1494-ben Borsvai Benedek mester, királyi jogügyi igazgató megjelent Kolozsvárott Losonci László és Drágfi Bertalan erdélyi vajdák előtt, és II. Ulászló király (1490–1516) nevében panaszt tett. A király tudomására jutott ugyanis, hogy 1492-ben Szászsebes (ma: Sebeș, Románia) közelében aranyásók kutattak egy „régi és elhagyott város helyén”, és kincset (magnus thesaurus puri auri in moneta…) találtak. Minderről a két vajda által kibocsátott, vizsgálatot elrendelő parancslevélből értesülünk, így az eset további körülményeit is rekonstruálni tudjuk. Bár a szöveg azt hangsúlyozza, hogy az aranymosók (aurilavatores) a kincset véletlenül találták meg (azaz a kincs ottlétéről nem tudtak), de nyilvánvalóan szándékosan kutattak (aranymosókról lévén szó vélhetőleg egy patakmederben). Amit pedig a kincsről tudunk: „tiszta viaszba volt teljesen beburkolva és a földben elrejtve”, valamint „kétoldalú, nagyobb és kisebb színarany pénzekből állt”. A leírás alapján az érméket — Entz Géza véleményével egyetértve — antik pénzekként (Lüszimakhosz-aranyakként) azonosíthatjuk, hiszen ha középkori pénzek lettek volna, akkor azokat pontosabb meghatározással írták volna le (például a moneta szó helyett minden bizonnyal a florenus szerepelne).
A kincsre rögtön felfigyelt Báthori István erdélyi vajda, és lefoglalta a maga számára, míg az aranymosók csak a viaszburkolatot tarthatták meg maguknak. A vajda halála (1493) után a kincs testvéréhez, Andráshoz került, ekkor juthatott a király tudomására, aki Borsvai Benedeket bízta meg a kincs megszerzésével, és az eljárás lefolytatásával, a vajdák megkeresésével; azzal az indokolással, hogy „mindenfajta kincs a Magyarország ősi és megerősített törvénye és szokásjoga alapján előbb említett Király urunkat illeti, és Őfelsége kincstárába beszolgáltatandó”. A tényállást a vajdák sem vitatták, a Báthoriak törvényellenes eljárása miatt utasították a kolozsmonostori konventet a szükséges vizsgálat lefolytatására. Ennek eredményéről nincs, de a kincs további sorsáról van tudomásunk.
Báthori András feltehetőleg nem adta ki a kincset, mert 1503-ban, amikor két familiárisa kifosztotta a nyírbátori családi kincstárat, és Lengyelországba akartak szökni, de a Báthoriak emberei Bártfánál utolérték őket: a várossal folytatott levelezésben, az ellopott értékek részeként szerepel „a néhai Dárius király 762 aranyforintja” és „98 régi pénz” (antiqua moneta). Ez nyilván csak a kincs töredéke lehetett, mert alaposnak tűnik a feltételezés, hogy a Báthoriak az újabb történeti irodalom által „szászsebesi kincs”-nek nevezett leletből fedezték nyírbátori építkezéseiket.
A dák királyok kincseinek javát, amelyet a Sargetia azaz Sztrigy-patak medrében rejtettek el, egy dák főember — Bikilis — árulása nyomán még Kr. u. 106-ban megtalálták a rómaiak, és elhurcolták, hogy saját céljaikra használják fel. A másfél évezreddel később a rómaiak által el nem vitt kincsekből a Báthoriak részesedtek, de a lelőhely valójában a Szászvároshoz közeli romváros (Sarmizegetusa) lehetett. Miért beszélünk akkor szászsebesi kincsről? Könnyen lehet, hogy a lelőhelyet a Báthoriak vagy a találók akarták eltitkolni a később folytatható eredményes kutatások reményében. Ugyanakkor az viszont ténykérdés, hogy Báthori István 1492. júliusában Szászsebesen tartózkodott, akárhol is találták a kincset, azt a nagyhatalmú vajda nyilván aktuális tartózkodási helyére vitette volna.