A kiegyezés utáni befogadó és emancipáló integrációs politika következtében a dualizmus korszakának második felében már bekerülhettek a zsidó elitcsoportok tagjai az állami vezetők közé. A jogalapot mindehhez az izraeliták egyenjogúságáról polgári és politikai jogok tekintetében tárgykörben megalkotott 1867. évi XVII. törvénycikk (emancipációs törvény) teremtette meg, de évtizedeknek kellett eltelnie ahhoz, hogy a rendelkezés következtében az államigazgatás felsőbb szintjein is megjelenjenek zsidó származású és vallású állampolgárok. Ismeretes, hogy Tisza István gróf második adminisztrációjában több zsidó származású szakember is dolgozott, így honvédelmi minisztere például Hazai Samu báró volt. Karády Viktor az 1910-es évekből 6 vagy 8 zsidó származású miniszterről és 9 államtitkárról tud (teljes névsort, sajnos, nem ad meg). A dualizmus két utolsó kormányának már nemcsak zsidó származású, hanem zsidó vallású minisztere is volt, Vázsonyi Vilmos igazságügyi miniszter személyében. Vázsonyi mellett rögtön célszerű megemlíteni Budapest zsidó vallású főpolgármesterét, Heltai Ferencet is. Valójában ezzel teljesedett ki az 1895-ös recepciós törvény (Az izraelita vallásról szóló 1895. évi XLII. törvénycikk), amely ugyanolyan közjogi jogállást („törvényesen bevett vallás” státuszt) biztosított az izraelita felekezetnek, mint a többi történelmi egyháznak. Ugyanakkor Karády szerint ez a nyugatias nyitottság keleties vonásokkal párosult, mert a közigazgatás közép- és alsó szintjein már csak feltételesen és korlátozottan volt tapasztalható ez a befogadó szemlélet, az érintett elitkategóriák ugyanis rendszerint igyekeztek megakadályozni zsidó származásúak bekerülését.
A hadsereg esetében hasonló befogadási folyamat figyelhető meg. Az első világháborúból már az osztrák-magyar hadsereg 25 zsidó származású tábornoka ismert. Közülük a legmagasabb rangot Hazai Samu báró érte el, aki „1917 februárjától az osztrák–magyar fegyveres erő mozgósítási és ellátási főnöke, egyben a vezérkari főnök után a fegyveres erők második legfontosabb tisztje lett” (Balla Tibor). Itt kell megjegyezni, hogy a teljes – Balla Tibor által összeállított – adatbázisban szereplő 178 tábornok közül csak 5 változtatott vallást; Hazai is közéjük tartozott Kornhaber Adolf tábornokkal együtt: előbbi római katolikus, utóbbi református lett. Az 1867-es törvény, amely megteremtette a politikai emancipáció jogalapját, még nem valláspolitikai jellegű, hiszen nem a felekezetet egyenjogúsítja, hanem annak tagjait szabadítja fel: „’pária’-létből emel ki egy csoportot” (Tóth Zoltán). Mindenesetre eltörölte a diszkriminációt, egyenjogúsította a zsidó származású polgárokat. A magyarországi zsidó közösség – politikai alapon – később létrehozott, a keresztény felekezetekkel egyenrangú egyházi hierarchiája azonban korántsem tükrözte a valós viszonyokat, hiszen az 1895-ös törvény egy, egységes felekezetként értelmezi az izraelita vallásúak közösségét, és – ahogy arra Tóth Zoltán rámutat – nem vesz tudomást például arról, hogy a neológ és az ortodox irányzat között nagyobb a különbség, mint a katolikus és a protestáns felekezetek között.
