Szerző: Márton

Eredetileg a pályázat érvényes lezárulta után terveztem a szentendrei Ferenczy Múzeumi Centrum igazgatói állásának betöltésére kiírt pályázati felhívásra beadott pályamunkámat közzé tenni. A napok óta a közösségi térben zajló vita okán viszont úgy döntöttem, hogy ezt előbb megteszem.

Június 13-án egy tíztagú „szakmai” véleményező bizottság ülésére voltam hivatalos. Az ott tapasztaltak után június 16-án e-mailben megküldött részletes és indokolt észrevételeket terjesztettem elő a város polgármesterének a kapcsolattartásra megadott e-mailcímen. Levelemet az olvasási visszaigazolás és a beérkezést megerősítő rövid, szöveges e-mail szerint június 19-én, tehát a beérkezést követő harmadik (!) napon olvasták.

Ebben a levélben arra hívtam fel a figyelmet, hogy a vonatkozó jogszabály (A kulturális intézményben foglalkoztatottak munkaköreiről és foglalkoztatási követelményeiről, az intézményvezetői pályázat lefolytatásának rendjéről, valamint egyes kulturális tárgyú rendeletek módosításáról szóló 39/2020. (X. 30.) EMMI rendelet) szerint a szakmai véleményező bizottság minden tagjának a kulturális intézmény alapfeladatait (ez ebben az esetben: múzeumi tevékenység) érintően szakértelemmel kell rendelkeznie. Az általam az ülésen megismert végleges tagnévsor alapján kijelenthető, hogy a tagok többsége (álláspontom szerint 7 fő) ilyen szakértelemmel nyilvánvalóan nem rendelkezik. Azt is rögzítettem továbbá, hogy miután nyilatkoztattak arról, hogy zárt ülést kérek, öt perccel később felszólítottak, hogy járuljak hozzá mégis a nyílt ülés megtartásához, majd ezt követően a bizottság hol zárt, hol nyílt ülést tartott (esetemben zárt ülésre került sor). Álláspontom szerint ez sérti a pályázók közötti esélyegyenlőséget, hiszen egyes pályázók támogatói időnként jelen lehettek a teremben. Végezetül legnagyobb megdöbbenésemre elmulasztották azt vizsgálni, hogy az adott pályázó és a „szakmai” bizottság tagjai között áll-e fenn az elfogulatlanságot veszélyeztető összeférhetetlenség. Az én esetemben ezt a szempontot láthatóan nem vizsgálták, erről nem nyilatkoztattak (okkal írom, hogy kellett volna), vélelmezem, hogy erre más pályázó esetében sem került sor. Levelemben – mivel idő erre bőven lett volna – javasoltam, hogy az előbbi helyett hívjanak össze a jogszabályoknak megfelelő szakmai véleményező bizottságot, amelynek az ülésére nyilvánvalóan elmentem volna. Nem engem minősít, hogy erre a levélre mind a mai napig nem kaptam érdemi választ.

A jelen pályázati eljárást megelőző pályázati eljárás furcsaságairól sok szó esik a már említett vitában. Egy közmeghallgatáson és utána újságcikkekben merült fel, hogy az ezt megelőző pályázati eljárás során meg egy plágiumoktól fertőzött pályázati mű alapján választották ki az intézmény vezetőjét. Mindent elárul, hogy tudomásom szerint nem indult vizsgálat ennek igazolására vagy cáfolatára (erről vizsgálati jelentést nem tettek közzé), és ha beigazolódik, annak felderítésére, hogy az akkor létrehozott szakmai véleményező bizottság, amelynek többek között a pályamű szövegének, „sajátkezűségének” vizsgálata is a feladata volt (lett volna), ezt miért nem vette észre, és az egyes tagoknak ebben mi a felelőssége. Most abba aztán végképp ne menjünk bele, hogy legalábbis nem illendő később egy szakmai véleményező bizottságba olyan tagot felkérni, aki korábban részt vett már egy olyan bizottság munkájában, amely támogatólag továbbengedett egy plágiumfertőzött pályaművet… Mindent elárul az is, hogy kérdésemre világosan kiderült, a jelenlegi pályázati eljárásban sem végeztek plágiumszűrést.

Szeretném azt is rögzíteni, hogy hiába kértem, arra sem kaptam lehetőséget, hogy pályázatomat a múzeumi kollektívával megismertessem, a munkatársak esetleges kérdéseire feleljek.

A jelenleg folyó alpári diskurzus, illetve a múzeumigazgatói pályázatok lebonyolításának anomáliái azt jelzik, hogy a jobb sorsa érdemes Duna-parti kisváros súlyos morális és intellektuális válságba süllyedt.

A pályázat kapcsán további mondanivalóm nincs, az általam készült pályamű az alábbiakban olvasható:

A magyar történettudomány nem rendelkezik olyan „zsebkönyvvel”, amely nemcsak az egyetemi hallgatók, hanem az érdeklődő nagyközönség számára is használható lenne. Az elmúlt években napvilágot láttak egyes résztémakörök­ben színvonalas magyar nyelvű összefoglalások, de egy általános vezérfonal nagyon hiányzik.

Most megjelent „zsebkönyvjellegű” munkám ezt a hiányt igyekszik pótolni. Megírása során mintának a német nyelvterület kiváló szakkönyvét, Ahasver von Brandt (1909-1977) tizennyolc kiadást megért történettudományi bevezetését tekintettem (Brandt, Ahasver, von: Werkzeug des Historikers. Eine Einführung in die Historischen Hilfswissenschaften. 18. Auflage. Mit aktualisierten Literaturnachträgen und einem Nachwort von Franz Fuchs. (Urban Taschenbücher 33.) Kohlhammer, Stuttgart, 2012.).

A mű a magyarság és hazánk történetének kutatásába kíván bevezetésül szolgálni, fókuszában a magyar történelemnek az államalapítástól a rendszerváltozásig terjedő szakasza áll. Fontos hangsúlyozni, hogy csupán egyfajta iránytű; a részletes kifejtést az egyes fejezetekben hivatkozott szakmunkákban találja meg az elmélyülni kívánó olvasó.

