Meghívó könyvbemutatóra

Kálnoki-Gyöngyössy Márton: Nation and Museum. Hungarian Museums and Legislation (1777-2010) című kötete a MIRIO Bt. kiadásában jelent meg.
Fordította: dr. Basics Beatrix
Támogatók: MMA, NKA, Emberi Erőforrások Minisztériuma

A kötetet bemutatják:
dr. Latorcai Csaba közigazgatási államtitkár (Emberi Erőforrások Minisztériuma)
dr. Peres Zsuzsanna jogtörténész, egyetemi docens (Nemzeti Közszolgálati Egyetem)

A könyvbemutató időpontja: 2022. január 12. (szerda) 16 óra
A könyvbemutató helyszíne: ELTE BTK Történeti Intézet Szekfű Gyula Könyvtára (Budapest, Múzeum krt. 6-8. I. em. 115-117.)

A rendezvényen való részvétel regisztrációhoz kötött.
Az alábbi címen lehet regisztrálni: pearlmarton@gmail.com
Kérjük a hatályos járványügyi előírások maradéktalan betartását.

Pénzverés Felső-Magyarországon a középkor végén

Közismert tény, hogy az egykori felső-magyarországi bányavidéken a középkorban folyt nemesfémtermelés lehetővé tette a helyi pénzverés megindítását. A kitermelés mennyisége mai tudásunk szerint meg sem közelítette az alsó-magyarországi és a szatmár-nagybányai bányavidékek termelési mutatóit, de a kinyert nemesfém megalapozta pénzverő- és bányakamarai szervezet működtetését. Kassán és Szomolnokon rendszeresen, míg időszakosan Lőcsén és Ungvárott is üzemelt pénzverde, sőt, újabban az is felmerült, hogy Gölnicbányán is vertek pénzt.

2021. december 21-én 18 órától előadást tartok a Magyar Numizmatikai Társulatban, amelyben áttekintést szeretnék adni a középkor végi felső-magyarországi pénzverésekre vonatkozó történeti és numizmatikai adatokról, és kísérletet teszek annak a közelmúltban feltett kérdésnek a megválaszolására is, hogy tényleg vertek-e Gölnicbányán a Jagelló-korban pénzt.

Kassai veretű denár hátlapja
az 1520-as évekből

Az előadás itt látható/hallgatható:

Címergaléria a pesti Vármegyeháza kápolnájában

Magyarország vármegyeházai között az egyik legjellegzetesebb és sok szempontból az alaptípusoktól leginkább eltérő épület a pesti vármegyeháza.

A vármegyeháza épületegyüttesének középső részét, a „kisebb és a nagyobb Gyűlési Palotát”, a börtönépületet és a rabkápolnát Hild János tervezte meg, és a tervei szerint megkezdett építkezést 1811-ben bekövetkezett váratlan haláláig személyesen vezette. A volt börtönépület meghatározó építészeti eleme a „hazánkban egyedülálló, centrális rabkápolna” (Imrényi Szabó Imre). A kápolna északi oldalán helyezkedett el a siralomház.

A kápolna belső képe. Fotó: Varga Máté

A kápolna felépítése után néhány évvel, 1817-ben itt helyezték el a vármegyei fegyvertárat, így a helyiség eredeti funkciója megszűnt. 1921-ben a bíróságot és a vármegyeházán őrzött rabokat átköltöztették az újonnan épített Pestkörnyéki Törvényszékre, az üresen maradt helyiségeket átalakították: több szintre osztották a kápolnát is.

A vármegyeháza épületéből az 1920-as években fokozatosan költöztek ki az állami hivatalok is, így lehetővé vált további helyiségek átadása a Pest Megyei Levéltár részére. Az iratanyag méltó elhelyezése érdekében a volt börtönkápolnát 1941-ben levéltári díszteremmé alakították. A kápolna helyreállítása Imrényi Szabó Imre elképzelései szerint valósult meg: ő tervezte a neoklasszikus stílusú, galériás könyvespolcot is. A három nagy ablakot, valamint a lépcsőház ablakait a vármegye történetében fontos szerepet játszó intézmények, tisztségviselők, illetve nemes családok címereivel díszítették.

