2024. februárjában Csák János kulturális és innovációs miniszter bejelentette, hogy Demeter Szilárd javaslatai alapján a magyar múzeumügy megújítására forradalmi változtatásokra készül: közgyűjteményi csúcsszervként létrejön a Széchényi Ferenc Közgyűjteményi Központ, amely alá több országos közgyűjteményt is besorolnak. Bár a miniszter holdingról beszélt, az interjúban inkább egy a közigazgatásból ismert „középirányító szerv” létrehozásának szándéka bontakozott ki. Néhány héttel később változott az elképzelés, Széchényi Ferenc gróf valamiért kegyvesztett lett, a miniszter most már csak a Magyar Nemzeti Múzeumot nevesítette lehetséges központként.
A miniszter első bejelentését általános felhördülés követte, „hozzáértők” rögtön indokolatlan centralizációról beszéltek, holott a magyar múzeumügyben már többször volt példa arra, hogy a nagy múzeumokat egy középirányító szerv alá rendelték. 3+1 alkalommal történt ilyen átszervezés: a dualizmus utolsó szakaszában létrejött Múzeumok és Könyvtárak Országos Tanácsa és Főfelügyelősége, a Horthy-korszakban törvénnyel létrehozott Országos Magyar Gyűjteményegyetem, valamint az 1949-ben megalapított Múzeumok és Műemlékek Országos Központja klasszikus középirányító szerv volt, közülük a Gyűjteményegyetem valójában még ennél is több: hiszen tudományos autonómiaként működött. A „+1” a Kádár-kor sajátos alkotása, a részlegesen középirányító szervi feladatokat betöltött Központi Múzeumi Igazgatóság. A vonatkozó szakirodalom mind a négy szervezetnek feldolgozta a működését, így bőséges tapasztalati anyaggal rendelkezünk a lehetséges előnyökről és a hátrányokról is. De jogosan kérdezi a nyájas olvasó, hogy mi is az a tudományos autonómia, illetve mi a középirányító szerv?
A tudományos autonómia állami költségvetésből fenntartott, de az állami irányítástól függetlenül működő: autonóm, önkormányzatisággal rendelkező szervezet (például az egyetemek, a Magyar Tudományos Akadémia), vagy ahogy Magyary Zoltán fogalmazott: „tudományos üzem”, ahol a működést a tudományos alapú hatékonyság határozza meg.
Középirányító szervnek azt a szervezet nevezzük, amelyre törvény (esetleg annak felhatalmazása alapján alacsonyabb szintű jogszabály) irányítási jogokat ruház át, tehát delegálja egy irányító szerv vonatkozó hatásköreit (például a minisztertől valamilyen központi hivatalra, háttérintézményre stb.). Egy középirányító szerv akkor képes hatékony működést kifejteni, ha egyúttal magas fokú költségvetési-pénzügyi önállósággal, funkcionális függetlenséggel rendelkezik…
Hogy miért lehet jó egy középirányító szerv a nagy múzeumok irányítására? Klebelsberg Kuno gróf gyűjteményegyetemi törvényjavaslatának indokolása világosan fogalmaz: ez az igazgatási forma alkalmasabb az intézmények irányítására „mint a tisztán bürokratikus, miniszteriális adminisztráció s ezen felül kellő védelmet nyújt főleg az ellen, hogy politikai befolyás vagy protekció férkőzzék hozzá a tisztán tudományos szempontok szerint összeválogatandó személyzet kinevezéséhez”.
A fentiek fényében kifejezetten sajnálatos, hogy a most benyújtott törvényjavaslat indokolásában nincs utalás sem a külföldi, sem a korábbi hazai tapasztalatokra, ilyeneket a törvényjavaslat készítői vélhetőleg nem ismernek, és a szövegben nem értékelnek, de legalábbis megkímélik ezektől az olvasót, illetve – ami nagyobb baj – a törvényalkotót is.
A törvényjavaslat egyes tervezett rendelkezéseinek értékelésében ugyanis elvileg az általános és a részletes indokolás lehet(ne) segítségünkre, ezekben viszont néhány elcsépelt frázison kívül csak meglehetősen elnagyolt magyarázatokat találhatunk:
„A magyar kultúra amellett, hogy nemzetünk szellemi háttérországa, jelentős gazdasági értéket is képvisel. Ezért hatékonyan, korszerűen és oly módon kell működtetni, hogy a jelenlegi kulturális intézményeink összehangoltan, minél nagyobb külföldi és hazai látogatóvonzó képességgel működjenek. Ennek egyik fontos eleme, hogy a legnagyobb tagintézményeink összehangoltan, egymás munkásságát erősítve működjenek. Így a törvényjavaslat megteremti annak jogszabályi feltételeit, hogy az Országos Széchényi Könyvtár, a Petőfi Irodalmi Múzeum, az Iparművészeti Múzeum, a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum, valamint a Magyar Természettudományi Múzeum a Magyar Nemzeti Múzeumba – amely Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központ (a továbbiakban: MNM KK) néven működik tovább – integrálódva elősegítse a közgyűjteményi rendszer hatékonyságának növelését.”
A szöveg összehangolást említ, a rendelkező részben viszont szó sincs erről, egyszerűen az érintett intézmények összevonását, Magyar Nemzeti Múzeumba történő betuszkolását célozzák meg. Azzal adósak maradtak a javaslat készítői, hogy megindokolják, miért ezt a formációt választották, miért gondolják azt, hogy az előbbi nemes célkitűzést az összevonás révén lehet a leghatékonyabban megvalósítani, milyen elemzés, hatásvizsgálat előzte meg a javaslat megszövegezését. Valójában csúcsszerv helyett egy intézményi monstrum születik, annak minden nehézkességével.
Itt egy újabb problémára kell felhívni a figyelmet. A magyar jogalkotás egyik reformkori, pontosabban 1807-ig visszanyúló hagyománya volt, hogy országos múzeum alapítása törvénnyel, vagy legalábbis országgyűlési jóváhagyással történt. Ettől a magyar jogrend 1963-ban ugyan eltért, de 1997-től visszaállt a korábbi rend, hiszen az országos múzeumokat az ágazati törvény (A muzeális intézményekről, a nyilvános könyvtári ellátásról és a közművelődésről szóló 1997. évi CXL. törvény) egyik melléklete lista szerűen sorolta fel, így megszüntetésükhöz, átnevezésükhöz, új országos múzeum alapításához az ágazati törvényt kellett módosítani. A 2010-es években a mellékletet sajnálatosan törölték. Az, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központ nevű entitás (a szövegösszefüggésből következtethető ki, hogy költségvetési szervként működő országos múzeumról van szó, de ezt a tervezet nem mondja ki) név szerint megjelenik a muzeális intézményekre vonatkozó rendelkezésekben (a 10. §-tól kezdődően), mintha ezt a hagyományt keltené újra, de csak ezen intézmény esetében (mi lesz a többi, a törvényjavaslatban egyébként nem említett országos múzeummal?). Ezt a hagyományt látszik erősíteni azt is, hogy a majdani tagintézmények beolvadásáról külön szakasz rendelkezik, tehát sorsukól az Országgyűlés törvényben dönt (11. §). Ugyanakkor adódik a kérdés: mi alapján választották ki a beolvadó intézményeket? Valóban vannak közöttük például olyanok, amelyek korábban a Nemzeti Múzeum tagintézményei voltak, de ez a többségükről nem mondható el. Sajnálatos módon válasszal a törvényjavaslat indokolása sem szolgál.
Múzeumtipológiai kérdéseket is felvet a szakasz, mert a szövegből következően az új entitásnak lesznek a beolvadó intézményekből kialakuló tagintézményei, a Nemzeti Múzeumnak pedig voltak már korábbról tagintézményei, sőt a beolvadó intézményeknek is vannak tagintézményei. A háromféle tagintézmény vezetői kinevezési rendjéről kétféle rendelkezést találunk. Ez bizony totális tipológiai zűrzavarra utal, amely miatt átláthatatlan és ellenőrizhetetlen lesz az új entitás működése.
A munkajogi kérdések rendezése nyilvánvalóan indokolt, de megint csak nem kapunk arra választ, hogy mi indokolja az új entitás vezetőjének (akit a normaszöveg hol vezetőnek, hol elnöknek nevez), valamint a beolvadó intézmények és azok tagintézményei vezetőinek határozott idejű – (fő)igazgatói ciklusra szóló – munkaviszonyának határozatlan idejűre történő módosítását (a Nemzeti Múzeum korábbi tagintézményeinek vezetőire ez a szabályozás egyébként érthetetlen módon nem terjed ki). Az olvasónak ezzel kapcsolatos gondolatai, érvei lehetnek, de az indokolás erről mélyen hallgat.
Summázva: a törvényjavaslat ahelyett hogy egy szuper-csillagromboló által vezérelt csillaghajó-flotta létrehozását célozná, inkább egy kulturális halálcsillagot épít. A csillagháborús mitológia szerint ennek csak egyfajta vége lehet…
A magyar múzeumügy az elmúlt több mint kétszáz év során számos törvényjavaslattal büszkélkedhetett. Ezek között voltak kifejezetten kiérlelt és színvonalas előterjesztések, és voltak kevésbé végiggondolt tervezetek is. Az olvasóra bízom, hogy a fentiek fényében melyik csoportba sorolja a most benyújtott törvényjavaslatot.