2025. december 15-ével a köztársasági elnök egyetemi tanárnak nevezett ki. Ennek apropóján kicsit utánanéztem az egyetemi tanári kinevezések hazai gyakorlata okainak, kialakulásának, történetének.
Az 1635-ben alapított nagyszombati egyetem a jezsuita rend irányítása alatt állt, így a tanári kinevezések is a rendben történtek. Az egyetem államosítása után, ahogy akkor mondták: királyi irányítás alá vonása után, a professzori kinevezések királyi felségjoggá váltak. Ezt a szokásjogi rendszert kodifikálta az 1777. évi első (202. és 216. §), majd az 1806. évi második Ratio Educationis (161. §) is. A két Ratio nem volt törvény, hanem a királyi felségjog alapján kiadott királyi rendelet, mégis mindkettő vitathatatlanul a magyar jog részévé vált. A gyakorlatban király kinevezési joga úgy érvényesült, hogy az egyetem vezető testülete a rektor útján terjesztette fel a jelölteket a helytartótanácson keresztül, rendszerint három pályázó anyagát, akik közül a király választotta ki a nyertes jelöltet. Mivel átfogó felsőoktatási törvény 1867 után sem született, az előbbi kinevezési gyakorlatot folytatták, sőt azt honosították meg az időközben létrejött újabb egyetemeken: a Királyi József Műegyetem (1871), a kolozsvári Magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetem (1872), a Debreceni Magyar Királyi Tudományegyetem (1912) és a pozsonyi Magyar Királyi Erzsébet Tudományegyetem (1912) professzori kinevezései esetében is.
1918/19-ben a kormány – eleinte államfő hiányában – magához vonta a jogot, és a vallás- és közoktatásügyi miniszter az egyetemi testületek (kari és egyetemi tanács) ellenében nevezett ki professzorokat a budapesti tudományegyetemre. 1920 után viszont visszaállt a korábbi rend, ettől kezdve ismét az államfő, azaz a kormányzó nevezte ki az egyetemi tanárokat. A két világháború között sem sikerült átfogó felsőoktatási törvényt megalkotni, csak részletkérdések rendezésére születtek törvénycikkek (ez nem érintette a professzori kinevezéseket).
A második világháború végeztével a korábbi gyakorlat alapján 1946-ban a köztársasági elnök, majd 1949-től a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa gyakorolta ezt a kinevezési jogkört. 1950 nyarán azonban döntés született a jogkör Minisztertanácshoz delegálásáról. 1968-ban újabb változtatás következett: ekkor a művelődésügyi miniszter kapta meg a hatáskört, és gyakorolta egészen 1984-ig, amikor azt ismét a Minisztertanácshoz telepítették.
A rendszerváltás során, az 1989-es alkotmánymódosítás előkésztői még emlékeztek a régi magyar gyakorlatra, így a köztársasági elnök visszakapta az egyetemi tanárok kinevezési jogát, és – amint láttuk – gyakorolja azt mind a mai napig. Összefoglalva tehát a magyar hagyományokon alapuló rendszerben az egyetem jelöl, az államfő pedig kinevez (munkaköri címet adományoz), majd ezt követően következik a munkakör egyetem általi betöltése: „Kicsit olyan ez, mint a katolikus egyházban a püspökségek betöltése. Ahhoz, hogy egy püspök püspöki székbe kerülhessen, vagy akár csak egy egyházmegye segédpüspöke lehessen, előbb püspökké kell szentelni. A püspök a felszentelést követően töltheti be ténylegesen magas tisztségét: tehát a felszentelést (ordinatio) követi a beiktatás (institutio).” (Petrétei József)
Felhasznált irodalom:
Ladányi Andor: A felsőoktatás irányításának történeti alakulása. (A felsőoktatás fejlesztését szolgáló kutatások) Ts-4 Programiroda, Budapest, 1991.
Litván György: A forradalmi kormány és a budapesti tudományegyetem erőpróbája 1918–1919 fordulóján. Történelmi Szemle 11. (1968: 4. sz.) p. 401–427.
Petrétei József: A köztársasági elnök kinevezési feladat- és hatáskörei. JURA 2015: 1. sz. p. 78–99.
1777-ben a Királyi Magyar Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán jött létre a honi numizmatika első tudományos műhelye: Mária Terézia ugyanis a Ratio Educationisban előírta az egyetem számára numizmatikai tanszék létesítését. (A királynő férje, Lotharingiai Ferenc német-római császár jeles éremgyűjtő volt, így az uralkodónőt a korán elhunyt férje iránti tisztelet is vezette, amikor a birodalom különböző egyetemein szorgalmazta az éremtani képzés bevezetését.)
