbukkannak gyönyörűséges szövött szőnyegek (pl. kilimek) is.

James Opie adatgazdag könyve nemcsak a nomád szőnyegcsomózás története, hanem részletes vezérfonal, „anyagismereti” útmutató a nomád szőnyegek világába – a szerző hatalmas tudását a „terepen”: a szőnyegkereskedelemben, valamint bazárok és a törzsi szőnyegcsomózók személye felkeresése révén szerezte meg. A mű forgatásával megismerhetjük az egyes vidékek és törzsek fonalfestési, szőnyegszövési és -csomózási hagyományait, az általuk alkalmazott mintakincset, valamint annak eredetét. James Opie ugyanis nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy az egyes motívumok párhuzamait a régészeti és művészettörténeti anyag vizsgálatával feltárja. Már műve elején ezzel a szemlélettel fut neki a “paziriki szőnyeg” – szőnyegtörténeti munkákban „kötelező” – kérdésének is, de rögtön felzárkózik az újabb angolszász irodalom megállapításaihoz, amely a motívumokat egészen a perszepoliszi palotáig vezeti, de a készítési helyet Perszepolisz és Pazirik között félúton, valamelyik oázisvárosban véli megtalálni…

A számtalan színes fényképpel illusztrált, adatgazdag monográfia először 1992-ben jelent meg, 2016-os újrakiadása (valójában utánnyomása) viszont nagyon is indokolt volt, mivel nem hiányozhat a szőnyeggyűjtők és a szőnyegek iránt érdeklődő történészek és művészettörténészek könyvtáraiból.

James Opie: Tribal Rugs: A Complete Guide to Nomadic and Village Carpets. Echo Point Books & Media, 2016., 330 p., ill. ISBN 978-1626546134 (második kiadás)

Új segédlet a bizánci pénzek meghatározásához

A Római Birodalomból kinővő Bizánci Birodalom pénzei még sokáig megőrizték római jellegüket. Bár I. Anastasios (491–518) 498-as pénzreformjától beszélünk önálló bizánci pénzverésről (a korábbi érméket a Kelet-Római Birodalom kibocsátásaiként szokás értékelni), az elszakadás a mintáktól több évszázados folyamat volt. Nem véletlen, hogy a bizánci numizmatika sokáig az ókori numizmatika egyik ága volt, a középkorba történő „befogadása” valójában újabb keletű.

Ezer év a pénztörténetben is nagy idő. Ez alatt a bizánci pénzverés – a hagyományok megőrzése mellett – folyamatosan változott. A teljes pénzverési folyamat áttekintése pusztán az eddig kiadott gyűjteményi katalógusok alapján embert próbáló feladat. Prue Morgan Fitts a bizánci pénzek gyűjtői számára éppen ezért kívánt olyan vezérfonalul használható könyvet összeállítani, amely a Bizánci Birodalom pénzverését és érméit szakszerű kommentárokkal mutatja be I. Anastasios-tól XI. Kónstantinig (1448–1453). Előre kell az is bocsátani, hogy a tárgyalt anyag nem terjed ki az inkább pénzforgalmi jelentőségű, de nem bizánci kibocsátású veretekre: az egykori Nyugat-Római Birodalom területéről származó aranypénzekre, az arab-bizánci határterületeken vert érmékre, vagy a kisázsiai török és más utódállamok hasonló éremképű és kivitelezésű érméire, utánvereteire. Mondhatnánk, hogy ez valójában nem is tudományos könyv, hiszen új eredményeket nem tartalmaz, hanem csak az érmék azonosítására szolgáló, gyorsan fellapozható, a numizmatika hagyományos időrendjét követő, összefoglaló jellegű referencia munka. A gyűjtők és a kutatók számára értéke azonban éppen ebben rejtezik!

A bevezető részeket követő ikonográfiai fejezetek után a szerző táblázatos formában mutatja be táblázatos a bizánci arany, az ezüst- és a bronzpénzverést, az egyes pénznemeket, az éremképek leírásával, súlyadatokkal (a bronzok esetében csak időnként ad meg súlyadatokat). Ezt egy újabb tematikus egység követi: az egyes uralkodók által kibocsátott pénznemeket közlő táblázatok. Felesleges is hangsúlyozni, hogy ez mennyire fontos, hiszen nemcsak a gyűjtő, hanem a kutató, az érdeklődő is könnyen át tudja tekinteni egy-egy császár pénzverési tevékenységét. Fontos kiemelni, hogy a birodalom legnagyobb kiterjedésekor (VI. század) működött egyszerre a legtöbb pénzverőház: szám szerint 15, de összességében az ezer év alatt 29 bizánci pénzverdével számolhatunk.