A könyv három egységben tárgyalja a témát: az első rész a magyar történelem forrásaival, a második a 20 legfontosabb történeti segédtudománnyal, a harmadik pedig módszertani kérdésekkel foglalkozik. Célkitűzése kettős: felhasználható egyrészt egyetemi segédkönyvként, másrészt az érdeklődők számára az alapismereteket érthető módon megfogalmazó „vezérfonalként”. Kalauzjellegét erősítik az egyes témákhoz kapcsolódó irodalomjegyzékek, amelyek nemcsak a felhasznált, hanem a kiindulásként ajánlott szakirodalmi munkákat is tartalmazzák.

Gyöngyössy Márton: Iránytű. Módszertani bevezetés Magyarország történelmének tanulmányozásához. Ludovika Egyetemi Kiadó, Budapest, 2024. p. 240, ISBN 9789636530938

Kosztolányi Dezső: Velence című írását elolvasva, már régóta terveztem az örmények szigetének felkeresését. Ez azért sem egyszerű vállalkozás, mert csak előzetes bejelentésre lehetséges. Kíváncsi voltam, hogy igazak-e nagy költő sorai: ” Egy eltűnő fajta haláltusáját, utolsó paplantépő mozdulatait látni itt. Valaha a török uralom elől futottak ide az örmény szerzetesek, évszázadokkal ezelőtt, azóta itt maradtak, a régiek helyett újak jöttek a tenger ez áldott szigetére, szakállas, komor hívők, akik mindig hajnali ötkor keltek, és mindig későn feküdtek, hogy álmodozzanak az örmény jövőről. A kolostor egy része örmény múzeum. Vagyont érő ódon papiruszokat halmoztak össze a könyvtárban, melyek tele vannak firkálva a göröghöz hasonlatos örmény ákombákommal.”

Így tehát bejelentkezés után sikerült látogatási engedélyt szerezni, és a 20-as számú, San Zaccariatól induló vaporetto járattal két megállót utazva bebocsátást nyertem. Az örmény katolikusok Szent Mechitar által 1717-ben alapított kolostora, ahol ma 19 szerzetes él, elképesztően sok kéziratot, könyvet és örmény történeti emléket őriz. Kicsiny csoportunk szakavatott vezetéssel ismerkedhetett meg ezekkel a kulturális értékekkel, és persze gyakran elhangzott, hogy az örmény nép, kultúra és nyelv mennyire régi, amit a velünk tartó fiatal örmény pár megelégedéssel nyugtázott, mi többiek meg egy idő után óhatatlanul azt éreztük, hogy „körülrakják magukat sok-sok emlékkel, mely az idegen agyvelejének teher, bús csiricsáré”, mert „a nemzetek siralomháza van előttem, a bánat bazárja, az utolsó, a legutolsó stáció.” Kosztolányi majd száz éve leírt sorai itt váltak számomra igazán érthetővé és tapinthatóvá.

Hosszasan sorolhatnám, hogy mi mindent lehet itt látni, például az itt örmény nyelvet itt megtanuló Lord Byrontól, de van egyiptomi múmia, mindenfajta történeti emlék az őshazából és Kisázsiából, ám az örmény ravaszság és túlélés iránti vágy legérdekesebb emléke mégiscsak Napóleon rendelete, amely a kolostorok felszámolása idején egyfajta menlevélként szolgált, és a monostor továbbélését biztosította. A szerzetesi közösség évszázadokig az európai örménység szellemi központja volt, nemcsak kincseket halmoztak fel, de folyamatosan nyomdát működtettek, ennek révén az európai örmény közösségeket anyanyelvi irodalommal halmozták el. Bár a nyomda már megszűnt, a kiadó még működik.

Szent Lázár szigete csendes, kulturális emlékekkel csordultig telt ikonikus hely, felkeresését csak ajánlani tudom.

A rövid életű középkori Pozsonyi Egyetem (Academia Istropolitana vagy helyesebben: Universitas Istropolitana / Histropolensis) működése kapcsán rendelkezésre álló pénztörténeti adataink alapján nem lehetséges az egyetem teljes működésének pénzügyi természetű vizsgálata, de egy-egy adatból megismerhetjük az alapítással kapcsolatos beruházások költségeit, következtethetünk a professzorok javadalmazására és a diákok költségeire is. Utóbbi tekintetében különösen értékes forrás ifj. Kállay Lőkös János nevelőjének Horváth Tibor Antal által fellelt és Klaniczay Tibor által közölt, számadást tartalmazó levele, amelyben tételesen szerepelnek egyetemista neveltjének költségei. Előadásomban az irodalomban közölt pénzösszegeket szeretném rendszerezni, illetve azok nagyságrendjét vásárlóértékük alapján mutatom be és értékelem.

(Konferenciaelőadás a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen, a Fenntartható katolikus iskolák c. konferencián, 2024. április 17.)

Az elődást – a téma nyugat-magyarországi vonatkozásai mellett – azért is vállaltam el örömmel, mert rövid ideig a pozsonyi pénzverde abban az épületben működött, amely később az Academia Istropolitana-nak kollégiumának („bursa”) adott helyet.

Az alábbiakban egy önkormányzati fenntartású múzeum, pontosabban egy vármegyei hatókörű városi múzeum múzeumigazgatói pályázatának elbíráláshoz szeretnék néhány formális szempontot ismertetni. A pályázat tartalmi kérdéseire most azért nem térnék ki, mert az helyfüggő, de ha valakit érdekel, elolvashatja korábbi – 2024. január 30-án itt közzétett – bejegyzésemet, amelyben éppenséggel egy pályázathoz készült alapanyagot ismertetek.

