Hónap: 2024 április

A rövid életű középkori Pozsonyi Egyetem (Academia Istropolitana vagy helyesebben: Universitas Istropolitana / Histropolensis) működése kapcsán rendelkezésre álló pénztörténeti adataink alapján nem lehetséges az egyetem teljes működésének pénzügyi természetű vizsgálata, de egy-egy adatból megismerhetjük az alapítással kapcsolatos beruházások költségeit, következtethetünk a professzorok javadalmazására és a diákok költségeire is. Utóbbi tekintetében különösen értékes forrás ifj. Kállay Lőkös János nevelőjének Horváth Tibor Antal által fellelt és Klaniczay Tibor által közölt, számadást tartalmazó levele, amelyben tételesen szerepelnek egyetemista neveltjének költségei. Előadásomban az irodalomban közölt pénzösszegeket szeretném rendszerezni, illetve azok nagyságrendjét vásárlóértékük alapján mutatom be és értékelem.

(Konferenciaelőadás a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen, a Fenntartható katolikus iskolák c. konferencián, 2024. április 17.)

Az elődást – a téma nyugat-magyarországi vonatkozásai mellett – azért is vállaltam el örömmel, mert rövid ideig a pozsonyi pénzverde abban az épületben működött, amely később az Academia Istropolitana-nak kollégiumának („bursa”) adott helyet.

Az alábbiakban egy önkormányzati fenntartású múzeum, pontosabban egy vármegyei hatókörű városi múzeum múzeumigazgatói pályázatának elbíráláshoz szeretnék néhány formális szempontot ismertetni. A pályázat tartalmi kérdéseire most azért nem térnék ki, mert az helyfüggő, de ha valakit érdekel, elolvashatja korábbi – 2024. január 30-án itt közzétett – bejegyzésemet, amelyben éppenséggel egy pályázathoz készült alapanyagot ismertetek.

I. A pályázókkal szemben támasztott követelmények

Az egyes kulturális intézménytípusok vezetőivel szemben támasztott speciális követelményeket a kulturális intézményben foglalkoztatottak munkaköreiről és foglalkoztatási követelményeiről, az intézményvezetői pályázat lefolytatásának rendjéről, valamint egyes kulturális tárgyú rendeletek módosításáról szóló 39/2020. (X. 30.) EMMI rendelet (továbbiakban: vonatkozó jogszabály) 1. melléklete tartalmazza.

1.) Elvárt végzettség

Múzeumok esetében a vonatkozó jogszabály mesterfokozatú végzettséget és szakirányú szakképzettséget, jogász vagy közgazdász szakképzettséget ír elő. A szakirányú mesterfokozatú szakképzettség fogalmát a jogszabály értelmező rendelkezéseiben a jogalkotó ki is bontja: a kulturális intézmény alaptevékenységének vagy az ellátott munkakörnek megfelelő mesterfokozatú szakképzettség. Egy múzeum esetében ez azt jelenti, hogy a jelöltnek alapesetben olyan – a gyűjtőkörnek megfelelő muzeológiai szakág, tudomány – történelem, régészet, néprajz, művészettörténet stb. – területén megszerzett bölcsész MA-végzettséggel kell rendelkeznie, amely a képzés során valamilyen muzeológiai modult, részképzést is tartalmazott, vagy, ha olyan a múzeum gyűjtőköre (pl. technikatörténet), akkor ez lehet akár mesterfokozatú mérnöki végzettség is, ehhez viszont csatlakoznia kell valamilyen muzeológiai szakképesítésnek, erre utal a jogszabályban a mesterfokozatú végzettség és szakirányú szakképzettség kettős szófordulat. Tehát „mezítlábas” (azaz muzeológiai szakképesítés nélküli) bölcsész végzettség alapesetben nem felel meg, ahogy előadóművészeti és alkotóművészeti végzettség sem. Ezen végzettségekhez szükséges tanulmányok során ugyanis nem készítik fel a hallgatót egy muzeális gyűjtemény kezelésének, gondozásának nem könnyű feladatára, és azért egy múzeum elsősorban a gyűjteményeiről, az ott szakszerűen őrzött kulturális örökségről és pl. nem a rendezvényszervezésről, versmondásról stb. szól. Vannak persze a munkakörből adódó kivételek, például egy múzeumpedagógus vagy közművelődési munkatárs esetében a munkakörnek megfelelő végzettséggel (pl. népművelő, közművelődési menedzser) is lehet pályázni, ha az mesterfokozatú; vagy egy restaurátor, ha mesterfokozatú restaurátorművészi végzettséggel rendelkezik, szintén érvényesen pályázhat. Összegezve a végzettségek esetében azt kell vizsgálni, hogy a végzettség alapján a jelölt besorolható-e valamilyen múzeumi munkakörbe (lásd a vonatkozó jogszabály 2. mellékletét).