A sajátos spirálos kötés a kötet munkafüzet jellegét, de egyúttal a gyűjtői tevékenység során könnyebb használhatóságát erősíti. Fitts művének tanulmányozása – informatív jellege okán – nemcsak a bizánci pénzek gyűjtői számára, hanem a bizánci pénztörténet iránt érdeklődő kutatóknak is ajánlott.



Prue Morgan Fitts: The Beginner’s Guide to Identifying Byzantine Coins. Spink, London, 2015. , 136 p., ill., ISBN 978-1-907427-55-8

Az Aranygyapjú lovagjai Barcelonában

A barcelonai székesegyház 2019-ben emlékezett meg V. Károly német-római császárrá választásának ötszázadik évfordulójáról. Az eseménysort számtalan rendezvény és kiadvány kísérte, utóbbiak közül egy, az Aranygyapjas Rend rendi káptalanjának Barcelonában tartott 1519-es ülésével, és különösen is a székesegyházi stallummal, pontosabban annak ezen alkalomból festett címereivel foglalkozik. A kiadvány szerzője a rend történetének összefoglalásakor, valamint a stallum címereinek leírásakor a káptalani levéltárban őrzött, 17. századi kódexre is támaszkodhatott, így elsődleges forrásfeltárást is végzett. A kézirat azért is fontos, mert a rendi káptalan ülésének továbbélő helyi hagyományát dokumentálja.

Pere Molas Ribalta tanulmánya után a kiadványban egyenként megtalálhatjuk a székesegyházi stallum címereit, fényképpel, illetve külön ábrán azt is, hogy a stallum melyik részén található a címer, így rögtön az ülésrend is megismerhető. Minden címer esetében olvashatjuk a címer tulajdonosának nevét, rangját, illetve egy-egy fontosabb életeseményét. A sorrend is informatív, ugyanis az egyes címerek tulajdonosaik rendbe történt fölvételének sorrendjében követik egymást (1481, 1491, 1501, 1505, 1516, 1519). Számunkra különösen is érdekes a tragikus sorsú, fiatal magyar királynak a rendi hierarchiában előkelő helyre festett címere.

A stallumra festett négyelt címerpajzs első és negyedik mezejében a vágások (Magyarország), második és harmadik mezejében piros mezőben ezüst oroszlán (Csehország) látható. A szívpajzsban piros mezőben kiterjesztett szárnyú ezüst sas (Jagelló-címer) van. A címerpajzsot – ahogy minden rendtag itt megfestett címere esetében – az Aranygyapjas Rend jelvénnyel ékesített lánca keretezi.

Miksa császár már viszonylag korán, tíz éves korában felvette Lajost az Aranygyapjas Rend tagjainak sorába, az 1519-es barcelonai rendi káptalanon pedig, a székesegyházban a császár címere után kiemelt, a harmadik helyre került a cseh és magyar király címere: a stallum bal oldalán Miksa császáré mellett I. Ferenc, francia király, majd II. Lajos, magyar és cseh király címerét láthatjuk.

Az Aranygyapjas Rendet 1429-ben Burgundia és Brabant hercege, Jó Fülöp alapította. A Valois-család egyik ágából származó hercegek fővárosukból, Dijonból, Burgundián kívül a mai Belgium, Hollandia és Luxemburg területére is kiterjeszkedő országot irányítottak. A szerző a rend előtörténetének tárgyalásakor – helyesen – fontosnak tartotta áttekinteni a különböző (egyházi) lovagrendek történetét, majd mindezt átvezetni a késő középkorban a keresztes hadjáratok eszméjének újraéledéséhez. Ez az ideológia az újabb, immáron világi lovagrendek alapításában öltött testet: a legkorábbi a III. Edward által, még a 14. században alapított Térdszalag Rend (1348), a folyamat végét pedig a francia királyok által alapított Szent Mihály Rend (1469) jelzi. (Kicsit szomorúan kell megjegyeznünk, hogy a két magyarországi világi lovagrend: a Szent György (1326) és a Sárkány Rend (1408) a kiadványban – vitathatatlan jelentőségük ellenére – nem kapnak említést, holott a Szent György Rend alapítása megelőzi a Térdszalag Rendét).

Mindezekkel együtt a barcelonai kiadvány nemcsak magyar vonatkozásai okán, hanem más szempontból is az Aranygyapjas Rend érdekes időszakát mutatja be.

