II. András kísérlete a pénzügyigazgatás reformjára

Részlet az Aranybullából:

3. A nemesek és egyházak jószágának szabadságáról

Továbbá semmi adót, sem szabad dénár adót nem szedetünk a nemesek jószágán.

1.§. Hívatlan sem házukra, sem falujukra nem szállunk.

2.§. Azonképpen az egyházak népén sem veszünk semminemű adót.

23. Az új pénzről

Továbbá, a mi új pénzünk esztendeig járjon, húsvét napjától húsvét napjáig.

1.§. És a dénárok olyanfélék legyenek, amineműek voltak Béla király idejében.

24. Hogy izmaeliták és zsidók tisztséget ne viseljenek

Pénzverőkamara-ispánok, sókamarások és vámosok, országunkbeli nemesek legyenek.

1.§. Izmaeliták és zsidók ne lehessenek.

(Nagy Gyula fordítását átdolgozta Gyöngyössy Márton; hagyománytiszteletből ragaszkodom a Corpus Juris fordításához, hiszen van már jobb fordítás is, viszont ez a szövegezés hatott a magyar jogi gondolkodásra…)

Az Aranybulla kibocsátásának 800. évfordulója jó indok arra, hogy II. András pénzverését, kísérletét a pénzügyigazgatás reformjára újból megvizsgáljuk. Egy rövid konferenciaelőadásban szerettem volna kutatási helyzetképet adni, illetve egy-két megállapítást pontosítani, újragondolni. A témához azért is nehéz hozzányúlni, mert értékelésében szélsőséges véleményekkel találkozhatunk: az egyik oldalon a pazarló király, a másik oldalon pedig a nagy reformer képe bontakozik ki. A valóság – legalábbis a pénzügyigazgatás pénzverési ágazata vonatkozásában – e két álláspont között van, erről szól az előadásom.

Kütahyai emlék. A kerámia mint történeti forrás

A kora újkor régészetével foglalkozók számára jól ismert a kütahyai kerámia. A hazai gyűjtők ezzel szemben inkább a későbbi, mondhatni “modern” korszakát ismerik. Ebben a bejegyzésben az utóbbi egy – számunkra kevéssé ismert – időszakával szeretnék foglalkozni, az athéni Benaki Iszlám Művészeti Múzeum jelenleg is nyitva tartó időszaki kiállítása és annak színvonalas katalógusa kapcsán.

Kütahya fazekasai évszázadokon keresztül gyártottak jó minőségű kerámiát, jellegzetes oszmán-török díszítéssel: leginkább pompás virág- és növényi motívumokkal. Alkotásaikon időnként oszmán-török feliratok, ritkábban épületek is megjelentek, természetesen jellegzetes arab írásjelekkel. Azt már kevesen tudják, hogy egészen az első világháború utáni évekig Kütahya multikulturális város volt, török, görög és örmény lakókkal, akik egyaránt kivették a részüket a helyi fazekasságból. A kiállítás és a katalógus ezen korszak lezárásának, valamint a görög és örmény mesterek kényszerű kivándorlásának állít emléket.

1921-1922-ben az előretörő görög hadsereg – Kis-Ázsia más városaival együtt – Kütahyát is elfoglalta. A görög tisztikar elképedve látta a számára luxuscikknek számító helyi kerámiát, hiszen az európai görögség, az akkori Görögország lakói számára ez a míves árú ismeretlen volt, csak a hasonló európai kerámiát ismerték, az viszont drága luxuscikknek számított. A megszálló sereg elkezdte felvásárolni a helyi készleteket, és megrendeléseket is adott: számtalan görög felirattal ellátott darab készült (gyakori feliratuk szerint: “kütahyai emlék”), ahogy immáron az Iszlám által tilalmazott emberábrázolások is szép számmal megjelentek az edényeken.

1922 nyarán azonban a görög hadsereg feladta kis-ázsiai állásait, így Kütahyát is kiürítették, ahonnan a görög és az örmény mesterek is távozni kényszerültek. Előbbiek Thesszalonikiben és Athénban folytatták működésüket, míg utóbbiak Jeruzsálemben. Bármennyire is törekedtek a hagyományok folytatására, a minőség fokozatosan romlott, és ez a fazekasság már csak árnyéka volt a korábbi kézművességnek. A kütahyai manufaktúra – immáron újra török fennhatóság alatt – viszont tovább folytatta a hagyományos kerámia készítését.

A kiállítási anyagból – és a jól dokumentált, igényes katalógusból – megismerhetjük a 20. század eleji kütahyai kerámiát, a görög megszállás alatt készített anyagot, valamint az elmenekült mesterek későbbi tevékenységét.

