Címergaléria a pesti Vármegyeháza kápolnájában

Magyarország vármegyeházai között az egyik legjellegzetesebb és sok szempontból az alaptípusoktól leginkább eltérő épület a pesti vármegyeháza.

A vármegyeháza épületegyüttesének középső részét, a „kisebb és a nagyobb Gyűlési Palotát”, a börtönépületet és a rabkápolnát Hild János tervezte meg, és a tervei szerint megkezdett építkezést 1811-ben bekövetkezett váratlan haláláig személyesen vezette. A volt börtönépület meghatározó építészeti eleme a „hazánkban egyedülálló, centrális rabkápolna” (Imrényi Szabó Imre). A kápolna északi oldalán helyezkedett el a siralomház.

A kápolna belső képe. Fotó: Varga Máté

A kápolna felépítése után néhány évvel, 1817-ben itt helyezték el a vármegyei fegyvertárat, így a helyiség eredeti funkciója megszűnt. 1921-ben a bíróságot és a vármegyeházán őrzött rabokat átköltöztették az újonnan épített Pestkörnyéki Törvényszékre, az üresen maradt helyiségeket átalakították: több szintre osztották a kápolnát is.

A vármegyeháza épületéből az 1920-as években fokozatosan költöztek ki az állami hivatalok is, így lehetővé vált további helyiségek átadása a Pest Megyei Levéltár részére. Az iratanyag méltó elhelyezése érdekében a volt börtönkápolnát 1941-ben levéltári díszteremmé alakították. A kápolna helyreállítása Imrényi Szabó Imre elképzelései szerint valósult meg: ő tervezte a neoklasszikus stílusú, galériás könyvespolcot is. A három nagy ablakot, valamint a lépcsőház ablakait a vármegye történetében fontos szerepet játszó intézmények, tisztségviselők, illetve nemes családok címereivel díszítették.

Az egyik címeres ablak. Fotó: Varga Máté

“A (VÁR)MEGYE MINT POLITIKAI TÉR ÉS POLITIKAI KÉPZET. Újabb kutatások a magyar helyi önkormányzat múltjából” címmel rendez konferenciát a Magyar Nemzeti Levéltár és a Nemzeti Közszolgálati Egyetem 2021. november 25-26-án. A konferencia második napján 15.45-től tartok előadást, amelyben a kápolna épületét és az üvegablakain látható legérdekesebb címereket szeretném bemutatni, három csoportban: önkormányzati, egyházi és családi címerek szerinti megosztásban.

Korábbi publikációm a témában:

Gyöngyössy Márton: Pest Megye címertani öröksége. 19. századi kápolna a Vármegyeházán. (Pest Megyei Múzeumi Füzetek – Új sorozat 9.) Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, Budapest–Szentendre, 2007.

Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye címere. Fotó: Varga Máté

A kincstalálás. Szabályozások a római jogtól napjainkig

„Hasonlít a mennyek országa a szántóföldön elásott kincshez. Egy ember megtalálja a kincset, de titokban tartja. Aztán nagy örömében fogja magát, eladja mindenét, amije csak van, és megveszi a szántóföldet.” (Mt 13,44–46)

Mint megannyi Európában tapasztalható jogi jelenségnek, tárgyunknak is római jogi gyökerei vannak, bár éppenséggel a jogi szakirodalomban ismert inventio thesauri (kincstalálás) nem ókori szakkifejezés. A kincs – és ezáltal a kincstalálás – máig érvényes meghatározását a klasszikus korban a legnagyobb római jogászok fogalmazták meg. A középkorban a földből elő került kincs tulajdonjoga Magyarországon a királyt illette meg. Az újkorban vezették be a „harmadolást”: a 18–19. századi magyar királyi rendeletek úgy rendelkeztek, hogy a talált kincs fele a föld tulajdonosát, másik fele pedig a találót illeti; ha azonban értéke meghaladta a 150 forintot, már három egyenlő részre kellett osztani: egyharmadot kapott a tulajdonos, egyharmadot a találó, egyharmadot pedig az állam. Hosszú időnek kellett eltelnie ahhoz, amíg a hatalom fölismerte, hogy nem csupán a talált kinccsel, hanem a találás módjával (a véletlennel és a szisztematikus kutatással egyaránt) kapcsolatos eljárást is szabályoznia kell. Erre hazánkban először a 19. században került sor, ettől kezdve beszélhetünk modern értelemben vett régészeti feltárási jogról Magyarországon.

A kincstalálás sajátos szabályozása azonban mindmáig továbbél, bár a talált kincs tulajdonjogával kapcsolatos alapvető rendelkezések az elmúlt évszázadokban többször is változtak. Európában a romanista alapokon álló nemzeti jogok szinte kivétel nélkül a kincs és kincstalálás a római jogtól megörökölt fogalmát és szabályozását vették át, és mindmáig azt is használják. Magyarország viszont évszázadok óta külön utakon jár: a „harmadolás” merev fenntartását az állami tulajdonlás kizárólagosságának rögzítése követte. Ezt az elvi alapvetést az 1990-es évek végén, európai hatásra megindult magyar örökségvédelmi jogalkotás sem tudta és akarta meghaladni.

Izraeli aranypénzlelet az Abbászida Kalifátus korából. Fotó: Heidi Levin

November 12-13-án kerül megrendezésre a szentendrei Ferenczy Múzeumi Centrumban az első Közösségi Régészeti Konferencia, amelynek első napján, pénteken 14 órától tartok előadást: https://www.femuz.hu/kozossegi-regeszeti-konferencia-program/

Az előadás itt látható/hallgatható:

Fiatal Numizmaták Konferenciája

Harmadik alkalommal kerül sor a Fiatal Numizmaták Konferenciájára, ismét az ELTE BTK Történelem Segédtudományai Tanszéke szervezésében.

A magyarországi kulturális örökség kiemelt jelentőségű részét gondozó numizmatika első hazai műhelye 1777-ben a Bölcsészettudományi Karon jött létre. Erre a nemes hagyományra büszkén emlékezve, a bölcsészkar oktatói újabb hagyományt teremtettek azzal, hogy 2018-ban első alkalommal rendezték meg a Fiatal Numizmaták Konferenciáját. A konferencia sikerére tekintettel a rendezvényt 2019-ben a nyíregyházi Jósa András Múzeum szervezte meg (egyik évben ugyanis az ELTE, másik évben pedig egy-egy jelentősebb numizmatikai gyűjteménnyel rendelkező, vidéki múzeum a házigazda).

A járványügyi helyzet miatt a konferencia – figyelemmel annak nemzetközi jellegére – ezúttal online lesz.

A konferencia időpontja: 2021. november 10.

A konferenciával kapcsolatos információkat (program, időpontok stb.) a konferencia honlapján (https://fnk.elte.hu/) lehet megtalálni.

A konferenciához csatlakozni, azon részt venni a konferencia facebook-oldalán (https://www.facebook.com/fiatalnumizmatak) a konferencia napján közzétett link segítségével lehet majd.