Témánk szempontjából az 1222. évi Aranybulla három cikke érdekes: az egyik az adórendszert, pontosabban a szabad denárokat érintő rendelkezést tartalmaz, a másik a pénzverést és a pénzújítást szabályozza, a harmadik pedig a pénzügyigazgatási személyzettel kapcsolatos tilalmat fogalmaz meg.
3. A nemesek és egyházak jószágának szabadságáról
Továbbá semmi adót, sem szabad dénár adót nem szedetünk a nemesek jószágán.
1.§. Hívatlan sem házukra, sem falujukra nem szállunk.
2.§. Azonképpen az egyházak népén sem veszünk semminemű adót.
23. Az új pénzről
Továbbá, a mi új pénzünk esztendeig járjon, húsvét napjától húsvét napjáig.
1.§. És a dénárok olyanfélék legyenek, amineműek voltak Béla király idejében.
24. Hogy izmaeliták és zsidók tisztséget ne viseljenek
Pénzverőkamara-ispánok, sókamarások és vámosok, országunkbeli nemesek legyenek.
1.§. Izmaeliták és zsidók ne lehessenek.
(Nagy Gyula fordítását átdolgozta Gyöngyössy Márton)
„Továbbá semmi adót, sem szabad dénár adót nem szedetünk a nemesek jószágán”
A korai Árpád-házi királyok jövedelmei között jelentős bevételi forrást jelentett a forrásokban szabad dénárok (liberi denarii) néven említett állami egyenesadó, amelyet Szent István (997–1038) idején eredetileg kazár, illetve bizánci mintára háztartásonként vetettek ki (kapnikon vagy fumarium, azaz füstpénz). Az adó összege nyolc denár, pontosabban féldenár (obolus) volt, és ezüstsúlya megegyezett a bizánci kapnikon ezüstsúlyával. Könyves Kálmán (1095–1116) újraszabályozta az adórendszert. Az állami egyenesadót, a szabad denárokat ettől kezdve csak a nem katonáskodó félszabadoknak – a későbbi jobbágyság őseinek – kellett megfizetniük, évi nyolc denáros összegben; kivételt képeztek a lovas félszabadok, akiket a király négy denár fizetésére kötelezett. A 12-13. századi források alapján ezt a királyi adót egyházi és nemesi birtokosok földjein is következetesen beszedték, csak külön királyi kiváltsággal lehetett mentesülni megfizetése alól. A korabeli magyar adórendszer legrégebbi eleme, a szabad denárok kivezetése – amint láthattuk – éppenséggel az 1222-es Aranybullával történt meg, ezt követően már csak a királyi birtokokon szed(het)ték, de az Aranybulla 1231. évi megújításában már ez az adófajta egyáltalán nem is szerepel.
„Új pénzünk esztendeig járjon, húsvét napjától húsvét napjáig”
A rendelkezés az évenkénti pénzújítás (renovatio monete) rendszerére vonatkozik. A periodikus (eredetileg kétévenkénti, később évenkénti) pénzújítást Salamon király (1063–1074) idejében, német mintára vezették be. A reform a királyné személyéhez, Judithoz köthető, aki a magyar pénzverést Rajna-vidéki zsidóknak adta bérbe. Erről Jehuda-ha-Kohen mainzi rabbi döntvénytárából értesülünk (Ruben és Simon jogesete, 1064–1070 között). A rossz pénzekkel együtt járó, kincstár által gerjesztett infláció fontos állami bevételi forrás lett: a régi pénzeket a központi vásárhelyeken árfolyamon alul váltották be, az újak használatát pedig kötelezővé tették. A periodikus pénzújítás rendszerének működését igazolja az 1222. évi Aranybulla 23. cikkelye, valamint a II. András korából fennmaradt nagyszámú pénztípus is. Huszár Lajos típuskatalógusa az időszakból 52 denárt, 28 obolust és 9 friesachi utánveretet közöl, ez alapján évenkénti pénzújítást kell feltételeznünk, de egyúttal több helyen történő pénzverést is (azaz legalább részlegesen több pénzverde működését). Az esztergomi verde mellett, 1211 után mindösszesen további egy verde működése adatolt: a Csanád egyházmegyei kamaráé.
