A nagy világvallásokban nem csekély jelentőséget tulajdonítanak annak, hogy egy személyiség kinek a tanítványa, s az a mester kitől kapta a tant, kitől vette át a hagyományt (lásd például: שלשלת המסורת). Az ősatyákig visszanyúló folytonosság, a successio apostolica a reformáció előtti keresztény felekezeteknél meghatározó jelentőségű. A tudományokban is fontos az, hogy egy tudós kinek a tanítványa, kinek az iskolájához tartozik. Immáron három évtizedes kutatói pályával a hátam mögött számomra is fontos, hogy visszatekintsek, és röviden bemutassam a „forrásvidéket”.
Mesterem, Kubinyi András (1929–2007) volt, aki „egyszemélyes középkorkutató intézményként” rengeteg tanítványt – főként régészeket, de történészeket és levéltárosokat is – nevelt. Fő korszaka a Mátyás- és a Jagelló-kor volt, ezen időszak számtalan részkérdésével foglalkozott, ám várostörténeti munkássága is kiemelkedő jelentőségű, sőt néhány Árpád-kori tanulmánya szintén mindmáig megkerülhetetlen. Kubinyi a Magyar Tudományos levelező (2001), majd rendes (2007) tagja volt. Évtizedeken át tanított az Eötvös Loránd Tudományegyetem általa alapított Középkori és Kora Újkori Magyar Régészeti Tanszékén (fájdalom, a tanszéket későbbi utódai megszüntették, pontosabban a középkori régészet oktatását beolvasztották a népvándorlás kori tanszékbe), négy és fél éven keresztül, kilenc főkollégium keretében (kézművesség, anyagi kultúra I–II., várak, városok, falvak és mezővárosok, kolostorok, székesegyházak és templomok, kora újkori (török kori) régészet) tanította végig a magyar középkor régészetét, de azt is fontosnak tartotta, hogy régészet szakos hallgatóit bevezesse a történeti segédtudományok területére, így tartott címertani, felirattani, pecséttani és származástani féléveket, ahogy jártunk hozzá oklevélolvasásra is. Kubinyi egy több mint 700 éves köznemesi családból, annak deményfalvi (Liptó vármegye, ma: Demänová, Szlovákia) ágából származott. Büszkén vállalom, hogy tanítványai hosszú sorába tartozom.
Kubinyi András Szentpétery Imre (1878–1950) kései tanítványa volt, szakdolgozati témáját is tőle kapta a kincstartói hivatal kialakulásáról és fejlődéséről 1500-ig. Miközben a kiváló oklevéltudóst manapság a mainstream történetírás már másodvonalbeli történésznek minősíti, terjedelmes oklevéltani és hivataltörténeti munkássága nélkül elképzelhetetlen lenne az Árpád-kori magyar történet feltárása, kutatása, magyar oklevéltani és kronológiai tankönyvei pedig mind a mai napig olyan vezérfonalak, amelyeket egyetemi tankönyvként használunk. „A magyar történettudomány egyik leghívebb munkása s a magyar tudományos munka egyik legbuzgóbb szervezője volt” (Szilágyi Loránd). Szentpétery Imre valódi iskolateremtő személyiség volt, az MTA levelező (1919), majd rendes (1929) tagja, továbbá a mestere által megalapított „budapesti történeti segédtudományi iskola” korszakos vezetője, akinek tanítványai közé tartozott – Kubinyi mellett – a jeles premontrei szerzetes, Kumorovitz L. Bernát (1900–1992), a magyar pecséttan kiemelkedő kutatója, akit Kubinyi szintén mestereként tisztelt, ahogy Kosáry Domokost (1913–2007), az MTA későbbi elnökét is.
Szentpétery Imre Fejérpataky László (1857–1923) legkiválóbb tanítványa volt. A 13. századi eredetű, felvidéki nemesi családból származó Fejérpataky első egyetemi éveiben Horvát Árpádnál (1820–1894) ismerte meg az oklevéltan alapjait, majd tanulmányokat folytatott a bécsi Institut für Österreichische Geschichtsforschung-ban, itt sajátította el a legmodernebb kritikai módszereket. Tanulmányait a budapesti tudományegyetemen fejezte be történelem – latin szakos tanárként. Később jelentős szerepet játszott a történelemoktatás megújításában, az 1887-ben felállított Történelmi Szeminárium könyvtárát (gyakorlatilag az ELTE BTK Történeti Intézet Szekfű Gyula Könyvtára elődje) is ő szervezte meg. 1884-ben lett az MTA levelező, 1893-ban rendes tagja. 1901-ben az Országos Széchényi Könyvtár, 1915-től a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatója, majd 1920-tól főigazgatója volt. 1895-től lett egyetemi tanárként Horvát Árpád utóda: az oklevél- és címertan professzora: „az általa alapított iskolával a történeti segédtudományok művelését hazánkban az európai tudomány színvonalára emelte” (Áldásy Antal).