2.) Elvárt idegennyelv ismeret

A vonatkozó jogszabály a KER szerinti B2 szintet elérő idegennyelv-ismeretet ír elő, ez tulajdonképpen egy középfokú nyelvvizsga szintje. A szakmai konszenzus szerint, aki ilyen szintű nyelvismerettel rendelkezik, „az képes egy anyanyelvi beszélővel természetes, könnyed és közvetlen kapcsolatteremtésre, és aktívan részt tud venni az ismert témákról folyó társalgásban, úgy, hogy közben érvelve kifejti a véleményét stb.” Az ilyen nyelvismeret igazolása ma még nyelvvizsga-bizonyítvánnyal történik, de a nyelvvizsga-kötelezettség fokozatos kivezetése mellett fel kell majd készülni arra, hogy a pályázó a nyelvismerettel rendelkezik, de „papírja” nincs erről. Ilyenkor a szakmai bíráló bizottságnak kell majd a nyelvismeretről meggyőződnie… de ehhez még hiányzik a szükséges jogszabályi környezet.

3.) Elvárt szakmai és vezetői gyakorlat

Múzeumok esetében a vonatkozó jogszabály azt írja elő, hogy a jelölt végzettségének és szakképzettségének vagy az intézmény alaptevékenységének megfelelő jogviszonyban legalább hároméves szakmai gyakorlatot szerzett, valamint a megbízás időpontjában vezetői gyakorlattal is rendelkezik.

A vonatkozó jogszabály értelmező rendelkezései között ki is bontja a szakmai gyakorlat fogalmát: a kulturális intézmény alaptevékenységéhez igazodó vagy az ellátandó kulturális szakfeladatnak megfelelő munkakörben eltöltött idő. Ez fentiekből következően alapesetben azt jelenti, hogy az illető múzeumban (esetleg muzeális intézményben) legalább három éven keresztül foglalkoztatásra irányuló jogviszonyban dolgozott, tehát ha valaki alkotóművészeti vagy előadóművészeti, vagy bármilyen művészeti igazgatási szervnél dolgozott, azt vezette, az nyilvánvalóan nem fogadható el ebben az esetben szakmai gyakorlatként. Ágazati igazgatás szempontjából különböző területekről van szó: más a művészeti és más a közgyűjteményi igazgatási terület, más szakismeretek elsajátítását igényli.

A muzeális intézményekről, a nyilvános könyvtári ellátásról és a közművelődésről szóló 1997. évi CXL. törvény világosan meghatározza a múzeum fogalmát, ebből következően feladataihoz más kulturális területek szakemberei szakképzettség híján alapesetben nem értenek:

„A múzeum a kulturális javak tudományosan rendszerezett gyűjteményeiből álló muzeális intézmény, amely a kulturális javakat és a szellemi kulturális örökség elemeit tudományos, örökségvédelmi, oktatási és ismeretátadási céllal gyűjti, megőrzi, feldolgozza, kutatja és kiállítja, továbbá egyéb formákban közzé teszi. Tevékenységével elősegíti a természeti, társadalmi, művészeti, kulturális és tudományos összefüggések kutatását, megértését, nyomon követi azok jelenkori változásait és folytonos művelődésre ösztönöz.” (42. § (1) bekezdés)

Persze itt is lehetnek kivételek, hiszen egy restaurátor nemcsak múzeumi tárgyakat restaurálhat, tehát más intézménynél történő foglalkoztatása során is megszerezheti a szükséges szakmai gyakorlatot, ahogy a közművelődési munkatárs is megszerezheti a szakmai gyakorlatát egy művelődési háznál (bár a múzeum szempontjából ez nem igazán szerencsés).

Ennél a követelménynél is azt kell vizsgálni, hogy az adott – végzettség kapcsán megszerezett – gyakorlat illeszkedik-e a múzeumi terület munkaköreihez (lásd a vonatkozó jogszabály 2. mellékletét).