Idén már hetedik alkalommal rendezzük meg a Fiatal Numizmaták Konferenciáját (FNK). Az FNK a rokontudományok hasonló rendezvényeinek mintájára a fiatal kutatók számára évről évre lehetőséget biztosít kutatási eredményeik bemutatására. A numizmatika helyzete hazánkban azért különleges, mert e nemes történeti segédtudománnyal foglalkozó fiatalok korábban sokszor nem kaptak szakmai segítséget, igazi kritikát, hiszen a megjelentek többsége csupán érintőlegesen foglalkozott numizmatikával.
A konferencia szervezésével olyan hagyományt teremtettünk, amelybe a vidéki szakmai műhelyek is be tudnak kapcsolódni. 2017-ben az ELTE BTK Történelem Segédtudományai Tanszék, 2019-ben a nyíregyházi Jósa András Múzeum, 2022-ben a sátoraljaújhelyi Kazinczy Ferenc Múzeum rendezte meg a konferenciát; 2020-ban a Covid–19-világjárvány miatt szünetet kellett tartanunk. 2023-ban a konferenciának az ELTE BTK Történelem Segédtudományai Tanszék adott otthont, míg 2024-ben a numizmatikával foglalkozó kutatók a kalocsai Astriceum Érseki Múzeumban ismertették kutatási eredményeiket. A teremtett értékeket megőrizve a konferenciának 2025-ben a Nemzeti Közszolgálati Egyetem (NKE) Nemeskürty István Tanárképző Kara (NITK) ad otthont, míg a jövő évben egy jelentősebb numizmatikai gyűjteménnyel rendelkező vidéki múzeum lesz a házigazda.
Az elmúlt évek bebizonyították, hogy a kezdeményezés életképes, idén pedig erre tekintettel a konferenciát szeretnénk kicsit ünnepélyesebb formában megrendezni. A megnyitót követően a közép-európai pénztörténeti kutatás megkerülhetetlen személyisége, Roman Zaoral, a prágai Károly Egyetem oktatója tart plenáris előadást a cseh pénzverésről, majd megkezdődik a konferencia érdemi munkája az egyes szekciókban.
A konferenciára minden érdeklődőt szeretettel várunk!
„ezerhétszázhárom, nyolcszáznegyvennyolc, és ötvenhat: egyszer minden száz évben talpra állunk kínzóink ellen. Bármi következik, boldogság, hogy megértem; –”
Tisztelt Országgyűlési Képviselő Asszony, tisztelt Polgármester Úr, tisztelt Ünneplő Közönség, Hölgyeim és Uraim!
1956-ban egy kis ország példát mutatott a világ számára. Megmutatta, hogy a sokszoros túlerőben lévő elnyomók ellen lehet és érdemes küzdeni, akkor is, ha a küzdelem rövid távon elbukik, mert az áldozat évtizedek múltán sokszorosan térül meg. 1956 forradalmárai visszatették a kicsiny és eltiport Magyarországot a világ térképére. Sokan ekkor tanulták meg a világban e különös ország és fővárosa nevét.
Az a néhány dicsőséges őszi nap mindörökké beírta magát nemcsak a magyar nemzet, hanem a világ történetébe. Az akkor készült beszámolók és fotók bejárták az egész világot, tanúsítva a forradalom és az azt követő szabadságharc nagyszerűségét. Ez a forradalom sokszínű volt, sokan, nagyon különböző gondolkodású emberek vettek részt benne – Nagy Imre miniszterelnöktől a pesti srácokon keresztül Mindszenty József hercegprímásig, de valamennyiüket összekötötte a magyar szabadság eszméje – sokan életüket adták érte, még többen a száműzetés keserű kenyerét választották. A szovjet lánctalpak által levert magyar forradalom egyszerre adott és vett el reményt: adott reményt azoknak, akik a rendszer megdönthetőségében bíztak, de egyúttal évtizedekre el is vette azt.
Hosszú volt az út Borisz Jelcin 1992-ben a Magyar Országgyűlésben elmondott mondatáig: „1956 tragédiája a szovjet rendszer lemoshatatlan szégyenfoltja”. Lemoshatatlan és szégyenfolt. És ez akkor is így van, ha még mindig vannak Oroszországban olyan tankönyvek, amelyekben 1956 magyar forradalma „fasiszta felkelés”-ként szerepel. Moszkvából nézve Budapest mindig is csak egy város volt az európai kisállamok fővárosai közül, 1956-ban pedig éppenséggel az egyik konszolidációra váró válsággóc. A birodalmi logika számára a szabadságharcosok csak okvetetlenkedő szélsőségesek, akiket le kell verni. Ha kell, véresen. Ezért küldték ide 1849-ben Ivan Fjodorovics Paszkevics-Erivanszkij tábornagyot, a magyar szövegekben csak Paszkievics-ként emlegetett varsói herceget, a lengyel forradalom vérbefojtóját, és ez volt a feladata 1956-ban Anasztasz Hovhanneszi Mikojánnak, valamint Mihail Andrejevics Szuszlovnak is.
