Ma két ősi, szent forrásnál (hagiasma) létesített kegyhelyet kerestem fel. Mindkét kegyhelyen az Istenszülőt tisztelik, és mindkettő esetében sajátos, itt tisztelt Mária-ikontípus alakult ki.
Először a Blakhernai-negyed Szűz Mária-templomához (Θεοτόκος των Βλαχερνών / Meryem Ana Kilisesi) mentem. A kegyhely kialakítása több lépcsőben történt. 450-ben Aelia Pulcheria császárné templomot kezdett építeni a Blakhernai szent forrásánál (hagiasma), de az építkezést halála után férje, Marcianus kelet-római császár (450–457) fejezte be 453-ban. A későbbiekben a templomhoz egy külön kápolna, illetve egy fürdőépület is csatlakozott. A városrész eredetileg kívül esett a II. Theodosius (408–450) által épített városfalakon, csak később építettek új falakat, hogy a fallal övezett városhoz csatolják a Blakhernai-negyedet.
A bizánci korszakban (473-tól) itt őrizték a Szűz Mária fátylát és övét (utóbbi textília ma már Athos-hegyén, a Vatopedi-monostorban található). A templomhoz csatlakozó kápolnában (parekklesion) helyezték el az ereklyék mellett a Szűzanya különleges ikonját (Panagia Blachernitissa), amelynek csodatévő jelentőséget tulajdonítottak. 626-ban az avarok ostroma idején a közhiedelem szerint az ereklyék és az ikon óvták meg a várost. A Szűzanya ereklyéi 717-718-ban az ostromló araboktól, 860-ban az orosz inváziótól, 926-ban pedig Simeon bolgár cár támadásától mentették meg Konstantinápolyt. A képrombolás idején a Szűzanya ikonját elfalazták, és az csak évszázadokkal később, helyreállítási munkák során került elő. Az ikonhoz egy sajátos csoda is kapcsolódott: az ikont borító fátyol lassan felemelkedett, felfedve a Szűzanya arcát, majd bizonyos idő elteltével újra lehullott („szokásos csoda”). Ilyen csodára 1204 után már nem került sor.
Minden évben a Szűzanya ünnepén (augusztus 15.) a szent fátyol előtti hódolat után a császár háromszor merült a forrás által táplált fürdőmedencébe.
1434-ben végül a templomot tűzvész pusztította el, és évszázadokig nem építették újjá. 1867-ben ortodox kereskedők vásárolták meg a telket, és új templomot építtettek a romok helyén. A forrás fölött modern görög felirat olvasható: „Mosd le a bűnöket, ne csak a szemedet!” A szent forrásnak ma is gyógyító erőt tulajdonítanak, ezért nagyon kedvelt a zarándokok körében. Amíg ott voltam, egy görög csoportot egy orosz, majd egy román csoport váltott.
A víz egy földalatti barlangba folyik tovább, amely a hagyomány szerint összekapcsolja a forrást a város másik oldalán (a Balıklı negyedben) található szent forrással. Utam éppen ezért ezután ide, a másik szent forráshoz vezetett.
Ez a kegyhely egy picit fiatalabb, mint az első, mert a legenda szerint I. Leó császár (457–474) alapította. Történt ugyanis, hogy a császár még katonaként, a Porta Aurea-tól nyugatra fekvő ligetekben egy vak emberrel találkozott, aki szomjas volt és vizet kért. Egy női hang ekkor azt parancsolta a fiatal Leónak, hogy nedvesítse meg a vak szemét a közeli mocsárból származó vízzel. Csodálatos módon a vak visszanyerte látását. A női hang azt is elmondta, hogy ő választotta ki ezt a helyet, hogy őt itt tiszteljék. Megjövendölte Leónak, hogy egy napon ő fogja megkapni a császári koronát. Leó ezért, amikor császár lett, hálából ezen a helyen templomot építtetett (Leó császár csodájáról minden év augusztus 16-án emlékeztek meg). Egy másik legenda szerint I. Justinianus császár (527–565) egy vadászat során figyelt fel egy kápolnára, ahol sok nő gyülekezett. Elmondták neki, hogy ez a hely a „csodák forrása”. A császár a kis kápolna helyén csodálatos templomot emeltetett. A szent kút (hagiasma) ezután széles körben tiszteletnek örvendett. A templomépületet az évszázadok során többször is fel kellett újítani, a kolostorba pedig többször száműzték az uralkodó császár ellenségeit, mivel az épületkomplexum a II. Theodosius-féle falakon kívül, a Szilivri kaputól nem messze, az itteni ligetekben állt. 1547-ben az épületek már nem voltak meg, de a forrást továbbra is látogatták a zarándokok. 1727-ben újra kápolnát emeltek, amelyben a régi templom alapjaiban megtalált ősi ikont („Istenszülő, az életadó forrás” / Zoodokhos pégé) tisztelték. A kicsiny kápolnát 1821-ben lerombolták a janicsárok, és megmérgezték a szent forrást. 1833-ban a konstantinápolyi pátriárka engedélyt kapott a templom újjáépítésére, amelyet 1835-ben fel is szenteltek. 1955-ben, az isztambuli pogrom során a kegyhelynek újabb pusztítást kellett elszenvednie, de újra helyreállították. A jelenlegi templom melletti altemplomban található a szent forrás. A víz egy márványmedencébe folyik, ahol évszázadok óta halak úszkálnak (ezért a hely török elnevezése: Balıklı = „halak helye”). A templom és a kolostor (Μονὴ τῆς Θεοτόκου τῆς Πηγῆς / Rumís Theotóku tis Pigis) szintén a zarándokok kedvelt célpontja.