Kammergraf

1818 tavaszán I. Ferenc osztrák császár és negyedik felesége, Karolina Auguszta császárné adriai utazásra indultak, hogy megismerkedjenek a Napóleon bukása után Ausztriához került új tartománnyal: Dalmáciával. Spalatoba (ma: Split) érkezve a császár csodálattal szemlélte Diocletianus palotájának maradványait, a helyi régiséggyűjteményeket, valamint az ókori város, Salona (ma: Solin) romjait.

Az utazást két cikkben részletesen ismertette a császár kíséretében utazó Anton Steinbüchel von Rheinwall osztrák régész és numizmata. Spalato és Salona jelentőségére ekkor figyelt fel az osztrák tudományos közvélemény, utóbbit egyenesen osztrák Pompejinek nevezték. A császár és környezete felismerte a dalmáciai régiségek jelentőségét, és egy helyi múzeum hiányát, amely mindezt gondozhatná, és a magántulajdonban álló régiséggyűjteményeket egyesíthetné. A látogatás kézzel fogható eredménye a spalatoi Régészeti Múzeum császári dekrétummal történt megalapítása lett (1820. augusztus 22.). Mindez illeszkedett a birodalom szerte tapasztalható tartományi múzeumalapítási lázba (Magyar Nemzeti Múzeum, Pest, 1802; Joanneum, Graz, 1811; Národní Muzeum, Prága, 1818; Francisceum, Brno, 1818), ám ebben az esetben inkább a császár és környezete ambíciói, mint a tartomány nemzeti törekvései játszottak szerepet.

A múzeumnak kezdetben nem volt saját épülete, ezért a műtárgyakat bérelt raktárakban helyezték el. 1836-ban aztán a Diocletianus-palota keleti falának külső oldalán felépült a múzeum épülete, erről azonban hamar kiderült, hogy nem igazán alkalmas a megfogalmazott múzeumi célokra. Erről később sikerült meggyőzni Ferenc József császárt is, megkezdődött egy új épület felépítésének hosszadalmas előkészítése. Végül két osztrák építész, August Kirstein és Friedrich Ohmann tervei alapján 1912-ben megkezdődött az építkezés. Az új épület 1914-ben elkészült, de a műtárgyanyag áthelyezését hátráltatták a történelmi események, így a megnyitóra csak 1922-ben került sor.

A gazdag régészeti anyaggal büszkélkedő múzeum kifejezetten értékes része az 1845-ben alapított könyvtár, amely ma mintegy 60 ezer kötetes. A könyveket kezdetben kizárólag vásárlás és adományozás útján szerezték be, később pedig a “Bullettino di archeologia e storia dalmata” múzeumi évkönyv révén kialakított cserekapcsolatok révén. Utóbbi periodikumot 1878-tól jelentették meg, 1920-ig olasz és német nyelvű tanulmányokat közölt, ezt követően viszont megváltozott a címe (Vjesnik za arheologiju i historiju dalmatinsku) és a tanulmányok is horvát nyelven jelennek meg. A régi és ritka könyvek közül említésre érdemes nyolc ősnyomtatvány és több mint másfélszáz 16. századi könyv, a régi térképek és a grafikai gyűjtemény. A könyvtár része a Don Frano Bulić, Mihovil Abramić, Luka Jelic, Francesco Carrara, Julij Bajamonti és a Pavlović-Lučić család hagyatékából álló, Dalmácia története szempontjából fontos levéltári gyűjtemény is.

A múzeum már 1821-ben kutatásokat kezdett Salonában, azóta tart a végeláthatatlan ásatási folyamat, amelynek kezdeteit olyan kiváló kutatók fémjelzik, mint Francesco Carrara és  Don Frano Bulić. A múzeum kutatásai közül külön említést érdemelnek a Vis szigetén, az ókori görög Issa város területén folytatott ásatások. Vis szigetén ma már külön kis tagmúzeum működik.

