Megnyitó beszéd Csorba Katalin rákoshegyi kiállításán

Tisztelt Művésznő, tisztelt Országgyűlési Képviselő Asszony, tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Az Erdős Renée Háznak a rendszerváltozás óta egyik fontos küldetése a helyi képző- és iparművészet bemutatása: ezért példamutató módon teret és megmutatkozási lehetőséget biztosít a XVII. kerületben élő, vagy a kerülethez kötődő művészek alkotásai számára.

2020-ban a Házban a Magyar Kultúra tiszteletére rendezett tárlaton Csorba Katalin Várakozó című művével szerepelt, és az alkotást a kiállítás alkalmából létrehozott zsűri fődíjra érdemesítette. Az „érzékenyen faragott, tömör, zárt kompozíciójú, erőt sugárzó alkotás” a most nyíló kiállításon is szerepel. Díjazottként ugyanis a művésznő lehetőséget kapott önálló tárlatra, ez azonban a pandémiás időszak lecsengésével csak most valósulhat meg.

Csorba Katalin a Vasutas Képzőművészeti Körben vált szobrásszá, mesterei Kirchmayer Károly, Klimt György és Benedek György voltak. 1987-ben lett a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapjának tagja. 1990 előtt hat alkalommal is volt egyéni kiállítása, a rendszerváltozást követően is többször állított ki. Rendszeres résztvevője a különböző országos és XVII. kerületi tárlatoknak, ezek közül külön is kiemelném a rákoscsabaikat. A művésznő ma is szobrásznak vallja magát, és ha valaki körbejárja most az Erdős Renée Ház időszaki kiállítótereit, minden bizonnyal egyet is ért ezzel az ars poetica-val.

Nem véletlen tehát, hogy a mai kiállítás gerincét is a szobrok adják. Sokszínű anyaggal szembesül a látogató, nemcsak az anyaghasználat, hanem a tematika tekintetében is. Láthatunk itt családtagokat, neves személyiségeket, mítikus-mitológiai ábrázolásokat. Anyu és Apu, más – a művészhez közelálló – családtagok és ismerősök néznek ma vissza ránk, és nyilvánvalóan büszkén, hiszen Katalin kőbe faragta vagy éppen bronzba öntötte őket, így állítva emléket nekik, irántuk érzett szeretetének. Aztán sorolhatnám a költők és írók hosszú sorát – Faludy Györgyöt, Sütő Andrást, Kós Károlyt (utóbbi neves építész is volt), hogy csak a nekem kedvesebbeket említsem – és a településünk számára fontos báró Podmaniczky Zsuzsannát. A mitológia világába is több szobor kalauzol: Szent Ferenc vagy az Isten széke, a tárlaton sajnálatosan nem szereplő, egészen átvitt értelmű Metamorfózis, de említhetném az olyan mélyen szimbolikus tartalmú alkotásokat is, mint a Hal vagy az Alma, a Madár vagy a Krémes cica. Csorba Katalin mindezeket kibontja a nemes anyagból, de ránk bízza az értelmezést; fényt gyújt, utat mutat, de ezen az úton mégiscsak nekünk kell elindulnunk.

Szobrait változatos anyagokból alkotja (és micsoda páratlan érzékkel tud anyagot választani!). Legtöbb talán a legnemesebb kőanyagból: márványból készült, de szép számmal találhatunk mészkő anyagúakat is. Persze, nem ragaszkodik pusztán a kőhöz, hiszen legalább olyan mestere a bronznak, ahogy a bronzszobrok előtanulmányaihoz, mintáihoz használt gipsznek is. Érdeklődéssel és izgatottan szemlélem üvegből készült alkotásait, amelyek ugyan a mai tárlaton nem szerepelnek, de azt mutatják, hogy Csorba Katalin izgalmas területre tévedt, és én abban bízom, hogy az elkövetkezőkben lesznek még újabb üvegszobrai!

Csorba Katalin: Torzó (1995)

Csorba Katalin szobrászata klasszikus a szó legnemesebb értelmében, mert az anyag tiszteletén, a művészi mondanivalóhoz leginkább illő anyag megválasztásán alapul. Alkotásai szilárd kompozícióval, mívesen és aprólékosan megmunkált felülettel rendelkeznek, s ha olykor mégis durvább felületűek, akkor annak határozott üzenete van. Alkotásaiból mély humanizmus és szeretet, sőt békesség árad, szemet melengető, megnyugtató légkör lengi körül őket. A néző szinte kényszert érez, hogy minél több időt töltsön el környezetükben, miközben gondolkodásra, elmélkedésre ösztönöznek.

