Új összefoglalás az ókori görög pénzekről

A numizmatika a legrégebbi történeti segédtudományok közé tartozik, azoknak is a műtárgyközpontú, a gazdaság egyes történeti emlékeit vizsgáló-értelmező csoportjába. Bár olykor a kisebb segédtudományok közé sorolják, valójában a pénzérmék révén hatalmas mennyiségű politika-, jog-, gazdaság-, társadalomtörténeti stb. és művészettörténeti, valamint régészeti forrást gondoz: a pénzérméket ugyanis a könyvnyomtatás előtti egyetlen tömegmédiának tekinthetjük. Mindehhez önálló módszertannal, saját segédtudományokkal és terjedelmes szakirodalommal rendelkezik.

A numizmatikának többfajta ága van. A hagyományos, leíró éremtan mellett, amely a szűkebb értelemben vett numizmatika, kétféle értelemben beszélhetünk pénztörténetről. Az egyik értelmezésben a pénztörténet a pénzverés története, amelynek elsődleges forrásai a pénzérmék és a pénzverési eszközök (Münzgeschichte). A másik értelemzésben a pénztörténet már a gazdaságtörténet része, szinte kizárólag írott forrásokat használ, a pénzhasználatot vizsgálja, pénzelméleti kérdéseket fejteget és ritkán fordul elő, hogy magát a műtárgyat, a pénzérmét vizsgálja meg (Geldgeschichte). A numizmatának mindhárom „stúdiumban” járatosnak kell lennie, mert eredményei révén tudja a vizsgált tárgytípust, a pénzérmét, meghatározni, leírni és értelmezni.

David R. Sear az egyik legjelentősebb kortárs numizmatikai szerző, művei megkerülhetetlenek: gyűjtők számára készített ókori görög, római és bizánci katalógusai a tudományos munkában is haszonnal forgatandó – sőt kötelező! – kézikönyvek.

Három kötetesre tervezett új vállalkozása az ókori pénzverést, annak emlékeit és a kibocsátókat mutatja be, elbeszélő formában. Sear nem tesz mást, mint általános hátteret ad, összefoglalja az ókori pénzverés történetét, bemutatja a kibocsátókat és a gyártást; tulajdonképpen hagyományos értelemben vett Münzgeschichte-t ír: a pénzveretek történetét ismerhetjük meg. Az első kötet a görög pénzverést mutatja be (kitekintéssel a keltákra), a tervezett második a hellénisztikus birodalmak, a harmadik pedig a rómaiak pénzkibocsátásával fog foglalkozni.

A pénzverés az ókori Hellászban született meg. Ezeken a korai vereteken alakultak ki a pénzérme legfontosabb jellemzői. A pénzverés történetének talán legművészibb alkotásai a görög pénzverés során születtek, a vitathatatlan csúcspont a Kr.e. 5–4. század volt.  A pénzverés előtt előmelegített, majd – a nagy címletek esetében – utándolgozott lapkák relief-szerű, plasztikus domborzatai valóban páratlan művészi kivitelezésről tanúskodnak. A görög pénzverés teljes (tehát a hellénizmus idejére is kiterjedő) története során mintegy 1500 városban mutatható ki pénzverde működése. Ennek megfelelően a veretek nagyon változatosak, értelmezésük, meghatározásuk nem mindig egyszerű.

Az ókori pénzérmék évszázadok óta gyűjtők nemzedékeit nyűgözték le szépségükkel, történeteikkel, amelyeket elmesélnek nekünk. Ki se kell mozdulnunk otthonról, hogy megismerjük általuk az ókori történelmet, elég csak szemlélni, tapintani őket. Ha valaki ókori pénzeket gyűjt, most informatív és áttekinthető bevezetést kap, ha pedig még nem gyűjtene, talán az igényes kiadvány lapjait forgatva kedvet kap!

David Sear szépen illusztrált, igényes kivitelezésű kötete a Spink Living History sorozatában jelent meg.

Sear, David R.: An Introductory Guide to Ancient Greek and Roman Coins. Volume I. Greek Civic Coins & Tribal Issues. Spink, London, 2020. 495 p. ill., ISBN 978-1907427657

Újabb adatok a középkori magyar aranyforint délnyugati és déli irányú forgalmához

Barcelonai kutatásaim (2019) és a Sant Pere de Rodes monostorában talált negyvenöt magyar aranyforint rávilágítottak arra, hogy bár mai tudásunk és előzetes adatgyűjtésem alapján az Ibériai-félszigeten nincs a magyar aranyforintnak a katalán lelethez hasonlítható jelentőségű és mennyiségű előfordulása, de várható további adatok felbukkanása, és ezáltal a pénzforgalmi kép változása. A korábbi magyar numizmatikai kutatás elhanyagolta az Ibériai-félsziget leletadatait, kutatásaimmal ezt szeretném pótolni. Idén május végén, június első felében az 1867-ben alapított madridi Nemzeti Régészeti Múzeum numizmatikai gyűjteményének (mintegy 350 ezer érme) magyar anyagát néztem át, mivel abban bíztam, hogy Spanyolország legjelentősebb éremgyűjteménye segítségével a magyar aranyforint fogalmi területének délnyugati határait fel tudom térképezni, különös tekintettel az 1930-as években Cádizban előkerült magyar aranyforintra. A Madridban őrzött magyar aranyforintokat a numizmatikai előírásoknak megfelelően megvizsgáltam, meghatároztam és katalógus szerűen leírtam. A kutatás során a gyűjteményben további középkori magyar pénzekre (ezüstdenárokra) bukkantam, ezeket is leírtam, illetve egy későbbi kutatás számára az adatokat rögzítettem. Sikerült újabb leletadatot is találnom, ismét csak Cádizból! Az újabb leletadatok segítségével Huszár Lajos máig használt térképét az Ibériai-félszigettel most már ki lehet egészíteni.