Hazai Samu (Alfréd) báró (1851–1942), honvédelmi miniszter
Kohn (1876-tól: Hazai) Samu (eredetileg Sámuel néven) 1851. december 26-án született Rimaszombaton. A gimnáziumot és a kereskedelmi iskolát szülővárosában végezte el. Eleinte édesapja szeszfőző üzemében dolgozott ügyvezetőként, majd 1873 tavaszán besorozták a Magyar Királyi Honvédségbe, de ősszel – elöljárói javaslatára – már a Ludovika Akadémia hallgatója volt; hadnaggyá avatására 1876-ban került sor. 1879-ig folytatta hazai katonai tanulmányait felsőbb tiszti tanfolyamon olyan évfolyamtársakkal, akik közül többen később a honvédség vezetői lettek (például Bartha Lajos, Kolossváry Dezső), majd a bécsi hadiiskola hallgatója lett, ahol 1881-ben végzett. Mivel a közös hadseregben különböző etnikumú és vallású tisztek szolgáltak, a vallásváltoztatás nem volt elvárás, bár vélhetőleg segítette az előmenetelt. Kohn Sámuel nemcsak nevet változtatott 1876-ban, hanem 1881-ben vallást is: kikeresztelkedett, katolizált (a keresztségben az Alfréd nevet kapta). Döntésének személyes indokai nem ismertek, de nyilvánvalóan az előbbiekkel magyarázható. Tehetségét elöljárói mindig elismerték, tanulmányai befejeztével hamar a Honvédelmi Minisztérium kötelékébe került, illetve oktatói felkérést kapott a Ludovika Akadémián. Később a bécsújhelyi katonai akadémia parancsnoka lett, majd megkapta a legmagasabb magyar katonai kitüntetésnek számító Katonai Mária Terézia Rendet. Ezt követően gyorsan emelkedett a katonai ranglétrán, és számos további kitüntetés birtokosa lett. 1910-ben a losonci kerület országgyűlési képviselőjévé választották, ezzel politikai pályára lépett Tisza István gróf oldalán, a Nemzeti Munkapárt színeiben.
Külön ki kell emelni azt a tényt, hogy Hazai oktatói tevékenységéhez jelentős elméleti munkásság is társult: számos cikk, önálló katonai értekezések, és egy szerzőtárssal Carl von Clausewitz A háborúról című művének magyarra fordítása. Nemcsak jó szervező volt tehát, hanem a hadtudományokban jártas elméleti szakember: a szakirodalom termékeny és alapmunkákat író szerzőként tartja számon.
Hazai Samu 1910 és 1917 között több kormánynak is a honvédelmi minisztere volt, így szolgált Khuen-Héderváry Károly gróf, Lukács László és Tisza István gróf kabinetjében is. Gratz Gusztáv így jellemezte miniszteri működését: „… józan, kötelességtudó katona, akiben sok politikai érzék is volt és akinek konciliáns egyénisége épen ennek a politikailag exponált tárcának élén gyakran enyhítette a katonai kérdések miatti elkerülhetetlen surlódásokat”. Nevéhez meghatározó honvédelmi fejlesztések kötődnek (a tüzérség megújítása, katonai kodifikáció: véderőtörvény, katonai bűnvádi eljárásról szóló törvény stb.), mindeközben az ellenzéki politikusok folyamatosan az osztrák érdekek képviseletével vádolták. Érdemei elismerését fejezte ki, de egyúttal az előbbi vádaknak nyilvánvalóan táptalajt szolgáltatott, hogy 1912-ben a király bárói rangra emelte. 1917-ben az osztrák-magyar haderő pótlásügyi főnöke lett, de egyúttal miniszteri tisztségéből felmentették. Hazai karrierje a Horthy-korszakban töretlenül folytatódott (nincs adat arra, hogy a fehérterror idején bármilyen atrocitás érte volna, viszont korábban, a proletárdiktatúra idején letartóztatták): több vállalat, illetve bank igazgatósági tagja, 1927-től pedig a kormányzó által kinevezett felsőházi tag lett. 1942-ben, 90 éves korában hunyt el, és a farkasréti temető katonai részlegében helyezték örök nyugalomra.
(Hazai megkeresztelésére 1881. december 15-én került sor, a keresztségben elnyert keresztneve „Alfréd”, keresztapja: lovag Schuppanzig Frankenbachi Manó volt, lásd: Budapest, Krisztinavárosi Plébánia, Kereszteltek anyakönyve, 1877–1887, 127. oldal, 233. sor. Itt kell azt is megjegyezni, hogy a szakirodalomban a névváltoztatás éveként ugyan 1876 szerepel, de a keresztelési anyakönyv megjegyzése szerint arra a 45852/878. sz. belügyminiszteri rendelet alapján, tehát 1878-ban került sor (https://www.familysearch.org/ark:/61903/3:1:9Q97-Y337-B5G?view=index&personArk=%2Fark%3A%2F61903%2F1%3A1%3AX8J8-ZN5&action=view&cc=1743180&lang=hu&groupId=M9D2-4QT, letöltés ideje: 2026. január 9.). Az anyakönyvre Vörös Kata hívta fel a figyelmemet, szívességét ezúton is köszönöm.)