Igaztalan lenne, ha nem emlékeznék meg arról a tényről, hogy, bár a forradalmat leverő szovjet csapatok jöttek volna maguktól is, szégyenletes módon voltak, akik behívták őket. Azok a „honfitársak”, akik aztán kiépítették a következő évtizedek politikai rendszerét, amelynek első éveiben szörnyűséges megtorlást hajtottak végre. Ez a bírósági álca mögött végrehajtott megtorlás magyarok műve volt, mégha időről-időre fel is sejlik mögötte a szovjet megrendelés, de legalábbis a moszkvai elvárás.
A kutatók szerint a kollektív emlékezet által átfogott időszak mintegy nyolcvan év, azaz körülbelül három nemzedék. A nagyszüleink által átélt eseményekről még személyes, illetve első kézből szerzett tudásunk van, régebbi történéseket – szerencsés és ritka kivételektől eltekintve – nem őriz meg a családi emlékezet. Ha eleink emlékeit nem vetik papírra vagy nem rögzítik más módon, menthetetlenül elvesznek számunkra.
1956 eseményei 69 évvel ezelőtt történtek. Még közöttünk élnek, bár egyre kevesebben e nagyszerű napok résztvevői, szem- és fültanúi közül, és még vannak, akik személyes emlékeikkel hozzájárulhatnak közös emlékezetünk fenntartásához. Tudásuk és ismereteik megőrzése kollektív – közös – felelősségünk.
Az elmúlt 35 év során a magyar történettudomány intézményei bámulatos mennyiségű anyagot gyűjtöttek össze: tárgyakat gyűjteményeztek, dokumentumokat tártak fel, szemtanúkkal vettek fel beszélgetéseket, hősökkel és árulókkal rögzítettek életút-interjúkat. Dokumentumfilmek, kiállítások és kiadványok hosszú sora bizonyítja, hogy az elsődleges forrásfeltárás megvalósult, 1956 eseményeit és emlékeit nem fogja feledés homálya borítani.
A nagy események, persze, „ércnél maradandóbb” emlékművet érdemelnek. Ha azt szeretnénk, ha mindaz az ismeretanyag, amelyet a kortársak megőriztek, szorgos kezek pedig az elmúlt évtizedekben összegyűjtöttek, élő maradjon és ne váljon holt anyaggá, akkor tennünk is kell érte. Időről-időre újra kell olvasni az események krónikáit, újra és újra meg kell nézni a forradalomnak emléket állító filmeket, sokszor el kell olvasni a verseket, és, bizony, beszélni kell róluk egymásnak, és a következő nemzedékeknek. Ha azt szeretnénk, hogy 1956 olyannyira része legyen a nemzeti emlékezetnek, ahogy ma már része annak az 1848/49-es forradalom és szabadságharc, akkor ezért tennünk kell! Tennünk, hogy ne egy kiüresedett, „kötelező” ünnep legyen a minket követő nemzedékek számára, hanem élő emlék, személyes sorsokon keresztül megismerhető, példamutató események sorozata. Ahogy Faludy György egyik versében ezt megfogalmazta:
„ezerkilencszázötvenhat, nem emlék, nem múlt vagy nékem, nem történelem, de húsom-vérem, lényem egy darabja, szívem, gerincem – …”
Köszönöm, hogy meghallgattak!
(Az 1990-es évek első felében jöttek létre a XVII. kerületben a településrészi (Rákoscsaba, Rákoscsaba-Újtelep, Rákoshegy, Rákosliget) egyesületek, amelyeket akkor polgári körnek neveztek el (emlékezve az egykori rákosligeti közösségi egyesületre, amelyet a század elején polgári körnek neveztek). Ezek az egyesületek lettek a helyi nyilvánosság színterei, a közélet motorjai, kezdeményezésükre minden városrész saját ünnepséget tart. A Rákoscsabai Polgári Körnek én lehettem az alapító elnöke 1993-94-ben, majd két választási cikluson keresztül Rákoscsaba önkormányzati képviselője voltam, így örömmel vállaltam a felkérést, hogy évtizedek múltán ismét – ünnepi beszéddel – vegyek részt a helyi ünnepségen.)
A magyarországi kulturális örökség kiemelt jelentőségű részét gondozó numizmatika első hazai műhelye 1777-ben jött létre. Erre a nemes hagyományra büszkén emlékezve, 2018-ban egy olyan tudományos közösség született, amely immár hagyományt teremtve évről-évre megrendezi a Fiatal Numizmaták Konferenciáját.