Kutató munkámat június második felében Horvátországban folytattam. Az 1820-ban alapított spliti Régészeti Múzeum numizmatikai gyűjteményének adottságai (mintegy 70 ezer érme) indokolták, hogy a kutatást ebben a múzeumban kezdjem meg. Az itt őrzött magyar aranyforintokat a numizmatikai előírásoknak megfelelően megvizsgáltam, meghatároztam és katalógus szerűen leírtam. A kutatási idő alatt átnéztem a rendelkezésre álló leletadatokat. A kutatás során a gyűjteményben további középkori magyar pénzekre (ezüstdenárokra) bukkantam, ezeket is leírtam, illetve egy későbbi kutatás számára az adatokat rögzítettem. Bízom abban, hogy kutatásaimat más horvátországi helyszíneken is tudom majd később folytatni, de ezek előtt szükséges lesz a spliti anyag (az ezüstpénzek) teljes körű feltárásának folytatása.

2022. december 20-án 18 órától előadást tartok a Magyar Numizmatikai Társulatban, amelyben beszámolok kutatási eredményeimről.

http://cms.numizmatika.org/index.php/hu/elsoeloadas

Gyöngyössy János előadása a történeti grafikáról

Gyöngyössy János Székelyudvarhelyen született, alapképzése szerint vegyészmérnök, de hosszú ideje történeti grafikusként és illusztrátorként jegyzi a történész és a régész szakma. Egyetemi évei vége óta a Székelyföld és részben a vele szomszédos Szászvidék műemlékeinek felmérésével foglalkozik, és ezen a téren jelentős sikereket ért el. Közel másfél évtizedet dolgozott a székely templomerődök felmérésén és leírásán. Az utóbbi bő évtizedben különböző kiadványok illusztrálásával is foglalkozik, ehhez a munkához tanulságos előzményként szolgált az 1990-ben készült, kézzel írt és rajzolt, majd hasonmás kiadásban négy kiadást megért Székely templomerődök című kötete. Tanulmányokat jelentetett meg a székelyzsombori várról, választott lakhelye, Homoródkeményfalva öreg kőházairól, az őrvidéki és a székelyföldi vártemplom-analógiákról. Előkészületben van egy tanulmánya a grafikus rekonstrukciók elméleti kérdéseiről, valamint a Kárpát-medence Szent László falképeinek különleges aspektusairól is. 2011-2012-ben a Székelység története c. tankönyvet illusztrálta. Ez a kötet azóta román és angol fordításban is megjelent. Az előadás jelentőségét az adja, hogy a témával érdemben utoljára Vayer Lajos foglalkozott 1938-ban közölt tanulmányában. A magát történeti grafikusként meghatározó Gyöngyössy János az utóbbi időben több történeti megalapozottságú munka illusztrálása révén nagyban hozzájárul(t) a kérdéskör új alapokra történő helyezéséhez, módszertani megújításához. Előadása során ezeket a szempontokat és eredményeit kívánja bemutatni.

Gyöngyössy János: A csíkszéki Menaság római katolikus templomának feltételezett építési szakaszai

Elkészült az éremgyűjtés szakköri kötet

A Nemzeti Művelődési Intézet a kulturális ágazat stratégiai intézményeként a közművelődési intézmények, közösségi színterek szakmai munkájához nyújt módszertani segítséget, módszertani mintaprogramokat valósít meg, szakmai tanácsadást végez, helyi közösségépítő és társadalomfejlesztő folyamatokat indít el, részt vesz a közművelődési szakemberek szakmai képzésében, továbbképzésében. A 19 megyei igazgatósággal rendelkező kultúrstratégiai intézmény kiemelt feladata, hogy támogassa a Kárpát-medence magyarságát a páratlanul gazdag magyar kultúra átörökítésének és folytonosságának megtartásában, és az értékeiket, hagyományaikat ismerő, gyökereikhez ragaszkodó közösségek szervezésében.

A Nemzeti Művelődési Intézet és a Népművészeti Egyesületek Szövetsége közös együttműködéseként 2020 első hónapjaiban indított fejlesztés, A Szakkör felület (https://aszakkor.hu/) interaktív online eszközökkel, új célközönség, többek között az ifjúság és a felnőtt korosztály bevonásával támogatja ugyanezen célokat. A felület a hagyományos szakköri tevékenységek egyes fázisaiba az internet segítségével vonja be a látogatókat, videókon keresztül díjmentesen biztosít lehetőséget a szakköri tevékenységek kipróbálására, az azokban való elmélyedésre. A Szakkör felület segítő kezet nyújt mindazoknak, akik területileg – akár mozgásuk korlátozása, vagy a földrajzi távolságok miatt – nem érnek el tevékenységi formákat, és azoknak is, akik bátortalanabbak a közösségi aktivitások terén, vagy még nem döntötték el, hogy milyen közösséghez csatlakozzanak.