A numizmatikai gyűjtemény mintegy 70 000 érmét tartalmaz. Az éremgyűjtemény ókori, középkori és modern pénzekből, aranyból, ezüstből, bronzból és papírból áll, mindegyik esetében egyértelmű a dalmáciai proveniencia, bár legtöbbjük kapcsán közelebbit a lelőhelyről sajnos nem tudunk. Számunkra különösen értékesek a gyűjtemény magyar veretű pénzérméi, amelyek a középkori dalmát-magyar kapcsolatokat dokumentálják. Az 1920-as évék végén vásárolták meg dr. Karl Stockert osztrák sorhajóhadnagy gyűjteményét, amely nagyon gazdag ókori és bizánci érmékben, de a kollekcióban volt két tálcányi késő középkori és kora újkori magyar denár is. Stockert kihasználva, hogy az osztrák-magyar haditengerészetnek köszönhetően sok kikötőben meg tud fordulni, elképesztően szép anyagot halmozott fel az albán, a montenegrói, a dalmáciai és az isztriai területekről, gyűjteménye így a tágabb térség vonatkozásában fontos történeti-numizmatikai forrás.

Spalato Régészeti Múzeuma ma is példaértékű muzeális intézmény. Rendezett és tudatosan fejlesztett könyvtára, gazdag gyűjteménye a kutatók és a látogatók figyelmére érdemesíti.

---

Felhasznált források, irodalom:

Archaeological Museum Split. Guide. Ed. Emilio Marin. Arheološki Muzej u Splitu, Split, 2003.

Maja Bonačić Mandinić: Greek Coins displayed in the Archaeological Museum Split. Arheološki Muzej u Splitu, Split, 2004. p. 7–11.

Arsen Duplančić: U temeljima hrvatske arheologije. Istraživanja Salone od 1821. do 1850. na temelju rukopisne i tiskane građe iz Arheološkog muzeja u Splitu. Izložba u povodu 200 godina sustavnih arheoloških istraživanja Salone. Arheološki Muzej u Splitu – Jana ustanova u kulturi “Zvonimir” Solin, Split, 2021.

A Spliti Régészeti Múzeum honlapja: https://www.armus.hr/

A Nemzeti Művelődési Intézet (NMI) sokirányú felnőttképzési tevékenységébe felvette egy numizmatikai-éremgyűjtő szakköri kisfilm-sorozat elkészítését. Az NMI kiemelten fontosnak tartja a felnőttképzés, és ezen belül az önképző szakköri mozgalom országos, minőségi megújítását. Az NMI szakköri sorozata eddig nagy eredményességgel fut az aszakkor.hu oldalon.

A numizmatikai-éremgyűjtő szakköri kisfilm-sorozat előkészítésére, szakmai tartalmának összeállítására engem kértek fel. A 20 részből álló sorozat a numizmatika teljes területét felöleli. Az egyes részeket vidéki gyűjteményi helyszíneken vettük fel (Debrecen: Déri Múzeum, Pécs: Janus Pannonius Múzeum, Pannonhalma: Bencés Főapátsági Múzeum), így az anyag bemutatásán túl lehetőség adódik hazánk fontosabb, de eddig kevéssé ismert numizmatikai gyűjteményeinek megismertetésére is.

A szakköri sorozat készítőivel együtt abban bízunk, hogy ez a kezdeményezés a gyűjtemények társadalmi hasznosulásán, a kisfilmek reklámértékén túl, azok oktatási jelentőségére való tekintettel (például a filmek akár középiskolai oktatásban is hasznosíthatóak) különösen fontos és ígéretes, mert az új szemléletű szakkörök megindításával hozzájárulhat a hazai éremgyűjtés nemes hagyományainak feltámasztásához és minőségi újjászületéséhez

Az éremgyűjtő szakkörről bővebben: https://aszakkor.hu/szakkorok/mestersegek/eremgyujtes

Európa számos nagy történeti múzeuma büszkélkedhet állandó pénztörténeti kiállítással, de ismerünk önálló, elsősorban nemzeti bankok és/vagy pénzverdék által fenntartott pénzmúzeumokat is. Magyarországon korábbi kísérletek után csak most jött létre ilyen múzeum. A Numismatica Centroreuropaea V. nemzetközi konferencián megtartott előadásomban ezért azt vizsgáltam, hogy milyen gyűjteményi adottságok bázisán és milyen alapvetések mentén jöhetett létre az új magyarországi pénztörténeti kiállítás és a most megalapított pénzmúzeum.

Először számba vettem a legjelentősebb hazai numizmatikai gyűjteményeket, majd végigvettem mindazokat a feladatokat, célkitűzéseket, amelyeket egy pénzmúzeum számára megfogalmazhatunk. Ha Európa legjobb pénzmúzeumait tanulmányozzuk: azt fogjuk tapasztalni, hogy a modernitás mellett továbbra is meghatározóak a hagyományos múzeumi működés elemei. Mindegyik közös jellemzője, hogy tudományosan minősített munkatársi gárdával, állandó, de időről-időre frissülő kiállítással rendelkezik, rendszeresen időszaki kiállításokat rendez, kiadványokat jelentet meg, múzeumpedagógiai foglalkozásokkal segít megérteni a pénztörténet és a pénzügyi kultúra egyes jelenségeit.

Budapesten, ahol Magyarország pénzeit 1926-tól újból verik, és rendelkezésre áll a szükséges történeti numizmatikai anyag, régóta igény volt egy olyan önálló és állandó kiállításra, amely a magyar pénztörténet teljességét mutatja be. Értelemszerűen hiányzott a közgazdasági ismeretterjesztést szolgáló múzeumpedagógia is. Bár a legjelentősebb éremgyűjteménnyel rendelkező Magyar Nemzeti Múzeum történeti kiállításában hangsúlyosan szerepelnek a pénzérmék, de ez nem önálló numizmatikai kiállítás. A Magyar Nemzeti Bank második világháború után létrejött Bankjegy- és Éremgyűjteménye kicsiny, majd Látogatóközpontként nagyobbra nőtt állandó kiállításával sokáig igyekezett betölteni ezt az űrt.

2022. márciusában végre megnyílt az MNB Pénzmúzeuma, amely azt az ígéretet hordozza magában, hogy egyrészt bemutatja a magyar pénzkibocsátás ezer évét, másrészt a látogatók a kiállítások megtekintése során kézzelfogható tapasztalatokat szerezhetnek a pénz világával kapcsolatban. Hogy ez mennyire sikerült, a látogatók fogják eldönteni. Azt pedig, hogy az új muzeális intézmény mennyire tudja teljesíteni a fentebbi alapvetésekben megfogalmazott szakmai célkitűzéseket, a szakma fogja elbírálni.

Részlet az Aranybullából:

3. A nemesek és egyházak jószágának szabadságáról

Továbbá semmi adót, sem szabad dénár adót nem szedetünk a nemesek jószágán.

1.§. Hívatlan sem házukra, sem falujukra nem szállunk.

2.§. Azonképpen az egyházak népén sem veszünk semminemű adót.

23. Az új pénzről

Továbbá, a mi új pénzünk esztendeig járjon, húsvét napjától húsvét napjáig.

1.§. És a dénárok olyanfélék legyenek, amineműek voltak Béla király idejében.

24. Hogy izmaeliták és zsidók tisztséget ne viseljenek

Pénzverőkamara-ispánok, sókamarások és vámosok, országunkbeli nemesek legyenek.

1.§. Izmaeliták és zsidók ne lehessenek.

(Nagy Gyula fordítását átdolgozta Gyöngyössy Márton; hagyománytiszteletből ragaszkodom a Corpus Juris fordításához, hiszen van már jobb fordítás is, viszont ez a szövegezés hatott a magyar jogi gondolkodásra…)

Az Aranybulla kibocsátásának 800. évfordulója jó indok arra, hogy II. András pénzverését, kísérletét a pénzügyigazgatás reformjára újból megvizsgáljuk. Egy rövid konferenciaelőadásban szerettem volna kutatási helyzetképet adni, illetve egy-két megállapítást pontosítani, újragondolni. A témához azért is nehéz hozzányúlni, mert értékelésében szélsőséges véleményekkel találkozhatunk: az egyik oldalon a pazarló király, a másik oldalon pedig a nagy reformer képe bontakozik ki. A valóság – legalábbis a pénzügyigazgatás pénzverési ágazata vonatkozásában – e két álláspont között van, erről szól az előadásom.

