Az ikonográfia a művészettörténet és a történettudomány segédtudománya: előbbi elsősorban minőségi műtárgyakat vizsgál, és ezek értelmezésébe vonja be az ikonográfia sajátos szempontrendszerét (műfajokon belüli jellegzetességek, jelrendszerek stb.), ezzel szemben utóbbit sokkal inkább az „alkotás” dokumentatív-narratív jellege érdekli, mivel a képi ábrázolásokban történeti forrást lát. A numizmatika egyaránt érvényesíti a művészettörténeti és a történeti ikonográfia eszköztárát.
Numizmatikai kutatásunk régóta adós a H. 197. (CNH I. 277., és a vele szoros ikonográfiai rokonságban álló H. 200. / CNH I. 280.) típusú lemezpénz értelmezésével. Katalógusaink a veret éremképét „hármas emberarcz”-ként (CNH I. 277.) „dreifaches Gesicht”-ként (H. 197.), „három egymásba fonódó arc”-ként (PT I. 18/17.) említik, vagy így írják le: „három emberi arc összekapcsolva” (ON III. 22.3.1.1.).
Arra egészen a közelmúltig viszont érdemi kísérlet nem történt, hogy az ábrázolást valaki ikonográfiai szempontok alapján elemezze, és a puszta leíráson túl értelmezze. Tavaly ősszel egy Lakitelken megtartott konferencián – a brakteátakérdés kapcsán – a típus több előadásban fölmerült, és a hozzászólók egyetértettek abban, hogy valamilyen Szentháromság ábrázolásról lehet szó, konkrétan a trifrons/tricephalus ikonográfiai típusról. Abban is egyetértés mutatkozik, hogy az érintett magyar lemezpénz mindenképpen tatárjárás előtti, egyesek szerint talán a 12. század utolsó negyedében készülhetett.
Adódik a kérdés, hogy ennek az ábrázolásnak milyen előképei, párhuzamai lehetnek a középkori Magyarországon és a szomszédos országokban. A legkorábbi trifrons ábrázolás egy 14. század elejére keltezett freskón látható, a turóci Nagyjeszenben, míg tricephalusszal a szepességi Zsegra 1370 körül készült freskóján találkozhatunk. Ezek tehát legalább 100-150 évvel későbbiek, mint a lemezpénz.
A közeli Karintiából is több trifrons/tricephalus ábárzolás ismeretes, ezek azonban egy kivételt leszámítva 16. század elejiek. A kivétel a gurki székesegyház nyugati karzatán látható freskó, amelynek a lemezpénz keltezésében is szerepe lehet.
A gurki nyugati karzat püspöki kápolnáját Walther püspök (1200–1213) alakíttatta ki, de Otto püspök (1214) rendelte meg a freskókat, amelyek 1220 körülre készültek el. 1260-ban viszont egy tűzvész elpusztította a kápolnát és annak román stílusú kifestését. Ezt követően Dietrich von Marburg püspök (1253–1278) elrendelte új – immáron kora gótikus – freskók készítését. Az újabb osztrák kutatás álláspontja szerint a nyugati fal egyik ablaknyílásában megfestve viszont nem a Szentháromság ábrázolását (azt nyilvánvalóan nem festették volna ilyen perifériára), hanem valószínűleg a püspök birtokában állt ókori gemma rajzolatának – egy ókori trifronsnak – a képét láthatjuk. Megjegyzem, Jurgis Baltrušaitis először 1955-ben megjelent híres művében is így (gryllos) azonosította a gurki freskón látható ábrázolást.
Az egyház sokáig kereste a Szentháromság lehetséges megjelenítésének teológiai szempontból is helyes ikonográfiai szabályait, és valóban felmerült a trifrons/tricephalus is, bár általánossá nem tudott válni. Annál is inkább, mert ehhez óhatatlanul valamilyen szörnykép kapcsolódott, nem véletlen, hogy az isteni Dante így ír LUCIFERről, az alvilág uráról:
„Ó mily csodás volt, hogy előmbe tűne,
s megláttam három arcot a fején;
egyik elől volt, vérvörös a színe.
A másik kettő válla tetején
nőtt ezzel össze, felezvén a vállat;
s egymással hátul, a taraj helyén.”
(Dante: Isteni színjáték. A Pokol, 34. ének, 37–42., Babits Mihály ford.)
Ezzel tehát nem vagyunk közelebb a H. 197. típus éremképének ikonográfiai megfejtéséhez, ráadásul Gurk a keltezésben sem tud segíteni, hiszen az említett freskó 1260 után készült, így az előképül a magyar lemezpénz számára vajmi kevéssé szolgálhatott. Az időrend alapján inkább fordított hatás képzelhető el, bár sokkalta valószínűbb egy közös előkép: egykor a magyar király birtokában állt ókori gemma, amely később a gurki püspök birtokába jutott. Mivel a H. 197. típussal rokon H. 200. (CNH I. 280.) típus körirata szerint az érme kibocsátója „Béla király” volt, és a friesachi pénzekkel is fémjelzett magyar-meráni kapcsolatok fénykora II. András idejére tehető, a gemma „tulajdonosváltása” is ekkor történhetett, így a kibocsátó királyban III. Bélát valószínűsíthetjük.
Fontosabb felhasznált irodalom:
Baltrušaitis, Jurgis: Le Moyen Âge fantastique. Antiquités et Exotismes dans l’Art gothique. Flammarion, Paris, 2022. (a 2008-as kiadás utánnyomása) p. 38–39.
Hartwagner, Siegfried: Der Dom zu Gurk. Carinthia, Klagenfurt–Wien–Frankfurt a. M., 1963.
Kahl, Hans-Dietrich: Kultbilder im Vorchristlichen Slawentum. Sondierungsgänge an Hand eines Marmorfragments aus Kärnten mit Ausblicken auf den Quellenwert von Schriftzeugnissen des 8.-12. Jh. Studia Mythologica Slavica 8. (2005) p. 9–55.
Szakács Béla Zsolt: Szentháromság-ábrázolások a középkori Magyarországon. Kutatási helyzetkép. In: „Oh, boldogságos Háromság”. Tanulmányok a Szentháromság tiszteletéről. Szerk. Barna Gábor. (Szegedi vallási néprajzi könyvtár 12.) Kairosz, Budapest, 2003. p. 13–36.