A vezetői gyakorlat esetében a szabályozás egyértelmű, mert a vonatkozó jogszabály értelmező rendelkezései világossá teszik, hogy mi értendő alatta: „intézményvezetői vagy szervezeti egység vezetői munkakörben eltöltött idő”. Egy ilyen gyakorlat könnyen és jól dokumentálható egy pályázati anyagban. Ugyanakkor jogosan vethető fel, hogy célszerűbb lenne a múzeumok intézményvezetői esetében muzeális intézményben megszerzett vezetői gyakorlatot kikötni.

4.) Elvárt tudományos tevékenység

Meglehetősen gyalázatos, hogy a vonatkozó jogszabály alapesetben nem írja elő egy múzeum vezetője számára, hogy kiemelkedő szakmai vagy szakirányú tudományos tevékenységet kell végeznie. Hogy pontosan mi vezette a jogszabály előkészítőit, csak találgathatjuk. Az viszont tény, hogy ezt a problémát ma már a szakma és a döntéshozók is érzékelik, így a nagyobb múzeumok esetében immáron feltételként a pályázati kiírásokban újra megjelenik ez a kitétel.

Mi alapján lehet ezt a két tevékenységet pontosan meghatározni, illetve mitől minősülhet bármelyik kiemelkedőnek?

A szakmai tevékenység – a vonatkozó jogszabály szóhasználata alapján – a kulturális intézmény alaptevékenységéhez vagy az ellátandó kulturális szakfeladathoz igazodó tevékenység. Ha valaki kiválóan végzi ezt a munkát, akkor ezt különböző szakmai díjakkal és elismerésekkel tudja dokumentálni.

A szakirányú tudományos tevékenység az intézmény alaptevékenységéhez vagy az ellátandó kulturális szakfeladathoz igazodó tudományos kutatási, feldolgozási és publikációs tevékenység. Kiemelkedőnek akkor mondható, ha a jelölt ezzel a tevékenységével szakmai díjakat és/vagy tudományos fokozatot szerzett.

II. A szakmai bíráló bizottság szerepe

A pályázatok elbírálásában nagy szerepe van a szakmai bíráló bizottságnak. Egyrészt feladata a benyújtott pályaművek értékelése és a pályázók habitusának (végzettség, szakképzettség, életmű) vizsgálata, majd rangsor meghatározása a vonatkozó jogszabály előírásainak és a pályázati kiírás feltétételeinek megfelelően (röviden: megfelel-e a pályázó és a pályázat a pályázati kiírásnak, illetve mely pályázó felel meg leginkább stb.).

A szakmai bírálóknak azzal is foglalkozniuk kell, hogy a pályamű tartalmaz-e plágiumot, azaz vizsgálniuk kell a „sajátkezűséget”. Gyanú esetén számtalan plágiumszűrő szoftver áll(hat) a bizottság rendelkezésére. Ezért is fontos, hogy a bizottság tagjai a szükséges szakértelemmel rendelkezzenek, hiszen egyfajta szakmai előszűrés keretében ők készítik elő a pályázati anyagot döntéshozatalra. A döntéshozótól ugyanis nem várható el, hogy plágiumszűrést végezzen, neki az a feladata, hogy a szakmai értékelések alapján „validált” pályázók és pályázataik közül kiválassza a számára legmegfelelőbbet.

Ha egy szakmai bíráló bizottság szó nélkül „továbbenged” egy plagizált pályázatot, akkor bizony a szakma általános etikai szabályainak megfelelően a bizottság munkájában résztvevő tagokat jó ideig (vagy soha többé) nem szokás másik bizottság tagjának felkérni (hacsak az illető dokumentáltan nem jelezte, hogy az adott pályázat „cinkes”), horribile dictu ugyanazon pozíció betöltésére később kiírt pályázat szakmai bíráló bizottságában pedig végképp nem vállalhatnak szerepet. Egy ilyen „átfedés” ugyanis alkalmas arra, hogy a szakmai bizottság pártatlanságába és magas színvonalú tevékenységébe vetett bizalmat aláássa.