Dinos T. Kogias: Souvenir of Kütahya. Imprints of History on Kütahya’s Pottery (Late 19th – early 20th Century). Benaki Museum, Athens, 2021., 212 p., ill., ISBN 978-960-476-284-2

Görögország újkori éremleleteinek repertóriuma

A numizmatikai kutatás egyik legfontosabb feladata az előkerült leletek feldolgozása, közzétele. A színvonalas leletpublikációk mellett nagy jelentősége van egy-egy ország, terület – esetleg meghatározott korszakára vonatkozóan – a leletkataszterek, leletrepertóriumok összeállításának.

Az athéni Numizmatikai Múzeum Heinrich Schliemann egykori villájában működik

Az 1834-ben királyi rendeletre létrejött athéni Numizmatikai Múzeum gyűjteménye és adattára gyakorlatilag 1829 óta dokumentálja a Görögország területén előkerült éremleleteket. A muzeális intézmény gazdag anyagába (mintegy 500.000 érme!) nemcsak ókori és középkori, hanem újkori érmék és leletek is szép számmal jutottak: utóbbiak közül számszerüleg 86.

Az athéni múzeum 2005-ben jelentette meg a gyűjteményébe/adattárába került újkori – ebben az esetben az 1430–1917 közötti időszakban elrejtett – éremleletek repertóriumát. A kötet két bevezető fejezet – amelyekben a kötet szerkesztői módszertani kérdéseket járnak körül – után alfabetikus sorrendben, szakszerű szempontok szerint rendezetten közli anyagát: a lelőhely nevét, az előkerülés idejét és körülményeit, a lelet nyilvántartásba vételének idejét, a szükségesnek tűnő megjegyzéseket, valamint a leletre vonatkozó szakirodalmat. Ezt követően található az adott leletben előforduló pénzérmék kibocsátók és címletek szerinti felsorolása (ha lehetséges volt, újabb szakirodalmi hivatkozásokkal ellátva).

A múzeum már korábban közzétette a bizánci és az ókori görög leletek “korpuszait”, jelen repertórium ebbe a sorozatba illeszkedik. Ez a kiadvány a magyar pénztörténet kutatói számára is érdekes lehet, hiszen ezekben a leletekben az időszak magyar és erdélyi – körmöci és nagybányai kibocsátású – veretei is felbukkannak.

Modern Coin Hoards of the Numismatic Museum (15th – 20th century). Ed. by Panagiotis Korkas – Yorka Nikolaou. Numismatic Museum, Athens, 2005., 364 p., ill., ISBN 960-86845-4-1

Kalandozások egy unciális T betű körül

2020-ban hallottam egy érdekes online előadást III. Béla rézpénzeiről. Megtudtam, hogy még mindig vannak olyanok, akik a „szájbarágós” magyarázat ellenére a király bizáncias pénzeinek (CNH I. 98–100., H. 72.) előlapján látható két királyalak azonosításában tévelyegnek, nem átallják az egyik alak mellett olvasható SCS betűcsoportot STS-nek olvasni. Jelen rövid írással szeretnék jelentkezni a „tévelygők” közé. Felütésként legyen elég annyi, hogy ebbe a tévelygői körbe olyanok tartoznak, mint Réthy László (1851–1914), Hóman Bálint (1885–1951), Jeszenszky Géza (1857–1942) és Huszár Lajos (1906–1987).

III. Béla (1172-1196) bizáncias rézpénzének előlapja

Az STS vagy SCS esetében az epigráfiából jól ismert contractio (kihagyás) jelenségével állunk szemben, amikor egy szóból betűket és szótagokat hagynak ki, és (gyakran, de nem mindig) állandósult formában rövidítik. III. Béla rézpénzei abban az időszakban készültek, amikor a feliratos emlékeken általában már felváltotta a korai gótikus írás a román írást, és bár mindkettő nagybetűs (maiuscularis) írásmód, az új korszakot viszont jól jellemzi, hogy az előbbi időszak alapvetően capitalis (szögletes) nagybetűivel szemben immáron jóval több az uncialis (lekerekített, kerekded) betűforma jelenik meg. Új formaként éppen ekkor bukkan fel például a T betű uncialis írásmódja (olyan, mintha a C felett egy vonást húznánk, és ezt az esetek többségében rá is kötik a C formára, de ez nem mindig sikerült), ám ez nem jelenti azt, hogy a T capitalis formáját ne használták volna tovább, akár egy feliraton belül is.

