A keleti nomádok szőnyegeinek mesés világa

A Közel-Kelet és Közép-Ázsia nomád népeinek hagyományos díszítésű és ősi módszerekkel készült szőnyegei az utóbbi évtizedekben kerültek a kutatás homlokterébe. Bár a korábbi szakmunkák is foglalkoztak velük, a rájuk vonatkozó ismeretanyag csekélyebb és meglehetősen ellentmondásos volt. A kutatás mindmáig adós már annak a kérdésnek a megválaszolásával is, hogy a szőnyegcsomózás technikája hol alakult ki: luxuskívánalmaknak megfelelően, városi környezetben vagy a nomádok körében, kifejezetten kényelmi szempontok (a hideg elleni védelem) figyelembe vételével.

Ez a kérdés a tyúk és a tojás eredetét boncolgató felvetésre emlékeztet, és megválaszolására körülbelül ugyanannyi esélyt adhatunk. Megalapozott válasz megfogalmazását az sem teszi egyszerűbbé, hogy a ma ismert legkorábbi csomózott szőnyeg (a „paziriki szőnyeg”, Kr. e. 5. század) nyilvánvalóan városi környezetben készült, ám éppenséggel nomádok használták. Csomózott keleti szőnyegek az évezredek folyamán egyaránt készültek nomád, félnomád, falusi és városi környezetben, sőt sokszor uralkodói alapítású manufaktúrákban.

A kiváló szőnyegkereskedő és szőnyegtörténész, James Opie ezekből a peremfeltételekből kényszerült kiindulni, amikor nem kisebb feladatra vállalkozott, mint az említett térség (azaz Irán, Afganisztán, Törökország, a Kaukázus és Nyugat-Turkesztán) nomád, félnomád és falusi (ahogy az angolszász szakirodalom nevezi: „törzsi”) szőnyegeinek tudományos vizsgálatára. Érdeklődésének középpontjában a csomózott szőnyegek állnak, de időről időre felbukkannak gyönyörűséges szövött szőnyegek (pl. kilimek) is.

James Opie adatgazdag könyve nemcsak a nomád szőnyegcsomózás története, hanem részletes vezérfonal, „anyagismereti” útmutató a nomád szőnyegek világába – a szerző hatalmas tudását a „terepen”: a szőnyegkereskedelemben, valamint bazárok és a törzsi szőnyegcsomózók személye felkeresése révén szerezte meg. A mű forgatásával megismerhetjük az egyes vidékek és törzsek fonalfestési, szőnyegszövési és -csomózási hagyományait, az általuk alkalmazott mintakincset, valamint annak eredetét. James Opie ugyanis nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy az egyes motívumok párhuzamait a régészeti és művészettörténeti anyag vizsgálatával feltárja. Már műve elején ezzel a szemlélettel fut neki a “paziriki szőnyeg” – szőnyegtörténeti munkákban „kötelező” – kérdésének is, de rögtön felzárkózik az újabb angolszász irodalom megállapításaihoz, amely a motívumokat egészen a perszepoliszi palotáig vezeti, de a készítési helyet Perszepolisz és Pazirik között félúton, valamelyik oázisvárosban véli megtalálni…

A számtalan színes fényképpel illusztrált, adatgazdag monográfia először 1992-ben jelent meg, 2016-os újrakiadása (valójában utánnyomása) viszont nagyon is indokolt volt, mivel nem hiányozhat a szőnyeggyűjtők és a szőnyegek iránt érdeklődő történészek és művészettörténészek könyvtáraiból.

James Opie: Tribal Rugs: A Complete Guide to Nomadic and Village Carpets. Echo Point Books & Media, 2016., 330 p., ill. ISBN 978-1626546134 (második kiadás)

Új segédlet a bizánci pénzek meghatározásához

A Római Birodalomból kinővő Bizánci Birodalom pénzei még sokáig megőrizték római jellegüket. Bár I. Anastasios (491–518) 498-as pénzreformjától beszélünk önálló bizánci pénzverésről (a korábbi érméket a Kelet-Római Birodalom kibocsátásaiként szokás értékelni), az elszakadás a mintáktól több évszázados folyamat volt. Nem véletlen, hogy a bizánci numizmatika sokáig az ókori numizmatika egyik ága volt, a középkorba történő „befogadása” valójában újabb keletű.

Ezer év a pénztörténetben is nagy idő. Ez alatt a bizánci pénzverés – a hagyományok megőrzése mellett – folyamatosan változott. A teljes pénzverési folyamat áttekintése pusztán az eddig kiadott gyűjteményi katalógusok alapján embert próbáló feladat. Prue Morgan Fitts a bizánci pénzek gyűjtői számára éppen ezért kívánt olyan vezérfonalul használható könyvet összeállítani, amely a Bizánci Birodalom pénzverését és érméit szakszerű kommentárokkal mutatja be I. Anastasios-tól XI. Kónstantinig (1448–1453). Előre kell az is bocsátani, hogy a tárgyalt anyag nem terjed ki az inkább pénzforgalmi jelentőségű, de nem bizánci kibocsátású veretekre: az egykori Nyugat-Római Birodalom területéről származó aranypénzekre, az arab-bizánci határterületeken vert érmékre, vagy a kisázsiai török és más utódállamok hasonló éremképű és kivitelezésű érméire, utánvereteire. Mondhatnánk, hogy ez valójában nem is tudományos könyv, hiszen új eredményeket nem tartalmaz, hanem csak az érmék azonosítására szolgáló, gyorsan fellapozható, a numizmatika hagyományos időrendjét követő, összefoglaló jellegű referencia munka. A gyűjtők és a kutatók számára értéke azonban éppen ebben rejtezik!

