Kammergraf

2024. februárjában Csák János kulturális és innovációs miniszter bejelentette, hogy Demeter Szilárd javaslatai alapján a magyar múzeumügy megújítására forradalmi változtatásokra készül: közgyűjteményi csúcsszervként létrejön a Széchényi Ferenc Közgyűjteményi Központ, amely alá több országos közgyűjteményt is besorolnak. Bár a miniszter holdingról beszélt, az interjúban inkább egy a közigazgatásból ismert „középirányító szerv” létrehozásának szándéka bontakozott ki. Néhány héttel később változott az elképzelés, Széchényi Ferenc gróf valamiért kegyvesztett lett, a miniszter most már csak a Magyar Nemzeti Múzeumot nevesítette lehetséges központként.

A miniszter első bejelentését általános felhördülés követte, „hozzáértők” rögtön indokolatlan centralizációról beszéltek, holott a magyar múzeumügyben már többször volt példa arra, hogy a nagy múzeumokat egy középirányító szerv alá rendelték. 3+1 alkalommal történt ilyen átszervezés: a dualizmus utolsó szakaszában létrejött Múzeumok és Könyvtárak Országos Tanácsa és Főfelügyelősége, a Horthy-korszakban törvénnyel létrehozott Országos Magyar Gyűjteményegyetem, valamint az 1949-ben megalapított Múzeumok és Műemlékek Országos Központja klasszikus középirányító szerv volt, közülük a Gyűjteményegyetem valójában még ennél is több: hiszen tudományos autonómiaként működött. A „+1” a Kádár-kor sajátos alkotása, a részlegesen középirányító szervi feladatokat betöltött Központi Múzeumi Igazgatóság. A vonatkozó szakirodalom mind a négy szervezetnek feldolgozta a működését, így bőséges tapasztalati anyaggal rendelkezünk a lehetséges előnyökről és a hátrányokról is. De jogosan kérdezi a nyájas olvasó, hogy mi is az a tudományos autonómia, illetve mi a középirányító szerv?

A tudományos autonómia állami költségvetésből fenntartott, de az állami irányítástól függetlenül működő: autonóm, önkormányzatisággal rendelkező szervezet (például az egyetemek, a Magyar Tudományos Akadémia), vagy ahogy Magyary Zoltán fogalmazott: „tudományos üzem”, ahol a működést a tudományos alapú hatékonyság határozza meg.

Középirányító szervnek azt a szervezet nevezzük, amelyre törvény (esetleg annak felhatalmazása alapján alacsonyabb szintű jogszabály) irányítási jogokat ruház át, tehát delegálja egy irányító szerv vonatkozó hatásköreit (például a minisztertől valamilyen központi hivatalra, háttérintézményre stb.). Egy középirányító szerv akkor képes hatékony működést kifejteni, ha egyúttal magas fokú költségvetési-pénzügyi önállósággal, funkcionális függetlenséggel rendelkezik…

Hogy miért lehet jó egy középirányító szerv a nagy múzeumok irányítására? Klebelsberg Kuno gróf gyűjteményegyetemi törvényjavaslatának indokolása világosan fogalmaz: ez az igazgatási forma alkalmasabb az intézmények irányítására „mint a tisztán bürokratikus, miniszteriális adminisztráció s ezen felül kellő védelmet nyújt főleg az ellen, hogy politikai befolyás vagy protekció férkőzzék hozzá a tisztán tudományos szempontok szerint összeválogatandó személyzet kinevezéséhez”.

A fentiek fényében kifejezetten sajnálatos, hogy a most benyújtott törvényjavaslat indokolásában nincs utalás sem a külföldi, sem a korábbi hazai tapasztalatokra, ilyeneket a törvényjavaslat készítői vélhetőleg nem ismernek, és a szövegben nem értékelnek, de legalábbis megkímélik ezektől az olvasót, illetve – ami nagyobb baj – a törvényalkotót is.