A szakkörtámogatási programot a Nemzeti Művelődési Intézet 2022-ben is folytatja, így újabb településeknek és közösségeknek van lehetősége csatlakozni az online és jelenléti formában is elérhető és folyamatosan bővülő szakköri kínálathoz. A 2022/2023-as szakköri évben már 15 szakág közül választhatnak az érdeklődők: a tavalyi hímzés, csipkeverés, nemezelés, vesszőfonás, mézeskalács-készítés és gyöngyfűzés mellett a tojásfestés táji sajátosságai, a bútorfestés, a csuhé, az éremgyűjtés, a gyertyaöntés, a kötés gyönggyel, a makramé, a papírfonás, és a quilling eszköz- és alapanyagigényére lehetett jelentkezni. Ezzel a támogatási lehetőséggel minden település közösségi színtere és közművelődési intézménye élhetett idén is, amelynek köszönhetően közel 2500 közösségi aktivitást erősítő szakkör indulhat nemcsak Magyarország-, hanem Kárpát-medence-szerte, majd’ 12500 résztvevővel – erősítve a közösségi életet, támogatva a települések népességmegtartását, illetve a helyi és nemzeti identitás mindennapi megélését.

Nem kevesebbet szeretnénk elérni, mint a hazai éremgyűjtés minőségi megújítását, új szemléletű szakkörök megindításával. Ehhez nyilvánvalóan szükséges a régi klisék helyett a 21. század elvárásainak megfelelő képzési anyag előkészítése. A numizmatikai-éremgyűjtő szakkörhöz kisfilm-sorozat készült. A 20 részből álló sorozat (egyenként 20 darab 15 perces kisfilm) a numizmatika teljes területét felöleli. Az egyes részeket gyűjteményi helyszíneken vettük fel, így az anyag bemutatásán túl lehetőség adódik az ország fontosabb numizmatikai gyűjteményeinek megismertetésére is. A filmekben nem az eddig többszörösen ismertetett, „megszokott” gyűjtemények és műtárgyak szerepelnek, hanem olyan, kevéssé ismert vidéki gyűjtemények és tárgyak, amelyek egyébként nagyobb szakmai figyelemre lennének érdemesek.

A módszertani kiadvány online is tanulmányozható:

https://aszakkor.hu/storage/app/media/modszertan/Szakkorszervezes-modszertana-Eremgyujtes.pdf

Könyvbemutató

Az Erdős Renée Ház
Muzeális Gyűjtemény és Kiállítóterem
tisztelettel meghívja Önt
2022. november 11-én, pénteken 18 órára

Gyöngyössy Márton
„Rákoscsaba története
az őskortól a hódoltság végéig”
című kiadványának bemutatójára.

A könyvet bemutatja:
DR. RÁCZ TIBOR régész,
GYÖNGYÖSSY MÁRTON szerző és
ÁDÁM FERENC a kiadó részéről.

Helyszín:
Rákoscsabai Közösségi Ház

Rákoscsaba története az őskortól a hódoltság végéig

Évtizedek óta foglalkozom lakóhelyem történetével. Érdeklődéssel olvastam minden, a főváros vagy Pest megye múltjával foglalkozó könyvet és tanulmányt, hátha találok valamilyen utalást szűkebb pátriámra, a Rákosmentére. Korábban – Tőkéczki László témavezetésével – egyetemi szakdolgozatként már elkészítettem a két világháború közötti időszak rákosmenti országgyűlési és önkormányzati választásainak történeti feldolgozását, amely az Erdős Renée Ház jóvoltából nyomtatásban is megjelent.

Ezt követően hosszabb ideig hivatásszerűen is foglalkoztam Pest megye múltjával, hiszen ez a Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága vezetőjeként, majd a szentendrei Ferenczy Múzeum (megyei hatókörű múzeum) igazgatójaként tulajdonképpen munkaköri kötelességem is volt. Így az évek során szépen gyűlt az anyag lakóhelyem múltjáról. Tíz évvel ezelőtt már arra is vállalkoztam, hogy egy rákosmenti helytörténeti konferencián előadás keretei között mutassam be kutatási eredményeim alapján Rákoscsaba középkorát. Ekkor már javában dolgoztam egy újabb kis kötet kéziratán. Úgy éreztem, hogy személyes helytörténeti érdeklődésemen túl talán illendő is, ha névjegyemet újabb önálló füzettel, könyvvel is leteszem a fővárosi és a Pest megyei múltat kutatók asztalára. Rákoscsaba régmúltjával kedvtelésből foglalkoztam, többször abbahagytam, aztán újra visszatértem hozzá. Végül sikerült megírnom a kezdetektől a török hódoltság végéig tartó időszakot felölelő összefoglalást.

Időközben pályám újabb kanyart vett, ismét főállású egyetemi oktató lettem, érdeklődésem így más kutatási témák felé fordult. Mivel nem szerettem volna, ha a lezárt kézirat íróasztal-fiókban marad, a legnagyobb örömmel bocsátottam az Erdős Renée Ház rendelkezésére a kéziratot azzal, hogy jelenjen meg az intézmény helytörténeti kiadvány-sorozatában. A szövegen nem változtattam, így az hű lenyomata, egyfajta dokumentuma a 2007–2015 közötti történeti kutatói munkámnak. Abban bízom, hogy ezzel együtt, változtatás és frissítés nélkül is kiállja majd a tudomány képviselőinek és a helytörténet iránt érdeklődő közönségnek a próbáját.

Gyöngyössy Márton: Rákoscsaba története az őskortól a hódoltság végéig. Erdős Renée Ház Muzeális Gyűjtemény és Kiállítóterem, Budapest, 2022. 59 p. ISBN 978-615-01-6238-6

Az Aranybulla pénzverést érintő rendelkezéseinek előzményei és hatásai

Témánk szempontjából az 1222. évi Aranybulla három cikke érdekes: az egyik az adórendszert, pontosabban a szabad denárokat érintő rendelkezést tartalmaz, a másik a pénzverést és a pénzújítást szabályozza, a harmadik pedig a pénzügyigazgatási személyzettel kapcsolatos tilalmat fogalmaz meg.