(Ha utólag egy önkormányzati fenntartású múzeum igazgatói pályázatáról kiderülne, hogy plágiumot tartalmaz, akkor a fenntartó együttműködésével az ágazati feladatokat ellátó szakminisztériumnak – jelenleg a Kulturális és Innovációs Minisztérium – pártatlan szakértők bevonásával vizsgálatot kellene elrendelnie, hogy fény derüljön az ügy minden részletére.)

A fent ismertetett alapelvek miatt a vonatkozó jogszabály meglehetősen strikt módon fogalmaz a szakmai bíráló bizottság kapcsán:

„Az érvényes pályázatot benyújtó pályázót a pályázati határidő lejártát követő harminc napon belül a munkáltatói jogkör gyakorlója által létrehozott, – a kulturális intézmény alapfeladatait érintően szakértelemmel rendelkező tagokból álló – bizottság hallgatja meg. A bizottság tagjai között helyet kell kapnia

a) ha a kulturális intézményben működik üzemi tanács, annak egy képviselőjének,

b) a kulturális intézmény fenntartója legalább egy képviselőjének, továbbá

c) a kulturális intézmény alaptevékenységének megfelelő

ca) országos szakmai szervezet egy képviselőjének vagy

cb) a kulturális szakértői nyilvántartásban szereplő kulturális szakértőnek és

cc) a kulturális intézményben képviselettel bíró reprezentatív szakszervezet – ha van ilyen – egy képviselőjének.” (6. § (1) bekezdés)

A vonatkozó jogszabály tehát világosan meghatározza, hogy kik kerülhetnek be a bizottságba. Az üzemi tanács, a szakszervezet és a fenntartó egy-egy képviselője kötelezően részt vesz (összesen három fő) és kötelezően helyet kap két, a kulturális intézmény alapfeladatait érintően szakértelemmel rendelkező tag:

azaz az intézmény alaptevékenységének megfelelő (tehát múzeumi) országos szakmai szervezet egy képviselője,

és egy fő az intézmény alaptevékenységének megfelelő (azaz múzeumi) szakértő (a szakértők közhiteles nyilvántartását az ágazati minisztérium naprakészen vezeti).

Ez tehát azt jelenti, hogy a szakmai bíráló bizottság létszáma legalább három, legfeljebb öt fő lehetne (bár a jogszabály fogalmazásából nem következik, de mivel kifejezetten nem tiltja, előfordulhat, hogy több országos szakmai szervezet is delegál tagot és/vagy több kulturális szakértőt is felkérnek, ahogy az intézmény akár több reprezentatív szakszervezet is működhet; ezeken a pontokon azonban érdemes lenne pontosítani a vonatkozó jogszabályt).

Az így meghatározott tagokon felül, mellett, helyett nem lehet a szakmai bíráló bizottság tagja közművelődési szakember, művészeti író, előadóművészeti szakember (vagy előadóművész), alkotóművészeti szakember (vagy alkotóművész), nem lehet a tagja könyvtáros, levéltáros stb., ha a fentebb részletezett feltételek egyikének sem felel meg. Ha erre mégis sor kerülne, akkor a szakmai bizottság létrehozása jogszabályellenes, és ennek fényében az egész eljárás érvénytelen.

Talán a fenti összefoglalásból is kitűnik, hogy a hatályos szabályozás egyrészt kellően szigorú (a szükséges szakmai garanciákat, biztosítékokat zömmel tartalmazza), másrészt számos esetben pontosítást, kiegészítést, esetleg újragondolást igényelne. Jó lenne, ha az utóbbi időszak napvilágra került nem hibátlan pályázati ügyei után erre a jogalkotás ismét vállalkozna.

2024. februárjában Csák János kulturális és innovációs miniszter bejelentette, hogy Demeter Szilárd javaslatai alapján a magyar múzeumügy megújítására forradalmi változtatásokra készül: közgyűjteményi csúcsszervként létrejön a Széchényi Ferenc Közgyűjteményi Központ, amely alá több országos közgyűjteményt is besorolnak. Bár a miniszter holdingról beszélt, az interjúban inkább egy a közigazgatásból ismert „középirányító szerv” létrehozásának szándéka bontakozott ki. Néhány héttel később változott az elképzelés, Széchényi Ferenc gróf valamiért kegyvesztett lett, a miniszter most már csak a Magyar Nemzeti Múzeumot nevesítette lehetséges központként.