Vázsonyi Vilmos (1868–1926), igazságügyi miniszter
Vázsonyi (eredetileg: Weiszfeld) Vilmos 1868. március 22-én született Sümegen. Édesapja, aki a sümegi zsidó iskola igazgatója volt, rabbicsaládból származott. Vázsonyi már négyévesen megtanult olvasni. Gyermekkorát egyaránt jellemezte a liberalizmus és a zsidó vallásosság. A családot életrajzírói a Morvaországból korán betelepedett, gyorsan akkulturálódott és elmagyarosodott zsidó família tipikus képviselőjeként írják le. Vázsonyi puritánsága is innen eredt, ugyanakkor végtelenül ambíciózus, sőt ellenfelei szerint kifejezetten szerénytelen volt. 1874-ben Budapestre költöztek, így Vázsonyi iskoláit itt végezte el.
1886-tól a Budapesti Tudományegyetem hallgatójaként jogi tanulmányokat folytatott, részt vett kora ellenzéki mozgalmaiban, és minden jelentős függetlenségi politikussal (pl. Polónyi Géza, Ugron Gábor) megismerkedett. Diákként Vámbéry Ármin titkára lett, majd fiának, Rusztemnek a nevelője. 1892-ben doktori címet szerzett, ügyvédi működést kezdett, 1894-ben már a fővárosi törvényhatósági bizottság tagja volt. Részt vett a recepciós küzdelemben a zsidó vallás egyenjogúsításáért, de szembenállt az „arrivista” (beérkezett és ezért szerinte megalkuvó) zsidó politikusokkal.
Országos politikába történő bekapcsolódása sikertelenül indult, mert 1896-ban függetlenségi országgyűlési képviselő-jelöltként megbukott az Olaszliszka-Tolcsva választókerületben. Általában elmondható, hogy vidéken később sem tudott sikereket felmutatni, ahogy felesége keserűen megfogalmazta: „nem bírta a vidéki pörköltözést és spriccerezést”. Vázsonyi igazi terepe a főváros volt, itt sikert sikerre halmozott: létrehozta a pesti demokrata kört, majd a községi demokrata pártot. 1901-ben választották meg először Terézváros országgyűlési képviselőjének, mandátumát még az 1910-es választásokon is sikerült megőriznie. Második otthona a terézvárosi Abbázia Kávéház volt, itt került be valójában a főváros vezető értelmiségébe. Nagyon családszerető ember maradt mindvégig, és igen sokat köszönhetett a zsidó dzsentri családból származó feleségének, Szalkay Margitnak.
Mivel a koalíció „vezérlőbizottságában” is szerepet vállalt, jó kapcsolatot épített ki az ellenzéki katolikus arisztokratákkal (pl. Apponyi Albert), de hasonlóan jó viszonyt ápolt a szociáldemokratákkal (kivéve Kunfi Zsigmondot), de folyamatos konfliktusban állt a polgári radikálisokkal, utóbbiak Vázsonyit megalkuvónak tartották. Károlyi Mihállyal is ellenséges volt, Tisza István grófot egyenesen démonizálta, kifejezetten felelősnek tartotta a háborúért.
Amikor IV. Károly új szereplőket keresett Tisza gróf szerepének csökkentésére, Vázsonyi jelentősége a Választójogi Blokk egyik vezetőjeként felértékelődött: a családi barát Eszterházy Móric gróf kormányának igazságügyi minisztere lett. Vázsonyi az első olyan zsidó származású miniszter, aki nem hagyta el ősei hitét. Az új miniszter nagy lelkesedéssel vágott neki feladatának, választójogi tervezetet készített, ugyanakkor keményen fellépett a kommunista propaganda ellen, és határozottan kiállt a sajtócenzúra mellett. Érthető módon fokozatosan kiszorult a politika élvonalából (1918-ban a Wekerle-kormányban tárca nélküli miniszterként a választójogi reform előkészítéséért felelt), politikai szövetségesei magára hagyták, az őszirózsás forradalom idején már a második leggyűlöltebb politikus lett (az első Tisza István gróf volt). A Tisza-gyilkosságot követően Vázsonyi Münchenbe, majd Svájcba menekült. 1921-ben tért vissza Magyarországra, ahol időközben (távollétében) beválasztották a nemzetgyűlésbe, de a második királypuccs résztvevőinek védőügyvédjeként menthetetlenül IV. Károly „emberének”, tulajdonképpen legitimista politikusnak számított. 1924-ben létrehozta a szociáldemokratákkal a fővárosi ellenzéki blokkot, de a törvényhatóságban kisebbségben maradtak a „kinevezett” tagok magas létszáma miatt. 1925-ben nagy lelkesedéssel vetette bele magát a frankhamisítási ügyben kibontakozó kormányellenes mozgalomba – remélve a Bethlen-kormány bukását –, ám egészsége véglegesen megroppant, és 1926-ban Badenben meghalt. Tehetségét még ellenfelei is elismerték, ebben a tekintetben a kortársak egyhangúan vélekedtek róla: „Ha kereszténynek születik, az egész nemzet vezére lehetett volna” (Nagy Vince).