I. A pályázókkal szemben támasztott követelmények

Az egyes kulturális intézménytípusok vezetőivel szemben támasztott speciális követelményeket a kulturális intézményben foglalkoztatottak munkaköreiről és foglalkoztatási követelményeiről, az intézményvezetői pályázat lefolytatásának rendjéről, valamint egyes kulturális tárgyú rendeletek módosításáról szóló 39/2020. (X. 30.) EMMI rendelet (továbbiakban: vonatkozó jogszabály) 1. melléklete tartalmazza.

1.) Elvárt végzettség

Múzeumok esetében a vonatkozó jogszabály mesterfokozatú végzettséget és szakirányú szakképzettséget, jogász vagy közgazdász szakképzettséget ír elő. A szakirányú mesterfokozatú szakképzettség fogalmát a jogszabály értelmező rendelkezéseiben a jogalkotó ki is bontja: a kulturális intézmény alaptevékenységének vagy az ellátott munkakörnek megfelelő mesterfokozatú szakképzettség. Egy múzeum esetében ez azt jelenti, hogy a jelöltnek alapesetben olyan – a gyűjtőkörnek megfelelő muzeológiai szakág, tudomány – történelem, régészet, néprajz, művészettörténet stb. – területén megszerzett bölcsész MA-végzettséggel kell rendelkeznie, amely a képzés során valamilyen muzeológiai modult, részképzést is tartalmazott, vagy, ha olyan a múzeum gyűjtőköre (pl. technikatörténet), akkor ez lehet akár mesterfokozatú mérnöki végzettség is, ehhez viszont csatlakoznia kell valamilyen muzeológiai szakképesítésnek, erre utal a jogszabályban a mesterfokozatú végzettség és szakirányú szakképzettség kettős szófordulat. Tehát „mezítlábas” (azaz muzeológiai szakképesítés nélküli) bölcsész végzettség alapesetben nem felel meg, ahogy előadóművészeti és alkotóművészeti végzettség sem. Ezen végzettségekhez szükséges tanulmányok során ugyanis nem készítik fel a hallgatót egy muzeális gyűjtemény kezelésének, gondozásának nem könnyű feladatára, és azért egy múzeum elsősorban a gyűjteményeiről, az ott szakszerűen őrzött kulturális örökségről és pl. nem a rendezvényszervezésről, versmondásról stb. szól. Vannak persze a munkakörből adódó kivételek, például egy múzeumpedagógus vagy közművelődési munkatárs esetében a munkakörnek megfelelő végzettséggel (pl. népművelő, közművelődési menedzser) is lehet pályázni, ha az mesterfokozatú; vagy egy restaurátor, ha mesterfokozatú restaurátorművészi végzettséggel rendelkezik, szintén érvényesen pályázhat. Összegezve a végzettségek esetében azt kell vizsgálni, hogy a végzettség alapján a jelölt besorolható-e valamilyen múzeumi munkakörbe (lásd a vonatkozó jogszabály 2. mellékletét).

2.) Elvárt idegennyelv ismeret

A vonatkozó jogszabály a KER szerinti B2 szintet elérő idegennyelv-ismeretet ír elő, ez tulajdonképpen egy középfokú nyelvvizsga szintje. A szakmai konszenzus szerint, aki ilyen szintű nyelvismerettel rendelkezik, „az képes egy anyanyelvi beszélővel természetes, könnyed és közvetlen kapcsolatteremtésre, és aktívan részt tud venni az ismert témákról folyó társalgásban, úgy, hogy közben érvelve kifejti a véleményét stb.” Az ilyen nyelvismeret igazolása ma még nyelvvizsga-bizonyítvánnyal történik, de a nyelvvizsga-kötelezettség fokozatos kivezetése mellett fel kell majd készülni arra, hogy a pályázó a nyelvismerettel rendelkezik, de „papírja” nincs erről. Ilyenkor a szakmai bíráló bizottságnak kell majd a nyelvismeretről meggyőződnie… de ehhez még hiányzik a szükséges jogszabályi környezet.

3.) Elvárt szakmai és vezetői gyakorlat

Múzeumok esetében a vonatkozó jogszabály azt írja elő, hogy a jelölt végzettségének és szakképzettségének vagy az intézmény alaptevékenységének megfelelő jogviszonyban legalább hároméves szakmai gyakorlatot szerzett, valamint a megbízás időpontjában vezetői gyakorlattal is rendelkezik.

A vonatkozó jogszabály értelmező rendelkezései között ki is bontja a szakmai gyakorlat fogalmát: a kulturális intézmény alaptevékenységéhez igazodó vagy az ellátandó kulturális szakfeladatnak megfelelő munkakörben eltöltött idő. Ez fentiekből következően alapesetben azt jelenti, hogy az illető múzeumban (esetleg muzeális intézményben) legalább három éven keresztül foglalkoztatásra irányuló jogviszonyban dolgozott, tehát ha valaki alkotóművészeti vagy előadóművészeti, vagy bármilyen művészeti igazgatási szervnél dolgozott, azt vezette, az nyilvánvalóan nem fogadható el ebben az esetben szakmai gyakorlatként. Ágazati igazgatás szempontjából különböző területekről van szó: más a művészeti és más a közgyűjteményi igazgatási terület, más szakismeretek elsajátítását igényli.

A muzeális intézményekről, a nyilvános könyvtári ellátásról és a közművelődésről szóló 1997. évi CXL. törvény világosan meghatározza a múzeum fogalmát, ebből következően feladataihoz más kulturális területek szakemberei szakképzettség híján alapesetben nem értenek:

„A múzeum a kulturális javak tudományosan rendszerezett gyűjteményeiből álló muzeális intézmény, amely a kulturális javakat és a szellemi kulturális örökség elemeit tudományos, örökségvédelmi, oktatási és ismeretátadási céllal gyűjti, megőrzi, feldolgozza, kutatja és kiállítja, továbbá egyéb formákban közzé teszi. Tevékenységével elősegíti a természeti, társadalmi, művészeti, kulturális és tudományos összefüggések kutatását, megértését, nyomon követi azok jelenkori változásait és folytonos művelődésre ösztönöz.” (42. § (1) bekezdés)

Persze itt is lehetnek kivételek, hiszen egy restaurátor nemcsak múzeumi tárgyakat restaurálhat, tehát más intézménynél történő foglalkoztatása során is megszerezheti a szükséges szakmai gyakorlatot, ahogy a közművelődési munkatárs is megszerezheti a szakmai gyakorlatát egy művelődési háznál (bár a múzeum szempontjából ez nem igazán szerencsés).