Az esztergomi Porta Speciosa

Az előbb említett, „új formájú” T betűt láthatjuk például az alábbi, korabeli feliratos emlékeken: az esztergomi Porta Speciosa (1190 körül) timpanonja felett, Imre király (1196–1204) zirci oltáradományozó tábláján, Vilmos kanonok esztergomi síremlékén (13. század eleje) és a pilisszentkereszti lovagi síremléktöredékén (1230 körül).

Esztergomi sírkőtöredékek

Az előbbiek alapján a feloldás tehát: REX STEPHANUS. István király pedig minden kétséget kizáróan azonos III. Béla elődjével: III. Istvánnal (1162–1172).

Minderről részletesen:

Meghívó könyvbemutatóra

Kálnoki-Gyöngyössy Márton: Nation and Museum. Hungarian Museums and Legislation (1777-2010) című kötete a MIRIO Bt. kiadásában jelent meg.
Fordította: dr. Basics Beatrix
Támogatók: MMA, NKA, Emberi Erőforrások Minisztériuma

A kötetet bemutatják:
dr. Latorcai Csaba közigazgatási államtitkár (Emberi Erőforrások Minisztériuma)
dr. Peres Zsuzsanna jogtörténész, egyetemi docens (Nemzeti Közszolgálati Egyetem)

A könyvbemutató időpontja: 2022. január 12. (szerda) 16 óra
A könyvbemutató helyszíne: ELTE BTK Történeti Intézet Szekfű Gyula Könyvtára (Budapest, Múzeum krt. 6-8. I. em. 115-117.)

A rendezvényen való részvétel regisztrációhoz kötött.
Az alábbi címen lehet regisztrálni: pearlmarton@gmail.com
Kérjük a hatályos járványügyi előírások maradéktalan betartását.

Pénzverés Felső-Magyarországon a középkor végén

Közismert tény, hogy az egykori felső-magyarországi bányavidéken a középkorban folyt nemesfémtermelés lehetővé tette a helyi pénzverés megindítását. A kitermelés mennyisége mai tudásunk szerint meg sem közelítette az alsó-magyarországi és a szatmár-nagybányai bányavidékek termelési mutatóit, de a kinyert nemesfém megalapozta pénzverő- és bányakamarai szervezet működtetését. Kassán és Szomolnokon rendszeresen, míg időszakosan Lőcsén és Ungvárott is üzemelt pénzverde, sőt, újabban az is felmerült, hogy Gölnicbányán is vertek pénzt.

2021. december 21-én 18 órától előadást tartok a Magyar Numizmatikai Társulatban, amelyben áttekintést szeretnék adni a középkor végi felső-magyarországi pénzverésekre vonatkozó történeti és numizmatikai adatokról, és kísérletet teszek annak a közelmúltban feltett kérdésnek a megválaszolására is, hogy tényleg vertek-e Gölnicbányán a Jagelló-korban pénzt.

Kassai veretű denár hátlapja
az 1520-as évekből

Az előadás itt látható/hallgatható:

Címergaléria a pesti Vármegyeháza kápolnájában

Magyarország vármegyeházai között az egyik legjellegzetesebb és sok szempontból az alaptípusoktól leginkább eltérő épület a pesti vármegyeháza.

A vármegyeháza épületegyüttesének középső részét, a „kisebb és a nagyobb Gyűlési Palotát”, a börtönépületet és a rabkápolnát Hild János tervezte meg, és a tervei szerint megkezdett építkezést 1811-ben bekövetkezett váratlan haláláig személyesen vezette. A volt börtönépület meghatározó építészeti eleme a „hazánkban egyedülálló, centrális rabkápolna” (Imrényi Szabó Imre). A kápolna északi oldalán helyezkedett el a siralomház.

A kápolna belső képe. Fotó: Varga Máté

A kápolna felépítése után néhány évvel, 1817-ben itt helyezték el a vármegyei fegyvertárat, így a helyiség eredeti funkciója megszűnt. 1921-ben a bíróságot és a vármegyeházán őrzött rabokat átköltöztették az újonnan épített Pestkörnyéki Törvényszékre, az üresen maradt helyiségeket átalakították: több szintre osztották a kápolnát is.

A vármegyeháza épületéből az 1920-as években fokozatosan költöztek ki az állami hivatalok is, így lehetővé vált további helyiségek átadása a Pest Megyei Levéltár részére. Az iratanyag méltó elhelyezése érdekében a volt börtönkápolnát 1941-ben levéltári díszteremmé alakították. A kápolna helyreállítása Imrényi Szabó Imre elképzelései szerint valósult meg: ő tervezte a neoklasszikus stílusú, galériás könyvespolcot is. A három nagy ablakot, valamint a lépcsőház ablakait a vármegye történetében fontos szerepet játszó intézmények, tisztségviselők, illetve nemes családok címereivel díszítették.

Az egyik címeres ablak. Fotó: Varga Máté

“A (VÁR)MEGYE MINT POLITIKAI TÉR ÉS POLITIKAI KÉPZET. Újabb kutatások a magyar helyi önkormányzat múltjából” címmel rendez konferenciát a Magyar Nemzeti Levéltár és a Nemzeti Közszolgálati Egyetem 2021. november 25-26-án. A konferencia második napján 15.45-től tartok előadást, amelyben a kápolna épületét és az üvegablakain látható legérdekesebb címereket szeretném bemutatni, három csoportban: önkormányzati, egyházi és családi címerek szerinti megosztásban.

Korábbi publikációm a témában:

Gyöngyössy Márton: Pest Megye címertani öröksége. 19. századi kápolna a Vármegyeházán. (Pest Megyei Múzeumi Füzetek – Új sorozat 9.) Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, Budapest–Szentendre, 2007.

Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye címere. Fotó: Varga Máté

A kincstalálás. Szabályozások a római jogtól napjainkig

„Hasonlít a mennyek országa a szántóföldön elásott kincshez. Egy ember megtalálja a kincset, de titokban tartja. Aztán nagy örömében fogja magát, eladja mindenét, amije csak van, és megveszi a szántóföldet.” (Mt 13,44–46)

Mint megannyi Európában tapasztalható jogi jelenségnek, tárgyunknak is római jogi gyökerei vannak, bár éppenséggel a jogi szakirodalomban ismert inventio thesauri (kincstalálás) nem ókori szakkifejezés. A kincs – és ezáltal a kincstalálás – máig érvényes meghatározását a klasszikus korban a legnagyobb római jogászok fogalmazták meg. A középkorban a földből elő került kincs tulajdonjoga Magyarországon a királyt illette meg. Az újkorban vezették be a „harmadolást”: a 18–19. századi magyar királyi rendeletek úgy rendelkeztek, hogy a talált kincs fele a föld tulajdonosát, másik fele pedig a találót illeti; ha azonban értéke meghaladta a 150 forintot, már három egyenlő részre kellett osztani: egyharmadot kapott a tulajdonos, egyharmadot a találó, egyharmadot pedig az állam. Hosszú időnek kellett eltelnie ahhoz, amíg a hatalom fölismerte, hogy nem csupán a talált kinccsel, hanem a találás módjával (a véletlennel és a szisztematikus kutatással egyaránt) kapcsolatos eljárást is szabályoznia kell. Erre hazánkban először a 19. században került sor, ettől kezdve beszélhetünk modern értelemben vett régészeti feltárási jogról Magyarországon.

A kincstalálás sajátos szabályozása azonban mindmáig továbbél, bár a talált kincs tulajdonjogával kapcsolatos alapvető rendelkezések az elmúlt évszázadokban többször is változtak. Európában a romanista alapokon álló nemzeti jogok szinte kivétel nélkül a kincs és kincstalálás a római jogtól megörökölt fogalmát és szabályozását vették át, és mindmáig azt is használják. Magyarország viszont évszázadok óta külön utakon jár: a „harmadolás” merev fenntartását az állami tulajdonlás kizárólagosságának rögzítése követte. Ezt az elvi alapvetést az 1990-es évek végén, európai hatásra megindult magyar örökségvédelmi jogalkotás sem tudta és akarta meghaladni.

Izraeli aranypénzlelet az Abbászida Kalifátus korából. Fotó: Heidi Levin

November 12-13-án kerül megrendezésre a szentendrei Ferenczy Múzeumi Centrumban az első Közösségi Régészeti Konferencia, amelynek első napján, pénteken 14 órától tartok előadást: https://www.femuz.hu/kozossegi-regeszeti-konferencia-program/

Az előadás itt látható/hallgatható:

Fiatal Numizmaták Konferenciája

Harmadik alkalommal kerül sor a Fiatal Numizmaták Konferenciájára, ismét az ELTE BTK Történelem Segédtudományai Tanszéke szervezésében.

A magyarországi kulturális örökség kiemelt jelentőségű részét gondozó numizmatika első hazai műhelye 1777-ben a Bölcsészettudományi Karon jött létre. Erre a nemes hagyományra büszkén emlékezve, a bölcsészkar oktatói újabb hagyományt teremtettek azzal, hogy 2018-ban első alkalommal rendezték meg a Fiatal Numizmaták Konferenciáját. A konferencia sikerére tekintettel a rendezvényt 2019-ben a nyíregyházi Jósa András Múzeum szervezte meg (egyik évben ugyanis az ELTE, másik évben pedig egy-egy jelentősebb numizmatikai gyűjteménnyel rendelkező, vidéki múzeum a házigazda).