A miniszter első bejelentését általános felhördülés követte, „hozzáértők” rögtön indokolatlan centralizációról beszéltek, holott a magyar múzeumügyben már többször volt példa arra, hogy a nagy múzeumokat egy középirányító szerv alá rendelték. 3+1 alkalommal történt ilyen átszervezés: a dualizmus utolsó szakaszában létrejött Múzeumok és Könyvtárak Országos Tanácsa és Főfelügyelősége, a Horthy-korszakban törvénnyel létrehozott Országos Magyar Gyűjteményegyetem, valamint az 1949-ben megalapított Múzeumok és Műemlékek Országos Központja klasszikus középirányító szerv volt, közülük a Gyűjteményegyetem valójában még ennél is több: hiszen tudományos autonómiaként működött. A „+1” a Kádár-kor sajátos alkotása, a részlegesen középirányító szervi feladatokat betöltött Központi Múzeumi Igazgatóság. A vonatkozó szakirodalom mind a négy szervezetnek feldolgozta a működését, így bőséges tapasztalati anyaggal rendelkezünk a lehetséges előnyökről és a hátrányokról is. De jogosan kérdezi a nyájas olvasó, hogy mi is az a tudományos autonómia, illetve mi a középirányító szerv?

A tudományos autonómia állami költségvetésből fenntartott, de az állami irányítástól függetlenül működő: autonóm, önkormányzatisággal rendelkező szervezet (például az egyetemek, a Magyar Tudományos Akadémia), vagy ahogy Magyary Zoltán fogalmazott: „tudományos üzem”, ahol a működést a tudományos alapú hatékonyság határozza meg.

Középirányító szervnek azt a szervezet nevezzük, amelyre törvény (esetleg annak felhatalmazása alapján alacsonyabb szintű jogszabály) irányítási jogokat ruház át, tehát delegálja egy irányító szerv vonatkozó hatásköreit (például a minisztertől valamilyen központi hivatalra, háttérintézményre stb.). Egy középirányító szerv akkor képes hatékony működést kifejteni, ha egyúttal magas fokú költségvetési-pénzügyi önállósággal, funkcionális függetlenséggel rendelkezik…

Hogy miért lehet jó egy középirányító szerv a nagy múzeumok irányítására? Klebelsberg Kuno gróf gyűjteményegyetemi törvényjavaslatának indokolása világosan fogalmaz: ez az igazgatási forma alkalmasabb az intézmények irányítására „mint a tisztán bürokratikus, miniszteriális adminisztráció s ezen felül kellő védelmet nyújt főleg az ellen, hogy politikai befolyás vagy protekció férkőzzék hozzá a tisztán tudományos szempontok szerint összeválogatandó személyzet kinevezéséhez”.

A fentiek fényében kifejezetten sajnálatos, hogy a most benyújtott törvényjavaslat indokolásában nincs utalás sem a külföldi, sem a korábbi hazai tapasztalatokra, ilyeneket a törvényjavaslat készítői vélhetőleg nem ismernek, és a szövegben nem értékelnek, de legalábbis megkímélik ezektől az olvasót, illetve – ami nagyobb baj – a törvényalkotót is.

A törvényjavaslat egyes tervezett rendelkezéseinek értékelésében ugyanis elvileg az általános és a részletes indokolás lehet(ne) segítségünkre, ezekben viszont néhány elcsépelt frázison kívül csak meglehetősen elnagyolt magyarázatokat találhatunk:

„A magyar kultúra amellett, hogy nemzetünk szellemi háttérországa, jelentős gazdasági értéket is képvisel. Ezért hatékonyan, korszerűen és oly módon kell működtetni, hogy a jelenlegi kulturális intézményeink összehangoltan, minél nagyobb külföldi és hazai látogatóvonzó képességgel működjenek. Ennek egyik fontos eleme, hogy a legnagyobb tagintézményeink összehangoltan, egymás munkásságát erősítve működjenek. Így a törvényjavaslat megteremti annak jogszabályi feltételeit, hogy az Országos Széchényi Könyvtár, a Petőfi Irodalmi Múzeum, az Iparművészeti Múzeum, a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum, valamint a Magyar Természettudományi Múzeum a Magyar Nemzeti Múzeumba – amely Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központ (a továbbiakban: MNM KK) néven működik tovább – integrálódva elősegítse a közgyűjteményi rendszer hatékonyságának növelését.”

