„A pazarló II. András, az országos és királyi vagyon eltékozlója, akinek nevéhez a magyar történet egyik legszomorúbb korszaka fűződik, pénzverésében sem tagadta meg magát. Mértéktelen nyerészkedési vágytól hajtva, kufárok és csalók kezére bízta a pénzverés ügyét és saját busás haszna reményében elnézte, sőt elősegítette azoknak üzelmeit. András pénzverésében az alattvalók pénzügyi kizsákmányolásának nagyon csúnya és a magyar pénztörténetben példátlanul álló alakjával ismerkedtünk meg.” (Hóman Bálint, 1916)
„A közelmúltban az egész Árpád-dinasztia legnagyobb hatású reformereként aposztrofált II. András uralkodása idején a magyar pénzverés olyan mértékű átalakításon esett át, amelynek révén több szempontból is élesen elválik egymástól a 11–12., illetve a 13. századi magyar pénzügypolitika. Ennek az átalakításnak az egyes elemei (a pénzverés decentralizációjának feltételezhető kezdete és a kamarabérleti rendszer megszületése, a veretek előállítási technológiájának és pénzlábának megváltozása, az új típusú éremképek megjelenése, a kétszintű címletrendszer bevezetése, a sziglarendszer megszűnése) külön-külön jól ismertek a magyar numizmatikai szakirodalomban, de együttesen vizsgálva őket olyan magas szintű pénzügyi reform tárul elénk, amelyhez hasonlót a középkori magyar pénztörténetben csupán hármat ismerünk.” (Tóth Csaba, 2018)
II. András pénzverésével azért nehéz foglalkozni, mert értékelésében szélsőséges véleményekkel találkozhatunk: az egyik oldalon a pazarló király, a másik oldalon pedig a nagy reformer képe bontakozik ki. A valóság – legalábbis a pénzügyigazgatás pénzverési ágazata vonatkozásában – a két álláspont között van. A II. András uralma idején vert sok pénztípus egyértelműen arra utal, hogy az évenkénti pénzújítás 11. században bevezetett gyakorlata működött, ezért mindenképpen érdemes lenne újragondolni a kamara haszna okán szedett collecta értelmezését, a pénzújításhoz és a pénzváltáshoz fűződő viszonyát. Az is látható, hogy ekkor még a magyar pénzverésben decentralizációról érdemben nem beszélhetünk, ami viszont rendszerré vált, a pénzverőkamara bérbeadása; de fontos azt megjegyezni, hogy ez a jogi konstrukció (a pénzverés haszonbérlete) már jóval korábban megjelent. Kétségtelen, hogy a bérletrendszer keretei között megkezdődött a pénzverés munkaszervezetének átalakulása, de ez bizonyíthatóan hosszabb folyamat volt. A király kamaraispánjai között találunk muszlimot, zsidót és latinust is; az Aranybulla viszont nem általában a bérletrendszer, hanem a muszlimok és a zsidók bérlői tevékenysége elleni határozott fellépést igazolja. Talán a fentiek alapján belátható, hogy II. András pénzverése kapcsán reformról nyilvánvalóan nincs szó, sokkal inkább részben sikeres korrekciós kísérlet(ek)ről. Az vitathatatlan, hogy az időszakban alapvetően jobb minőségű pénzek kibocsátására törekedtek, mint korábban, azonban ez sem volt elegendő ahhoz, hogy a pénzforgalomból kiszorítsák a friesachi denárokat. Márpedig egy pénzverés sikereségének fokmérője mégiscsak az, hogy a saját kibocsátású veretek mennyire forognak a pénzforgalomban. A leletek alapján a királyi veretek pénzforgalmi szerepe nem volt igazán jelentős. Tezaurálásra is alkalmas forgalmi pénzként a friesachi denárok szolgáltak, és a veretlen ezüstnek is komoly szerep jutott. Mindezek alapján II. András pénzverését nem szabadna sikertörténetként értékelni.
Minderről részletesen itt írtam: