„ezerhétszázhárom, nyolcszáznegyvennyolc,
és ötvenhat: egyszer minden száz évben
talpra állunk kínzóink ellen. Bármi
következik, boldogság, hogy megértem; –”
Tisztelt Országgyűlési Képviselő Asszony, tisztelt Polgármester Úr, tisztelt Ünneplő Közönség, Hölgyeim és Uraim!
1956-ban egy kis ország példát mutatott a világ számára. Megmutatta, hogy a sokszoros túlerőben lévő elnyomók ellen lehet és érdemes küzdeni, akkor is, ha a küzdelem rövid távon elbukik, mert az áldozat évtizedek múltán sokszorosan térül meg. 1956 forradalmárai visszatették a kicsiny és eltiport Magyarországot a világ térképére. Sokan ekkor tanulták meg a világban e különös ország és fővárosa nevét.
Az a néhány dicsőséges őszi nap mindörökké beírta magát nemcsak a magyar nemzet, hanem a világ történetébe. Az akkor készült beszámolók és fotók bejárták az egész világot, tanúsítva a forradalom és az azt követő szabadságharc nagyszerűségét. Ez a forradalom sokszínű volt, sokan, nagyon különböző gondolkodású emberek vettek részt benne – Nagy Imre miniszterelnöktől a pesti srácokon keresztül Mindszenty József hercegprímásig, de valamennyiüket összekötötte a magyar szabadság eszméje – sokan életüket adták érte, még többen a száműzetés keserű kenyerét választották. A szovjet lánctalpak által levert magyar forradalom egyszerre adott és vett el reményt: adott reményt azoknak, akik a rendszer megdönthetőségében bíztak, de egyúttal évtizedekre el is vette azt.
Hosszú volt az út Borisz Jelcin 1992-ben a Magyar Országgyűlésben elmondott mondatáig: „1956 tragédiája a szovjet rendszer lemoshatatlan szégyenfoltja”. Lemoshatatlan és szégyenfolt. És ez akkor is így van, ha még mindig vannak Oroszországban olyan tankönyvek, amelyekben 1956 magyar forradalma „fasiszta felkelés”-ként szerepel. Moszkvából nézve Budapest mindig is csak egy város volt az európai kisállamok fővárosai közül, 1956-ban pedig éppenséggel az egyik konszolidációra váró válsággóc. A birodalmi logika számára a szabadságharcosok csak okvetetlenkedő szélsőségesek, akiket le kell verni. Ha kell, véresen. Ezért küldték ide 1849-ben Ivan Fjodorovics Paszkevics-Erivanszkij tábornagyot, a magyar szövegekben csak Paszkievics-ként emlegetett varsói herceget, a lengyel forradalom vérbefojtóját, és ez volt a feladata 1956-ban Anasztasz Hovhanneszi Mikojánnak, valamint Mihail Andrejevics Szuszlovnak is.
Igaztalan lenne, ha nem emlékeznék meg arról a tényről, hogy, bár a forradalmat leverő szovjet csapatok jöttek volna maguktól is, szégyenletes módon voltak, akik behívták őket. Azok a „honfitársak”, akik aztán kiépítették a következő évtizedek politikai rendszerét, amelynek első éveiben szörnyűséges megtorlást hajtottak végre. Ez a bírósági álca mögött végrehajtott megtorlás magyarok műve volt, mégha időről-időre fel is sejlik mögötte a szovjet megrendelés, de legalábbis a moszkvai elvárás.
A kutatók szerint a kollektív emlékezet által átfogott időszak mintegy nyolcvan év, azaz körülbelül három nemzedék. A nagyszüleink által átélt eseményekről még személyes, illetve első kézből szerzett tudásunk van, régebbi történéseket – szerencsés és ritka kivételektől eltekintve – nem őriz meg a családi emlékezet. Ha eleink emlékeit nem vetik papírra vagy nem rögzítik más módon, menthetetlenül elvesznek számunkra.
1956 eseményei 69 évvel ezelőtt történtek. Még közöttünk élnek, bár egyre kevesebben e nagyszerű napok résztvevői, szem- és fültanúi közül, és még vannak, akik személyes emlékeikkel hozzájárulhatnak közös emlékezetünk fenntartásához. Tudásuk és ismereteik megőrzése kollektív – közös – felelősségünk.
Az elmúlt 35 év során a magyar történettudomány intézményei bámulatos mennyiségű anyagot gyűjtöttek össze: tárgyakat gyűjteményeztek, dokumentumokat tártak fel, szemtanúkkal vettek fel beszélgetéseket, hősökkel és árulókkal rögzítettek életút-interjúkat. Dokumentumfilmek, kiállítások és kiadványok hosszú sora bizonyítja, hogy az elsődleges forrásfeltárás megvalósult, 1956 eseményeit és emlékeit nem fogja feledés homálya borítani.
A nagy események, persze, „ércnél maradandóbb” emlékművet érdemelnek. Ha azt szeretnénk, ha mindaz az ismeretanyag, amelyet a kortársak megőriztek, szorgos kezek pedig az elmúlt évtizedekben összegyűjtöttek, élő maradjon és ne váljon holt anyaggá, akkor tennünk is kell érte. Időről-időre újra kell olvasni az események krónikáit, újra és újra meg kell nézni a forradalomnak emléket állító filmeket, sokszor el kell olvasni a verseket, és, bizony, beszélni kell róluk egymásnak, és a következő nemzedékeknek. Ha azt szeretnénk, hogy 1956 olyannyira része legyen a nemzeti emlékezetnek, ahogy ma már része annak az 1848/49-es forradalom és szabadságharc, akkor ezért tennünk kell! Tennünk, hogy ne egy kiüresedett, „kötelező” ünnep legyen a minket követő nemzedékek számára, hanem élő emlék, személyes sorsokon keresztül megismerhető, példamutató események sorozata. Ahogy Faludy György egyik versében ezt megfogalmazta:
„ezerkilencszázötvenhat, nem emlék,
nem múlt vagy nékem, nem történelem,
de húsom-vérem, lényem egy darabja,
szívem, gerincem – …”
Köszönöm, hogy meghallgattak!
