Eduard von Zambaur (1866–1947) máig megkerülhetetlen, és a szerző halála után megjelent munkája jó nyolcvan évvel ezelőtt készült el (Zambaur, Eduard, von: Die Münzprägungen des Islams zeitlich und örtlich geordnet. I. Band: Der Westen und Osten bis zum Indus mit synoptischen Tabellen. Franz Steiner Verlag, Wiesbaden, 1968.). Kiadását a második világháború viszontagságai hátráltatták, de posztumusz közzététele óta a muszlim numizmatika művelése elképzelhetetlen ezen kézikönyv használata nélkül. Zambaur a muszlim pénzkibocsátásokat verdék szerint rendszerezte, az általa alkalmazott muszlim numizmatikai földrajz segítségével könnyebb az egyes kibocsátások értelmezése, szélesebb összefüggésbe helyezése. Hatalmas műve mégis torzó maradt, mivel abból kimaradtak a távol-keleti muszlim veretek.
Zambaur munkáját az 1970-es évek óta egy török kutató, Ömer Diler (1945–2005) folytatta. Három évtizedes anyaggyűjtésének eredményeit új kézikönyvben kívánta közreadni, korai halála azonban megakadályozta a kézirat lezárásában. Két barátja és felesége szerencsére művét befejezték és sajtó alá rendezték. Az 1793 számozott oldalból álló, három kötetes, kétnyelvű (angol-török) munka 2009-ben látta meg a napvilágot. Diler műve immáron gyakorlatilag a teljes muszlim világot lefedi.
Az első kötet hasznos útmutatókkal kezdődik (rövidítések, átírások, angol-török szakszótár, a muszlim hónapnevek és rövidítéseik, a díváni írással kifejezett számértékek, az arab ábécé betűi, a keltezési rendszerek, valamint használati útmutató), majd a tulajdonképpeni adattárral folytatódik, amely a teljes második kötetet is kitölti. Az egyes verdék alfabetikus sorrendben, de az arab ábécé sorrendjében követik egymást (ez a latin sorrendhez szokott olvasó számára olykor nem kis nehézséget jelent), arany-, ezüst- és rézkibocsátásaikat Diler táblázatos formában és időrendben közli, minden egyes esetben a szükséges szakirodalmi hivatkozással aládokumentálva. A hivatkozások számokkal utalnak az egyes bibliográfiai tételekre (valamint az oldal- illetve a katalógus-sorszámra), ez némiképp nehézkessé teszi a kézikönyv használatát, hiszen egyúttal a bibliográfiát tartalmazó kötetet is folyamatosan forgatni kell. A harmadik kötetben még két fontos adattárat találhatunk: a kibocsátó államok listáját, valamint a kibocsátó dinasztiák jegyzékét és legfontosabb adatait.
A bibliográfia 38 név szerint rendezett szakmunkával kezdődik, majd számozással folytatódik, utóbbi összesen 1623 tételt tartalmaz. Az irodalomjegyzékbe nemcsak monográfiák és szakcikkek, hanem hangsúlyosan típus-, gyűjteményi és árverési katalógusok, sőt árlisták is bekerültek. Ezek után következik megint alfabetikus sorrendben pár száz fontos, de ritkábban hivatkozott szakmunka.
Az irodalomjegyzékek után található a pénzverdék angol alfabetikus indexe, majd 8 térkép, közülük némelyik kihajtható, kivitelezésük felhasználóbarát, így könnyen meg lehet találni rajtuk az egyes pénzverdéket.
Ömer Diler munkája megkerülhetetlen kézikönyv. Továbbfejlesztette és kiegészítette Eduard von Zambaur monumentális munkáját, ezért használata mindazok számára ajánlott, akik muszlim pénzeket gyűjtenek, vagy muszlim pénztörténettel foglalkoznak.