3. A nemesek és egyházak jószágának szabadságáról

Továbbá semmi adót, sem szabad dénár adót nem szedetünk a nemesek jószágán.

1.§. Hívatlan sem házukra, sem falujukra nem szállunk.

2.§. Azonképpen az egyházak népén sem veszünk semminemű adót.

23. Az új pénzről

Továbbá, a mi új pénzünk esztendeig járjon, húsvét napjától húsvét napjáig.

1.§. És a dénárok olyanfélék legyenek, amineműek voltak Béla király idejében.

24. Hogy izmaeliták és zsidók tisztséget ne viseljenek

Pénzverőkamara-ispánok, sókamarások és vámosok, országunkbeli nemesek legyenek.

1.§. Izmaeliták és zsidók ne lehessenek.

(Nagy Gyula fordítását átdolgozta Gyöngyössy Márton)

Peter Johann Nepomuk Geiger: Az Aranybulla kihirdetése (litográfia, 1844)

„Továbbá semmi adót, sem szabad dénár adót nem szedetünk a nemesek jószágán”

A korai Árpád-házi királyok jövedelmei között jelentős bevételi forrást jelentett a forrásokban szabad dénárok (liberi denarii) néven említett állami egyenesadó, amelyet Szent István (997–1038) idején eredetileg kazár, illetve bizánci mintára háztartásonként vetettek ki (kapnikon vagy fumarium, azaz füstpénz). Az adó összege nyolc denár, pontosabban féldenár (obolus) volt, és ezüstsúlya megegyezett a bizánci kapnikon ezüstsúlyával. Könyves Kálmán (1095–1116) újraszabályozta az adórendszert. Az állami egyenesadót, a szabad denárokat ettől kezdve csak a nem katonáskodó félszabadoknak – a későbbi jobbágyság őseinek – kellett megfizetniük, évi nyolc denáros összegben; kivételt képeztek a lovas félszabadok, akiket a király négy denár fizetésére kötelezett. A 12-13. századi források alapján ezt a királyi adót egyházi és nemesi birtokosok földjein is következetesen beszedték, csak külön királyi kiváltsággal lehetett mentesülni megfizetése alól. A korabeli magyar adórendszer legrégebbi eleme, a szabad denárok kivezetése – amint láthattuk – éppenséggel az 1222-es Aranybullával történt meg, ezt követően már csak a királyi birtokokon szed(het)ték, de az Aranybulla 1231. évi megújításában már ez az adófajta egyáltalán nem is szerepel.

Jantyik Mátyás: Az Aranybulla (falkép, Parlament, főrendiházi ülésterem, 1901)

„Új pénzünk esztendeig járjon, húsvét napjától húsvét napjáig”

A rendelkezés az évenkénti pénzújítás (renovatio monete) rendszerére vonatkozik. A periodikus (eredetileg kétévenkénti, később évenkénti) pénzújítást Salamon király (1063–1074) idejében, német mintára vezették be. A reform a királyné személyéhez, Judithoz köthető, aki a magyar pénzverést Rajna-vidéki zsidóknak adta bérbe. Erről Jehuda-ha-Kohen mainzi rabbi döntvénytárából értesülünk (Ruben és Simon jogesete, 1064–1070 között). A rossz pénzekkel együtt járó, kincstár által gerjesztett infláció fontos állami bevételi forrás lett: a régi pénzeket a központi vásárhelyeken árfolyamon alul váltották be, az újak használatát pedig kötelezővé tették. A periodikus pénzújítás rendszerének működését igazolja az 1222. évi Aranybulla 23. cikkelye, valamint a II. András korából fennmaradt nagyszámú pénztípus is. Huszár Lajos típuskatalógusa az időszakból 52 denárt, 28 obolust és 9 friesachi utánveretet közöl, ez alapján évenkénti pénzújítást kell feltételeznünk, de egyúttal több helyen történő pénzverést is (azaz legalább részlegesen több pénzverde működését). Az esztergomi verde mellett, 1211 után mindösszesen további egy verde működése adatolt: a Csanád egyházmegyei kamaráé.

Kontuly Béla: Az Aranybulla kihirdetése (falkép a székesfehérvári városháza
főépületének nagytanácstermében, 1937)

„És a dénárok olyanfélék legyenek, amineműek voltak Béla király idejében”

Ki lehet az a Béla király, akinek pénzei mintául szolgálhattak? Hóman Bálint még annak a véleményének adott hangot, hogy az Aranybullában említett Béla király csak I. Béla (1060–1063) lehetett. Bak János, a középkori magyar törvényszövegek angol nyelvű kiadásában már röviden jelezte fenntartásait egy ilyen „long memory” kapcsán. Hóman nézetéhez manapság felsorakozott Weisz Boglárka is, bár korábban ő III. Bélára (1172–1196) vonatkoztatta az Aranybulla hivatkozott szövegrészét, újólag viszont részben a krónikára hivatkozással, részben azzal, hogy II. András pénzei súlyosabbak, mint III. Béla pénzei, már inkább I. Bélával azonosítja „Béla király”-t. Való igaz, hogy krónikáink I. Béla pénzveréséről kifejezetten kedvező képet festenek, de azt nehezen tudom elképzelni, hogy az Aranybullát kikényszerítő királyi serviensek tömegei esténként a magyar krónika éppen aktuális redakcióját olvasgatták, hogy a pénzrendszerrel kapcsolatos ismereteiket bővítsék, emlékeiket felfrissítsék. A leletek tanúsága szerint a 13. századra I. Béla egyébként kiváló minőségű pénzeinek írmagja sem maradt, így azokat nem is ismerhették. III. Béla esetében viszont változatos és ingadozó színvonalú pénzverési tevékenységet tapasztalunk, bár egyes, uralkodása vége felé vert pénzei véleményem szerint éppenséggel szolgálhattak mintaként. A régebbi kutatás az első, címeres kettőskereszt ábrázolást tartalmazó ezüstdenárt (CNH I. 263/264.) III. Béla kibocsátásként azonosította. Ez a denártípus még a 13. század első felének leleteiben is szép számmal előfordul, így egyáltalán nem volt a kortársak számára ismeretlen.