A törvényjavaslat egyes tervezett rendelkezéseinek értékelésében ugyanis elvileg az általános és a részletes indokolás lehet(ne) segítségünkre, ezekben viszont néhány elcsépelt frázison kívül csak meglehetősen elnagyolt magyarázatokat találhatunk:

„A magyar kultúra amellett, hogy nemzetünk szellemi háttérországa, jelentős gazdasági értéket is képvisel. Ezért hatékonyan, korszerűen és oly módon kell működtetni, hogy a jelenlegi kulturális intézményeink összehangoltan, minél nagyobb külföldi és hazai látogatóvonzó képességgel működjenek. Ennek egyik fontos eleme, hogy a legnagyobb tagintézményeink összehangoltan, egymás munkásságát erősítve működjenek. Így a törvényjavaslat megteremti annak jogszabályi feltételeit, hogy az Országos Széchényi Könyvtár, a Petőfi Irodalmi Múzeum, az Iparművészeti Múzeum, a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum, valamint a Magyar Természettudományi Múzeum a Magyar Nemzeti Múzeumba – amely Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központ (a továbbiakban: MNM KK) néven működik tovább – integrálódva elősegítse a közgyűjteményi rendszer hatékonyságának növelését.”

A szöveg összehangolást említ, a rendelkező részben viszont szó sincs erről, egyszerűen az érintett intézmények összevonását, Magyar Nemzeti Múzeumba történő betuszkolását célozzák meg. Azzal adósak maradtak a javaslat készítői, hogy megindokolják, miért ezt a formációt választották, miért gondolják azt, hogy az előbbi nemes célkitűzést az összevonás révén lehet a leghatékonyabban megvalósítani, milyen elemzés, hatásvizsgálat előzte meg a javaslat megszövegezését. Valójában csúcsszerv helyett egy intézményi monstrum születik, annak minden nehézkességével.

Itt egy újabb problémára kell felhívni a figyelmet. A magyar jogalkotás egyik reformkori, pontosabban 1807-ig visszanyúló hagyománya volt, hogy országos múzeum alapítása törvénnyel, vagy legalábbis országgyűlési jóváhagyással történt. Ettől a magyar jogrend 1963-ban ugyan eltért, de 1997-től visszaállt a korábbi rend, hiszen az országos múzeumokat az ágazati törvény (A muzeális intézményekről, a nyilvános könyvtári ellátásról és a közművelődésről szóló 1997. évi CXL. törvény) egyik melléklete lista szerűen sorolta fel, így megszüntetésükhöz, átnevezésükhöz, új országos múzeum alapításához az ágazati törvényt kellett módosítani. A 2010-es években a mellékletet sajnálatosan törölték. Az, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központ nevű entitás (a szövegösszefüggésből következtethető ki, hogy költségvetési szervként működő országos múzeumról van szó, de ezt a tervezet nem mondja ki) név szerint megjelenik a muzeális intézményekre vonatkozó rendelkezésekben (a 10. §-tól kezdődően), mintha ezt a hagyományt keltené újra, de csak ezen intézmény esetében (mi lesz a többi, a törvényjavaslatban egyébként nem említett országos múzeummal?). Ezt a hagyományt látszik erősíteni azt is, hogy a majdani tagintézmények beolvadásáról külön szakasz rendelkezik, tehát sorsukól az Országgyűlés törvényben dönt (11. §). Ugyanakkor adódik a kérdés: mi alapján választották ki a beolvadó intézményeket? Valóban vannak közöttük például olyanok, amelyek korábban a Nemzeti Múzeum tagintézményei voltak, de ez a többségükről nem mondható el. Sajnálatos módon válasszal a törvényjavaslat indokolása sem szolgál.

Múzeumtipológiai kérdéseket is felvet a szakasz, mert a szövegből következően az új entitásnak lesznek a beolvadó intézményekből kialakuló tagintézményei, a Nemzeti Múzeumnak pedig voltak már korábbról tagintézményei, sőt a beolvadó intézményeknek is vannak tagintézményei. A háromféle tagintézmény vezetői kinevezési rendjéről kétféle rendelkezést találunk. Ez bizony totális tipológiai zűrzavarra utal, amely miatt átláthatatlan és ellenőrizhetetlen lesz az új entitás működése.