Heltai Ferenc (1861–1913), főpolgármester
Hoffer (1879-től: Heltai) Ferenc néven 1861. március 15-én született Szentesen. Középiskolai tanulmányait szülővárosában és Budapesten folytatta, majd Lipcsében és Budapesten jogot tanult, 1883-ban a Budapesti Tudományegyetemen államtudományi doktorátust szerzett. Felesége Klee Erzsébet volt, házasságuk gyermektelen maradt. Közgazdasági érdeklődése, valamint hozzáértése nemcsak az általa írott újságcikkekben (Pester Lloyd, Budapesti Hírlap, Az Újság, Pesti Napló stb.) mutatkozott meg, hanem Az ipartörvény revíziója című korai tanulmányában is, amellyel elnyerte a Magyar Tudományos Akadémia pályadíját. A tanulmány sikerét mutatja, hogy ennek alapján alkották meg az 1884. évi XVII. törvénycikket (Ipartörvény), valamint szerzőjét beválasztották az MTA nemzetgazdasági bizottságába, illetve rövid ideig a Nemzetgazdasági Szemle szerkesztője lett. A vele baráti viszonyban álló Baross Gábor kereskedelmi, valamint Hieronymi Károly belügyminisztertől fontos megbízásokat kapott: a Vasúti és Közlekedési Közlöny szerkesztője lett, illetve elkészítette a Budapest székesfőváros kerületi elöljáróságairól szóló 1893. évi XXXIII. törvénycikk tervezetét, amelynek elfogadása után szerepet kapott annak végrehajtásában is. Miközben publicisztikai tevékenységének, sőt egész életpályájának megítélése ellentmondásos volt, abban bírálói is egyetértettek, hogy felkészültsége, szorgalma, munkabírása megkérdőjelezhetetlen: „Tudott és akart tanulni, tudott, akart és szeretett dolgozni” (Gelléri Mór).
Heltai országos politikai aktivitást csak az 1880-as évek végétől kezdett el kifejteni, de elsőre sikertelenül pályázott Udvarhely vármegye az oklándi választókerületében országgyűlési képviselői mandátum megszerzésére, eredményesen csak kilenc évvel később tudott szerepelni, viszont így elnyert mandátumát a koalíciós kormányzás időszakát (1906–1910) leszámítva főpolgármesteri kinevezéséig megtartotta. Képviselőházi tevékenységét elsősorban közgazdasági kérdésekben fejtette ki, bizottsági tagságokat is ennek megfelelően vállalt el. 1891-től két évtizeden keresztül a székesfőváros törvényhatósági bizottságának tagja volt, de bekerült a Fővárosi Közmunkák Tanácsába is. Korszerű várospolitikai elveket képviselt. Fővárosi tevékenységével kapcsolatban a beszámolók ellentmondásosak, mert nem hallgatják el azt a tényt, hogy közéleti működésével jelentős vagyont gyűjtött, illetve álláspontját hamar megváltoztatta, ha a köz vagy éppenséggel saját érdekei azt kívánták. Pályafutásának legvitatottabb korszaka az volt, amikor az Általános Osztrák-Magyar Légszesztársaság budapesti részlegének igazgatóságát sikeresen cserélte le a fővárosi gázgyárak vezérigazgatóságára. Az osztrák társaság működési engedélye ugyanis lejárt, az annak esetleges megújításáról folytatott tárgyalásokat a társaság részéről Heltai vezette, miközben egyébként törvényhatósági tag is volt, és mindent elkövetett az üzem községesítésének megakadályozása, vagy legalábbis késleltetése érdekében, ám az ellenkezést végül Bárczy István polgármesternek sikerült letörnie, többek között azzal, hogy Heltainak felajánlotta az újonnan létrejövő közüzem vezetését. Heltai javára szól, hogy új megbízatásával jelentős modernizációt hozott az üzem működésébe, és nagyban hozzájárult a fővárosi közvilágítás megújításához. Innen azonban az új üzem elkészülte előtt távoznia kellett, mivel Ferenc József király két városi tanácsnokkal együtt főpolgármesternek jelölte.