Ismeretlen művész: II. András (színezett rézmetszet, 18. század)

„Pénzverőkamara-ispánok … izmaeliták és zsidók ne lehessenek”

Az Aranybulla 24. cikkében említett zsidó és muszlim kamaraispánok kapcsán mindenképpen érdemes azt megjegyezni, hogy a magyar pénzverésben zsidók legkorábban már a 11. század második felében adatolhatók (a már említett Ruben és Simon jogesete), muszlimok pedig a 12. század eleje óta: 1111-ben kálizokat említ egy oklevél, akik a királyi pénzügyek intézőiként a vámszedés ügyében összeütközésbe kerültek a vámokból részesedő egyházakkal. Amiről nem tudunk semmit, hogy ezek az esetek általános tevékenységet vagy inkább eseti szerződéseket jelezhetnek-e. A numizmatikai anyag segítségével igazolható a muszlimok pénzverési tevékenysége a 12. század hetvenes éveiben (III. Béla orientális rézpénze: CNH I. 101.), és a zsidó és muszlim kamaraispánok működése a 13. században (az érméken megjelenő héber betűk és a hatágú csillag). A muszlim és a zsidó kamaraispánok működését Esztergomhoz, az ottani pénzverőkamarához kell kapcsolnunk. Bár ezeknek a vallásoknak a képviselői nem a 13. században jelentek meg a magyar pénzügyigazgatásban, az azonban ténykérdésnek tűnik, hogy ekkor már láthatóan rendszer szerűen törekedtek a pénzverési ágazat feletti irányítás megszerzésére. Ez a törekvésük azonban korántsem járt teljes sikerrel, hiszen az ismert kamaraispánok egy része esztergomi latinus volt, az ő tevékenységük ellen viszont senki sem emelt panaszt, míg a muszlimok és a zsidók pénzverési tevékenységét – okkal vagy ok nélkül – közfelháborodás kísérte. Az Aranybullában szereplő tilalom megismétlődik az Aranybulla 1231. évi megújításában és a Beregi Egyezményben is.

Bár manapság már egyenesen II. András sikeres pénzreformjáról szokás beszélni, véleményem szerint ez az Aranybulla idézett három rendelkezésével nem támasztható alá. Az Aranybulla a pénzverés tekintetében nem reformot, pusztán korrekciós szándékot tükröz: a szabad denárok adó kivezetésével, a pénzújítás rendszerének megtartásával és a pénz minőségének garantálásával, valamint a kamarai tisztségviselőkkel kapcsolatos tilalmak megfogalmazásával.

(A témában megtartott előadás a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen megrendezett „Történeti alkotmány, rendi állam, nemesség és politika 1222-1848” című nemzetközi konferencián hangzott el, 2022. szeptember 16-án.)

Köszöntő Csekovszky Árpád hódmezővásárhelyi kiállításán

„Vidékinek mondtak, és én ezt vállaltam. Szerettem ezt a félfalusi, félkisvárosi környezetet, ahol a házból a kertbe léptem, ismertem mindenkit, s az utcákból hamar kiértem a határba. ……. Mára…. megváltozott a Rákospatak meg a rét is….Gyerekkoromban, ha elmentem, végig láttam a templomtornyokat, megismertem a templomok harangjait, amelyeknek a hangja elhallatszott egészen a rétig. …. A templomok és a jegenyék határozták meg a Rákosmente vizuális arculatát.”

(Csekovszky Árpád)

Drága Edit, tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Abban a megtiszteltetésben lehet részem, hogy az otthon, a szűkebb pátria üdvözletét hozhatom most el a mai kiállításmegnyitóra. Arról a településről, amelyet Árpád, Csekovszky Árpád is önmagáénak vallott, amelyet sajátjaként szeretett. Talán senki nem fogalmazta meg ennyire pontosan, hogy mi is Rákosmente, mit éreznek Rákosliget, Rákoscsaba, Rákoshegy és – talán – Rákoskeresztúr lakói…

Negyed évszázaddal Árpád halála után nem könnyű megszólalni. Mondhatnák most sokan, hogy ennyi idő már minden bizonnyal elegendő ahhoz, hogy a közös élmények és a találkozások emléke leülepedjen, megtisztuljon. Negyed évszázad telt el, mégis nekem is, aki csak néhány évig ismerhettem közelebbről, sok olyan emlékem van, amelyek most is élesek, közeliek…