Az egyik címeres ablak. Fotó: Varga Máté

“A (VÁR)MEGYE MINT POLITIKAI TÉR ÉS POLITIKAI KÉPZET. Újabb kutatások a magyar helyi önkormányzat múltjából” címmel rendez konferenciát a Magyar Nemzeti Levéltár és a Nemzeti Közszolgálati Egyetem 2021. november 25-26-án. A konferencia második napján 15.45-től tartok előadást, amelyben a kápolna épületét és az üvegablakain látható legérdekesebb címereket szeretném bemutatni, három csoportban: önkormányzati, egyházi és családi címerek szerinti megosztásban.

Korábbi publikációm a témában:

Gyöngyössy Márton: Pest Megye címertani öröksége. 19. századi kápolna a Vármegyeházán. (Pest Megyei Múzeumi Füzetek – Új sorozat 9.) Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, Budapest–Szentendre, 2007.

Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye címere. Fotó: Varga Máté

A kincstalálás. Szabályozások a római jogtól napjainkig

„Hasonlít a mennyek országa a szántóföldön elásott kincshez. Egy ember megtalálja a kincset, de titokban tartja. Aztán nagy örömében fogja magát, eladja mindenét, amije csak van, és megveszi a szántóföldet.” (Mt 13,44–46)

Mint megannyi Európában tapasztalható jogi jelenségnek, tárgyunknak is római jogi gyökerei vannak, bár éppenséggel a jogi szakirodalomban ismert inventio thesauri (kincstalálás) nem ókori szakkifejezés. A kincs – és ezáltal a kincstalálás – máig érvényes meghatározását a klasszikus korban a legnagyobb római jogászok fogalmazták meg. A középkorban a földből elő került kincs tulajdonjoga Magyarországon a királyt illette meg. Az újkorban vezették be a „harmadolást”: a 18–19. századi magyar királyi rendeletek úgy rendelkeztek, hogy a talált kincs fele a föld tulajdonosát, másik fele pedig a találót illeti; ha azonban értéke meghaladta a 150 forintot, már három egyenlő részre kellett osztani: egyharmadot kapott a tulajdonos, egyharmadot a találó, egyharmadot pedig az állam. Hosszú időnek kellett eltelnie ahhoz, amíg a hatalom fölismerte, hogy nem csupán a talált kinccsel, hanem a találás módjával (a véletlennel és a szisztematikus kutatással egyaránt) kapcsolatos eljárást is szabályoznia kell. Erre hazánkban először a 19. században került sor, ettől kezdve beszélhetünk modern értelemben vett régészeti feltárási jogról Magyarországon.

A kincstalálás sajátos szabályozása azonban mindmáig továbbél, bár a talált kincs tulajdonjogával kapcsolatos alapvető rendelkezések az elmúlt évszázadokban többször is változtak. Európában a romanista alapokon álló nemzeti jogok szinte kivétel nélkül a kincs és kincstalálás a római jogtól megörökölt fogalmát és szabályozását vették át, és mindmáig azt is használják. Magyarország viszont évszázadok óta külön utakon jár: a „harmadolás” merev fenntartását az állami tulajdonlás kizárólagosságának rögzítése követte. Ezt az elvi alapvetést az 1990-es évek végén, európai hatásra megindult magyar örökségvédelmi jogalkotás sem tudta és akarta meghaladni.

Izraeli aranypénzlelet az Abbászida Kalifátus korából. Fotó: Heidi Levin

November 12-13-án kerül megrendezésre a szentendrei Ferenczy Múzeumi Centrumban az első Közösségi Régészeti Konferencia, amelynek első napján, pénteken 14 órától tartok előadást: https://www.femuz.hu/kozossegi-regeszeti-konferencia-program/

Az előadás itt látható/hallgatható:

Fiatal Numizmaták Konferenciája

Harmadik alkalommal kerül sor a Fiatal Numizmaták Konferenciájára, ismét az ELTE BTK Történelem Segédtudományai Tanszéke szervezésében.