A kora újkor régészetével foglalkozók számára jól ismert a kütahyai kerámia. A hazai gyűjtők ezzel szemben inkább a későbbi, mondhatni “modern” korszakát ismerik. Ebben a bejegyzésben az utóbbi egy – számunkra kevéssé ismert – időszakával szeretnék foglalkozni, az athéni Benaki Iszlám Művészeti Múzeum jelenleg is nyitva tartó időszaki kiállítása és annak színvonalas katalógusa kapcsán.

Kütahya fazekasai évszázadokon keresztül gyártottak jó minőségű kerámiát, jellegzetes oszmán-török díszítéssel: leginkább pompás virág- és növényi motívumokkal. Alkotásaikon időnként oszmán-török feliratok, ritkábban épületek is megjelentek, természetesen jellegzetes arab írásjelekkel. Azt már kevesen tudják, hogy egészen az első világháború utáni évekig Kütahya multikulturális város volt, török, görög és örmény lakókkal, akik egyaránt kivették a részüket a helyi fazekasságból. A kiállítás és a katalógus ezen korszak lezárásának, valamint a görög és örmény mesterek kényszerű kivándorlásának állít emléket.

1921-1922-ben az előretörő görög hadsereg – Kis-Ázsia más városaival együtt – Kütahyát is elfoglalta. A görög tisztikar elképedve látta a számára luxuscikknek számító helyi kerámiát, hiszen az európai görögség, az akkori Görögország lakói számára ez a míves árú ismeretlen volt, csak a hasonló európai kerámiát ismerték, az viszont drága luxuscikknek számított. A megszálló sereg elkezdte felvásárolni a helyi készleteket, és megrendeléseket is adott: számtalan görög felirattal ellátott darab készült (gyakori feliratuk szerint: “kütahyai emlék”), ahogy immáron az Iszlám által tilalmazott emberábrázolások is szép számmal megjelentek az edényeken.

1922 nyarán azonban a görög hadsereg feladta kis-ázsiai állásait, így Kütahyát is kiürítették, ahonnan a görög és az örmény mesterek is távozni kényszerültek. Előbbiek Thesszalonikiben és Athénban folytatták működésüket, míg utóbbiak Jeruzsálemben. Bármennyire is törekedtek a hagyományok folytatására, a minőség fokozatosan romlott, és ez a fazekasság már csak árnyéka volt a korábbi kézművességnek. A kütahyai manufaktúra – immáron újra török fennhatóság alatt – viszont tovább folytatta a hagyományos kerámia készítését.

A kiállítási anyagból – és a jól dokumentált, igényes katalógusból – megismerhetjük a 20. század eleji kütahyai kerámiát, a görög megszállás alatt készített anyagot, valamint az elmenekült mesterek későbbi tevékenységét.

Dinos T. Kogias: Souvenir of Kütahya. Imprints of History on Kütahya’s Pottery (Late 19th – early 20th Century). Benaki Museum, Athens, 2021., 212 p., ill., ISBN 978-960-476-284-2

A numizmatikai kutatás egyik legfontosabb feladata az előkerült leletek feldolgozása, közzétele. A színvonalas leletpublikációk mellett nagy jelentősége van egy-egy ország, terület – esetleg meghatározott korszakára vonatkozóan – a leletkataszterek, leletrepertóriumok összeállításának.

Az 1834-ben királyi rendeletre létrejött athéni Numizmatikai Múzeum gyűjteménye és adattára gyakorlatilag 1829 óta dokumentálja a Görögország területén előkerült éremleleteket. A muzeális intézmény gazdag anyagába (mintegy 500.000 érme!) nemcsak ókori és középkori, hanem újkori érmék és leletek is szép számmal jutottak: utóbbiak közül számszerüleg 86.