Elegendő talán, ha néhány szóval az utolsó hónapokról beszélek. 1997 tavasza életem talán legboldogabb és legemlékezetesebb néhány hónapját tömöríti. Végzős egyetemistaként, és korábbi Alma Mater-em, a Pannonhalmi Bencés Gimnázium történelem szakos gyakorló tanáraként meghatározó élményeket szerezhettem. Ezek közül is kiemelkedik utolsó találkozásom Csekovszky Árpáddal. Azon a kora tavaszi délutánon, ott, Rákosligeten sok mindenről szó esett. Edit asszonnyal hárman beszélgettünk Pécsről, Árpád kanonok nagybátyjáról, Edit középiskolás élményeiről, Gödöllőről, a premontreiekről, Pannonhalmáról, a bencésekről, a kerámiáról, a régészetről, a középkorról, a XVII. kerületről és Rákosligetről. Mikor már távozóban voltam, hosszasan elidőztünk a falba épített középkori kályhacsempe másolatánál…

Aztán pár nap múlva jött a hír: először a kórházról, majd Árpád haláláról. Felfoghatatlan volt. Ha nincs Edit lelkiereje és a városrész – Rákosliget – akkori önkormányzati képviselőjének, dr. Dombóvári Csabának az elszántsága, mindaz, ami Árpád után maradt, talán szétszóródik. Alig néhány hónap múlva már működött a Közalapítvány, megkezdődött a művészi hagyaték számbavétele, megfogalmazódott a nagy cél: legyen a műteremből múzeum! Szerencsések voltunk, mert a kerületi önkormányzat akkori képviselő-testületének nyitottabb és nagyobbik fele támogatólag állt a nemes ügyhöz. Az egymást követő polgármesterek – Kátai Péter és Devánszkiné dr. Molnár Katalin – szintén szívügyüknek tekintették Árpád hagyatékának gondozását.

Jómagam 2002-ig vehettem részt a közös munkában. Életpályám elkanyarodott, izgalmas és távolabbi célok megvalósítására vállalkoztam. De rákoscsabaiként és egykori rákosligetiként mindig figyelemmel kísértem a gyűjtemény sorsát, és amikor tehettem, felkerestem az újabb és újabb időszaki kiállításokat, látogattam az izgalmas rendezvényeket. Fél szemmel mindig figyeltem, hogy mindaz, amit 1997-ben elindítottunk, hogyan valósul meg.

Tavaly nagy fába vágtam a fejszémet. Azt mondják, hogy a jó pap is holtig tanul, a rossz meg utána se… Mivel munkásságom a régi tárgyakhoz köt, úgy éreztem, hogy az általam imádva szeretett középkori tárgyak mellett hasznos lenne az újkor tárgyaival is szakszerűen megismerkednem. Ezért beiratkoztam egy műtárgybecsüs tanfolyamra. Bevallom, kíváncsian vártam, mit hallok-tanulok majd a kerámiáról és a magyar kerámiaművességről. A téma iránti érzékenységem talán az előbb elmondottakból is kiderül, de a Pannonhalmi Zsuzsához fűződő több évtizedes barátság, és Pest megyei, szentendrei múzeumigazgatói múltam – Kovács Margit és Gorkáék munkásságának ismerete – szintén hozzájárult ahhoz, hogy izgatottan készüljek a kerámia órákra. Legszebb várakozásaim teljesültek, amikor a 20. század legnagyobb magyar keramikus művészei között Csekovszky Árpád kiemelt helyet, kiváló értékelést kapott.

Árpád így vallott művészetéről, mesterségéről: „…a keramikusság szakma is. Olyan kézműves mesterség, mely tisztességet, alázatot kíván. Ebben példaként állnak előttem azok a régi kézművesek, ismert és névtelen mesterek, akik olyan rangot tudtak adni a munkájuknak, hogy a modern világban élő ember is rácsodálkozhat azokra.” (Csekovszky Árpád)

Árpádnak köszönhetően a XVII. kerület és Rákosliget felkerült a magyar kerámiaművesség térképére. Örülök, hogy hagyatékának gondozásában, az értékek továbbadásában a kezdő lépéseknél, az 1990-es évek végén szerény szerepem lehetett. Talán kicsit szerénytelenül mindannyian mondhatjuk, akik az alapításban részt vettünk: megérte, mert megértük: „A gép forog, az alkotó pihen” (Madách Imre)

Köszönöm, hogy meghallgattak!

(Elhangzott 2022. augusztus 26-án.)

Királyi alapítású Régészeti Múzeum Madridban

A madridi Nemzeti Régészeti Múzeumot 1867-ben II. Izabella spanyol királynő alapította. Az alapító az új múzeum feladatául Spanyolország történeti-régészeti emlékeinek gyűjtését és bemutatását szabta. Az intézmény iránti igény már korábban megfogalmazódott, hiszen ilyen múzeumok Európában több helyen is létrejöttek, sőt, 1830-ban már a Királyi Történeti Akadémia is javasolta régészeti múzeum megalapítását.

Az új múzeum rögtön jelentős gyűjteménnyel rendelkezett, mivel a különböző intézményekben (Nemzeti Könyvtár, Természettudományi Múzeum stb.) szétszórtan található, de a múzeum gyűjtőkörébe illeszkedő műtárgyakat összegyűjtötték, de egyúttal pl. vásárlások, hagyatékok, illetve bel- és külföldi tudományos expedíciók révén intenzív gyűjteménygyarapítás kezdődött. Az új múzeumot a Nemzeti Könyvtárban kívánták elhelyezni, ez azonban csak 1892-ben valósulhatott meg a Könyvtárpalota jelenlegi épületének befejezésével. Addig is a múzeum egy vidéki rezidencián (Casino de la Reina) kapott méltó elhelyezését.