Az 1873-ban – Pest, Buda és Óbuda egyesítésével – létrejött egységes főváros szervezetéről a Buda-Pest fővárosi törvényhatóság alakításáról és rendezéséről szóló 1872. évi XXXVI. törvénycikk rendelkezett. A király által a belügyminiszter ellenjegyzése mellett jelölt három személy közül a közgyűlés választotta meg a főpolgármestert, a jelölési rend alapján tehát kizárólag a mindenkori kormány által támogatott személy nyerhette el a magas megbízatást. Kezdetben a főpolgármester hatásköre szinte teljesen megegyezett a vármegyékbe kinevezett főispánokéval, tehát nem önkormányzati tisztviselő volt, hanem a kormány képviselője, akinek elsődleges feladata a közigazgatás folyamatosságának és hatékonyságának biztosítása volt. Szemben a főispánokkal a főpolgármestert az uralkodó jelöltjei közül az önkormányzati testület hat évre választotta meg, és nem lehetett őket elmozdítani (a főispánokat a kormány visszahívhatta). Ebből adódóan a főpolgármester arra kényszerült, hogy együttműködjön az önkormányzat vezetőjével, a polgármesterrel, valamint a közgyűléssel és a teljes önkormányzati szervezettel. Amikor 1886-ban a főispánok hatáskörét tovább bővítették, a főpolgármester hatásköre változatlan maradt, és a dualizmus idején – részben ennek is köszönhetően – érdemi konfliktusra a főpolgármester és a polgármester között nem is került sor.
Heltai Ferenc jelölése azért tekinthető különösnek, mert korábban ő maga volt a főpolgármesteri tisztség megszüntetésének élharcosa. A tisztséget előzőleg, ideiglenesen – főpolgármester-helyettesként – Budapest polgármestere, Bárczy István látta el, azonban a főváros és a kormány együttműködési zavarain nem tudott úrrá lenni. Heltai dezignálása megosztotta a korabeli politikai közvéleményt. Volt, aki a „kormány ostorának” tartotta, mások abban bíztak, hogy a Munkapárt befolyásos tagjaként képes lesz a kormányzat és a városvezetés konfliktusait elrendezni, ráadásul jól ismeri főváros működését stb. A főpolgármester megválasztására összehívott rendkívüli közgyűlésen a három jelölt közül Heltai messze a legtöbb szavazatot: a leadott 251 érvényes szavazatból 218-at kapott. Heltai viszont feltűnően nem rendelkezett politikai programmal, bemutatkozó beszéde csak olyan tisztelgő szólamokból állt a döntéshozók és a városházi tisztviselők felé, amelyek leginkább az együttműködés ígéretét fejezték ki. Hogy milyen elképzelései lehettek, ma már nehéz megállapítani, mert azok beváltására súlyos cukorbetegségében bekövetkezett halála miatt már nem maradt ideje, egyedül a közegészségügy fejlesztése terén tudott érdemi lépéseket tenni, illetve politikai hagyatéka részeként fennmaradt a fővárosi törvény revíziójaként elkészített tervezete (benne a főpolgármesteri tisztség megerősítésével). Megválasztása után lemondott parlamenti mandátumáról, majd a király főrendiházi taggá nevezte ki. Heltai hirtelen halála megakadályozta az életmű kiteljesedését, rövid főpolgármestersége alatt nem volt módja érdemi program megvalósítására. Emléke előtt sokan tisztelegtek, a főváros közgyűlésen méltatta érdemeit, és saját halottjának tekintette. Végső nyughelye a Kerepesi úti (ma: Salgótarjáni úti) izraelita temető lett. A róla készült nekrológok hűen visszatükrözik ellentmondásos megítélését: „keresztülgázolt mindenkin, aki gyengébb volt nála, és szolgálatokat tett mindenkinek, aki fölötte állott” (Kósa Miklós). Mindenesetre kiemelkedő személyiségét az is mutatja, hogy személyét képtelenek voltak pótolni, és 1918-ig a főpolgármesteri tisztséget nem töltötték be.