Az athéni múzeum 2005-ben jelentette meg a gyűjteményébe/adattárába került újkori – ebben az esetben az 1430–1917 közötti időszakban elrejtett – éremleletek repertóriumát. A kötet két bevezető fejezet – amelyekben a kötet szerkesztői módszertani kérdéseket járnak körül – után alfabetikus sorrendben, szakszerű szempontok szerint rendezetten közli anyagát: a lelőhely nevét, az előkerülés idejét és körülményeit, a lelet nyilvántartásba vételének idejét, a szükségesnek tűnő megjegyzéseket, valamint a leletre vonatkozó szakirodalmat. Ezt követően található az adott leletben előforduló pénzérmék kibocsátók és címletek szerinti felsorolása (ha lehetséges volt, újabb szakirodalmi hivatkozásokkal ellátva).

A múzeum már korábban közzétette a bizánci és az ókori görög leletek “korpuszait”, jelen repertórium ebbe a sorozatba illeszkedik. Ez a kiadvány a magyar pénztörténet kutatói számára is érdekes lehet, hiszen ezekben a leletekben az időszak magyar és erdélyi – körmöci és nagybányai kibocsátású – veretei is felbukkannak.

Modern Coin Hoards of the Numismatic Museum (15th – 20th century). Ed. by Panagiotis Korkas – Yorka Nikolaou. Numismatic Museum, Athens, 2005., 364 p., ill., ISBN 960-86845-4-1

2020-ban hallottam egy érdekes online előadást III. Béla rézpénzeiről. Megtudtam, hogy még mindig vannak olyanok, akik a „szájbarágós” magyarázat ellenére a király bizáncias pénzeinek (CNH I. 98–100., H. 72.) előlapján látható két királyalak azonosításában tévelyegnek, nem átallják az egyik alak mellett olvasható SCS betűcsoportot STS-nek olvasni. Jelen rövid írással szeretnék jelentkezni a „tévelygők” közé. Felütésként legyen elég annyi, hogy ebbe a tévelygői körbe olyanok tartoznak, mint Réthy László (1851–1914), Hóman Bálint (1885–1951), Jeszenszky Géza (1857–1942) és Huszár Lajos (1906–1987).

Az STS vagy SCS esetében az epigráfiából jól ismert contractio (kihagyás) jelenségével állunk szemben, amikor egy szóból betűket és szótagokat hagynak ki, és (gyakran, de nem mindig) állandósult formában rövidítik. III. Béla rézpénzei abban az időszakban készültek, amikor a feliratos emlékeken általában már felváltotta a korai gótikus írás a román írást, és bár mindkettő nagybetűs (maiuscularis) írásmód, az új korszakot viszont jól jellemzi, hogy az előbbi időszak alapvetően capitalis (szögletes) nagybetűivel szemben immáron jóval több az uncialis (lekerekített, kerekded) betűforma jelenik meg. Új formaként éppen ekkor bukkan fel például a T betű uncialis írásmódja (olyan, mintha a C felett egy vonást húznánk, és ezt az esetek többségében rá is kötik a C formára, de ez nem mindig sikerült), ám ez nem jelenti azt, hogy a T capitalis formáját ne használták volna tovább, akár egy feliraton belül is.

Az előbb említett, „új formájú” T betűt láthatjuk például az alábbi, korabeli feliratos emlékeken: az esztergomi Porta Speciosa (1190 körül) timpanonja felett, Imre király (1196–1204) zirci oltáradományozó tábláján, Vilmos kanonok esztergomi síremlékén (13. század eleje) és a pilisszentkereszti lovagi síremléktöredékén (1230 körül).

Az előbbiek alapján a feloldás tehát: REX STEPHANUS. István király pedig minden kétséget kizáróan azonos III. Béla elődjével: III. Istvánnal (1162–1172).

Minderről részletesen:

Kálnoki-Gyöngyössy Márton: Nation and Museum. Hungarian Museums and Legislation (1777-2010) című kötete a MIRIO Bt. kiadásában jelent meg.
Fordította: dr. Basics Beatrix
Támogatók: MMA, NKA, Emberi Erőforrások Minisztériuma

A kötetet bemutatják:
dr. Latorcai Csaba közigazgatási államtitkár (Emberi Erőforrások Minisztériuma)
dr. Peres Zsuzsanna jogtörténész, egyetemi docens (Nemzeti Közszolgálati Egyetem)

A könyvbemutató időpontja: 2022. január 12. (szerda) 16 óra
A könyvbemutató helyszíne: ELTE BTK Történeti Intézet Szekfű Gyula Könyvtára (Budapest, Múzeum krt. 6-8. I. em. 115-117.)

