Viszonyom a NER-rel
2007. január 1. napjával nevezett ki a fideszes többségű Pest Megyei Közgyűlés a Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága vezetőjének, megyei múzeumigazgatónak (és egyúttal a Ferenczy Múzeum igazgatójának). Kinevezésemhez a kultúráért felelős miniszter véleményét is ki kellett kérni. Hiller István nem látta jogszabályi akadályát kinevezésemnek, de fiatalnak és tapasztalatlannak tartott. Így hát a következő években igyekeztem bizonyítani rátermettségemet: kiállítási és múzeumfelújítási projektek megvalósításával (lásd ehhez a honlapon: szakmai gyakorlat / közgyűjteményi (múzeumi) gyakorlat). Szerettem Pest megyét, szülőföldemnek, természetes közegemnek éreztem (szegről-végről valóban innen származom, hiszen a szülői házak Rákosligeten és Rákoscsabán álltak, a két 1950 előtt még Pest megyei községben).
Megyei múzeumigazgatóként részt vettem a megyei múzeumok ásatási jogát megszerző – Hiller István által alapított – Kulturális Örökségvédelmi Szakszolgálat (KÖSZ) elleni küzdelemben. Felkéréssel bekerültem az akkor ellenzéki FIDESZ kulturális kabinetjébe, és részt vettem a kultúrpolitikai program megalkotásában, így egyik társszerzője voltam a Minőség a kultúrában. Magyarország kulturális stratégiájának alapjai. (Stratégiai füzetek 2.) Budapest, 2009. c. kiadványnak. Ma is úgy gondolom, hogy ez világos és vállalható vízió volt arról, hogy a szocialista kormányok romboló kultúrpolitikája után hogyan lehetett volna megújítani a magyar kultúrát. Végül ebből semmi sem valósult meg, de erről mindjárt lesz még szó.
2010 tavaszán a választások után – a FIDESZ kulturális kabinetjétől kapott ajánlás nyomán – megkeresett Szőcs Géza, hogy vállalnék-e közgyűjteményi és örökségvédelmi helyettes államtitkári megbízatást. Némi gondolkodás után igent mondtam a felkérésre. Aztán pár hét múlva kiderült, hogy az eredetileg tervezett három helyettes államtitkári álláshely helyett a kulturális államtitkárság csak egyet kap, így azt kérdezték, hogy lennék-e főosztályvezető ugyanott. Erre azt válaszoltam, hogy maradnék inkább múzeumigazgató, és ha kell, „kívülről” szaktudásommal szívesen állok rendelkezésre. Aztán újabb hetek teltek el, és egy szép rákoscsabai szombat délelőtt alkalmával felhívott egy kolléga, hogy tudom-e: benne vagyok a Magyar Közlönyben. Válaszoltam, hogy persze, hogy tudom, hiszen (akkor még itt is) közreadták a sikeres habilitáción átesettek (tehát doctor habilitatus címmel rendelkezők) névsorát. „Nem, nem” – válaszolta, „helyettes államtitkár lettél a Nemzeti Erőforrás Minisztériumban”. Azonnal felmentem a világhálóra, megnéztem a vonatkozó Magyar Közlönyt, és onnan megtudhattam: napok óta helyettes államtitkár vagyok. Új megbízatásomra tekintettel el kellett köszönnöm a megyei múzeumi szervezettől. A Pest Megyei Közgyűlés ekkor határozatában kimondta „köszönetét fejezi ki Igazgató úrnak a megyei múzeumi hálózat érdekében tett magas színvonalú munkájáért, és részére címzetes igazgatói címet adományoz”. A kultúrpolitikáért felelős helyettes államtitkári tisztséget több mint 7 hónapig töltöttem be. Határozottan frusztráló volt, hogy kevés sikert értem el (ilyen volt viszont a KÖSZ megszüntetése, pontosabban beolvasztása a Magyar Nemzeti Múzeumba és az új régészeti feltárási rendelet megalkotása), miközben az említett „Minőség a kultúrában” programból semmi sem valósult meg, sőt valójában azzal ellentétes döntések voltak megszületőben. Nyomasztóan hatott rám az is, hogy Szőcs Géza gyakori külföldi útjai miatt nekem kellett őt helyettesítenem itthoni programokon, egyeztetéseken (7 hónap alatt több mint 50 munkanapra kaptam helyettesítési megbízást): fontos azt megjegyezni, hogy a jogszabályok szerint az államtitkár már politikus állami vezető, míg a helyettes államtitkár szakmai állami vezető, tartósan a két szerepkör szerintem nem fér össze. Tudtam, hogy ebből mielőbb ki kell szállni. Végül egy 2011. januári miniszteri értekezleten bejelentettem a miniszternek, dr. Réthelyi Miklósnak lemondásomat, amit írásban is beadtam. Lemondásomat a miniszterelnök februári hatállyal fogadta el. Azt hiszem, soha nem bocsátották meg nekem, hogy autonóm módon, önként távoztam.
Visszatértem Szentendrére, újra megyei múzeumigazgató lettem. Sikerült életet lehelni az új Ferenczy Múzeum megvalósítását célzó – időközben leállított – beruházásba, amely a Pajor-kúria felújításával valósult meg. Azt persze, nem gondolhattam, hogy hosszú évekig tartó vesszőfutás lesz mindebből, hiszen a beruházás fedezete (a Ferenczy Múzeum régi épületéért az egyházi kárpótlásból kapott forrás) a múzeumot fenntartó megyei önkormányzatnál már nem állt rendelkezésre. Fő feladatom így a beruházás milliárdos fedezetének előteremtése lett: házaltam, kilincseltem, de szerencsére sikerrel jártam, és elkészült az új épület, amelyet 2013-ban adtunk át a nagyközönségnek. A közben többszöri fenntartóváltáson átesett múzeum (2012-ben állami fenntartásba került, 2013-ban városi intézmény lett) folyamatosan forráshiánnyal és likviditási gondokkal küzdött, de 2015-ben, amikor távozásra kényszerültem, pozitív mérleggel adtam át (az ezt tanúsító átadás-átvételi dokumentumok birtokomban vannak), aztán új gazdái működése idején rövidesen újra több száz milliós hiány keletkezett. 2014 végén még aláírtam a Czóbel Múzeum felújításának támogatási szerződését, ez volt az utolsó múzeumfelújítási projekt Szentendrén – pontosabban később még nyert a Kmetty Múzeum felújítására egy kisebb összeget az intézmény (az általam előkészített kismúzeumfelújítási projekt keretében), hogy aztán a következő tíz évben már ne történjen semmi.
Az eltávolításom körülményeit bemutató cikk, amely 95%-ban valós, itt olvasható:
A távozásomat jóváhagyó képviselő-testületi határozatban ez is olvasható: Szentendre Város Képviselő testülete „megköszöni Dr. habil. Kálnoki-Gyöngyössy Mártonnak a város kulturális életének fellendítése érdekében végzett eredményes munkáját”. Szentendre múzeumai azóta pusztulnak, a látogatószám tragikusan visszaesett, sikerült az egykor dinamikusan fejlődő Ferenczy Múzeumból egy visszafejlődő, botrányoktól kísért, provinciális intézményt csinálni. Erről írtam egy helyzetértékelést 2020-ban, itt olvasható:
Hogy miért kellett távoznom? Mert az említett sikereimmel sértettem egy dölyfös főkutya és néhány tehetségtelen alkutya egóját. Az általuk megvalósított kultúrpolitika eredménye és szimbóluma a Ferenczy Múzeum egyik ikonikus történeti épülete, az összedőlés előtt álló szentendrei Kereskedőház: ennyire voltak képesek.
2015-ben számomra megkezdődött az üldöztetés korszaka. Először a húgom a szóbeli ígéret ellenére nem kaphatta meg a folytatás lehetőségét (korábban önkormányzati kabinetvezető volt a Fővárosnál), így új állás után kellett neki is néznie. Később korábbi szentendrei projektjeim sikerei nyomán több helyre hívtak, vezetői megbízást ajánlva, aztán mindig, menetrendszerűen megérkezett a telefonhívás, hogy véget vessen a felkérésemnek. Az ELTE-re főállásba történő visszakerülésemet a telefonálónak éppenséggel nem sikerült megakadályoznia, de a fogadtatásomnak mégsem örülhettem. A másik politikai oldal ugyanis így kommentálta az eseményeket: „Na, visszajött a fideszes dzsentri”. Nem számított, hogy a mögöttem lévő években következetesen fejtettem ki oktatói-tudományos tevékenységet (cikkeim jelentek meg, konferenciára jártam előadást tartani, és folyamatosan oktattam az egyetemen), ahogy az sem, hogy éppen akkor csekkoltam ki a NER-ből. Mivel egyetemi docensi fizetésemből nem tudtam volna megélni, másodállások vállalására készültem. Volt olyan, ahol az említett telefonáló nyomására pár hónap után kirúgtak, volt, ahol ellenálltak és továbbfoglalkoztattak (bátorságukat ezúton is hálásan köszönöm). Új karrierem széles spektrumot fedett le: dolgoztam a HírTv-nél belpolitikai szerkesztőként a nevezetes G-nap után, de olyan is volt, hogy máshol pár hónapig nyáron másodállásban gépkocsivezetőként foglalkoztattak.
Forralhattam volna bosszút, marcangolhattam volna magamat az engem ért méltánytalanság miatt, de inkább egy harmadik utat választottam: az „ajándékba kapott” éveket hasznosan töltöttem el. 2017-ben megszereztem az MTA doktora címet, 2019-ben pedig a második PhD-t (közigazgatás-tudományból), elvégeztem a bútor- és szőnyegbecsüs, majd a műtárgybecsüs tanfolyamokat, végül pedig 2024-ben felvételiztem az Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem zsidó kultúratörténet mesterszakára (jelenleg ezt végzem).
Aztán elmaradtak a telefonok, és újra megtaláltak a NER különböző intézményei és szakmai feladatokkal bíztak meg: bekapcsolódhattam a közművelődési felnőttképzésbe, fejleszthettem képzési anyagokat, közreműködhettem oktatófilmek készítésében. Ezek nemcsak az egzisztenciális túlélést jelentették számomra, hanem azt az érzést is, hogy újra hasznos és értelmes munkát végezhetek azokon a területeken, ahonnan száműztek, és ahol a megelőző évtizedben hatalmas ismeretanyagot halmoztam fel. Amire igazán büszke vagyok, hogy sikerült politikafüggetlen szakmai feladatokat is elnyernem (így vezető oktatója lettem a numizmatikai becsüs tanfolyamnak). Hosszú évek munkájával újra visszaküzdöttem magam a sakktáblára.
Ebben az időszakban két szakmai elismerést kaptam a Magyar Éremgyűjtők Egyesületétől (Unger Emil Jutalomérem – 2020, Széchényi Ferenc Jutalomérem – 2024), ezekre nagyon büszke vagyok, hiszen ezeket a SZAKMA – és nem a politikai kegy – adja. Állami kitüntetésben természetesen soha nem részesültem, ők így értékelték a munkásságomat, de jobb is így, most nincs miért magyarázkodnom.
Tudományos pályafutásom nem tört meg, ugyanakkor ténykérdés, hogy nekem mindig háromszor olyan jól kellett teljesíteni, mint bárki másnak, mert a háttérben mindig felsejlett a telefonáló árnya, bár állítólag egyetemi-akadémiai pályafutásomba már beletörődött, azt nem kívánta megakasztani. Gondolom, abban reménykedett, hogy maga alá temet a tudomány, előrelépni meg úgysem tudok, és örökös egyetemi docens maradok. Végül tavaly decemberben – a Magyar Felsőoktatási Akkreditációs Bizottság javaslata alapján – mégis egyetemi tanári kinevezést kaptam (a hírről ezúttal is a Magyar Közlönyből értesültem, nekem senki sem szólt), így sikerült elérnem egy évtizedes kitűzött cél. Számomra április 12-én tizenkét küzdelmes év zárult le. Nincs bennem harag, túléltem a megaláztatásokat, elveimből nem adtam fel semmit, rendíthetetlenül kitartottam mellettük, de engedtessék meg nekem, hogy most bukásukban legalább ne sajnáljam azokat, aki annyit ártottak nekem…