Ennél a követelménynél is azt kell vizsgálni, hogy az adott – végzettség kapcsán megszerezett – gyakorlat illeszkedik-e a múzeumi terület munkaköreihez (lásd a vonatkozó jogszabály 2. mellékletét).

A vezetői gyakorlat esetében a szabályozás egyértelmű, mert a vonatkozó jogszabály értelmező rendelkezései világossá teszik, hogy mi értendő alatta: „intézményvezetői vagy szervezeti egység vezetői munkakörben eltöltött idő”. Egy ilyen gyakorlat könnyen és jól dokumentálható egy pályázati anyagban. Ugyanakkor jogosan vethető fel, hogy célszerűbb lenne a múzeumok intézményvezetői esetében muzeális intézményben megszerzett vezetői gyakorlatot kikötni.

4.) Elvárt tudományos tevékenység

Meglehetősen gyalázatos, hogy a vonatkozó jogszabály alapesetben nem írja elő egy múzeum vezetője számára, hogy kiemelkedő szakmai vagy szakirányú tudományos tevékenységet kell végeznie. Hogy pontosan mi vezette a jogszabály előkészítőit, csak találgathatjuk. Az viszont tény, hogy ezt a problémát ma már a szakma és a döntéshozók is érzékelik, így a nagyobb múzeumok esetében immáron feltételként a pályázati kiírásokban újra megjelenik ez a kitétel.

Mi alapján lehet ezt a két tevékenységet pontosan meghatározni, illetve mitől minősülhet bármelyik kiemelkedőnek?

A szakmai tevékenység – a vonatkozó jogszabály szóhasználata alapján – a kulturális intézmény alaptevékenységéhez vagy az ellátandó kulturális szakfeladathoz igazodó tevékenység. Ha valaki kiválóan végzi ezt a munkát, akkor ezt különböző szakmai díjakkal és elismerésekkel tudja dokumentálni.

A szakirányú tudományos tevékenység az intézmény alaptevékenységéhez vagy az ellátandó kulturális szakfeladathoz igazodó tudományos kutatási, feldolgozási és publikációs tevékenység. Kiemelkedőnek akkor mondható, ha a jelölt ezzel a tevékenységével szakmai díjakat és/vagy tudományos fokozatot szerzett.

II. A szakmai bíráló bizottság szerepe

A pályázatok elbírálásában nagy szerepe van a szakmai bíráló bizottságnak. Egyrészt feladata a benyújtott pályaművek értékelése és a pályázók habitusának (végzettség, szakképzettség, életmű) vizsgálata, majd rangsor meghatározása a vonatkozó jogszabály előírásainak és a pályázati kiírás feltétételeinek megfelelően (röviden: megfelel-e a pályázó és a pályázat a pályázati kiírásnak, illetve mely pályázó felel meg leginkább stb.).

A szakmai bírálóknak azzal is foglalkozniuk kell, hogy a pályamű tartalmaz-e plágiumot, azaz vizsgálniuk kell a „sajátkezűséget”. Gyanú esetén számtalan plágiumszűrő szoftver áll(hat) a bizottság rendelkezésére. Ezért is fontos, hogy a bizottság tagjai a szükséges szakértelemmel rendelkezzenek, hiszen egyfajta szakmai előszűrés keretében ők készítik elő a pályázati anyagot döntéshozatalra. A döntéshozótól ugyanis nem várható el, hogy plágiumszűrést végezzen, neki az a feladata, hogy a szakmai értékelések alapján „validált” pályázók és pályázataik közül kiválassza a számára legmegfelelőbbet.

Ha egy szakmai bíráló bizottság szó nélkül „továbbenged” egy plagizált pályázatot, akkor bizony a szakma általános etikai szabályainak megfelelően a bizottság munkájában résztvevő tagokat jó ideig (vagy soha többé) nem szokás másik bizottság tagjának felkérni (hacsak az illető dokumentáltan nem jelezte, hogy az adott pályázat „cinkes”), horribile dictu ugyanazon pozíció betöltésére később kiírt pályázat szakmai bíráló bizottságában pedig végképp nem vállalhatnak szerepet. Egy ilyen „átfedés” ugyanis alkalmas arra, hogy a szakmai bizottság pártatlanságába és magas színvonalú tevékenységébe vetett bizalmat aláássa.

(Ha utólag egy önkormányzati fenntartású múzeum igazgatói pályázatáról kiderülne, hogy plágiumot tartalmaz, akkor a fenntartó együttműködésével az ágazati feladatokat ellátó szakminisztériumnak – jelenleg a Kulturális és Innovációs Minisztérium – pártatlan szakértők bevonásával vizsgálatot kellene elrendelnie, hogy fény derüljön az ügy minden részletére.)

A fent ismertetett alapelvek miatt a vonatkozó jogszabály meglehetősen strikt módon fogalmaz a szakmai bíráló bizottság kapcsán:

„Az érvényes pályázatot benyújtó pályázót a pályázati határidő lejártát követő harminc napon belül a munkáltatói jogkör gyakorlója által létrehozott, – a kulturális intézmény alapfeladatait érintően szakértelemmel rendelkező tagokból álló – bizottság hallgatja meg. A bizottság tagjai között helyet kell kapnia

a) ha a kulturális intézményben működik üzemi tanács, annak egy képviselőjének,

b) a kulturális intézmény fenntartója legalább egy képviselőjének, továbbá

c) a kulturális intézmény alaptevékenységének megfelelő

ca) országos szakmai szervezet egy képviselőjének vagy

cb) a kulturális szakértői nyilvántartásban szereplő kulturális szakértőnek és

cc) a kulturális intézményben képviselettel bíró reprezentatív szakszervezet – ha van ilyen – egy képviselőjének.” (6. § (1) bekezdés)

A vonatkozó jogszabály tehát világosan meghatározza, hogy kik kerülhetnek be a bizottságba. Az üzemi tanács, a szakszervezet és a fenntartó egy-egy képviselője kötelezően részt vesz (összesen három fő) és kötelezően helyet kap két, a kulturális intézmény alapfeladatait érintően szakértelemmel rendelkező tag:

azaz az intézmény alaptevékenységének megfelelő (tehát múzeumi) országos szakmai szervezet egy képviselője,

és egy fő az intézmény alaptevékenységének megfelelő (azaz múzeumi) szakértő (a szakértők közhiteles nyilvántartását az ágazati minisztérium naprakészen vezeti).