A hetedik alkalommal megrendezésre kerülő Fiatal Numizmaták Konferenciájának (FNK) ezúttal a Nemzeti Közszolgálati Egyetem, Nemeskürty István Tanárképző Kar ad otthont.
A numizmatika helyzete hazánkban azért különleges, mert e fontos történeti segédtudománnyal foglalkozó fiatal kutatók eddig történeti, régészeti, művészet történeti, esetleg interdiszciplináris konferenciákon adhattak elő. Szándékaink szerint egy hiányzó szakmai közösséget hívtunk életre, ahol az ifjú kutatók szakmai segítséget, érdemi kritikát kaphatnak, így tudományos fejlődésüket senior kutatók segítik elő.
Az FNK célja egyrészt tematikus megnyilatkozási felületet nyújtani a pályájuk elején járó kutatóknak, másrészt elősegíteni az ígéretes tehetségek szakmai fejlődését. Célja továbbá az is, hogy a legújabb kutatási eredmények minél szélesebb körben váljanak ismertté és alkalmazottá. Szintén célként fogalmazódott meg, hogy az FNK teremtsen lehetőséget a múzeumbarát civil önkéntesek és a kutatók közötti párbeszédre. S ennek révén, az általuk talált legfrissebb, és általában közöletlen numizmatikai szakanyagok létezése kerüljön be a tudományos köztudatba.
Felhívjuk a jelentkezők figyelmét, hogy a megszerkesztett posztereket (pdf formátumban), illetve az absztraktokhoz tartozó képi illusztrációt (jpg formátumban) október 1-ig szíveskedjenek a konferencia email címére megküldeni (penztortenet@uni-nke.hu).
A nagy világvallásokban nem csekély jelentőséget tulajdonítanak annak, hogy egy személyiség kinek a tanítványa, s az a mester kitől kapta a tant, kitől vette át a hagyományt (lásd például: שלשלת המסורת). Az ősatyákig visszanyúló folytonosság, a successio apostolica a reformáció előtti keresztény felekezeteknél meghatározó jelentőségű. A tudományokban is fontos az, hogy egy tudós kinek a tanítványa, kinek az iskolájához tartozik. Immáron három évtizedes kutatói pályával a hátam mögött számomra is fontos, hogy visszatekintsek, és röviden bemutassam a „forrásvidéket”.
Kubinyi András
Mesterem, Kubinyi András (1929–2007) volt, aki „egyszemélyes középkorkutató intézményként” rengeteg tanítványt – főként régészeket, de történészeket és levéltárosokat is – nevelt. Fő korszaka a Mátyás- és a Jagelló-kor volt, ezen időszak számtalan részkérdésével foglalkozott, ám várostörténeti munkássága is kiemelkedő jelentőségű, sőt néhány Árpád-kori tanulmánya szintén mindmáig megkerülhetetlen. Kubinyi a Magyar Tudományos Akadémia levelező (2001), majd rendes (2007) tagja volt. Évtizedeken át tanított az Eötvös Loránd Tudományegyetem általa alapított Középkori és Kora Újkori Magyar Régészeti Tanszékén (fájdalom, a tanszéket későbbi utódai megszüntették, pontosabban a középkori régészet oktatását beolvasztották a népvándorlás kori tanszékbe), négy és fél éven keresztül, kilenc főkollégium keretében (kézművesség, anyagi kultúra I–II., várak, városok, falvak és mezővárosok, kolostorok, székesegyházak és templomok, kora újkori (török kori) régészet) tanította végig a magyar középkor régészetét, de azt is fontosnak tartotta, hogy régészet szakos hallgatóit bevezesse a történeti segédtudományok területére, így tartott címertani, felirattani, pecséttani és származástani féléveket, ahogy jártunk hozzá oklevélolvasásra is. Kubinyi egy több mint 700 éves köznemesi családból, annak deményfalvi (Liptó vármegye, ma: Demänová, Szlovákia) ágából származott. Büszkén vállalom, hogy tanítványai hosszú sorába tartozom.