Diler, Ömer: Islamic mints. İslâm darp yerleri. 1–3. Spink, İstanbul, 2009. 1793 p., ill., ISBN 978-975-8428-18-2
A nagybányai pénzverde 14. századi működését csak a verdejegyek tanúsítják, írott forrás ebből a korszakból nem ismeretes. Zsigmond király ugyan 1393-ban Nagybánya és Felsőbánya polgárainak kérésére megerősítette a Nagy Lajos-féle 1376-os („második”) kiváltságlevelet, de a pénzverésről ebben az oklevélben még nem esik szó. 1411-ben azonban, amikor Zsigmond király többek között Nagybányát is Lazarevics István szerb despotának adományozta, felszólította a leleszi konventet, hogy a despotát iktassa be az átadott városok, valamint az arany-, illetve ezüstbányák és a pénzverde birtokába. A 15. század elején tehát már működött pénzverde Nagybányán. A 15. század eleji „nagybányai” verdejegyek közül némelyik már a 14. században is felismerhető.
A firenzei Carducci-család egyik tagjának mesterjegye nagybányai aranyforinton
A 15. század első felében a verde a már említett szerb fejedelem, majd utóda, Brankovics György kezében volt, ám az írott források az itteni pénzverést alig említik. 1444-ben aztán Hunyadi János elvette a nagybányai kamarát a szerb fejedelemtől, mivel az ország pénzzel való ellátásához az itteni pénzverésre is szükség volt. Mivel Brankovics György kiszámíthatatlan politikát folytatott, így az ország második legjelentősebb pénzverdéjét biztos kezekbe kellett helyezni. Hunyadi János tudatosan szerzett meg bányabirtokokat is. Hunyadban, Krassóban és Zarándban birtokain aranymosás folyt, de ezeknél jelentősebb nemesfémforrást jelentettek a – Brankovicstól „átvett” – nagybányai, felsőbányai és kapnikbányai lelőhelyek. Mindez lehetővé tette a nagybányai pénzverde gazdaságos működtetését. A Hunyadi-birtokok bányabevételei nem ismertek, de vélhetőleg nagyon bőségesek voltak. Ezzel magyarázhatjuk, hogy Hunyadi a bányászatot láthatóan igyekezett elősegíteni.
Hunyadi János előszeretettel támaszkodott itáliai szakemberekre. A firenzei származású Firenzei Kristóf (?–1468/1469) 1438-tól folyamatosan részt vett az erdélyi magyar pénzügyigazgatásban, igen hamar Hunyadi János kormányzó szolgálatába állt. Három város is polgárának mondhatta: Kolozsvárott, Nagybányán és Nagyszebenben is polgárjogot nyert. Kristóf 1443–1463 között több kamarában is tevékenykedett kamaraispánként.
Firenzei Kristóf mesterjegye Hunyadi János nagybányai aranyforintján
A késő középkori Magyarország városainak vizsgálatára Kubinyi András pontrendszert dolgozott ki, amelynek segítségével az egyes városok településhálózaton belüli jelentőségét lehet meghatározni (centralitás). Tíz kategóriában összesen hatvan pont adható, kategóriánként legfeljebb hat pont. Ilyen fejlettségű városunk azonban nincs; a legtöbb pontot a főváros, Buda kapta (54 pont). Az elsőrendű városok negyvenegy pontnál kezdődnek. A tíz kategória közül — 1./ uradalmi központ, főúri rezidencia; 2./ bíráskodási központ, hiteleshely; 3./ pénzügyigazgatási központ; 4./ egyházi igazgatás; 5./ egyházi intézmények; 6./ külföldi egyetemre beiratkozottak száma (1440–1514); 7./ kézműves vagy kereskedőcéhek száma; 8./ úthálózati csomópont; 9./ vásártartás; 10./ a település jogi helyzete — számunkra különösen a harmadik lehet fontos. Ebben a kategóriában ugyanis a következő intézmények lehetnek egy-egy település számára pontszerzők: 1./ filiális kamara (só-, pénzverő- vagy bánya-) vagy harmincadhivatal; 2./ főharmincad vagy kamara, illetve két filiális intézmény; 3./ egy főharmincad és egy filiális intézmény vagy három filiális intézmény; 4./ két fő- vagy egy fő- és két filiális intézmény, 5./ kamaraispánság vagy két fő- és filiális intézmény; 6./ kincstartóság vagy kamaraispánság, amelyen kívül akár egy fő- vagy egy filiális kamara (harmincad) működik. Az „elsőrendű városok” túlnyomó többségében működött a 15. században pénzverde, némelyikben pedig a 14. században. A bányavárosok közé sorolt Nagybánya (Asszonypataka) viszont 29 pontjával csak a harmadik kategóriába, a kisebb városok közé került, adója mértéke alapján azonban sokkal jelentősebb városnak tűnik. Nagybánya gazdasági jelentőségére utal ugyanis az, hogy adója 1453-ban már akkora volt, mint Körmöcbányáé. Ha viszont Laki Tuz Osvát kincstartó 1491-es költségvetését vizsgáljuk, amely csaknem teljesnek mondható a városok tekintetében, azt láthatjuk, hogy a főváros négyezer aranyforintos adójának a felét fizette Kassa, miközben az alsó-magyarországi bányavárosok és a jelentős bányaműveléssel és pénzverőházzal rendelkező Nagybánya egyaránt háromezer–háromezer forintot fizettek; ezzel szemben Sopron és Pozsony négyszáz–négyszáz forintot, míg Kolozsvár mindösszesen kétszáz forintot fizetett adóként.
A pénzverdék esetében általánosan tapasztalható jelenség, hogy a vezetők a helyi városvezetésből kerültek ki. Ez a bányavidéki verdék esetében nem feltétlenül volt így, különösen nem Nagybányán. A jelenségre már Kubinyi András felfigyelt, ugyanakkor – ahogy arra Draskóczy István rámutatott – a nagybányai pénzverdének volt „városi” korszaka, 1468 és 1480 között; ezt egyébként a nagybányai pénzeken ekkortájt használatos kollektív mesterjegy (bányászkalapács és ék) is jelzi.
Kollektív nagybányai mesterjegy Mátyás aranyforintján
Számításaim szerint Nagybánya esetében – figyelembe véve az itteni pénzverés sajátos adottságait, például az aranyverés kiemelt szerepét – a pénzverde teljes létszámát hatvanhárom főre becsülhetjük (ebből huszonegy fő pénzverő); ez a szám a nagybányai pénzverés termelési csúcsértéke esetében (1470-es évek második fele) bizonyosan ennél is magasabb volt. Mindezt alátámasztani látszanak a nagybányai pénzverde személyzetével kapcsolatos 16. századi, szórványos adatok is, különös tekintettel a sokféle mester- és feladatmegnevezésre.
Míg a nagybányai pénzverőház („Mincz”) a kora újkorban a Szazár partján, a vár egyik része helyén működött (1739-ben épült a „jelenlegi” kamarai épület, amelyet 1782-ben kibővítettek), nyilvánvaló, hogy a középkor végén még a nagybányai vár egyik részében verhették a pénzeket.
A nagybányai pénzverde újkori épülete
A nagybányai pénzverés jövedelmére a XV. század második feléből négy adatunk is van. Az első Eizinger Ulrik 1453-as kincstári előterjesztése, a második Hieronymus Landus pápai nuncius jelentése, amely 1462 táján keletkezett. Eizingernél a nagybányai pénzverés haszna évi 6000, Landusnál 20000 aranyforint. A harmadik forrás az 1468-as kamarabérleti szerződés; a szövegből azonban nem derül ki, a 13000 aranyforintos bérleti összeg mekkora hányadát tette ki a nagybányai kamara bérlete. Az 1481-1482-ből fennmaradt cementezési (aranyfinomítási) jegyzőkönyvek alapján is meghatározható a jövedelem mértéke: a tiszta nyereség mintegy 25000 aranyforintra jön ki. Ezzel az összeggel a nagybányai kamara jelentősen megelőzte a körmöcbányai és a nagyszebeni (erdélyi) kamarát is.
Mátyás uralma idején jól láthatóan a nagybányai kamara – a körmöci mellett – az ország második legjelentősebb pénzverdéjévé vált. Míg Körmöcbánya fokozatosan az ezüstpénzverés központjává fejlődött, Nagybánya az aranypénzverés központja lett.
Minderről részletesen a Magyarságkutató Intézet által „Akik a hollós címert viselték” címmel Hunyadi Mátyás születésének 580. és Corvin János születésének 550. évfordulója alkalmából rendezett konferencián beszéltem, 2023. április 13-án.