A magyarországi kulturális örökség kiemelt jelentőségű részét gondozó numizmatika első hazai műhelye 1777-ben a Bölcsészettudományi Karon jött létre. Erre a nemes hagyományra büszkén emlékezve, a bölcsészkar oktatói újabb hagyományt teremtettek azzal, hogy 2018-ban első alkalommal rendezték meg a Fiatal Numizmaták Konferenciáját. A konferencia sikerére tekintettel a rendezvényt 2019-ben a nyíregyházi Jósa András Múzeum szervezte meg (egyik évben ugyanis az ELTE, másik évben pedig egy-egy jelentősebb numizmatikai gyűjteménnyel rendelkező, vidéki múzeum a házigazda).

A járványügyi helyzet miatt a konferencia – figyelemmel annak nemzetközi jellegére – ezúttal online lesz.

A konferencia időpontja: 2021. november 10.

A konferenciával kapcsolatos információkat (program, időpontok stb.) a konferencia honlapján (https://fnk.elte.hu/) lehet megtalálni.

A konferenciához csatlakozni, azon részt venni a konferencia facebook-oldalán (https://www.facebook.com/fiatalnumizmatak) a konferencia napján közzétett link segítségével lehet majd.

A keleti nomádok szőnyegeinek mesés világa

A Közel-Kelet és Közép-Ázsia nomád népeinek hagyományos díszítésű és ősi módszerekkel készült szőnyegei az utóbbi évtizedekben kerültek a kutatás homlokterébe. Bár a korábbi szakmunkák is foglalkoztak velük, a rájuk vonatkozó ismeretanyag csekélyebb és meglehetősen ellentmondásos volt. A kutatás mindmáig adós már annak a kérdésnek a megválaszolásával is, hogy a szőnyegcsomózás technikája hol alakult ki: luxuskívánalmaknak megfelelően, városi környezetben vagy a nomádok körében, kifejezetten kényelmi szempontok (a hideg elleni védelem) figyelembe vételével.

Ez a kérdés a tyúk és a tojás eredetét boncolgató felvetésre emlékeztet, és megválaszolására körülbelül ugyanannyi esélyt adhatunk. Megalapozott válasz megfogalmazását az sem teszi egyszerűbbé, hogy a ma ismert legkorábbi csomózott szőnyeg (a „paziriki szőnyeg”, Kr. e. 5. század) nyilvánvalóan városi környezetben készült, ám éppenséggel nomádok használták. Csomózott keleti szőnyegek az évezredek folyamán egyaránt készültek nomád, félnomád, falusi és városi környezetben, sőt sokszor uralkodói alapítású manufaktúrákban.

A kiváló szőnyegkereskedő és szőnyegtörténész, James Opie ezekből a peremfeltételekből kényszerült kiindulni, amikor nem kisebb feladatra vállalkozott, mint az említett térség (azaz Irán, Afganisztán, Törökország, a Kaukázus és Nyugat-Turkesztán) nomád, félnomád és falusi (ahogy az angolszász szakirodalom nevezi: „törzsi”) szőnyegeinek tudományos vizsgálatára. Érdeklődésének középpontjában a csomózott szőnyegek állnak, de időről időre felbukkannak gyönyörűséges szövött szőnyegek (pl. kilimek) is.