Pere Molas Ribalta: El capítol del Toisó d’Or a la Catedral de Barcelona (1519). (Sedes Europae. 1519–2019. 2.) Barcelona, Catedral de Barcelona, 2019., 51 p., ill., ISBN 978-84-09-12272-1

Az évszámokkal keltezett középkori pénzekről

A középkori pénzeken az évszámmal történő keltezés viszonylag későn jelent meg, és korántsem volt általános. Nem véletlen, hogy az európai numizmatikai kutatás korábban nem szentelt túl nagy figyelmet a témának. Meglepő módon így az évszámos középkori európai pénzekkel kapcsolatos tudásunkat három amerikai kutatónak köszönhetjük. Most a harmadik szerző által írt munka második kiadás rövid ismertetésére vállalkoznék.

Albert Frey és David Cervin után ugyanis Robert A. Levinson vállalkozott arra, hogy az 1234–1500 közötti európai évszámos pénzeket megvizsgálja: műve először 2007-ben, majd 2019-ben jelent meg. Bevezetésként rögtön fel is kell hívnom egy módszertani problémára a figyelmet, nevezetesen, hogy tárgykörét Levinson sajátosan határolja le: katalógusában az előbb említett szerzőkhöz hasonlóan ő sem tér ki azokra az európai, illetve a keresztesek által a Szentföldön kibocsátott, ám arab feliratot viselő érmékre, amelyek szintén tartalmaznak évszámot (ezekről viszont egy külön függelékben olvashatunk).

Levinson könyvének első kiadását 27 év gyűjtőmunka előzte meg, eleinte kifejezetten azokra a pénzérmékre koncentrált, amelyek kimaradtak Frey katalógusából. Végül összesen 1250 típust és altípust sikerült összeszednie (egy típus egy adott dátumhoz kapcsolható meghatározott névértékű veret, amelyet egy állam vagy egy uralkodó adott ki, míg az altípus ennek változata). A második kiadás ehhez képest 130 újabb típussal gyarapodott, illetve módosultak egyes meghatározások, valamint a fényképanyag is.

Levinson műve számos ponton finomítja az európai numizmatikában eddig élt közmegegyezést az évszámos pénzek egyes európai országok pénzverésében történt megjelenéséről. A kutatás már régen felismerte, hogy az első évszámos pénzt a dániai Roskilde püspöke bocsátotta ki 1234-ben. Az elmúlt száz év kutatásainak köszönhetően már az is tudható például, hogy az évszámos pénzek franciaországi megjelenése is hamarabb történt, mint azt a korábbi kutatás Frey nyomán állította, igaz, az első évszámok tartományi vereteken jelentek meg: Lotharingia (1491), Bretagne (1492). Észak-Itáliában is vertek már a 15. század végén évszámos pénzeket: Forli (1480), Bologna (1494), Milánó (1497). Ami különös, hogy 1500-ban már maga a Pápaság is bocsátott ki évszámmal keltezett pénzt (háromszoros aranyforintot), ebben minden bizonnyal szerepet játszott az is, hogy a kibocsátás évét az egyház szentévnek minősítette. Ez a pápai évszámos pénzkibocsátás azonban ekkor még epizódszerű volt.

Levinson korpuszának második kiadásával a gyűjtők és a kutatók, sőt a numizmatika iránt érdeklődők olyan, megkerülhetetlen kézikönyvet vehetnek kézbe, amely nélkül a középkori évszámos pénzek vizsgálata ma már nem lehetséges. A gondosan összeállított és igényesen kivitelezett katalógus nem hiányozhat(na) egyetlen pénztörténeti gyűjtőkörű szakkönyvtár polcairól sem.

Robert A. Levinson: The Early Dated Coins of Europe 1234–1500. An Illustrated Catalogue and Guide to Dated Medieval Coinage. Second edition. Coin & Currency Institute, Williston, 2019., 330 p., ill., ISBN 978-087184-601-3

Új szakkönyv a muszlim pénzek gyűjtői számára

A muszlim pénzek iránti gyűjtői érdeklődés újabb keletű, mint az ókori vagy a középkori keresztény érmékkel kapcsolatos több évszázada megmutatkozó gyűjtőszenvedély. Az alapvető kézikönyvek is jóval később születtek meg, viszont napjainkra a nagyobb (köz)gyűjtemények feldolgozása mellett fokozatosan alakultak ki szép számmal kisebb magángyűjtemények, amelyek fejlesztése már kifejezetten jól kezelhető és áttekinthető, informatív, a nagy gyűjteményi katalógusok eredményeit hasznosító szakkönyvek nélkül elképzelhetetlen.