A rendezvényen való részvétel regisztrációhoz kötött.
Az alábbi címen lehet regisztrálni: pearlmarton@gmail.com
Kérjük a hatályos járványügyi előírások maradéktalan betartását.

Közismert tény, hogy az egykori felső-magyarországi bányavidéken a középkorban folyt nemesfémtermelés lehetővé tette a helyi pénzverés megindítását. A kitermelés mennyisége mai tudásunk szerint meg sem közelítette az alsó-magyarországi és a szatmár-nagybányai bányavidékek termelési mutatóit, de a kinyert nemesfém megalapozta pénzverő- és bányakamarai szervezet működtetését. Kassán és Szomolnokon rendszeresen, míg időszakosan Lőcsén és Ungvárott is üzemelt pénzverde, sőt, újabban az is felmerült, hogy Gölnicbányán is vertek pénzt.

2021. december 21-én 18 órától előadást tartok a Magyar Numizmatikai Társulatban, amelyben áttekintést szeretnék adni a középkor végi felső-magyarországi pénzverésekre vonatkozó történeti és numizmatikai adatokról, és kísérletet teszek annak a közelmúltban feltett kérdésnek a megválaszolására is, hogy tényleg vertek-e Gölnicbányán a Jagelló-korban pénzt.

Az előadás itt látható/hallgatható:

Magyarország vármegyeházai között az egyik legjellegzetesebb és sok szempontból az alaptípusoktól leginkább eltérő épület a pesti vármegyeháza.

A vármegyeháza épületegyüttesének középső részét, a „kisebb és a nagyobb Gyűlési Palotát”, a börtönépületet és a rabkápolnát Hild János tervezte meg, és a tervei szerint megkezdett építkezést 1811-ben bekövetkezett váratlan haláláig személyesen vezette. A volt börtönépület meghatározó építészeti eleme a „hazánkban egyedülálló, centrális rabkápolna” (Imrényi Szabó Imre). A kápolna északi oldalán helyezkedett el a siralomház.

A kápolna felépítése után néhány évvel, 1817-ben itt helyezték el a vármegyei fegyvertárat, így a helyiség eredeti funkciója megszűnt. 1921-ben a bíróságot és a vármegyeházán őrzött rabokat átköltöztették az újonnan épített Pestkörnyéki Törvényszékre, az üresen maradt helyiségeket átalakították: több szintre osztották a kápolnát is.

A vármegyeháza épületéből az 1920-as években fokozatosan költöztek ki az állami hivatalok is, így lehetővé vált további helyiségek átadása a Pest Megyei Levéltár részére. Az iratanyag méltó elhelyezése érdekében a volt börtönkápolnát 1941-ben levéltári díszteremmé alakították. A kápolna helyreállítása Imrényi Szabó Imre elképzelései szerint valósult meg: ő tervezte a neoklasszikus stílusú, galériás könyvespolcot is. A három nagy ablakot, valamint a lépcsőház ablakait a vármegye történetében fontos szerepet játszó intézmények, tisztségviselők, illetve nemes családok címereivel díszítették.

“A (VÁR)MEGYE MINT POLITIKAI TÉR ÉS POLITIKAI KÉPZET. Újabb kutatások a magyar helyi önkormányzat múltjából” címmel rendez konferenciát a Magyar Nemzeti Levéltár és a Nemzeti Közszolgálati Egyetem 2021. november 25-26-án. A konferencia második napján 15.45-től tartok előadást, amelyben a kápolna épületét és az üvegablakain látható legérdekesebb címereket szeretném bemutatni, három csoportban: önkormányzati, egyházi és családi címerek szerinti megosztásban.

Korábbi publikációm a témában:

Gyöngyössy Márton: Pest Megye címertani öröksége. 19. századi kápolna a Vármegyeházán. (Pest Megyei Múzeumi Füzetek – Új sorozat 9.) Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, Budapest–Szentendre, 2007.