A Karintia egyik völgyében (Gurktal) fekvő kicsiny település, Gurk, hatalmas templommal büszkélkedhet. Az épület a 18. századig püspöki székesegyház, a mellette álló káptalani épület pedig a székeskáptalan otthona, a kiterjedt egyházi birtok gazdasági központja volt. A székesegyház helyén már a kelta és a római időszakban is szentély állt.
A gurki székesegyház
A település a völgyben futó patakról kapta nevét, első említése 864-ből származik. Gurk több egyházi intézménynek is otthont adott az idők során: 975-ben már császári engedéllyel kolostort alapítottak, ezt a létesítményt azonban a karintiai gróf özvegye, Szent Hemma zárdaként újraalapította (1043-1045 között), végül 1072-ben a salzburgi érsek hozott létre helyette újra férfikolostort. Utóbbi egybeesett a gurki püspökség megalapításával, ám a püspöki rezidenciát nem itt, hanem a szomszédos Strassburg várában alakították ki.
A strassburgi püspökvár
A székesegyházat a 12. század második felében építették, javítására, kiegészítésére a középkor során többször is sor került. Kifejezetten érdekes a nyugati karzaton található kápolna, amelynek festése a 13. század hatvanas éveiben készült el. A templom legrégebbi része a száz oszlopos altemplom, amely Szent Hemma sírhelye.
A gurki székesegyház belseje
A 18. század végén a püspök elhagyta az addigra kényelmetlenné vált strassburgi várat, és az újonnan elkészült, kora klasszicista stílusú pöcksteini kastélyban alakíttatta ki rezidenciáját (1783). A kastély egészen a közelmúltig a gurki püspök nyaralója, valamint a püspöki erdőgazdaság központja volt, de 2007-ben értékesítették. Pöckstein a Gurk-völgy bejárata, és a Friesach-Klagenfurt országút mentén fekszik. Gurk püspökei ma már Klagenfurtban laknak, ahol jelenlegi székesegyház is található. A gurki katedrálisnak így meg kell elégednie a plébániatemplomi ranggal.
A pöcksteini kastély
A környék híres sörüzemmel is rendelkezik, ugyanis 1270-ben említi a gurki székeskáptalan egy összeírásában Hirt sörfőzdéjét (Item taberna in Hurde solvit talentum 1). A magántulajdonú üzem tulajdonosainak listája 1493 óta teljes.
A Gurk-patak völgye nemcsak szép, de történelmi emlékekben gazdag táj, érdemes felkeresni!
Német nyelvterületen reneszánszát éli az éremgyűjtés, és ennek következtében a szakkönyvek egy új műfaja is megszületett: manapság nagy gyakorisággal jelennek meg éremgyűjtők számára írt numizmatikai vezérfonalak. Ezek a kiadványok – a kiemelkedő tudományos értékkel rendelkező éremtani kézikönyvek, katalógusok mellett, részben azokat kiváltva – inkább gyakorlati célokat szolgálnak. Ebbe a csoportba tartozik Sebastian Steinbach tavaly megjelent „Bevezetés”-e is.
Steinbach egyetemi ember (az Osnabrücki Egyetem docense) , tehát a numizmatika akadémiai ágához tartozik. Németországban, ahogy sokhelyütt a világban, a szaknumizmaták három csoportba sorolhatók: a fokozatosan fogyatkozó egyetemi (egyedüli kivétel a Bécsi Egyetem Numizmatikai Tanszéke) és a még nagyobb létszámban dolgozó gyűjteményi kollégák mellett egyre népesebb azok tábora, akik az éremkereskedelemben helyezkednek el. Steinbach munkája erre figyelemmel íródott, elméleti és gyakorlati bevezetésül szolgál elsősorban azoknak, akik érmeket gyűjtenek.
A könyv hat nagyobb fejezetre tagolva igyekszik a legfontosabb alaismereteket struktúráltan közreadni. Az első fejezet egyfajta alapvetésként az alapfogalmak világába vezet be, míg a másodikban már olyan kérdésekkel ismerkedhetünk meg, mint az érmeken olvasható feliratok és az éremkép, a metrológiai és a technológiai jellemzők, a keltezés és az időrend ismeretanyaga. A harmadik fejezet vezet be a pénzkészítés – az öntés és a kalapács-, illetve a gépi pénzverés – világába, és a szerző érint olyan alapvető kérdéseket, mint a pénzverési felségjog és a pénzverde – hivatal és üzem – problémakörei. A negyedik fejezetben az éremhatározás munkafolyamatának sajátos szempontrendszere tárul fel – a metrológia, a leletelemzés, az anyagvizsgálat, a stíluskritika, a valutaföldrajz, illetve a digitális adatbázisok építése kapcsán. Az ötödik fejezetben a numizmata mint foglalkozás fény- és árnyoldalaival, a múzeumi, illetve a kereskedelmi munka jellemzőivel ismerkedhetünk meg. A hatodik, azaz utolsó fejezet a végkövetkeztetéseket tartalmazza, a mesterség szépségére utal, hiszen az érmekkel való foglalatosság révén a történelem tárul fel.
A kötetet segédletként használható függelék, jegyzetek, irodalomjegyzék és névmutató zárja. Bár a szerző lemond a teljes ókori pénzverésről, mivel művének külön ókori tematikájú fejezete, fejezetrésze nincs (bár olykor ókori példákat is hoz), így valójában középkori és újkori numizmatikai bevezetésnek tekinthetjük, ezzel azonban leginkább az Arnold Luschin máig gyakran forgatott bevezetése által megteremtett német éremtani hagyományhoz csatlakozik: bevezetésül szolgál a középkor és az újkor éremtanába.
Steinbach, Sebastian: Numismatik. Eine Einführung in Theorie un Praxis. Verlag W. Kohlhammer, Stuttgart, 2012. 217 p., ill. ISBN 978-3-17-041008-4
A numizmatika a legrégebbi történeti segédtudományok közé tartozik, azoknak is a műtárgyközpontú, a gazdaság egyes történeti emlékeit vizsgáló-értelmező csoportjába. Bár olykor a kisebb segédtudományok közé sorolják, valójában a pénzérmék révén hatalmas mennyiségű politika-, jog-, gazdaság-, társadalomtörténeti stb. és művészettörténeti, valamint régészeti forrást gondoz: a pénzérméket ugyanis a könyvnyomtatás előtti egyetlen tömegmédiának tekinthetjük. Mindehhez önálló módszertannal, saját segédtudományokkal és terjedelmes szakirodalommal rendelkezik.
A numizmatikának többfajta ága van. A hagyományos, leíró éremtan mellett, amely a szűkebb értelemben vett numizmatika, kétféle értelemben beszélhetünk pénztörténetről. Az egyik értelmezésben a pénztörténet a pénzverés története, amelynek elsődleges forrásai a pénzérmék és a pénzverési eszközök (Münzgeschichte). A másik értelemzésben a pénztörténet már a gazdaságtörténet része, szinte kizárólag írott forrásokat használ, a pénzhasználatot vizsgálja, pénzelméleti kérdéseket fejteget és ritkán fordul elő, hogy magát a műtárgyat, a pénzérmét vizsgálja meg (Geldgeschichte). A numizmatának mindhárom „stúdiumban” járatosnak kell lennie, mert eredményei révén tudja a vizsgált tárgytípust, a pénzérmét, meghatározni, leírni és értelmezni.
David R. Sear az egyik legjelentősebb kortárs numizmatikai szerző, művei megkerülhetetlenek: gyűjtők számára készített ókori görög, római és bizánci katalógusai a tudományos munkában is haszonnal forgatandó – sőt kötelező! – kézikönyvek.
Három kötetesre tervezett új vállalkozása az ókori pénzverést, annak emlékeit és a kibocsátókat mutatja be, elbeszélő formában. Sear nem tesz mást, mint általános hátteret ad, összefoglalja az ókori pénzverés történetét, bemutatja a kibocsátókat és a gyártást; tulajdonképpen hagyományos értelemben vett Münzgeschichte-t ír: a pénzveretek történetét ismerhetjük meg. Az első kötet a görög pénzverést mutatja be (kitekintéssel a keltákra), a tervezett második a hellénisztikus birodalmak, a harmadik pedig a rómaiak pénzkibocsátásával fog foglalkozni.