James Opie adatgazdag könyve nemcsak a nomád szőnyegcsomózás története, hanem részletes vezérfonal, „anyagismereti” útmutató a nomád szőnyegek világába – a szerző hatalmas tudását a „terepen”: a szőnyegkereskedelemben, valamint bazárok és a törzsi szőnyegcsomózók személye felkeresése révén szerezte meg. A mű forgatásával megismerhetjük az egyes vidékek és törzsek fonalfestési, szőnyegszövési és -csomózási hagyományait, az általuk alkalmazott mintakincset, valamint annak eredetét. James Opie ugyanis nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy az egyes motívumok párhuzamait a régészeti és művészettörténeti anyag vizsgálatával feltárja. Már műve elején ezzel a szemlélettel fut neki a “paziriki szőnyeg” – szőnyegtörténeti munkákban „kötelező” – kérdésének is, de rögtön felzárkózik az újabb angolszász irodalom megállapításaihoz, amely a motívumokat egészen a perszepoliszi palotáig vezeti, de a készítési helyet Perszepolisz és Pazirik között félúton, valamelyik oázisvárosban véli megtalálni…

A számtalan színes fényképpel illusztrált, adatgazdag monográfia először 1992-ben jelent meg, 2016-os újrakiadása (valójában utánnyomása) viszont nagyon is indokolt volt, mivel nem hiányozhat a szőnyeggyűjtők és a szőnyegek iránt érdeklődő történészek és művészettörténészek könyvtáraiból.

James Opie: Tribal Rugs: A Complete Guide to Nomadic and Village Carpets. Echo Point Books & Media, 2016., 330 p., ill. ISBN 978-1626546134 (második kiadás)

Új segédlet a bizánci pénzek meghatározásához

A Római Birodalomból kinővő Bizánci Birodalom pénzei még sokáig megőrizték római jellegüket. Bár I. Anastasios (491–518) 498-as pénzreformjától beszélünk önálló bizánci pénzverésről (a korábbi érméket a Kelet-Római Birodalom kibocsátásaiként szokás értékelni), az elszakadás a mintáktól több évszázados folyamat volt. Nem véletlen, hogy a bizánci numizmatika sokáig az ókori numizmatika egyik ága volt, a középkorba történő „befogadása” valójában újabb keletű.

Ezer év a pénztörténetben is nagy idő. Ez alatt a bizánci pénzverés – a hagyományok megőrzése mellett – folyamatosan változott. A teljes pénzverési folyamat áttekintése pusztán az eddig kiadott gyűjteményi katalógusok alapján embert próbáló feladat. Prue Morgan Fitts a bizánci pénzek gyűjtői számára éppen ezért kívánt olyan vezérfonalul használható könyvet összeállítani, amely a Bizánci Birodalom pénzverését és érméit szakszerű kommentárokkal mutatja be I. Anastasios-tól XI. Kónstantinig (1448–1453). Előre kell az is bocsátani, hogy a tárgyalt anyag nem terjed ki az inkább pénzforgalmi jelentőségű, de nem bizánci kibocsátású veretekre: az egykori Nyugat-Római Birodalom területéről származó aranypénzekre, az arab-bizánci határterületeken vert érmékre, vagy a kisázsiai török és más utódállamok hasonló éremképű és kivitelezésű érméire, utánvereteire. Mondhatnánk, hogy ez valójában nem is tudományos könyv, hiszen új eredményeket nem tartalmaz, hanem csak az érmék azonosítására szolgáló, gyorsan fellapozható, a numizmatika hagyományos időrendjét követő, összefoglaló jellegű referencia munka. A gyűjtők és a kutatók számára értéke azonban éppen ebben rejtezik!

A bevezető részeket követő ikonográfiai fejezetek után a szerző táblázatos formában mutatja be táblázatos a bizánci arany, az ezüst- és a bronzpénzverést, az egyes pénznemeket, az éremképek leírásával, súlyadatokkal (a bronzok esetében csak időnként ad meg súlyadatokat). Ezt egy újabb tematikus egység követi: az egyes uralkodók által kibocsátott pénznemeket közlő táblázatok. Felesleges is hangsúlyozni, hogy ez mennyire fontos, hiszen nemcsak a gyűjtő, hanem a kutató, az érdeklődő is könnyen át tudja tekinteni egy-egy császár pénzverési tevékenységét. Fontos kiemelni, hogy a birodalom legnagyobb kiterjedésekor (VI. század) működött egyszerre a legtöbb pénzverőház: szám szerint 15, de összességében az ezer év alatt 29 bizánci pénzverdével számolhatunk.