Ez tehát azt jelenti, hogy a szakmai bíráló bizottság létszáma legalább három, legfeljebb öt fő lehetne (bár a jogszabály fogalmazásából nem következik, de mivel kifejezetten nem tiltja, előfordulhat, hogy több országos szakmai szervezet is delegál tagot és/vagy több kulturális szakértőt is felkérnek, ahogy az intézmény akár több reprezentatív szakszervezet is működhet; ezeken a pontokon azonban érdemes lenne pontosítani a vonatkozó jogszabályt).

Az így meghatározott tagokon felül, mellett, helyett nem lehet a szakmai bíráló bizottság tagja közművelődési szakember, művészeti író, előadóművészeti szakember (vagy előadóművész), alkotóművészeti szakember (vagy alkotóművész), nem lehet a tagja könyvtáros, levéltáros stb., ha a fentebb részletezett feltételek egyikének sem felel meg. Ha erre mégis sor kerülne, akkor a szakmai bizottság létrehozása jogszabályellenes, és ennek fényében az egész eljárás érvénytelen.

Talán a fenti összefoglalásból is kitűnik, hogy a hatályos szabályozás egyrészt kellően szigorú (a szükséges szakmai garanciákat, biztosítékokat zömmel tartalmazza), másrészt számos esetben pontosítást, kiegészítést, esetleg újragondolást igényelne. Jó lenne, ha az utóbbi időszak napvilágra került nem hibátlan pályázati ügyei után erre a jogalkotás ismét vállalkozna.

2024. februárjában Csák János kulturális és innovációs miniszter bejelentette, hogy Demeter Szilárd javaslatai alapján a magyar múzeumügy megújítására forradalmi változtatásokra készül: közgyűjteményi csúcsszervként létrejön a Széchényi Ferenc Közgyűjteményi Központ, amely alá több országos közgyűjteményt is besorolnak. Bár a miniszter holdingról beszélt, az interjúban inkább egy a közigazgatásból ismert „középirányító szerv” létrehozásának szándéka bontakozott ki. Néhány héttel később változott az elképzelés, Széchényi Ferenc gróf valamiért kegyvesztett lett, a miniszter most már csak a Magyar Nemzeti Múzeumot nevesítette lehetséges központként.

A miniszter első bejelentését általános felhördülés követte, „hozzáértők” rögtön indokolatlan centralizációról beszéltek, holott a magyar múzeumügyben már többször volt példa arra, hogy a nagy múzeumokat egy középirányító szerv alá rendelték. 3+1 alkalommal történt ilyen átszervezés: a dualizmus utolsó szakaszában létrejött Múzeumok és Könyvtárak Országos Tanácsa és Főfelügyelősége, a Horthy-korszakban törvénnyel létrehozott Országos Magyar Gyűjteményegyetem, valamint az 1949-ben megalapított Múzeumok és Műemlékek Országos Központja klasszikus középirányító szerv volt, közülük a Gyűjteményegyetem valójában még ennél is több: hiszen tudományos autonómiaként működött. A „+1” a Kádár-kor sajátos alkotása, a részlegesen középirányító szervi feladatokat betöltött Központi Múzeumi Igazgatóság. A vonatkozó szakirodalom mind a négy szervezetnek feldolgozta a működését, így bőséges tapasztalati anyaggal rendelkezünk a lehetséges előnyökről és a hátrányokról is. De jogosan kérdezi a nyájas olvasó, hogy mi is az a tudományos autonómia, illetve mi a középirányító szerv?

A tudományos autonómia állami költségvetésből fenntartott, de az állami irányítástól függetlenül működő: autonóm, önkormányzatisággal rendelkező szervezet (például az egyetemek, a Magyar Tudományos Akadémia), vagy ahogy Magyary Zoltán fogalmazott: „tudományos üzem”, ahol a működést a tudományos alapú hatékonyság határozza meg.

Középirányító szervnek azt a szervezet nevezzük, amelyre törvény (esetleg annak felhatalmazása alapján alacsonyabb szintű jogszabály) irányítási jogokat ruház át, tehát delegálja egy irányító szerv vonatkozó hatásköreit (például a minisztertől valamilyen központi hivatalra, háttérintézményre stb.). Egy középirányító szerv akkor képes hatékony működést kifejteni, ha egyúttal magas fokú költségvetési-pénzügyi önállósággal, funkcionális függetlenséggel rendelkezik…

Hogy miért lehet jó egy középirányító szerv a nagy múzeumok irányítására? Klebelsberg Kuno gróf gyűjteményegyetemi törvényjavaslatának indokolása világosan fogalmaz: ez az igazgatási forma alkalmasabb az intézmények irányítására „mint a tisztán bürokratikus, miniszteriális adminisztráció s ezen felül kellő védelmet nyújt főleg az ellen, hogy politikai befolyás vagy protekció férkőzzék hozzá a tisztán tudományos szempontok szerint összeválogatandó személyzet kinevezéséhez”.

A fentiek fényében kifejezetten sajnálatos, hogy a most benyújtott törvényjavaslat indokolásában nincs utalás sem a külföldi, sem a korábbi hazai tapasztalatokra, ilyeneket a törvényjavaslat készítői vélhetőleg nem ismernek, és a szövegben nem értékelnek, de legalábbis megkímélik ezektől az olvasót, illetve – ami nagyobb baj – a törvényalkotót is.