A pénzverés az ókori Hellászban született meg. Ezeken a korai vereteken alakultak ki a pénzérme legfontosabb jellemzői. A pénzverés történetének talán legművészibb alkotásai a görög pénzverés során születtek, a vitathatatlan csúcspont a Kr.e. 5–4. század volt. A pénzverés előtt előmelegített, majd – a nagy címletek esetében – utándolgozott lapkák relief-szerű, plasztikus domborzatai valóban páratlan művészi kivitelezésről tanúskodnak. A görög pénzverés teljes (tehát a hellénizmus idejére is kiterjedő) története során mintegy 1500 városban mutatható ki pénzverde működése. Ennek megfelelően a veretek nagyon változatosak, értelmezésük, meghatározásuk nem mindig egyszerű.
Az ókori pénzérmék évszázadok óta gyűjtők nemzedékeit nyűgözték le szépségükkel, történeteikkel, amelyeket elmesélnek nekünk. Ki se kell mozdulnunk otthonról, hogy megismerjük általuk az ókori történelmet, elég csak szemlélni, tapintani őket. Ha valaki ókori pénzeket gyűjt, most informatív és áttekinthető bevezetést kap, ha pedig még nem gyűjtene, talán az igényes kiadvány lapjait forgatva kedvet kap!
David Sear szépen illusztrált, igényes kivitelezésű kötete a Spink Living History sorozatában jelent meg.
Sear, David R.: An Introductory Guide to Ancient Greek and Roman Coins. Volume I. Greek Civic Coins & Tribal Issues. Spink, London, 2020. 495 p. ill., ISBN 978-1907427657
Barcelonai kutatásaim (2019) és a Sant Pere de Rodes monostorában talált negyvenöt magyar aranyforint rávilágítottak arra, hogy bár mai tudásunk és előzetes adatgyűjtésem alapján az Ibériai-félszigeten nincs a magyar aranyforintnak a katalán lelethez hasonlítható jelentőségű és mennyiségű előfordulása, de várható további adatok felbukkanása, és ezáltal a pénzforgalmi kép változása. A korábbi magyar numizmatikai kutatás elhanyagolta az Ibériai-félsziget leletadatait, kutatásaimmal ezt szeretném pótolni. Idén május végén, június első felében az 1867-ben alapított madridi Nemzeti Régészeti Múzeum numizmatikai gyűjteményének (mintegy 350 ezer érme) magyar anyagát néztem át, mivel abban bíztam, hogy Spanyolország legjelentősebb éremgyűjteménye segítségével a magyar aranyforint fogalmi területének délnyugati határait fel tudom térképezni, különös tekintettel az 1930-as években Cádizban előkerült magyar aranyforintra. A Madridban őrzött magyar aranyforintokat a numizmatikai előírásoknak megfelelően megvizsgáltam, meghatároztam és katalógus szerűen leírtam. A kutatás során a gyűjteményben további középkori magyar pénzekre (ezüstdenárokra) bukkantam, ezeket is leírtam, illetve egy későbbi kutatás számára az adatokat rögzítettem. Sikerült újabb leletadatot is találnom, ismét csak Cádizból! Az újabb leletadatok segítségével Huszár Lajos máig használt térképét az Ibériai-félszigettel most már ki lehet egészíteni.
Kutató munkámat június második felében Horvátországban folytattam. Az 1820-ban alapított spliti Régészeti Múzeum numizmatikai gyűjteményének adottságai (mintegy 70 ezer érme) indokolták, hogy a kutatást ebben a múzeumban kezdjem meg. Az itt őrzött magyar aranyforintokat a numizmatikai előírásoknak megfelelően megvizsgáltam, meghatároztam és katalógus szerűen leírtam. A kutatási idő alatt átnéztem a rendelkezésre álló leletadatokat. A kutatás során a gyűjteményben további középkori magyar pénzekre (ezüstdenárokra) bukkantam, ezeket is leírtam, illetve egy későbbi kutatás számára az adatokat rögzítettem. Bízom abban, hogy kutatásaimat más horvátországi helyszíneken is tudom majd később folytatni, de ezek előtt szükséges lesz a spliti anyag (az ezüstpénzek) teljes körű feltárásának folytatása.
2022. december 20-án 18 órától előadást tartok a Magyar Numizmatikai Társulatban, amelyben beszámolok kutatási eredményeimről.