Szentpétery Imre
Kubinyi András Szentpétery Imre (1878–1950) kései tanítványa volt, szakdolgozati témáját is tőle kapta a kincstartói hivatal kialakulásáról és fejlődéséről 1500-ig. Miközben a kiváló oklevéltudóst manapság a mainstream történetírás már másodvonalbeli történésznek minősíti, terjedelmes oklevéltani és hivataltörténeti munkássága nélkül elképzelhetetlen lenne az Árpád-kori magyar történelem feltárása, kutatása, magyar oklevéltani és kronológiai tankönyvei pedig mind a mai napig olyan vezérfonalak, amelyeket egyetemi tankönyvként használunk. „A magyar történettudomány egyik leghívebb munkása s a magyar tudományos munka egyik legbuzgóbb szervezője volt” (Szilágyi Loránd). Szentpétery Imre valódi iskolateremtő személyiség volt, az MTA levelező (1919), majd rendes (1929) tagja, továbbá a mestere által megalapított „budapesti történeti segédtudományi iskola” korszakos vezetője, akinek tanítványai közé tartozott – Kubinyi mellett – a jeles premontrei szerzetes, Kumorovitz L. Bernát (1900–1992), a magyar pecséttan kiemelkedő kutatója, akit Kubinyi szintén mestereként tisztelt, ahogy Kosáry Domokost (1913–2007), az MTA későbbi elnökét is.
Fejérpataky László
Szentpétery Imre Fejérpataky László (1857–1923) legkiválóbb tanítványa volt. A 13. századi eredetű, felvidéki nemesi családból származó Fejérpataky első egyetemi éveiben Horvát Árpádnál (1820–1894) ismerte meg az oklevéltan alapjait, majd tanulmányokat folytatott a bécsi Institut für Österreichische Geschichtsforschung-ban, itt sajátította el a legmodernebb kritikai módszereket. Tanulmányait a budapesti tudományegyetemen fejezte be történelem – latin szakos tanárként. Később jelentős szerepet játszott a történelemoktatás megújításában, az 1887-ben felállított Történelmi Szeminárium könyvtárát (gyakorlatilag az ELTE BTK Történeti Intézet Szekfű Gyula Könyvtára elődje) is ő szervezte meg. 1884-ben lett az MTA levelező, 1893-ban rendes tagja. 1901-ben az Országos Széchényi Könyvtár, 1915-től a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatója, majd 1920-tól főigazgatója volt. 1895-től lett egyetemi tanárként Horvát Árpád utóda: az oklevél- és címertan professzora: „az általa alapított iskolával a történeti segédtudományok művelését hazánkban az európai tudomány színvonalára emelte” (Áldásy Antal).
Horvát Árpád
Horvát Árpád, aki Horvát István (1784–1846) történész fia és az egyetemen utóda volt, az újabb historiográfiai kutatás szerint nem hagyott maga után figyelemre méltó életművet. Viszont három oklevéltani jegyzetet is kiadott hallgatói számára, hogy a tanulásban segítse őket. Később vitába keveredett tanítványával, Fejérpatakyval, akinek modernizációs törekvéseiben személyes támadást látott. Tény, hogy a nagy munkabírású professzor sokat tett a segédtudományok hazai elismertetéséért, de tanítványai javaslatainak jogosságát a későbbi évtizedek mégiscsak beigazolták. Horvát 1846-tól tanított helyettes tanárként a pesti egyetemen, 1848–1850 között, majd 1867-től haláláig az oklevél- és címertan professzora volt, 1884-ben az MTA levelező tagja lett.
Horvát István
Édesapja és egyetemi elődje, a 17. századi eredetű nemesi családból származó Horvát István 1808-tól egyetemi jegyző, 1812-től az Országos Széchényi Könyvtár őre volt, 1830-tól tanított az egyetemen, 1833-tól már az oklevél-, pecsét- és címertan tanáraként. Nagy műveltség és szaktudás jellemezte, kivéve a magyar őstörténeti műveit, amelyekben jókora dilettantizmus és „nemzeti gőg” (Romsics Ignác) nyilvánult meg. Hatalmas (20 ezer kötetes) szakkönyvtára volt, amelyben a magyar történelem és földrajz szakmunkáit gyűjtötte egybe. Az egyetemi hallgatóság rajongott érte. Az MTA tagságát ismételt megválasztása ellenére sem vállalta.
Schwartner Márton
Horvát István Schwartner Márton (1759–1823) tanítványa volt. A jozefinista professzor egyetemre kerülését II. Józsefnek (1780–1790) köszönhette, hiszen protestánsként – bár elődje: Cornides Dániel (1732–1787) szintén protestáns volt – nem túl sok támogatásra számíthatott egy volt jezsuiták által uralt, erősen katolikus közegben. 1788-től az oklevéltan tanára, 1790-től pedig a címertané is lett. Latin nyelven írt magyar diplomatikai tankönyvet, amely két kiadást is megért. Nagy fájdalmára azonban az államtant, amihez különösen értett, és amiben megkerülhetetlen kézikönyvet (Statistik des Königreichs Ungern) alkotott, nem taníthatta. És talán álljunk meg egy pillanatra az említett műnél! Második kiadásának (1809-1811) első kötetét viszonylag hamar franciára fordították, hogy maga a francia császár, I. Napóleon tanulmányozhassa magyarországi hadjárata előtt/során. Ez a francia fordítás igazi ritkaság, a nagyobb könyvtárakból is hiányzik, Marczali Henrik (1856–1940) történész könyvtárában volt egy példány, de az eltűnt.