Horvát Árpád, aki Horvát István (1784–1846) történész fia és az egyetemen utóda volt, az újabb historiográfiai kutatás szerint nem hagyott maga után figyelemre méltó életművet. Viszont három oklevéltani jegyzetet is kiadott hallgatói számára, hogy a tanulásban segítse őket. Később vitába keveredett tanítványával, Fejérpatakyval, akinek modernizációs törekvéseiben személyes támadást látott. Tény, hogy a nagy munkabírású professzor sokat tett a segédtudományok hazai elismertetéséért, de tanítványai javaslatainak jogosságát a későbbi évtizedek mégiscsak beigazolták. Horvát 1846-tól tanított helyettes tanárként a pesti egyetemen, 1848–1850 között, majd 1867-től haláláig az oklevél- és címertan professzora volt, 1884-ben az MTA levelező tagja lett.
Édesapja és egyetemi elődje, a 17. századi eredetű nemesi családból származó Horvát István 1808-tól egyetemi jegyző, 1812-től az Országos Széchényi Könyvtár őre volt, 1830-tól tanított az egyetemen, 1833-tól már az oklevél-, pecsét- és címertan tanáraként. Nagy műveltség és szaktudás jellemezte, kivéve a magyar őstörténeti műveit, amelyekben jókora dilettantizmus és „nemzeti gőg” (Romsics Ignác) nyilvánult meg. Hatalmas (20 ezer kötetes) szakkönyvtára volt, amelyben a magyar történelem és földrajz szakmunkáit gyűjtötte egybe. Az egyetemi hallgatóság rajongott érte. Az MTA tagságát ismételt megválasztása ellenére sem vállalta.
Horvát István Schwartner Márton (1759–1823) tanítványa volt. A jozefinista professzor egyetemre kerülését II. Józsefnek (1780–1790) köszönhette, hiszen protestánsként – bár elődje: Cornides Dániel (1732–1787) szintén protestáns volt – nem túl sok támogatásra számíthatott egy volt jezsuiták által uralt, erősen katolikus közegben. 1788-től az oklevéltan tanára, 1790-től pedig a címertané is lett. Latin nyelven írt magyar diplomatikai tankönyvet, amely két kiadást is megért. Nagy fájdalmára azonban az államtant, amihez különösen értett, és amiben megkerülhetetlen kézikönyvet (Statistik des Königreichs Ungern) alkotott, nem taníthatta. És talán álljunk meg egy pillanatra az említett műnél! Második kiadásának (1809-1811) első kötetét viszonylag hamar franciára fordították, hogy maga a francia császár, I. Napóleon tanulmányozhassa magyarországi hadjárata előtt/során. Ez a francia fordítás igazi ritkaság, a nagyobb könyvtárakból is hiányzik, Marczali Henrik (1856–1940) történész könyvtárában volt egy példány, de az eltűnt.
Schwartner viszont soha nem tanult a Nagyszombatból Budára, majd Pestre helyezett egyetemen, tudását a korszak talán legjobb közép-európai egyetemén, Göttingenben szerezte meg, így a Királyi Magyar Tudományegyetemhez kötődő láncolat ezzel meg is szakad. Bár titkon abban reménykedtem, hogy sikerül ezt a mester-tanítvány hagyományt alma mater-em három legendás, volt jezsuita professzoráig – Pray György (1723–1801), Schönvisner István (1738–1818), Wagner Károly (1732–1790) –, esetleg a nagyszombati tudós tanárokig visszavezetnem, ez nyilvánvalóan nem sikerült. Mégis Schwartner révén a korabeli Európa legkiválóbb tudósaiig – Johann Christoph Gatterer (1727–1799) és August Ludwig von Schlözer (1735–1809) – és az 1737-ben alapított göttingeni egyetemig sikerült eljutni, és ezáltal az európai fősodorba becsatlakozni. Kiemelkedő elődök, szép hagyomány, amely kötelez…
Felhasznált irodalom
Gunst Péter: A magyar történetírás története. (Történelmi Kézikönyvtár) Csokonai Kiadó, Debrecen, 2000. (második, javított kiadás)
Kubinyi András: Miért lettem a középkor kutatója? Korall 21-22. (2005. november) p. 218–244.
Lukcsics Pál: Schwartner Márton élete és tudományos jelentősége. Egyházmegyei Könyvnyomda, Veszprém, 1914.
Novák Ádám: Az oklevéltan nagymestere – 136 éve született Szentpétery Imre. újkor.hu, 2014-09-20 (https://ujkor.hu/content/az-okleveltan-nagymestere-136-eve-szuletett-szentpetery-imre)
Romsics Ignác: Clio bűvöletében. Magyar történetírás a 19–20. században – nemzetközi kitekintéssel. Osiris Kiadó, Budapest, 2011.
Sinkovics István: A történetírás segédtudományai az Eötvös Loránd Tudományegyetemen (1777–1986). Levéltári Szemle 37. (1987: 2. sz.) p. 3–13.
Thoroczkay Gábor: Clio bűvöletében – Egy középkorkutató szemszögéből. In: Uő: Püspökök, legendák, krónikák. Újabb tanulmányok az Árpád-korról. L’Harmattan, Budapest, 2025. p. 218–226. (első megjelenés: 2012)