A sajátos spirálos kötés a kötet munkafüzet jellegét, de egyúttal a gyűjtői tevékenység során könnyebb használhatóságát erősíti. Fitts művének tanulmányozása – informatív jellege okán – nemcsak a bizánci pénzek gyűjtői számára, hanem a bizánci pénztörténet iránt érdeklődő kutatóknak is ajánlott.



Prue Morgan Fitts: The Beginner’s Guide to Identifying Byzantine Coins. Spink, London, 2015. , 136 p., ill., ISBN 978-1-907427-55-8

Az Aranygyapjú lovagjai Barcelonában

A barcelonai székesegyház 2019-ben emlékezett meg V. Károly német-római császárrá választásának ötszázadik évfordulójáról. Az eseménysort számtalan rendezvény és kiadvány kísérte, utóbbiak közül egy, az Aranygyapjas Rend rendi káptalanjának Barcelonában tartott 1519-es ülésével, és különösen is a székesegyházi stallummal, pontosabban annak ezen alkalomból festett címereivel foglalkozik. A kiadvány szerzője a rend történetének összefoglalásakor, valamint a stallum címereinek leírásakor a káptalani levéltárban őrzött, 17. századi kódexre is támaszkodhatott, így elsődleges forrásfeltárást is végzett. A kézirat azért is fontos, mert a rendi káptalan ülésének továbbélő helyi hagyományát dokumentálja.

Pere Molas Ribalta tanulmánya után a kiadványban egyenként megtalálhatjuk a székesegyházi stallum címereit, fényképpel, illetve külön ábrán azt is, hogy a stallum melyik részén található a címer, így rögtön az ülésrend is megismerhető. Minden címer esetében olvashatjuk a címer tulajdonosának nevét, rangját, illetve egy-egy fontosabb életeseményét. A sorrend is informatív, ugyanis az egyes címerek tulajdonosaik rendbe történt fölvételének sorrendjében követik egymást (1481, 1491, 1501, 1505, 1516, 1519). Számunkra különösen is érdekes a tragikus sorsú, fiatal magyar királynak a rendi hierarchiában előkelő helyre festett címere.

A stallumra festett négyelt címerpajzs első és negyedik mezejében a vágások (Magyarország), második és harmadik mezejében piros mezőben ezüst oroszlán (Csehország) látható. A szívpajzsban piros mezőben kiterjesztett szárnyú ezüst sas (Jagelló-címer) van. A címerpajzsot – ahogy minden rendtag itt megfestett címere esetében – az Aranygyapjas Rend jelvénnyel ékesített lánca keretezi.

Miksa császár már viszonylag korán, tíz éves korában felvette Lajost az Aranygyapjas Rend tagjainak sorába, az 1519-es barcelonai rendi káptalanon pedig, a székesegyházban a császár címere után kiemelt, a harmadik helyre került a cseh és magyar király címere: a stallum bal oldalán Miksa császáré mellett I. Ferenc, francia király, majd II. Lajos, magyar és cseh király címerét láthatjuk.

Az Aranygyapjas Rendet 1429-ben Burgundia és Brabant hercege, Jó Fülöp alapította. A Valois-család egyik ágából származó hercegek fővárosukból, Dijonból, Burgundián kívül a mai Belgium, Hollandia és Luxemburg területére is kiterjeszkedő országot irányítottak. A szerző a rend előtörténetének tárgyalásakor – helyesen – fontosnak tartotta áttekinteni a különböző (egyházi) lovagrendek történetét, majd mindezt átvezetni a késő középkorban a keresztes hadjáratok eszméjének újraéledéséhez. Ez az ideológia az újabb, immáron világi lovagrendek alapításában öltött testet: a legkorábbi a III. Edward által, még a 14. században alapított Térdszalag Rend (1348), a folyamat végét pedig a francia királyok által alapított Szent Mihály Rend (1469) jelzi. (Kicsit szomorúan kell megjegyeznünk, hogy a két magyarországi világi lovagrend: a Szent György (1326) és a Sárkány Rend (1408) a kiadványban – vitathatatlan jelentőségük ellenére – nem kapnak említést, holott a Szent György Rend alapítása megelőzi a Térdszalag Rendét).