főépületének nagytanácstermében, 1937)
„És a dénárok olyanfélék legyenek, amineműek voltak Béla király idejében”
Ki lehet az a Béla király, akinek pénzei mintául szolgálhattak? Hóman Bálint még annak a véleményének adott hangot, hogy az Aranybullában említett Béla király csak I. Béla (1060–1063) lehetett. Bak János, a középkori magyar törvényszövegek angol nyelvű kiadásában már röviden jelezte fenntartásait egy ilyen „long memory” kapcsán. Hóman nézetéhez manapság felsorakozott Weisz Boglárka is, bár korábban ő III. Bélára (1172–1196) vonatkoztatta az Aranybulla hivatkozott szövegrészét, újólag viszont részben a krónikára hivatkozással, részben azzal, hogy II. András pénzei súlyosabbak, mint III. Béla pénzei, már inkább I. Bélával azonosítja „Béla király”-t. Való igaz, hogy krónikáink I. Béla pénzveréséről kifejezetten kedvező képet festenek, de azt nehezen tudom elképzelni, hogy az Aranybullát kikényszerítő királyi serviensek tömegei esténként a magyar krónika éppen aktuális redakcióját olvasgatták, hogy a pénzrendszerrel kapcsolatos ismereteiket bővítsék, emlékeiket felfrissítsék. A leletek tanúsága szerint a 13. századra I. Béla egyébként kiváló minőségű pénzeinek írmagja sem maradt, így azokat nem is ismerhették. III. Béla esetében viszont változatos és ingadozó színvonalú pénzverési tevékenységet tapasztalunk, bár egyes, uralkodása vége felé vert pénzei véleményem szerint éppenséggel szolgálhattak mintaként. A régebbi kutatás az első, címeres kettőskereszt ábrázolást tartalmazó ezüstdenárt (CNH I. 263/264.) III. Béla kibocsátásként azonosította. Ez a denártípus még a 13. század első felének leleteiben is szép számmal előfordul, így egyáltalán nem volt a kortársak számára ismeretlen.
„Pénzverőkamara-ispánok … izmaeliták és zsidók ne lehessenek”
Az Aranybulla 24. cikkében említett zsidó és muszlim kamaraispánok kapcsán mindenképpen érdemes azt megjegyezni, hogy a magyar pénzverésben zsidók legkorábban már a 11. század második felében adatolhatók (a már említett Ruben és Simon jogesete), muszlimok pedig a 12. század eleje óta: 1111-ben kálizokat említ egy oklevél, akik a királyi pénzügyek intézőiként a vámszedés ügyében összeütközésbe kerültek a vámokból részesedő egyházakkal. Amiről nem tudunk semmit, hogy ezek az esetek általános tevékenységet vagy inkább eseti szerződéseket jelezhetnek-e. A numizmatikai anyag segítségével igazolható a muszlimok pénzverési tevékenysége a 12. század hetvenes éveiben (III. Béla orientális rézpénze: CNH I. 101.), és a zsidó és muszlim kamaraispánok működése a 13. században (az érméken megjelenő héber betűk és a hatágú csillag). A muszlim és a zsidó kamaraispánok működését Esztergomhoz, az ottani pénzverőkamarához kell kapcsolnunk. Bár ezeknek a vallásoknak a képviselői nem a 13. században jelentek meg a magyar pénzügyigazgatásban, az azonban ténykérdésnek tűnik, hogy ekkor már láthatóan rendszer szerűen törekedtek a pénzverési ágazat feletti irányítás megszerzésére. Ez a törekvésük azonban korántsem járt teljes sikerrel, hiszen az ismert kamaraispánok egy része esztergomi latinus volt, az ő tevékenységük ellen viszont senki sem emelt panaszt, míg a muszlimok és a zsidók pénzverési tevékenységét – okkal vagy ok nélkül – közfelháborodás kísérte. Az Aranybullában szereplő tilalom megismétlődik az Aranybulla 1231. évi megújításában és a Beregi Egyezményben is.
Bár manapság már egyenesen II. András sikeres pénzreformjáról szokás beszélni, véleményem szerint ez az Aranybulla idézett három rendelkezésével nem támasztható alá. Az Aranybulla a pénzverés tekintetében nem reformot, pusztán korrekciós szándékot tükröz: a szabad denárok adó kivezetésével, a pénzújítás rendszerének megtartásával és a pénz minőségének garantálásával, valamint a kamarai tisztségviselőkkel kapcsolatos tilalmak megfogalmazásával.
(A témában megtartott előadás a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen megrendezett „Történeti alkotmány, rendi állam, nemesség és politika 1222-1848” című nemzetközi konferencián hangzott el, 2022. szeptember 16-án.)