Munkásságának meghatározó elemei különböző köztéri alkotásai: természettudósok domborművei az ELTE-n, Galgóczi Erzsébet portrészobra Ménfőcsanakon, Tamási Áron domborműve a rákoscsabai könyvtárban, hogy csak néhányat említsek meg.

Hiányérzetünk támadhat ugyanakkor, hogy Csorba Katalin jelentős kisplasztikai munkásságából a plakettek és az érmek most nem szerepelnek a kiállításon. Utóbbiak fontosságát – és a jelen tárlaton hiányát – azért is szóvá kell tennem, mert az általam évtizedek óta művelt numizmatika egyik vizsgálati tárgyát éppenséggel a plakettek és az emlékérmek képezik. Az, hogy a most nyíló tárlaton mégsem szerepelnek Csorba Katalin plakettjei, érmei, tudatos döntés eredménye, mégis legalább egy, sokak által minden bizonnyal ismert alkotást meg kell külön is említenem. A „Rákoscsabáért” díjjal járó éremről van szó, amelynek több mint két évtizeddel ezelőtt történt zsűrizésében, kiválasztásában akkor Rákoscsaba önkormányzati képviselőjeként magam is részt vehettem. Az érmen ugyanaz a két vezérmotívum – Csaba vezér szobra, Sidló Ferenc alkotása, valamint a Bogáti Hajdú-villa (közkeletű nevén: „Süllyedő kastély”) – látható, mint a Budai Tibor grafikus művész által tervezett díszoklevélen; a díjat egyébként Csorba Katalin is megkapta, 2013-ban.

A művésznő évtizedek óta fest is. Témái között megtalálhatjuk a tájképeket, városképeket és neves személyek portréit is. Utóbbiak esetében mindazok visszaköszönnek, akikről szobor és/vagy plakett készült, mutatva, hogy az arcvonások és az egyes személyiségjegyek tanulmányozásába mennyire mélyen merült el az alkotó. A tájképek közül a legtöbb a Balatonnál készült, de akad rákoscsabai részlet, sőt csendélet is. Van azonban az életmű festészeti részében néhány olyan alkotás, amely szintén hiányzik ma: azokra a nagyon különös színvilágú tájakra, erdőrészletekre stb. gondolok, amelyekből jó két évtizede nyílt kiállítás, és amely kamara jellegű tárlatot szintén én nyithattam meg.

Összességében nem túlzás azt elmondani, hogy Csorba Katalin sokoldalú, sokszínű, kísérletező alkotó, egyaránt járatos a szobrászat és a kisplasztika különböző ágaiban, és örömmel fest is. Rendhagyó módon ma többször is szóvá tettem, hogy mi hiányzik a jelen tárlatról. Nem udvariatlan akartam lenni, hanem fölhívni az életmű sokszínűségére a figyelmet, és arra bátorítani az arra illetékeseket, hogy a teljes anyagot majdan egy életmű-katalógusban adják közre. Egy ilyen kiadvány minden bizonnyal komoly nyereség lenne a XVII. kerület, de a kortárs magyar művészet számára is.

Végezetül nem tudom a megnyitót anélkül befejezni, hogy valami személyeset el ne áruljak. Hogy elmondjam, miért is vállaltam el a mai megnyitóra szóló megtisztelő felkérést. Ismeretségünk több évtizedes, és szinte szomszédunk vagyunk. Ugyanazokat a fényeket látjuk, ugyanazt a levegőt szívhatjuk. Szobáink ablaka egyaránt nyugatra néz, s a konyháink, életünk meghatározó terei pedig keletre nyitnak ablakot. Pár száz méterre egymástól, a Rákos-patak völgye felett, az attól délre húzódó síkon élünk, a forgalmas Péceli út mellett, amely nyomvonalában ma is a középkori via magna vagy via publica azaz a Buda-Tápióbicske-Kecskemét útvonalat követi. Egyszóval földik vagyunk itt, a Pesti-síkság peremén, és én erre büszke vagyok!

Köszönöm, hogy meghallgattak!

(Elhangzott 2023. augusztus 26-án.)