Gyöngyössy János Székelyudvarhelyen született, alapképzése szerint vegyészmérnök, de hosszú ideje történeti grafikusként és illusztrátorként jegyzi a történész és a régész szakma. Egyetemi évei vége óta a Székelyföld és részben a vele szomszédos Szászvidék műemlékeinek felmérésével foglalkozik, és ezen a téren jelentős sikereket ért el. Közel másfél évtizedet dolgozott a székely templomerődök felmérésén és leírásán. Az utóbbi bő évtizedben különböző kiadványok illusztrálásával is foglalkozik, ehhez a munkához tanulságos előzményként szolgált az 1990-ben készült, kézzel írt és rajzolt, majd hasonmás kiadásban négy kiadást megért Székely templomerődök című kötete. Tanulmányokat jelentetett meg a székelyzsombori várról, választott lakhelye, Homoródkeményfalva öreg kőházairól, az őrvidéki és a székelyföldi vártemplom-analógiákról. Előkészületben van egy tanulmánya a grafikus rekonstrukciók elméleti kérdéseiről, valamint a Kárpát-medence Szent László falképeinek különleges aspektusairól is. 2011-2012-ben a Székelység története c. tankönyvet illusztrálta. Ez a kötet azóta román és angol fordításban is megjelent. Az előadás jelentőségét az adja, hogy a témával érdemben utoljára Vayer Lajos foglalkozott 1938-ban közölt tanulmányában. A magát történeti grafikusként meghatározó Gyöngyössy János az utóbbi időben több történeti megalapozottságú munka illusztrálása révén nagyban hozzájárul(t) a kérdéskör új alapokra történő helyezéséhez, módszertani megújításához. Előadása során ezeket a szempontokat és eredményeit kívánja bemutatni.
Gyöngyössy János: A csíkszéki Menaság római katolikus templomának feltételezett építési szakaszai
A Nemzeti Művelődési Intézet a kulturális ágazat stratégiai intézményeként a közművelődési intézmények, közösségi színterek szakmai munkájához nyújt módszertani segítséget, módszertani mintaprogramokat valósít meg, szakmai tanácsadást végez, helyi közösségépítő és társadalomfejlesztő folyamatokat indít el, részt vesz a közművelődési szakemberek szakmai képzésében, továbbképzésében. A 19 megyei igazgatósággal rendelkező kultúrstratégiai intézmény kiemelt feladata, hogy támogassa a Kárpát-medence magyarságát a páratlanul gazdag magyar kultúra átörökítésének és folytonosságának megtartásában, és az értékeiket, hagyományaikat ismerő, gyökereikhez ragaszkodó közösségek szervezésében.
A Nemzeti Művelődési Intézet és a Népművészeti Egyesületek Szövetsége közös együttműködéseként 2020 első hónapjaiban indított fejlesztés, A Szakkör felület (https://aszakkor.hu/) interaktív online eszközökkel, új célközönség, többek között az ifjúság és a felnőtt korosztály bevonásával támogatja ugyanezen célokat. A felület a hagyományos szakköri tevékenységek egyes fázisaiba az internet segítségével vonja be a látogatókat, videókon keresztül díjmentesen biztosít lehetőséget a szakköri tevékenységek kipróbálására, az azokban való elmélyedésre. A Szakkör felület segítő kezet nyújt mindazoknak, akik területileg – akár mozgásuk korlátozása, vagy a földrajzi távolságok miatt – nem érnek el tevékenységi formákat, és azoknak is, akik bátortalanabbak a közösségi aktivitások terén, vagy még nem döntötték el, hogy milyen közösséghez csatlakozzanak.
A szakkörtámogatási programot a Nemzeti Művelődési Intézet 2022-ben is folytatja, így újabb településeknek és közösségeknek van lehetősége csatlakozni az online és jelenléti formában is elérhető és folyamatosan bővülő szakköri kínálathoz. A 2022/2023-as szakköri évben már 15 szakág közül választhatnak az érdeklődők: a tavalyi hímzés, csipkeverés, nemezelés, vesszőfonás, mézeskalács-készítés és gyöngyfűzés mellett a tojásfestés táji sajátosságai, a bútorfestés, a csuhé, az éremgyűjtés, a gyertyaöntés, a kötés gyönggyel, a makramé, a papírfonás, és a quilling eszköz- és alapanyagigényére lehetett jelentkezni. Ezzel a támogatási lehetőséggel minden település közösségi színtere és közművelődési intézménye élhetett idén is, amelynek köszönhetően közel 2500 közösségi aktivitást erősítő szakkör indulhat nemcsak Magyarország-, hanem Kárpát-medence-szerte, majd’ 12500 résztvevővel – erősítve a közösségi életet, támogatva a települések népességmegtartását, illetve a helyi és nemzeti identitás mindennapi megélését.