A törvényjavaslat egyes tervezett rendelkezéseinek értékelésében ugyanis elvileg az általános és a részletes indokolás lehet(ne) segítségünkre, ezekben viszont néhány elcsépelt frázison kívül csak meglehetősen elnagyolt magyarázatokat találhatunk:

„A magyar kultúra amellett, hogy nemzetünk szellemi háttérországa, jelentős gazdasági értéket is képvisel. Ezért hatékonyan, korszerűen és oly módon kell működtetni, hogy a jelenlegi kulturális intézményeink összehangoltan, minél nagyobb külföldi és hazai látogatóvonzó képességgel működjenek. Ennek egyik fontos eleme, hogy a legnagyobb tagintézményeink összehangoltan, egymás munkásságát erősítve működjenek. Így a törvényjavaslat megteremti annak jogszabályi feltételeit, hogy az Országos Széchényi Könyvtár, a Petőfi Irodalmi Múzeum, az Iparművészeti Múzeum, a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum, valamint a Magyar Természettudományi Múzeum a Magyar Nemzeti Múzeumba – amely Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központ (a továbbiakban: MNM KK) néven működik tovább – integrálódva elősegítse a közgyűjteményi rendszer hatékonyságának növelését.”

A szöveg összehangolást említ, a rendelkező részben viszont szó sincs erről, egyszerűen az érintett intézmények összevonását, Magyar Nemzeti Múzeumba történő betuszkolását célozzák meg. Azzal adósak maradtak a javaslat készítői, hogy megindokolják, miért ezt a formációt választották, miért gondolják azt, hogy az előbbi nemes célkitűzést az összevonás révén lehet a leghatékonyabban megvalósítani, milyen elemzés, hatásvizsgálat előzte meg a javaslat megszövegezését. Valójában csúcsszerv helyett egy intézményi monstrum születik, annak minden nehézkességével.

Itt egy újabb problémára kell felhívni a figyelmet. A magyar jogalkotás egyik reformkori, pontosabban 1807-ig visszanyúló hagyománya volt, hogy országos múzeum alapítása törvénnyel, vagy legalábbis országgyűlési jóváhagyással történt. Ettől a magyar jogrend 1963-ban ugyan eltért, de 1997-től visszaállt a korábbi rend, hiszen az országos múzeumokat az ágazati törvény (A muzeális intézményekről, a nyilvános könyvtári ellátásról és a közművelődésről szóló 1997. évi CXL. törvény) egyik melléklete lista szerűen sorolta fel, így megszüntetésükhöz, átnevezésükhöz, új országos múzeum alapításához az ágazati törvényt kellett módosítani. A 2010-es években a mellékletet sajnálatosan törölték. Az, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központ nevű entitás (a szövegösszefüggésből következtethető ki, hogy költségvetési szervként működő országos múzeumról van szó, de ezt a tervezet nem mondja ki) név szerint megjelenik a muzeális intézményekre vonatkozó rendelkezésekben (a 10. §-tól kezdődően), mintha ezt a hagyományt keltené újra, de csak ezen intézmény esetében (mi lesz a többi, a törvényjavaslatban egyébként nem említett országos múzeummal?). Ezt a hagyományt látszik erősíteni azt is, hogy a majdani tagintézmények beolvadásáról külön szakasz rendelkezik, tehát sorsukól az Országgyűlés törvényben dönt (11. §). Ugyanakkor adódik a kérdés: mi alapján választották ki a beolvadó intézményeket? Valóban vannak közöttük például olyanok, amelyek korábban a Nemzeti Múzeum tagintézményei voltak, de ez a többségükről nem mondható el. Sajnálatos módon válasszal a törvényjavaslat indokolása sem szolgál.

Múzeumtipológiai kérdéseket is felvet a szakasz, mert a szövegből következően az új entitásnak lesznek a beolvadó intézményekből kialakuló tagintézményei, a Nemzeti Múzeumnak pedig voltak már korábbról tagintézményei, sőt a beolvadó intézményeknek is vannak tagintézményei. A háromféle tagintézmény vezetői kinevezési rendjéről kétféle rendelkezést találunk. Ez bizony totális tipológiai zűrzavarra utal, amely miatt átláthatatlan és ellenőrizhetetlen lesz az új entitás működése.

A munkajogi kérdések rendezése nyilvánvalóan indokolt, de megint csak nem kapunk arra választ, hogy mi indokolja az új entitás vezetőjének (akit a normaszöveg hol vezetőnek, hol elnöknek nevez), valamint a beolvadó intézmények és azok tagintézményei vezetőinek határozott idejű – (fő)igazgatói ciklusra szóló – munkaviszonyának határozatlan idejűre történő módosítását (a Nemzeti Múzeum korábbi tagintézményeinek vezetőire ez a szabályozás egyébként érthetetlen módon nem terjed ki). Az olvasónak ezzel kapcsolatos gondolatai, érvei lehetnek, de az indokolás erről mélyen hallgat.

Summázva: a törvényjavaslat ahelyett hogy egy szuper-csillagromboló által vezérelt csillaghajó-flotta létrehozását célozná, inkább egy kulturális halálcsillagot épít. A csillagháborús mitológia szerint ennek csak egyfajta vége lehet…

A magyar múzeumügy az elmúlt több mint kétszáz év során számos törvényjavaslattal büszkélkedhetett. Ezek között voltak kifejezetten kiérlelt és színvonalas előterjesztések, és voltak kevésbé végiggondolt tervezetek is. Az olvasóra bízom, hogy a fentiek fényében melyik csoportba sorolja a most benyújtott törvényjavaslatot.

„És itt volt Kálnoki-Gyöngyössy Márton régész, jogász, történész, az MTA doktora. Fő szakterülete a numizmatika, pénztörténet. Ő pedig Szőnyi István festőművész és leánya, Szőnyi Zsuzsa írónő emlékét is gondozza.”