Tim Wilkes komoly tapasztalattal rendelkezik a muszlim pénzek műtárgypiacán. Egyrészt épített a nagy összefoglaló munkákra, gyűjteményi katalógusokra, másrészt összegezte a muszlim pénzekkel kapcsolatos műtárgypiaci folyamatokat: munkájába a leggyakoribb típusokat vette fel, és ezeknek a leggyakrabban forgó, de nagyon szép (’very fine’), vagy szép (’fine’) minőségű példányaihoz kapcsolható becsértéket ad meg. Anyagát történeti időrendben, a politikai földrajz keretei között közli, a gépi pénzverés megjelenéséig ténylegesen a teljes muszlim pénzverés összefoglalójának tekinthető: az Ibériai-félszigettől kiindulva egészen Délkelet-Ázsiáig hatalmas területet fed le.

Az első kötet a „középkori”, a második a „kora újkori” muszlim pénzek katalógusa. Az idézőjelekkel arra szeretnék utalni, hogy a korszakolás meglehetősen önkényesre sikeredett, pl. a teljes oszmán pénzverés a második kötetbe került, miközben annak 14. századi kezdetei, majd 15. század végén tapasztalható kiteljesedése nagyon is a középkorba utalnák az első kétszáz év oszmán uralkodóinak pénzverését (mindeközben a kortárs mamelukok egyiptomi pénzverése a középkori kötetben szerepel). Azzal viszont már nyilvánvalóan egyet kell értenünk, hogy a Szafavidák pénzverése a perzsa pénzverés kora újkori szakaszába sorolódik, ahogy a mogul kori indiai pénzverés sem tekinthető középkorinak, ezért helyesen a második kötetben található.

A Wilkes-katalógus az egyes kibocsátók érméi kapcsán feltünteti a pénznemet, az érme anyagát, valamint a – legtöbb esetben – fényképét és dollárban meghatározott becsértékét. A kiváló minőségű fényképek nagyobbrészt saját éremkereskedői működéséből, valamint nagyobb köz- és magángyűjteményekből (pl. Ashmolean Museum, Oxford) származnak. A szerző nem törekedett részletes numizmatikai leírás közlésére, de erre nincs is szükség, hiszen az érdeklődő gyűjtő azt megtalálja az egyes politikai földrajzi egységek kapcsán gondosan feltüntetett alapvető szakirodalmi munkákban. Ezáltal a katalógus könnyebben áttekinthető maradt, ezért az elkövetkező évtizedekben a különböző muszlim pénzeket gyűjtők számára gyakran használt referenciamunka lesz.

Tim Wilkes: Islamic Coins and Their Values.

Volume 1.: The Mediaeval Period. Spink, London, 2015., 285 p., ill., ISBN 978-1-907427-49-7

Volume 2.: The Early Modern Period. Spink, London, 2017., 142 p., ill., ISBN 978-1-907427-62-6

Numophylacium (kis magyar gyűjteménytörténet)

Az éremgyűjteményeket a 18. században gyakran ’numophylacium’-nak nevezték, mivel az első hazai gyűjtemények 18. századiak, fontosnak tartom ennek az elnevezésnek a megőrzését, annál is inkább, mert az alább ismertetendő gyűjtemények többségének hajdanán ez volt a „besorolása”. Összefoglalásomban a magyar numizmatika négy alapgyűjteményét szeretném bemutatni: mind a négy gyűjtemény a teljesség igényével gyűjtötte/gyűjti a magyar pénztörténet emlékeit. Hely hiányában nem tudok kitérni a vidéki múzeumok szépen gyarapodó, de teljes körűnek nem mondható éremgyűjteményeire, ezt később, másik bejegyzésben szeretném megtenni.

Hazánk legrégebbi numizmatikai kollekciója az ELTE Éremgyűjteménye: 1753-ban jött létre, a nagyszombati jezsuita rendház gyűjteményeként, majd a jezsuita rend feloszlatása után a nagyszombati egyetem birtokába került, amelynek jogutódja mind a mai napig gondosan őrzi. A tanulmányi célra létrehozott gyűjtemény gyűjtőköre egyetemes, nemcsak a magyar pénzverés emlékeit gyűjtötte, hanem a magyar földből előkerülő ókori, középkori és újkori pénzérméket is. A mintegy 20 ezer darabos gyűjtemény belső arányainak köszönhetően ma is nagyon hasznos segédeszköz a pénztörténet oktatásában. A 19. században külön emlékérem-gyűjtemény alakult ki a professzori hagyatékoknak köszönhetően.