Schwartner viszont soha nem tanult a Nagyszombatból Budára, majd Pestre helyezett egyetemen, tudását a korszak talán legjobb közép-európai egyetemén, Göttingenben szerezte meg, így a Királyi Magyar Tudományegyetemhez kötődő láncolat ezzel meg is szakad. Bár titkon abban reménykedtem, hogy sikerül ezt a mester-tanítvány hagyományt alma mater-em három legendás, volt jezsuita professzoráig – Pray György (1723–1801), Schönvisner István (1738–1818), Wagner Károly (1732–1790) –, esetleg a nagyszombati tudós tanárokig visszavezetnem, ez nyilvánvalóan nem sikerült. Mégis Schwartner révén a korabeli Európa legkiválóbb tudósaiig – Johann Christoph Gatterer (1727–1799) és August Ludwig von Schlözer (1735–1809) – és az 1737-ben alapított göttingeni egyetemig sikerült eljutni, és ezáltal az európai fősodorba becsatlakozni. Kiemelkedő elődök, szép hagyomány, amely kötelez…
Felhasznált irodalom
Gunst Péter: A magyar történetírás története. (Történelmi Kézikönyvtár) Csokonai Kiadó, Debrecen, 2000. (második, javított kiadás)
Kubinyi András: Miért lettem a középkor kutatója? Korall 21-22. (2005. november) p. 218–244.
Lukcsics Pál: Schwartner Márton élete és tudományos jelentősége. Egyházmegyei Könyvnyomda, Veszprém, 1914.
Romsics Ignác: Clio bűvöletében. Magyar történetírás a 19–20. században – nemzetközi kitekintéssel. Osiris Kiadó, Budapest, 2011.
Sinkovics István: A történetírás segédtudományai az Eötvös Loránd Tudományegyetemen (1777–1986). Levéltári Szemle 37. (1987: 2. sz.) p. 3–13.
Thoroczkay Gábor: Clio bűvöletében – Egy középkorkutató szemszögéből. In: Uő: Püspökök, legendák, krónikák. Újabb tanulmányok az Árpád-korról. L’Harmattan, Budapest, 2025. p. 218–226. (első megjelenés: 2012)
A Nagyszombatban 1635-ben alapított, majd Budára, később Pestre helyezett, Mária Terézia által „királyi” ranggal felruházott egyetemen évszázadokig hagyomány volt, ha egy oktató felkérést kapott egy tárgy oktatására, akkor rövidesen elkészítette a tárgyhoz tartozó tankönyvet, jegyzetet is. Ez évszázadokig latinul, majd időnként németül történt, de a XIX. század közepe óta már magyar nyelven jelentek meg a professzorok által írt, az oktatáshoz kapcsolódó kötetek.
Bár a nagyszombati egyetemen már korábban tanították a történeti segédtudományokat, rendszeres és átfogó oktatásukról csak az egyetem Budára történt áthelyezésétől (1777) kezdve beszélhetünk. Ekkor kapott ugyanis három volt jezsuita szerzetes, Pray György az oklevéltan, Wagner Károly a címer- és a pecséttan, Schönvisner István pedig az érem- és a régiségtan oktatására egyetemi tanári kinevezést. 1997 óta tartottam órákat a történeti segédtudományok, de különösen a numizmatika tárgykörében. Mindig büszkén vallottam magam az ő követőjüknek, ezért is éreztem fontosnak, hogy oktatói tevékenységem során egyetemi jegyzetet, tankönyvet írjak.
A magyar történettudomány nem rendelkezik olyan, nemcsak az egyetemi hallgatók, hanem az érdeklődő nagyközönség számára írt „zsebkönyvvel” mint Ahasver von Brandt közel húsz kiadást megért történettudományi bevezetése. Az eleddig egyetlen teljességre törekvő, sokáig egyetemi jegyzetként használt munkát Lederer Emma írta a hatvanas években. Itt kell megemlíteni, hogy Lederer Emma jegyzete helyett a tanárképző főiskolák Kávássy Sándor helytörténetre fókuszáló jegyzetét használták. Ez nem jelenti azt, hogy az említett két munkában tárgyalt egyes résztémakörökben ne láttak volna napvilágot színvonalas magyar nyelvű összefoglalások az elmúlt években, de egyetemi oktatóként félévről félévre tapasztaltam, hogy egy általános vezérfonal nagyon hiányzott. „Zsebkönyv” jellegű munkámmal ezt a hiányt szerettem volna pótolni.