A járványügyi helyzet miatt a konferencia – figyelemmel annak nemzetközi jellegére – ezúttal online lesz.

A konferencia időpontja: 2021. november 10.

A konferenciával kapcsolatos információkat (program, időpontok stb.) a konferencia honlapján (https://fnk.elte.hu/) lehet megtalálni.

A konferenciához csatlakozni, azon részt venni a konferencia facebook-oldalán (https://www.facebook.com/fiatalnumizmatak) a konferencia napján közzétett link segítségével lehet majd.

A keleti nomádok szőnyegeinek mesés világa

A Közel-Kelet és Közép-Ázsia nomád népeinek hagyományos díszítésű és ősi módszerekkel készült szőnyegei az utóbbi évtizedekben kerültek a kutatás homlokterébe. Bár a korábbi szakmunkák is foglalkoztak velük, a rájuk vonatkozó ismeretanyag csekélyebb és meglehetősen ellentmondásos volt. A kutatás mindmáig adós már annak a kérdésnek a megválaszolásával is, hogy a szőnyegcsomózás technikája hol alakult ki: luxuskívánalmaknak megfelelően, városi környezetben vagy a nomádok körében, kifejezetten kényelmi szempontok (a hideg elleni védelem) figyelembe vételével.

Ez a kérdés a tyúk és a tojás eredetét boncolgató felvetésre emlékeztet, és megválaszolására körülbelül ugyanannyi esélyt adhatunk. Megalapozott válasz megfogalmazását az sem teszi egyszerűbbé, hogy a ma ismert legkorábbi csomózott szőnyeg (a „paziriki szőnyeg”, Kr. e. 5. század) nyilvánvalóan városi környezetben készült, ám éppenséggel nomádok használták. Csomózott keleti szőnyegek az évezredek folyamán egyaránt készültek nomád, félnomád, falusi és városi környezetben, sőt sokszor uralkodói alapítású manufaktúrákban.

A kiváló szőnyegkereskedő és szőnyegtörténész, James Opie ezekből a peremfeltételekből kényszerült kiindulni, amikor nem kisebb feladatra vállalkozott, mint az említett térség (azaz Irán, Afganisztán, Törökország, a Kaukázus és Nyugat-Turkesztán) nomád, félnomád és falusi (ahogy az angolszász szakirodalom nevezi: „törzsi”) szőnyegeinek tudományos vizsgálatára. Érdeklődésének középpontjában a csomózott szőnyegek állnak, de időről időre felbukkannak gyönyörűséges szövött szőnyegek (pl. kilimek) is.

James Opie adatgazdag könyve nemcsak a nomád szőnyegcsomózás története, hanem részletes vezérfonal, „anyagismereti” útmutató a nomád szőnyegek világába – a szerző hatalmas tudását a „terepen”: a szőnyegkereskedelemben, valamint bazárok és a törzsi szőnyegcsomózók személye felkeresése révén szerezte meg. A mű forgatásával megismerhetjük az egyes vidékek és törzsek fonalfestési, szőnyegszövési és -csomózási hagyományait, az általuk alkalmazott mintakincset, valamint annak eredetét. James Opie ugyanis nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy az egyes motívumok párhuzamait a régészeti és művészettörténeti anyag vizsgálatával feltárja. Már műve elején ezzel a szemlélettel fut neki a “paziriki szőnyeg” – szőnyegtörténeti munkákban „kötelező” – kérdésének is, de rögtön felzárkózik az újabb angolszász irodalom megállapításaihoz, amely a motívumokat egészen a perszepoliszi palotáig vezeti, de a készítési helyet Perszepolisz és Pazirik között félúton, valamelyik oázisvárosban véli megtalálni…

A számtalan színes fényképpel illusztrált, adatgazdag monográfia először 1992-ben jelent meg, 2016-os újrakiadása (valójában utánnyomása) viszont nagyon is indokolt volt, mivel nem hiányozhat a szőnyeggyűjtők és a szőnyegek iránt érdeklődő történészek és művészettörténészek könyvtáraiból.

James Opie: Tribal Rugs: A Complete Guide to Nomadic and Village Carpets. Echo Point Books & Media, 2016., 330 p., ill. ISBN 978-1626546134 (második kiadás)