Jellegzetes kolostori éremgyűjtemény jött létre Pannonhalmán, a Bencés Főapátságban. A kollekció 1775-ös megalapítása óta többször komoly veszteségeket szenvedett el, ennek ellenére anyaga még ma is kiemelkedőnek mondható. Gyarapodásához nagyban hozzájárult, hogy a kegyérmek mellett a bencés rend egykori birtokain előkerült éremleletek rendszerint Pannonhalmára kerültek, végleges őrzési helyük pedig a Főkönyvtár numizmatikai terme lett. Kevés kivételtől eltekintve azonban a proveniencia vonatkozásában nem rendelkezünk eredeti dokumentumokkal. A mintegy 20 ezer darabos gyűjtemény modern szempontú feldolgozása jelenleg is zajlik.

Az 1802-ben megalapított Magyar Nemzeti Múzeum Éremtára a magyar numizmatika zászlóshajója, legfontosabb szellemi műhelye. A Széchényi Ferenc gróf 18. századi magánkollekciójából kinőtt tár gyűjtőköre ma már egyetemes, az ott őrzött anyag minőségileg és mennyiségileg messze az egyik legkiemelkedőbb az egész Kárpát-medencében, de talán a tágabb térségben is. A mintegy 350 ezer darabos éremtár felöleli a teljes egyetemes pénztörténetet, jelentős emlékérem-, jelvény- és kitüntetésgyűjteménnyel rendelkezik. Ez a minden szempontból kiemelkedő anyag rendszeresen megmutatkozik hazai és nemzetközi időszaki kiállításokon. A Nemzeti Múzeumnak állandó numizmatikai kiállítása nincs, de a történeti kiállításban számos numizmatikai tárgy látható. Az Éremtár, amely a múzeum egyik alapgyűjteménye, jó példa arra, hogy egy eredetileg provinciális gyűjtőkörű gyűjtemény évszázadok során univerzálissá, egyetemes gyűjtőkörűvé válhat.

Magyar Nemzeti Bank Bankjegy- és Éremgyűjteménye 1946-ban jött létre a külföldi jegybankok példáját követve: régi pénzek szervezett őrzésére. Hivatalosan 1974-ben vált múzeummá, 1986-ban szakmúzeumi besorolást kapott. Célja a pénzeszközök történeti fejlődésének dokumentálása, kutatása, feldolgozása lett. Anyagát eleinte időszaki kiállításokon, később egy szerény állandó kiállítás keretében mutatta be, majd a 2000-es évek elején — a mintegy 60 ezer darabos gyűjteményre támaszkodva — létrejött az MNB Látogatóközpontjában egy látványos és a korábbiakhoz képest monumentális pénz- és banktörténeti kiállítás. A 2010-es évek elején koncepcióváltás következtében a látogatóközpont bezárt, a kiállítást lebontották, jelenleg nincs múzeumi működés. Rövidesen várható viszont egy modern pénzmúzeum megnyitása…

Minderről részletesen (további irodalommal):

Gyöngyössy Márton: Pénzmúzeum: a numizmatika muzeológiai lehetősége a pénzügyi műveltség fejlesztésében. In: Múzeumi örökség-közösség. Múzeumandragógiai tanulmányok, esszék magyar és nemzetközi nézőpontból. Szerk. Kriston-Vízi József. (Múzeumandragógia VII.) Pulszky Társaság-Magyar Múzeumi Egyesület – Katona József Múzeum, Budapest–Kecskemét, 2018. p. 141–151.

Helló Világ!

Üdvözlet a honlapomon!

A középkori Magyarországon a pénzverőkamara vezetőjét kamaraispánnak (latinul comes camerae), a kora újkorban kamaragrófnak (németül Kammergraf) nevezték. A középkor során több pénzverő- és bányakamara is létrejött a Kárpát-medencében. A kamaragrófok rendszerint jó szakemberek, szorgos vállalkozók voltak, többségében polgári, ritkábban (fő)nemesi háttérrel.

Több mint negyed évszázada fűz szerelem ehhez a pénztörténeti korszakhoz. Miközben tudományos érdeklődésem a teljes magyar középkori és újkori pénzverésre kiterjed, igazán otthonosan a 15. században és a 16. század első felében érzem magam… Ez indokolta a honlap különös címének kiválasztását.

Honlapomon minden tudományos, oktatói, szakmai és szakértői tevékenységemmel kapcsolatos információt, hírt szeretnék megosztani, közzétenni. Időről időre rövid bejegyzésekben szeretnék majd beszámolni az engem érdeklő kutatási témákról, szakkönyvekről, tanulmányokról.

Minden érdeklődő olvasónak jó böngészést kívánok!