| Hazai Samu báró | Vázsonyi Vilmos | Heltai Ferenc | |
| születési hely, idő | Rimaszombat, 1851 | Sümeg, 1868 | Szentes, 1861 |
| születési név | Kohn Sámuel | Weiszfeld Vilmos | Hoffer Ferenc |
| apa foglalkozása | szeszgyáros, nagykereskedő | iskolaigazgató, tanító | gabonakereskedő |
| vallás | izraelita, 1881-től római katolikus | izraelita | izraelita |
| végzettség | Ludovika Akadémia (1879), Hadiiskola, Bécs (1881) | jogtudományi doktor (1892) | államtudományi doktor (1883) |
| foglalkozás | katonatiszt: cs. és kir. vezérezredes, országgyűlési képviselő, főrendiházi tag | ügyvéd, várospolitikus, országgyűlési képviselő | újságíró, várospolitikus, országgyűlési képviselő, főrendiházi tag |
| legmagasabb politikai funkció | honvédelmi miniszter (1910–1917) | igazságügyi és tárca nélküli miniszter (1917, 1918) | Budapest főpolgármestere (1913) |
Az általam vizsgált három állami vezető egyaránt a magyar zsidóság tehetősebb, az emancipáció útján előrehaladottabb rétegeiből származott. Ugyanakkor mindhármuk számára meghatározó volt a származás, a közeg, ahonnan indultak, bár egyikük végül feladata egykori identitását és vallását, hiszen nemcsak nevet, hanem felekezetet is változtatott. Ugyanakkor – ahogy azt fentebb láttuk – a dualizmus vége felé ez már korántsem volt feltétlenül szükséges, bár valószínűleg gyorsította a hivatali előmenetelt. Az pedig, hogy a világháborút követően, az 1918-19-es forradalmi kormányokban egyidejűleg több zsidó származású miniszter is volt (az elsőben három, a másodikban négy) nem volt meglepő a korábbiak fényében, ahogy Karády Viktor megállapítja egyáltalán „nem számított tabudöntésnek”.
Felhasznált irodalom
A főváros élén. Budapest főpolgármesterei és polgármesterei. 1873–1950. Szerk. Feitl István. Napvilág Kiadó, Budapest, 2008.
Balla Tibor: A Nagy Háború osztrák-magyar tábornokai. Tábornagyok, vezérezredesek, gyalogsági és lovassági tábornokok, táborszernagyok. (A Hadtörténeti Intézet és Múzeum Könyvtára) Argumentum, Budapest, 2010.
Druzsin József: Báró Hazai Samu honvédtábornok. Az Osztrák-Magyar Monarchia honvédelmi minisztere és pótlásügyi főnöke. Haditechnika LII. évf. (2018: 6. szám) p. 6–8.
Gratz Gusztáv: A dualizmus kora. Magyarország története 1867–1918. I–II. (A Magyar Szemle könyvei VIII–IX.) Magyar Szemle Társaság, Budapest, 1934. (reprint: Akadémiai Kiadó, Budapest, 1992.)
Gratz Gusztáv: A forradalmak kora. Magyarország története 1918–1920. (A Magyar Szemle könyvei X.) Magyar Szemle Társaság, Budapest, 1935. (reprint: Akadémiai Kiadó, Budapest, 1992.)
Karády Viktor – Kemény István: Zsidóság a magyar nemzetépítésben. A numerus clausus előtt és azután. Múlt és Jövő Könyvkiadó, Budapest, 2023.
Kovács Tamás: Hazai Samu – Nomen est omen. (2021.05.28.) https://zsima.hu/2021/05/28/hazai-samu-nomen-est-omen/ (letöltés ideje: 2025.12.28.)
Tóth Zoltán: A rendi norma és a „keresztyén polgárisodás”. Társadalomtörténeti esszé. Századvég 1991: 2–3. sz. 75–130.
Tőkéczki László: Vázsonyi Vilmos eszmei-politikai arca. XX. Század Intézet, Budapest, 2005.