Művem földrajzi, időrendi és tematikus kereteit nagyban meghatározza, hogy a magyarság és hazánk történetének kutatásába kíván bevezetésül szolgálni, azaz fókuszába a magyar történelemnek az államalapítástól a rendszerváltozásig terjedő szakasza került (értelemszerűen akadnak olykor e kereteken kívül eső témák, de ezek inkább kivételként erősítik a szabályt). Hangsúlyozni szeretném, hogy mindez csak egyfajta iránytű („zsebkönyv”), hiszen a részletes kifejtést külön szakmunkákban találja meg az elmélyülni kívánó olvasó; ezen műveket az egyes résztémák irodalomjegyzékében igyekeztem feltüntetni. Három egységben tárgyalom a témát: az első rész a magyar történelem forrásaival, a második a húsz legfontosabb történeti segédtudománnyal, a harmadik pedig módszertani kérdésekkel foglalkozik. A kiadvány célkitűzése kettős: egyrészt egyetemi jegyzetként felhasználható segédkönyvként, másrészt az érdeklődők számára az alapismereteket érthető módon megfogalmazó „vezérfonal”-ként kíván szolgálni. Ezt a kalauz jelleget szerettem volna erősíteni az egyes témákhoz kapcsolódó irodalomjegyzékekkel, amelyek nemcsak a felhasznált, hanem a kiindulásként ajánlott szakirodalmi munkákat is tartalmazzák.
Gyöngyössy Márton: Iránytű. Módszertani bevezetés Magyarország történelmének tanulmányozásához. Ludovika Egyetemi Kiadó, Budapest, 2024. 240 p. ISBN 978 963 6530945
Egyetemi oktatói működésem kezdete óta meghatározó volt számomra a Nagyszombatban 1635-ben alapított, majd Budára, később Pestre helyezett, Mária Terézia által „királyi” ranggal felruházott egyetem szellemisége.
1997 óta tartok órákat a történeti segédtudományok, de különösen a numizmatika tárgykörében. Bár a nagyszombati egyetemen már korábban tanították ezeket a stúdiumokat, rendszeres és átfogó oktatásukról csak az egyetem Budára történt áthelyezésétől (1777) kezdve beszélhetünk. Ekkor kapott ugyanis három volt jezsuita szerzetes, Pray György az oklevéltan, Wagner Károly a címer- és a pecséttan, Schönvisner István pedig az érem- és a régiségtan oktatására egyetemi tanári kinevezést. Mindig büszkén vallottam magam az ő követőjüknek, ezért is éreztem fontosnak, hogy oktatói tevékenységem során egyetemi jegyzetet, tankönyvet írjak.
Miközben számos, kiemelkedő tudományos értékkel rendelkező hazai numizmatikai kézikönyv született az elmúlt közel harmadfél évszázad során, kifejezetten az egyetemi tanulmányokat elősegítő, vezérfonalnak tekinthető segédkönyv mindeddig nem készült. A kézirat megírásával ezért a célom: oktatási tapasztalatokra épített kézikönyv elkészítése volt.
Módszertani szempontból a szakirodalom azon részéhez kívánok csatlakozni, amelyben a pénzérme feltalálásától kezdve kísérik végig a pénztörténetet, az érmék és érmek pályafutását. Számomra a (mű)tárgy és az azzal foglalkozó történeti segédtudomány ismeretanyagának bemutatása volt az elsődleges.
Minden tematikus-időrendi egységet irodalomjegyzék kísér, de ez minden esetben válogatás: olyan műveket igyekeztem beválogatni, amelyek szerintem alapvetőek, kevés kivételtől eltekintve hozzáférhetőek és az esetleges továbblépést szolgálják. Az egyes bibliográfiai tételeket rövid értékeléssel láttam el.
Végezetül összeállítottam a legfontosabb numizmatikai szakkifejezések jegyzékét magyarul, németül és angolul, így az idegen nyelvű szakirodalmat (különösen a katalógusokat) könnyebben tudják feldolgozni az érdeklődők.
A képanyagot Nudelman László bocsátotta rendelkezésre, írásos közlési engedéllyel.