Nem kevesebbet szeretnénk elérni, mint a hazai éremgyűjtés minőségi megújítását, új szemléletű szakkörök megindításával. Ehhez nyilvánvalóan szükséges a régi klisék helyett a 21. század elvárásainak megfelelő képzési anyag előkészítése. A numizmatikai-éremgyűjtő szakkörhöz kisfilm-sorozat készült. A 20 részből álló sorozat (egyenként 20 darab 15 perces kisfilm) a numizmatika teljes területét felöleli. Az egyes részeket gyűjteményi helyszíneken vettük fel, így az anyag bemutatásán túl lehetőség adódik az ország fontosabb numizmatikai gyűjteményeinek megismertetésére is. A filmekben nem az eddig többszörösen ismertetett, „megszokott” gyűjtemények és műtárgyak szerepelnek, hanem olyan, kevéssé ismert vidéki gyűjtemények és tárgyak, amelyek egyébként nagyobb szakmai figyelemre lennének érdemesek.
Évtizedek óta foglalkozom lakóhelyem történetével. Érdeklődéssel olvastam minden, a főváros vagy Pest megye múltjával foglalkozó könyvet és tanulmányt, hátha találok valamilyen utalást szűkebb pátriámra, a Rákosmentére. Korábban – Tőkéczki László témavezetésével – egyetemi szakdolgozatként már elkészítettem a két világháború közötti időszak rákosmenti országgyűlési és önkormányzati választásainak történeti feldolgozását, amely az Erdős Renée Ház jóvoltából nyomtatásban is megjelent.
Ezt követően hosszabb ideig hivatásszerűen is foglalkoztam Pest megye múltjával, hiszen ez a Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága vezetőjeként, majd a szentendrei Ferenczy Múzeum (megyei hatókörű múzeum) igazgatójaként tulajdonképpen munkaköri kötelességem is volt. Így az évek során szépen gyűlt az anyag lakóhelyem múltjáról. Tíz évvel ezelőtt már arra is vállalkoztam, hogy egy rákosmenti helytörténeti konferencián előadás keretei között mutassam be kutatási eredményeim alapján Rákoscsaba középkorát. Ekkor már javában dolgoztam egy újabb kis kötet kéziratán. Úgy éreztem, hogy személyes helytörténeti érdeklődésemen túl talán illendő is, ha névjegyemet újabb önálló füzettel, könyvvel is leteszem a fővárosi és a Pest megyei múltat kutatók asztalára. Rákoscsaba régmúltjával kedvtelésből foglalkoztam, többször abbahagytam, aztán újra visszatértem hozzá. Végül sikerült megírnom a kezdetektől a török hódoltság végéig tartó időszakot felölelő összefoglalást.
Időközben pályám újabb kanyart vett, ismét főállású egyetemi oktató lettem, érdeklődésem így más kutatási témák felé fordult. Mivel nem szerettem volna, ha a lezárt kézirat íróasztal-fiókban marad, a legnagyobb örömmel bocsátottam az Erdős Renée Ház rendelkezésére a kéziratot azzal, hogy jelenjen meg az intézmény helytörténeti kiadvány-sorozatában. A szövegen nem változtattam, így az hű lenyomata, egyfajta dokumentuma a 2007–2015 közötti történeti kutatói munkámnak. Abban bízom, hogy ezzel együtt, változtatás és frissítés nélkül is kiállja majd a tudomány képviselőinek és a helytörténet iránt érdeklődő közönségnek a próbáját.
Gyöngyössy Márton: Rákoscsaba története az őskortól a hódoltság végéig. Erdős Renée Ház Muzeális Gyűjtemény és Kiállítóterem, Budapest, 2022. 59 p. ISBN 978-615-01-6238-6