(A beszélgetés: 53:36-tól kezdődik).

Ma két ősi, szent forrásnál (hagiasma) létesített kegyhelyet kerestem fel. Mindkét kegyhelyen az Istenszülőt tisztelik, és mindkettő esetében sajátos, itt tisztelt Mária-ikontípus alakult ki.

Először a Blakhernai-negyed Szűz Mária-templomához (Θεοτόκος των Βλαχερνών / Meryem Ana Kilisesi) mentem. A kegyhely kialakítása több lépcsőben történt. 450-ben Aelia Pulcheria császárné templomot kezdett építeni a Blakhernai szent forrásánál (hagiasma), de az építkezést halála után férje, Marcianus kelet-római császár (450–457) fejezte be 453-ban. A későbbiekben a templomhoz egy külön kápolna, illetve egy fürdőépület is csatlakozott. A városrész eredetileg kívül esett a II. Theodosius (408–450) által épített városfalakon, csak később építettek új falakat, hogy a fallal övezett városhoz csatolják a Blakhernai-negyedet.

A bizánci korszakban (473-tól) itt őrizték a Szűz Mária fátylát és övét (utóbbi textília ma már Athos-hegyén, a Vatopedi-monostorban található). A templomhoz csatlakozó kápolnában (parekklesion) helyezték el az ereklyék mellett a Szűzanya különleges ikonját (Panagia Blachernitissa), amelynek csodatévő jelentőséget tulajdonítottak. 626-ban az avarok ostroma idején a közhiedelem szerint az ereklyék és az ikon óvták meg a várost. A Szűzanya ereklyéi 717-718-ban az ostromló araboktól, 860-ban az orosz inváziótól, 926-ban pedig Simeon bolgár cár támadásától mentették meg Konstantinápolyt. A képrombolás idején a Szűzanya ikonját elfalazták, és az csak évszázadokkal később, helyreállítási munkák során került elő. Az ikonhoz egy sajátos csoda is kapcsolódott: az ikont borító fátyol lassan felemelkedett, felfedve a Szűzanya arcát, majd bizonyos idő elteltével újra lehullott („szokásos csoda”). Ilyen csodára 1204 után már nem került sor.

Minden évben a Szűzanya ünnepén (augusztus 15.) a szent fátyol előtti hódolat után a császár háromszor merült a forrás által táplált fürdőmedencébe.

1434-ben végül a templomot tűzvész pusztította el, és évszázadokig nem építették újjá. 1867-ben ortodox kereskedők vásárolták meg a telket, és új templomot építtettek a romok helyén. A forrás fölött modern görög felirat olvasható: „Mosd le a bűnöket, ne csak a szemedet!” A szent forrásnak ma is gyógyító erőt tulajdonítanak, ezért nagyon kedvelt a zarándokok körében. Amíg ott voltam, egy görög csoportot egy orosz, majd egy román csoport váltott.

A víz egy földalatti barlangba folyik tovább, amely a hagyomány szerint összekapcsolja a forrást a város másik oldalán (a Balıklı negyedben) található szent forrással. Utam éppen ezért ezután ide, a másik szent forráshoz vezetett.

Ez a kegyhely egy picit fiatalabb, mint az első, mert a legenda szerint I. Leó császár (457–474) alapította. Történt ugyanis, hogy a császár még katonaként, a Porta Aurea-tól nyugatra fekvő ligetekben egy vak emberrel találkozott, aki szomjas volt és vizet kért. Egy női hang ekkor azt parancsolta a fiatal Leónak, hogy nedvesítse meg a vak szemét a közeli mocsárból származó vízzel. Csodálatos módon a vak visszanyerte látását. A női hang azt is elmondta, hogy ő választotta ki ezt a helyet, hogy őt itt tiszteljék. Megjövendölte Leónak, hogy egy napon ő fogja megkapni a császári koronát. Leó ezért, amikor császár lett, hálából ezen a helyen templomot építtetett (Leó császár csodájáról minden év augusztus 16-án emlékeztek meg). Egy másik legenda szerint I. Justinianus császár (527–565) egy vadászat során figyelt fel egy kápolnára, ahol sok nő gyülekezett. Elmondták neki, hogy ez a hely a „csodák forrása”. A császár a kis kápolna helyén csodálatos templomot emeltetett. A szent kút (hagiasma) ezután széles körben tiszteletnek örvendett. A templomépületet az évszázadok során többször is fel kellett újítani, a kolostorba pedig többször száműzték az uralkodó császár ellenségeit, mivel az épületkomplexum a II. Theodosius-féle falakon kívül, a Szilivri kaputól nem messze, az itteni ligetekben állt. 1547-ben az épületek már nem voltak meg, de a forrást továbbra is látogatták a zarándokok. 1727-ben újra kápolnát emeltek, amelyben a régi templom alapjaiban megtalált ősi ikont („Istenszülő, az életadó forrás” / Zoodokhos pégé) tisztelték. A kicsiny kápolnát 1821-ben lerombolták a janicsárok, és megmérgezték a szent forrást. 1833-ban a konstantinápolyi pátriárka engedélyt kapott a templom újjáépítésére, amelyet 1835-ben fel is szenteltek. 1955-ben, az isztambuli pogrom során a kegyhelynek újabb pusztítást kellett elszenvednie, de újra helyreállították. A jelenlegi templom melletti altemplomban található a szent forrás. A víz egy márványmedencébe folyik, ahol évszázadok óta halak úszkálnak (ezért a hely török elnevezése: Balıklı = „halak helye”). A templom és a kolostor (Μονὴ τῆς Θεοτόκου τῆς Πηγῆς / Rumís Theotóku tis Pigis) szintén a zarándokok kedvelt célpontja.