Gyöngyössy Márton: Bevezetés a numizmatikába. L’Harmattan, Budapest, 2025. 344 p. ISBN 9789636461454
„A pazarló II. András, az országos és királyi vagyon eltékozlója, akinek nevéhez a magyar történet egyik legszomorúbb korszaka fűződik, pénzverésében sem tagadta meg magát. Mértéktelen nyerészkedési vágytól hajtva, kufárok és csalók kezére bízta a pénzverés ügyét és saját busás haszna reményében elnézte, sőt elősegítette azoknak üzelmeit. András pénzverésében az alattvalók pénzügyi kizsákmányolásának nagyon csúnya és a magyar pénztörténetben példátlanul álló alakjával ismerkedtünk meg.” (Hóman Bálint, 1916)
„A közelmúltban az egész Árpád-dinasztia legnagyobb hatású reformereként aposztrofált II. András uralkodása idején a magyar pénzverés olyan mértékű átalakításon esett át, amelynek révén több szempontból is élesen elválik egymástól a 11–12., illetve a 13. századi magyar pénzügypolitika. Ennek az átalakításnak az egyes elemei (a pénzverés decentralizációjának feltételezhető kezdete és a kamarabérleti rendszer megszületése, a veretek előállítási technológiájának és pénzlábának megváltozása, az új típusú éremképek megjelenése, a kétszintű címletrendszer bevezetése, a sziglarendszer megszűnése) külön-külön jól ismertek a magyar numizmatikai szakirodalomban, de együttesen vizsgálva őket olyan magas szintű pénzügyi reform tárul elénk, amelyhez hasonlót a középkori magyar pénztörténetben csupán hármat ismerünk.” (Tóth Csaba, 2018)
II. András pénzverésével azért nehéz foglalkozni, mert értékelésében szélsőséges véleményekkel találkozhatunk: az egyik oldalon a pazarló király, a másik oldalon pedig a nagy reformer képe bontakozik ki. A valóság – legalábbis a pénzügyigazgatás pénzverési ágazata vonatkozásában – a két álláspont között van. A II. András uralma idején vert sok pénztípus egyértelműen arra utal, hogy az évenkénti pénzújítás 11. században bevezetett gyakorlata működött, ezért mindenképpen érdemes lenne újragondolni a kamara haszna okán szedett collecta értelmezését, a pénzújításhoz és a pénzváltáshoz fűződő viszonyát. Az is látható, hogy ekkor még a magyar pénzverésben decentralizációról érdemben nem beszélhetünk, ami viszont rendszerré vált, a pénzverőkamara bérbeadása; de fontos azt megjegyezni, hogy ez a jogi konstrukció (a pénzverés haszonbérlete) már jóval korábban megjelent. Kétségtelen, hogy a bérletrendszer keretei között megkezdődött a pénzverés munkaszervezetének átalakulása, de ez bizonyíthatóan hosszabb folyamat volt. A király kamaraispánjai között találunk muszlimot, zsidót és latinust is; az Aranybulla viszont nem általában a bérletrendszer, hanem a muszlimok és a zsidók bérlői tevékenysége elleni határozott fellépést igazolja. Talán a fentiek alapján belátható, hogy II. András pénzverése kapcsán reformról nyilvánvalóan nincs szó, sokkal inkább részben sikeres korrekciós kísérlet(ek)ről. Az vitathatatlan, hogy az időszakban alapvetően jobb minőségű pénzek kibocsátására törekedtek, mint korábban, azonban ez sem volt elegendő ahhoz, hogy a pénzforgalomból kiszorítsák a friesachi denárokat. Márpedig egy pénzverés sikereségének fokmérője mégiscsak az, hogy a saját kibocsátású veretek mennyire forognak a pénzforgalomban. A leletek alapján a királyi veretek pénzforgalmi szerepe nem volt igazán jelentős. Tezaurálásra is alkalmas forgalmi pénzként a friesachi denárok szolgáltak, és a veretlen ezüstnek is komoly szerep jutott. Mindezek alapján II. András pénzverését nem szabadna sikertörténetként értékelni.
Az oklevéltan nagyon korán intézményesült, két, egymással is vitatkozó 17. századi központban: a maurinus bencések (azaz a bencés rend Szent Mór védelme alatt álló franciaországi kolostorszövetsége) párizsi kolostorában (St. Germain de Prés) Luc d’Achery és Jean Mabillon vezetésével és holland jezsuiták körében, akiket Jean Bolland követőiként bollandistáknak nevezünk. A maurinusok régi oklevelek kutatásával, míg a bollandisták a szentekre vonatkozó források kritikai kiadásával (Acta sanctorum) foglalkoztak. A diplomatika módszertanát megtermékenyítő vitájuk egyes Meroving kori oklevelek hitelessége kapcsán tört ki (ezt nevezzük ’oklevélharc’-nak, azaz bellum diplomaticumnak). Az oklevéltannal egyidejűleg született meg a latin paleográfia (írástörténet) is, hiszen a régi oklevelek elolvasásához szükség volt a betűk felismerésével kapcsolatos ismeretek kidolgozására is.
A forradalom után a kolostort lerombolták, de a templom – 19. századi historizáló átalakításokkal – ma is áll, ezért is éreztem fontosnak, hogy elzarándokoljak ide…