A madridi Nemzeti Régészeti Múzeum épülete

Időközben sikerült több fontos magángyűjteményt megvásárolni (Manuel de Góngora, José Ignacio Miró, José de Salamanca és Eduardo Toda.) A gyűjteményfejlesztés szempontjából különösen fontosak voltak azok a tudományos expedíciós bizottságok, amelyek Spanyolországban és külföldön különböző helyszínekre utaztak gyűjtés céljából. A legjelentősebbek Paulino Savirón, Juan Sala, Juan Salas Dóriga, Juan de Dios de la Rada y Delgado és Juan de Malibrán spanyol utazásai, valamint az 1871-es keleti expedíció az Arapiles fregatt fedélzetén. Ennek köszönhetően kerültek régészeti leletek a gyűjteménybe Szicíliából, Athénból, Ciprusról, az ókori Trója területéről és Konstantinápolyból. Nem lehet hangsúlyozni a múzeum közreműködésével megvalósult régészet ásatások jelentőségét sem, hiszen ezek anyaga is a gyűjteményt gazdagítja.

Az egyik lefedett belső udvar

Az ásatásokból származó gyarapodás mennyisége viszont jelentősen visszaesett 1985 óta, ekkor ugyanis a régészeti tevékenység zömmel regionális hatáskörbe került, de a múzeum továbbra is gyarapítja gyűjteményeit vásárlások és hagyatékok révén. (Ez a problematika Magyarországon is időről időre felmerül: a Nemzeti Múzeum legyen egyúttal a régészeti feladatellátás központi intézménye és/vagy kiemelt nemzeti gyűjtemény, amely egyúttal vezető tudományos műhely?) 2008 és 2013 között az épületet felújították és átalakították, egyúttal új állandó kiállítást rendeztek be. A belső udvarok lefedésével megnőtt a kiállítási tér, így jóval több műtárgy kiállítására nyílik lehetőség, az egyes termek jobban megközelíthetőek, modern technológiai felszereltséggel rendelkeznek, minden szempontból alkalmasak arra, hogy a látogató számára igazi élményt nyújtsanak. Az állandó kiállítást igényes kiadványok kísérik, bár ezek zöme spanyol nyelvű (hiszen a spanyol világnyelv…), de szerencsére a spanyolul nem értő látogató számára kiadtak egy 138 oldalas, színes „guide”-t, amelyben minden fontos információ megtalálható. A kiállításban – természetesen – a műtárgyakat rövid, de kétnyelvű feliratok kísérik. Általában is példaértékű, hogy a termek hosszabb feliratai emlékezetpolitikától mentesek, csak a szükséges információkat közlik, és a látogatóra bízzák az emlékezetpolitikai értékelést.

Kutatás a numizmatikai gyűjteményben, 2022. június

Számomra a legfontosabb a numizmatikai gyűjtemény, amely idősebb mint maga a múzeum, hiszen története a Nemzeti Könyvtárban korábban kezdődött (sőt, a törzsgyűjtemény valójában az első spanyolországi Bourbon, V. Fülöp király éremgyűjteménye), ebben a tárgykörben Spanyolország legjelentősebb gyűjteménye, a Kr.e. 6. századtól a 21. századig gyűjt műtárgyakat. A teljes darabszám megközelíti a 350 ezret. Az érmék mellett a pénz használatához és veréséhez kapcsolódó műtárgyakat (például mérlegeket, kereskedelmi súlyokat stb.) is őriz. A múzeum különálló numizmatikai kiállítással is rendelkezik, de az állandó kiállításban is szép számmal láthatunk érméket, sőt teljes éremkincseket is. Úgy tűnik, Madridban eredményesen megoldották azt a feladványt, amelyet Budapesten több mint 200 év alatt sem sikerült: a Nemzeti Múzeum önálló numizmatikai kiállítását. (A hazai hivatkozás ugyanis az, hogy úgyis vannak érmék az állandó kiállításban, akkor minek egy külön numizmatikai kiállítás. A válasz megtalálható a madridi numizmatikai kiállítás kísérő füzetében, lásd felhasznált irodalom.)

Kincslelet at állandó kiállításban

A madridi Nemzeti Régészeti Múzeum nemcsak szép múltjára és gazdag gyűjteményére büszke intézmény, hanem egyúttal dinamikusan megújult múzeum is. Megismerése, fejlesztésének alapos tanulmányozása talán ezért sem lenne haszontalan a hasonló gyűjtőkörű hazai múzeumok átfogó fejlesztése, átalakítása előtt…

Felhasznált források, irodalom:

Museo Arqueológico Nacional. Guidebook. Ministerio de Cultura y Deporte – Museo Arqueológico Nacional, Madrid, 2019.

La moneda, algo más que dinero. (Cuadernos del MAN 8.) Ministerio de Cultura y Deporte – Editorial Palacios y Museos, Madrid, 2021.

A múzeum honlapja: http://man.es

Régészeti Múzeum Spalatoban

1818 tavaszán I. Ferenc osztrák császár és negyedik felesége, Karolina Auguszta császárné adriai utazásra indultak, hogy megismerkedjenek a Napóleon bukása után Ausztriához került új tartománnyal: Dalmáciával. Spalatoba (ma: Split) érkezve a császár csodálattal szemlélte Diocletianus palotájának maradványait, a helyi régiséggyűjteményeket, valamint az ókori város, Salona (ma: Solin) romjait.