2020 elején írtam egy tanulmányt arról, hogyan lehetne visszaállítani a szentendrei Ferenczy Múzeum magas színvonalú működését, mert a megelőző öt év mindennek mondható, csak színvonalasnak sem. Talán kicsit naivul azt hittem, megállítható az ámokfutás, ám az ezt követő – sajtóhírek szerint – plágiumokkal kísért négy évben folytatódtak a nemkívánatos folyamatok. Most újra megosztom, hátha hatnak a benne foglalt gondolatok…

Közép-Európában, de legalábbis az egykori Osztrák-Magyar Monarchia utódállamaiban elképzelhetetlen a szilveszter Johann Strauß (1825–1899) 1874-ben írt A denevér című nagyoperettje nélkül: „Boldog, aki elfelejti, amit nem lehet megváltoztatni!”

A darab egy nagyvároshoz közeli fürdőhelyen játszódik, a történetből, a karakterekből nem nehéz ráismerni Bécsre és Baden fürdővároskára. Miközben az általunk ismert darab minden porcikájában igazi bécsi történet, valójában egyfajta plágium eredménye: Henri Meilhac és Ludovic Halévy Le Révellion című darabjának meglehetősen szatírikus átdolgozása (amely Karl Haffner és Richard Genée műve) – nem véletlen, hogy az osztrák nagyoperett franciaországi bemutatójára csak 1904-ben, Meilhac halála után és a Halévyvel történt megállapodás nyomán kerülhetett sor.

A karakterek egy része jelentősen megváltozott a francia eredetihez képest: Gabriel von Eisenstein (a francia eredetiben még a földbirtokos Gabriel Gaillardin) nyilvánvalóan a bécsi tőzsdéből élő vállalkozók egyike, akinek 1873-ban, a nagy bécsi tőzsdekrach idején minden bizonnyal súlyos veszteségeket kellett elkönyvelnie, de ekkor még a tőzsdéből szerzett hasznaiból kényelmes életet élhet fiatal felesége – Rosalinde – oldalán, ám amit szabad az üzletben, nem szabad egy házasságban. Az eredeti szöveg Fanny-jából tehát így lett Rosalinde, szolgálólányából, Pernette-ből Adele, a háziúr barátjából, Duparquet-ből Falke, aki meghívja a főhőst Yermontoff herceg mulatságára – Badenben már Orlofsky herceg rendez bált… És tegyük hozzá a háziasszony hódolója, Alfred, a francia eredetiben még hegedűs, de az osztrák változatban már operaénekesként csodálatos énekhangjával csábítgatja szíve hölgyét, de hasonlóan a börtönben köt ki mindkét Alfred. A Párizshoz közeli Picornet-les-Beoufs városkában Tourillon-nak hívják a börtönigazgatót, míg Badenben Frank-nak. Aki viszont teljes egészében közép-európai karakter, az a börtönszolga: Frosch (Tourillon börtönigazgató szolgáját Léopold-nak hívják). Frosch fergetes karrierjét az őt 1897-ben hatalmas sikerrel megformáló Alexander Girardinak köszönheti, aki igencsak magasra tette a mércét. Egyik kiszólása jól jelzi az elővárosokból a magas színvonalú színházakba bejutott nagyoperett sikerét: „Jetzt darf ich mich rühmen, daß ich schon in allen Wiener Thatern gespielt habe, nur noch nicht im Burgtheater und im Affentheater.” („Most büszkélkedhetek azzal, hogy a Burgtheater és az Affentheater kivételével már minden bécsi színházban játszottam” – a bécsiek gunyorosan majomszínháznak – Affentheater – nevezték a parlamentet.) Persze, miközben, a karakterben ott rejteznek közös osztrák-magyar múltunk alapviccei, az elmúlt száz évben az osztrák és a magyar előadások Frosch börtönszolgája sokat változott, és érthetően egyre nagyobb a különbség: amin Bécsben nevet a publikum, nem biztos, hogy megérti a budapesti közönség – és fordítva.

Meglepő módon a darab az első években nagyobb sikert ért el Berlinben, mint Bécsben: az ősbemutató után négy évvel az előbbiben már a 300., míg utóbbiban csak a 120. előadásnál jártak. A budapesti Népszínházban néhány évvel később, az Operaházban csak 1895-ben mutatták be. Girardi előbb idézet mondata a folyamat későbbi állomásán született, amikor már Bécsben tényleg mindenütt, a legkülönfélébb színházakban játszották. 1918-ban fordult elő először, hogy Frosch-t színésznő alakíthatta, éppen a Johann-Strauß-Theater egyik jótékonysági előadásán Hansi (Johanna) Niese lépett fel.

Ami viszont a zenét illeti, az már vitathatatlanul velejéig eredeti, Johann Strauß talán legismertebb műve. Varázslatos! Többször láttam a Magyar Állami Operaházban Szinetár Miklós pazar rendezését, 2018 őszén láttam egy klasszikus osztrák rendezést is Bécsben, a Volksoperben. Most viszont valóra vált régi vágyam: december 31-én Bécsben megnézni „A denevér”-t, amelyet a Volksoper legutóbbi látogatásom óta felújított, de maradt igazán paradés bécsi rendezés, viszont visszatértek a száz évvel ezelőtti koncepcióhoz: Frosch újra hölgy lett, ezúttal Stefanie Reinsperger formálta meg. Persze, a magyar néző szívét mégiscsak a „magyar grófnő” (valójában Rosalinde) által előadott csárdás dobogtatja meg – láthatjuk, hogyan látták a magyarokat Bécsben 1870 körül.

Szóval, ezzel az élménnyel kívánok mindenkinek boldog új évet, és ne felejtsük, ahogy Falke énekli az operett talán legszebb hangorgiájában: „Brüderlein, Brüderlein und Schwesterlein, lasst das traute Du uns schenken, für die Ewigkeit, immer so wie heut, und wir morgen noch dran denken.” („Testvérkék, testvérkék és nővérkék, adjátok a kedvességtek, örökre, mindig, ahogy ma is, és holnap is emlékezni fogunk rá.)”

Felhasznált irodalom:

Die Fledermaus. Volksoper Wien. Műsorfüzet, 2023.