Kosztolányi Dezső: Velence című írását elolvasva, már régóta terveztem az örmények szigetének felkeresését. Ez azért sem egyszerű vállalkozás, mert csak előzetes bejelentésre lehetséges. Kíváncsi voltam, hogy igazak-e nagy költő sorai: ” Egy eltűnő fajta haláltusáját, utolsó paplantépő mozdulatait látni itt. Valaha a török uralom elől futottak ide az örmény szerzetesek, évszázadokkal ezelőtt, azóta itt maradtak, a régiek helyett újak jöttek a tenger ez áldott szigetére, szakállas, komor hívők, akik mindig hajnali ötkor keltek, és mindig későn feküdtek, hogy álmodozzanak az örmény jövőről. A kolostor egy része örmény múzeum. Vagyont érő ódon papiruszokat halmoztak össze a könyvtárban, melyek tele vannak firkálva a göröghöz hasonlatos örmény ákombákommal.”
Így tehát bejelentkezés után sikerült látogatási engedélyt szerezni, és a 20-as számú, San Zaccariatól induló vaporetto járattal két megállót utazva bebocsátást nyertem. Az örmény katolikusok Szent Mechitar által 1717-ben alapított kolostora, ahol ma 19 szerzetes él, elképesztően sok kéziratot, könyvet és örmény történeti emléket őriz. Kicsiny csoportunk szakavatott vezetéssel ismerkedhetett meg ezekkel a kulturális értékekkel, és persze gyakran elhangzott, hogy az örmény nép, kultúra és nyelv mennyire régi, amit a velünk tartó fiatal örmény pár megelégedéssel nyugtázott, mi többiek meg egy idő után óhatatlanul azt éreztük, hogy „körülrakják magukat sok-sok emlékkel, mely az idegen agyvelejének teher, bús csiricsáré”, mert „a nemzetek siralomháza van előttem, a bánat bazárja, az utolsó, a legutolsó stáció.” Kosztolányi majd száz éve leírt sorai itt váltak számomra igazán érthetővé és tapinthatóvá.
Hosszasan sorolhatnám, hogy mi mindent lehet itt látni, például az itt örmény nyelvet itt megtanuló Lord Byrontól, de van egyiptomi múmia, mindenfajta történeti emlék az őshazából és Kisázsiából, ám az örmény ravaszság és túlélés iránti vágy legérdekesebb emléke mégiscsak Napóleon rendelete, amely a kolostorok felszámolása idején egyfajta menlevélként szolgált, és a monostor továbbélését biztosította. A szerzetesi közösség évszázadokig az európai örménység szellemi központja volt, nemcsak kincseket halmoztak fel, de folyamatosan nyomdát működtettek, ennek révén az európai örmény közösségeket anyanyelvi irodalommal halmozták el. Bár a nyomda már megszűnt, a kiadó még működik.
Szent Lázár szigete csendes, kulturális emlékekkel csordultig telt ikonikus hely, felkeresését csak ajánlani tudom.