Az utazást két cikkben részletesen ismertette a császár kíséretében utazó Anton Steinbüchel von Rheinwall osztrák régész és numizmata. Spalato és Salona jelentőségére ekkor figyelt fel az osztrák tudományos közvélemény, utóbbit egyenesen osztrák Pompejinek nevezték. A császár és környezete felismerte a dalmáciai régiségek jelentőségét, és egy helyi múzeum hiányát, amely mindezt gondozhatná, és a magántulajdonban álló régiséggyűjteményeket egyesíthetné. A látogatás kézzel fogható eredménye a spalatoi Régészeti Múzeum császári dekrétummal történt megalapítása lett (1820. augusztus 22.). Mindez illeszkedett a birodalom szerte tapasztalható tartományi múzeumalapítási lázba (Magyar Nemzeti Múzeum, Pest, 1802; Joanneum, Graz, 1811; Národní Muzeum, Prága, 1818; Francisceum, Brno, 1818), ám ebben az esetben inkább a császár és környezete ambíciói, mint a tartomány nemzeti törekvései játszottak szerepet.

A múzeum jelenlegi épülete

A múzeumnak kezdetben nem volt saját épülete, ezért a műtárgyakat bérelt raktárakban helyezték el. 1836-ban aztán a Diocletianus-palota keleti falának külső oldalán felépült a múzeum épülete, erről azonban hamar kiderült, hogy nem igazán alkalmas a megfogalmazott múzeumi célokra. Erről később sikerült meggyőzni Ferenc József császárt is, megkezdődött egy új épület felépítésének hosszadalmas előkészítése. Végül két osztrák építész, August Kirstein és Friedrich Ohmann tervei alapján 1912-ben megkezdődött az építkezés. Az új épület 1914-ben elkészült, de a műtárgyanyag áthelyezését hátráltatták a történelmi események, így a megnyitóra csak 1922-ben került sor.

A múzeumi könyvtár olvasóterme (részlet)

A gazdag régészeti anyaggal büszkélkedő múzeum kifejezetten értékes része az 1845-ben alapított könyvtár, amely ma mintegy 60 ezer kötetes. A könyveket kezdetben kizárólag vásárlás és adományozás útján szerezték be, később pedig a „Bullettino di archeologia e storia dalmata” múzeumi évkönyv révén kialakított cserekapcsolatok révén. Utóbbi periodikumot 1878-tól jelentették meg, 1920-ig olasz és német nyelvű tanulmányokat közölt, ezt követően viszont megváltozott a címe (Vjesnik za arheologiju i historiju dalmatinsku) és a tanulmányok is horvát nyelven jelennek meg. A régi és ritka könyvek közül említésre érdemes nyolc ősnyomtatvány és több mint másfélszáz 16. századi könyv, a régi térképek és a grafikai gyűjtemény. A könyvtár része a Don Frano Bulić, Mihovil Abramić, Luka Jelic, Francesco Carrara, Julij Bajamonti és a Pavlović-Lučić család hagyatékából álló, Dalmácia története szempontjából fontos levéltári gyűjtemény is.

A salonai amfiteátrumban

A múzeum már 1821-ben kutatásokat kezdett Salonában, azóta tart a végeláthatatlan ásatási folyamat, amelynek kezdeteit olyan kiváló kutatók fémjelzik, mint Francesco Carrara és  Don Frano Bulić. A múzeum kutatásai közül külön említést érdemelnek a Vis szigetén, az ókori görög Issa város területén folytatott ásatások. Vis szigetén ma már külön kis tagmúzeum működik.

Numizmatikai kutatás a múzeumban, 2022. június

A numizmatikai gyűjtemény mintegy 70 000 érmét tartalmaz. Az éremgyűjtemény ókori, középkori és modern pénzekből, aranyból, ezüstből, bronzból és papírból áll, mindegyik esetében egyértelmű a dalmáciai proveniencia, bár legtöbbjük kapcsán közelebbit a lelőhelyről sajnos nem tudunk. Számunkra különösen értékesek a gyűjtemény magyar veretű pénzérméi, amelyek a középkori dalmát-magyar kapcsolatokat dokumentálják. Az 1920-as évék végén vásárolták meg dr. Karl Stockert osztrák sorhajóhadnagy gyűjteményét, amely nagyon gazdag ókori és bizánci érmékben, de a kollekcióban volt két tálcányi késő középkori és kora újkori magyar denár is. Stockert kihasználva, hogy az osztrák-magyar haditengerészetnek köszönhetően sok kikötőben meg tud fordulni, elképesztően szép anyagot halmozott fel az albán, a montenegrói, a dalmáciai és az isztriai területekről, gyűjteménye így a tágabb térség vonatkozásában fontos történeti-numizmatikai forrás.

Spalato Régészeti Múzeuma ma is példaértékű muzeális intézmény. Rendezett és tudatosan fejlesztett könyvtára, gazdag gyűjteménye a kutatók és a látogatók figyelmére érdemesíti.


Felhasznált források, irodalom:

Archaeological Museum Split. Guide. Ed. Emilio Marin. Arheološki Muzej u Splitu, Split, 2003.

Maja Bonačić Mandinić: Greek Coins displayed in the Archaeological Museum Split. Arheološki Muzej u Splitu, Split, 2004. p. 7–11.

Arsen Duplančić: U temeljima hrvatske arheologije. Istraživanja Salone od 1821. do 1850. na temelju rukopisne i tiskane građe iz Arheološkog muzeja u Splitu. Izložba u povodu 200 godina sustavnih arheoloških istraživanja Salone. Arheološki Muzej u Splitu – Jana ustanova u kulturi „Zvonimir” Solin, Split, 2021.

A Spliti Régészeti Múzeum honlapja: https://www.armus.hr/