Mindezekkel együtt a barcelonai kiadvány nemcsak magyar vonatkozásai okán, hanem más szempontból is az Aranygyapjas Rend érdekes időszakát mutatja be.

Pere Molas Ribalta: El capítol del Toisó d’Or a la Catedral de Barcelona (1519). (Sedes Europae. 1519–2019. 2.) Barcelona, Catedral de Barcelona, 2019., 51 p., ill., ISBN 978-84-09-12272-1

Az évszámokkal keltezett középkori pénzekről

A középkori pénzeken az évszámmal történő keltezés viszonylag későn jelent meg, és korántsem volt általános. Nem véletlen, hogy az európai numizmatikai kutatás korábban nem szentelt túl nagy figyelmet a témának. Meglepő módon így az évszámos középkori európai pénzekkel kapcsolatos tudásunkat három amerikai kutatónak köszönhetjük. Most a harmadik szerző által írt munka második kiadás rövid ismertetésére vállalkoznék.

Albert Frey és David Cervin után ugyanis Robert A. Levinson vállalkozott arra, hogy az 1234–1500 közötti európai évszámos pénzeket megvizsgálja: műve először 2007-ben, majd 2019-ben jelent meg. Bevezetésként rögtön fel is kell hívnom egy módszertani problémára a figyelmet, nevezetesen, hogy tárgykörét Levinson sajátosan határolja le: katalógusában az előbb említett szerzőkhöz hasonlóan ő sem tér ki azokra az európai, illetve a keresztesek által a Szentföldön kibocsátott, ám arab feliratot viselő érmékre, amelyek szintén tartalmaznak évszámot (ezekről viszont egy külön függelékben olvashatunk).

Levinson könyvének első kiadását 27 év gyűjtőmunka előzte meg, eleinte kifejezetten azokra a pénzérmékre koncentrált, amelyek kimaradtak Frey katalógusából. Végül összesen 1250 típust és altípust sikerült összeszednie (egy típus egy adott dátumhoz kapcsolható meghatározott névértékű veret, amelyet egy állam vagy egy uralkodó adott ki, míg az altípus ennek változata). A második kiadás ehhez képest 130 újabb típussal gyarapodott, illetve módosultak egyes meghatározások, valamint a fényképanyag is.

Levinson műve számos ponton finomítja az európai numizmatikában eddig élt közmegegyezést az évszámos pénzek egyes európai országok pénzverésében történt megjelenéséről. A kutatás már régen felismerte, hogy az első évszámos pénzt a dániai Roskilde püspöke bocsátotta ki 1234-ben. Az elmúlt száz év kutatásainak köszönhetően már az is tudható például, hogy az évszámos pénzek franciaországi megjelenése is hamarabb történt, mint azt a korábbi kutatás Frey nyomán állította, igaz, az első évszámok tartományi vereteken jelentek meg: Lotharingia (1491), Bretagne (1492). Észak-Itáliában is vertek már a 15. század végén évszámos pénzeket: Forli (1480), Bologna (1494), Milánó (1497). Ami különös, hogy 1500-ban már maga a Pápaság is bocsátott ki évszámmal keltezett pénzt (háromszoros aranyforintot), ebben minden bizonnyal szerepet játszott az is, hogy a kibocsátás évét az egyház szentévnek minősítette. Ez a pápai évszámos pénzkibocsátás azonban ekkor még epizódszerű volt.

Levinson korpuszának második kiadásával a gyűjtők és a kutatók, sőt a numizmatika iránt érdeklődők olyan, megkerülhetetlen kézikönyvet vehetnek kézbe, amely nélkül a középkori évszámos pénzek vizsgálata ma már nem lehetséges. A gondosan összeállított és igényesen kivitelezett katalógus nem hiányozhat(na) egyetlen pénztörténeti gyűjtőkörű szakkönyvtár polcairól sem.