A szöveg összehangolást említ, a rendelkező részben viszont szó sincs erről, egyszerűen az érintett intézmények összevonását, Magyar Nemzeti Múzeumba történő betuszkolását célozzák meg. Azzal adósak maradtak a javaslat készítői, hogy megindokolják, miért ezt a formációt választották, miért gondolják azt, hogy az előbbi nemes célkitűzést az összevonás révén lehet a leghatékonyabban megvalósítani, milyen elemzés, hatásvizsgálat előzte meg a javaslat megszövegezését. Valójában csúcsszerv helyett egy intézményi monstrum születik, annak minden nehézkességével.

Itt egy újabb problémára kell felhívni a figyelmet. A magyar jogalkotás egyik reformkori, pontosabban 1807-ig visszanyúló hagyománya volt, hogy országos múzeum alapítása törvénnyel, vagy legalábbis országgyűlési jóváhagyással történt. Ettől a magyar jogrend 1963-ban ugyan eltért, de 1997-től visszaállt a korábbi rend, hiszen az országos múzeumokat az ágazati törvény (A muzeális intézményekről, a nyilvános könyvtári ellátásról és a közművelődésről szóló 1997. évi CXL. törvény) egyik melléklete lista szerűen sorolta fel, így megszüntetésükhöz, átnevezésükhöz, új országos múzeum alapításához az ágazati törvényt kellett módosítani. A 2010-es években a mellékletet sajnálatosan törölték. Az, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központ nevű entitás (a szövegösszefüggésből következtethető ki, hogy költségvetési szervként működő országos múzeumról van szó, de ezt a tervezet nem mondja ki) név szerint megjelenik a muzeális intézményekre vonatkozó rendelkezésekben (a 10. §-tól kezdődően), mintha ezt a hagyományt keltené újra, de csak ezen intézmény esetében (mi lesz a többi, a törvényjavaslatban egyébként nem említett országos múzeummal?). Ezt a hagyományt látszik erősíteni azt is, hogy a majdani tagintézmények beolvadásáról külön szakasz rendelkezik, tehát sorsukól az Országgyűlés törvényben dönt (11. §). Ugyanakkor adódik a kérdés: mi alapján választották ki a beolvadó intézményeket? Valóban vannak közöttük például olyanok, amelyek korábban a Nemzeti Múzeum tagintézményei voltak, de ez a többségükről nem mondható el. Sajnálatos módon válasszal a törvényjavaslat indokolása sem szolgál.

Múzeumtipológiai kérdéseket is felvet a szakasz, mert a szövegből következően az új entitásnak lesznek a beolvadó intézményekből kialakuló tagintézményei, a Nemzeti Múzeumnak pedig voltak már korábbról tagintézményei, sőt a beolvadó intézményeknek is vannak tagintézményei. A háromféle tagintézmény vezetői kinevezési rendjéről kétféle rendelkezést találunk. Ez bizony totális tipológiai zűrzavarra utal, amely miatt átláthatatlan és ellenőrizhetetlen lesz az új entitás működése.

A munkajogi kérdések rendezése nyilvánvalóan indokolt, de megint csak nem kapunk arra választ, hogy mi indokolja az új entitás vezetőjének (akit a normaszöveg hol vezetőnek, hol elnöknek nevez), valamint a beolvadó intézmények és azok tagintézményei vezetőinek határozott idejű – (fő)igazgatói ciklusra szóló – munkaviszonyának határozatlan idejűre történő módosítását (a Nemzeti Múzeum korábbi tagintézményeinek vezetőire ez a szabályozás egyébként érthetetlen módon nem terjed ki). Az olvasónak ezzel kapcsolatos gondolatai, érvei lehetnek, de az indokolás erről mélyen hallgat.

Summázva: a törvényjavaslat ahelyett hogy egy szuper-csillagromboló által vezérelt csillaghajó-flotta létrehozását célozná, inkább egy kulturális halálcsillagot épít. A csillagháborús mitológia szerint ennek csak egyfajta vége lehet…

A magyar múzeumügy az elmúlt több mint kétszáz év során számos törvényjavaslattal büszkélkedhetett. Ezek között voltak kifejezetten kiérlelt és színvonalas előterjesztések, és voltak kevésbé végiggondolt tervezetek is. Az olvasóra bízom, hogy a fentiek fényében melyik csoportba sorolja a most benyújtott törvényjavaslatot.