A bevezető részeket követő ikonográfiai fejezetek után a szerző táblázatos formában mutatja be táblázatos a bizánci arany, az ezüst- és a bronzpénzverést, az egyes pénznemeket, az éremképek leírásával, súlyadatokkal (a bronzok esetében csak időnként ad meg súlyadatokat). Ezt egy újabb tematikus egység követi: az egyes uralkodók által kibocsátott pénznemeket közlő táblázatok. Felesleges is hangsúlyozni, hogy ez mennyire fontos, hiszen nemcsak a gyűjtő, hanem a kutató, az érdeklődő is könnyen át tudja tekinteni egy-egy császár pénzverési tevékenységét. Fontos kiemelni, hogy a birodalom legnagyobb kiterjedésekor (VI. század) működött egyszerre a legtöbb pénzverőház: szám szerint 15, de összességében az ezer év alatt 29 bizánci pénzverdével számolhatunk.

A sajátos spirálos kötés a kötet munkafüzet jellegét, de egyúttal a gyűjtői tevékenység során könnyebb használhatóságát erősíti. Fitts művének tanulmányozása – informatív jellege okán – nemcsak a bizánci pénzek gyűjtői számára, hanem a bizánci pénztörténet iránt érdeklődő kutatóknak is ajánlott.



Prue Morgan Fitts: The Beginner’s Guide to Identifying Byzantine Coins. Spink, London, 2015. , 136 p., ill., ISBN 978-1-907427-55-8

Az Aranygyapjú lovagjai Barcelonában

A barcelonai székesegyház 2019-ben emlékezett meg V. Károly német-római császárrá választásának ötszázadik évfordulójáról. Az eseménysort számtalan rendezvény és kiadvány kísérte, utóbbiak közül egy, az Aranygyapjas Rend rendi káptalanjának Barcelonában tartott 1519-es ülésével, és különösen is a székesegyházi stallummal, pontosabban annak ezen alkalomból festett címereivel foglalkozik. A kiadvány szerzője a rend történetének összefoglalásakor, valamint a stallum címereinek leírásakor a káptalani levéltárban őrzött, 17. századi kódexre is támaszkodhatott, így elsődleges forrásfeltárást is végzett. A kézirat azért is fontos, mert a rendi káptalan ülésének továbbélő helyi hagyományát dokumentálja.

Pere Molas Ribalta tanulmánya után a kiadványban egyenként megtalálhatjuk a székesegyházi stallum címereit, fényképpel, illetve külön ábrán azt is, hogy a stallum melyik részén található a címer, így rögtön az ülésrend is megismerhető. Minden címer esetében olvashatjuk a címer tulajdonosának nevét, rangját, illetve egy-egy fontosabb életeseményét. A sorrend is informatív, ugyanis az egyes címerek tulajdonosaik rendbe történt fölvételének sorrendjében követik egymást (1481, 1491, 1501, 1505, 1516, 1519). Számunkra különösen is érdekes a tragikus sorsú, fiatal magyar királynak a rendi hierarchiában előkelő helyre festett címere.

A stallumra festett négyelt címerpajzs első és negyedik mezejében a vágások (Magyarország), második és harmadik mezejében piros mezőben ezüst oroszlán (Csehország) látható. A szívpajzsban piros mezőben kiterjesztett szárnyú ezüst sas (Jagelló-címer) van. A címerpajzsot – ahogy minden rendtag itt megfestett címere esetében – az Aranygyapjas Rend jelvénnyel ékesített lánca keretezi.

Miksa császár már viszonylag korán, tíz éves korában felvette Lajost az Aranygyapjas Rend tagjainak sorába, az 1519-es barcelonai rendi káptalanon pedig, a székesegyházban a császár címere után kiemelt, a harmadik helyre került a cseh és magyar király címere: a stallum bal oldalán Miksa császáré mellett I. Ferenc, francia király, majd II. Lajos, magyar és cseh király címerét láthatjuk.

Az Aranygyapjas Rendet 1429-ben Burgundia és Brabant hercege, Jó Fülöp alapította. A Valois-család egyik ágából származó hercegek fővárosukból, Dijonból, Burgundián kívül a mai Belgium, Hollandia és Luxemburg területére is kiterjeszkedő országot irányítottak. A szerző a rend előtörténetének tárgyalásakor – helyesen – fontosnak tartotta áttekinteni a különböző (egyházi) lovagrendek történetét, majd mindezt átvezetni a késő középkorban a keresztes hadjáratok eszméjének újraéledéséhez. Ez az ideológia az újabb, immáron világi lovagrendek alapításában öltött testet: a legkorábbi a III. Edward által, még a 14. században alapított Térdszalag Rend (1348), a folyamat végét pedig a francia királyok által alapított Szent Mihály Rend (1469) jelzi. (Kicsit szomorúan kell megjegyeznünk, hogy a két magyarországi világi lovagrend: a Szent György (1326) és a Sárkány Rend (1408) a kiadványban – vitathatatlan jelentőségük ellenére – nem kapnak említést, holott a Szent György Rend alapítása megelőzi a Térdszalag Rendét).

Mindezekkel együtt a barcelonai kiadvány nemcsak magyar vonatkozásai okán, hanem más szempontból is az Aranygyapjas Rend érdekes időszakát mutatja be.

Pere Molas Ribalta: El capítol del Toisó d’Or a la Catedral de Barcelona (1519). (Sedes Europae. 1519–2019. 2.) Barcelona, Catedral de Barcelona, 2019., 51 p., ill., ISBN 978-84-09-12272-1