Robert A. Levinson: The Early Dated Coins of Europe 1234–1500. An Illustrated Catalogue and Guide to Dated Medieval Coinage. Second edition. Coin & Currency Institute, Williston, 2019., 330 p., ill., ISBN 978-087184-601-3

Új szakkönyv a muszlim pénzek gyűjtői számára

A muszlim pénzek iránti gyűjtői érdeklődés újabb keletű, mint az ókori vagy a középkori keresztény érmékkel kapcsolatos több évszázada megmutatkozó gyűjtőszenvedély. Az alapvető kézikönyvek is jóval később születtek meg, viszont napjainkra a nagyobb (köz)gyűjtemények feldolgozása mellett fokozatosan alakultak ki szép számmal kisebb magángyűjtemények, amelyek fejlesztése már kifejezetten jól kezelhető és áttekinthető, informatív, a nagy gyűjteményi katalógusok eredményeit hasznosító szakkönyvek nélkül elképzelhetetlen.

Tim Wilkes komoly tapasztalattal rendelkezik a muszlim pénzek műtárgypiacán. Egyrészt épített a nagy összefoglaló munkákra, gyűjteményi katalógusokra, másrészt összegezte a muszlim pénzekkel kapcsolatos műtárgypiaci folyamatokat: munkájába a leggyakoribb típusokat vette fel, és ezeknek a leggyakrabban forgó, de nagyon szép (’very fine’), vagy szép (’fine’) minőségű példányaihoz kapcsolható becsértéket ad meg. Anyagát történeti időrendben, a politikai földrajz keretei között közli, a gépi pénzverés megjelenéséig ténylegesen a teljes muszlim pénzverés összefoglalójának tekinthető: az Ibériai-félszigettől kiindulva egészen Délkelet-Ázsiáig hatalmas területet fed le.

Az első kötet a „középkori”, a második a „kora újkori” muszlim pénzek katalógusa. Az idézőjelekkel arra szeretnék utalni, hogy a korszakolás meglehetősen önkényesre sikeredett, pl. a teljes oszmán pénzverés a második kötetbe került, miközben annak 14. századi kezdetei, majd 15. század végén tapasztalható kiteljesedése nagyon is a középkorba utalnák az első kétszáz év oszmán uralkodóinak pénzverését (mindeközben a kortárs mamelukok egyiptomi pénzverése a középkori kötetben szerepel). Azzal viszont már nyilvánvalóan egyet kell értenünk, hogy a Szafavidák pénzverése a perzsa pénzverés kora újkori szakaszába sorolódik, ahogy a mogul kori indiai pénzverés sem tekinthető középkorinak, ezért helyesen a második kötetben található.

A Wilkes-katalógus az egyes kibocsátók érméi kapcsán feltünteti a pénznemet, az érme anyagát, valamint a – legtöbb esetben – fényképét és dollárban meghatározott becsértékét. A kiváló minőségű fényképek nagyobbrészt saját éremkereskedői működéséből, valamint nagyobb köz- és magángyűjteményekből (pl. Ashmolean Museum, Oxford) származnak. A szerző nem törekedett részletes numizmatikai leírás közlésére, de erre nincs is szükség, hiszen az érdeklődő gyűjtő azt megtalálja az egyes politikai földrajzi egységek kapcsán gondosan feltüntetett alapvető szakirodalmi munkákban. Ezáltal a katalógus könnyebben áttekinthető maradt, ezért az elkövetkező évtizedekben a különböző muszlim pénzeket gyűjtők számára gyakran használt referenciamunka lesz.

Tim Wilkes: Islamic Coins and Their Values.

Volume 1.: The Mediaeval Period. Spink, London, 2015., 285 p., ill., ISBN 978-1-907427-49-7

Volume 2.: The Early Modern Period. Spink, London, 2017., 142 p., ill., ISBN 978-1-907427-62-6