A munkajogi kérdések rendezése nyilvánvalóan indokolt, de megint csak nem kapunk arra választ, hogy mi indokolja az új entitás vezetőjének (akit a normaszöveg hol vezetőnek, hol elnöknek nevez), valamint a beolvadó intézmények és azok tagintézményei vezetőinek határozott idejű – (fő)igazgatói ciklusra szóló – munkaviszonyának határozatlan idejűre történő módosítását (a Nemzeti Múzeum korábbi tagintézményeinek vezetőire ez a szabályozás egyébként érthetetlen módon nem terjed ki). Az olvasónak ezzel kapcsolatos gondolatai, érvei lehetnek, de az indokolás erről mélyen hallgat.

Summázva: a törvényjavaslat ahelyett hogy egy szuper-csillagromboló által vezérelt csillaghajó-flotta létrehozását célozná, inkább egy kulturális halálcsillagot épít. A csillagháborús mitológia szerint ennek csak egyfajta vége lehet…

A magyar múzeumügy az elmúlt több mint kétszáz év során számos törvényjavaslattal büszkélkedhetett. Ezek között voltak kifejezetten kiérlelt és színvonalas előterjesztések, és voltak kevésbé végiggondolt tervezetek is. Az olvasóra bízom, hogy a fentiek fényében melyik csoportba sorolja a most benyújtott törvényjavaslatot.

„És itt volt Kálnoki-Gyöngyössy Márton régész, jogász, történész, az MTA doktora. Fő szakterülete a numizmatika, pénztörténet. Ő pedig Szőnyi István festőművész és leánya, Szőnyi Zsuzsa írónő emlékét is gondozza.”

(A beszélgetés: 53:36-tól kezdődik).

Ma két ősi, szent forrásnál (hagiasma) létesített kegyhelyet kerestem fel. Mindkét kegyhelyen az Istenszülőt tisztelik, és mindkettő esetében sajátos, itt tisztelt Mária-ikontípus alakult ki.

Először a Blakhernai-negyed Szűz Mária-templomához (Θεοτόκος των Βλαχερνών / Meryem Ana Kilisesi) mentem. A kegyhely kialakítása több lépcsőben történt. 450-ben Aelia Pulcheria császárné templomot kezdett építeni a Blakhernai szent forrásánál (hagiasma), de az építkezést halála után férje, Marcianus kelet-római császár (450–457) fejezte be 453-ban. A későbbiekben a templomhoz egy külön kápolna, illetve egy fürdőépület is csatlakozott. A városrész eredetileg kívül esett a II. Theodosius (408–450) által épített városfalakon, csak később építettek új falakat, hogy a fallal övezett városhoz csatolják a Blakhernai-negyedet.

A bizánci korszakban (473-tól) itt őrizték a Szűz Mária fátylát és övét (utóbbi textília ma már Athos-hegyén, a Vatopedi-monostorban található). A templomhoz csatlakozó kápolnában (parekklesion) helyezték el az ereklyék mellett a Szűzanya különleges ikonját (Panagia Blachernitissa), amelynek csodatévő jelentőséget tulajdonítottak. 626-ban az avarok ostroma idején a közhiedelem szerint az ereklyék és az ikon óvták meg a várost. A Szűzanya ereklyéi 717-718-ban az ostromló araboktól, 860-ban az orosz inváziótól, 926-ban pedig Simeon bolgár cár támadásától mentették meg Konstantinápolyt. A képrombolás idején a Szűzanya ikonját elfalazták, és az csak évszázadokkal később, helyreállítási munkák során került elő. Az ikonhoz egy sajátos csoda is kapcsolódott: az ikont borító fátyol lassan felemelkedett, felfedve a Szűzanya arcát, majd bizonyos idő elteltével újra lehullott („szokásos csoda”). Ilyen csodára 1204 után már nem került sor.

Minden évben a Szűzanya ünnepén (augusztus 15.) a szent fátyol előtti hódolat után a császár háromszor merült a forrás által táplált fürdőmedencébe.

1434-ben végül a templomot tűzvész pusztította el, és évszázadokig nem építették újjá. 1867-ben ortodox kereskedők vásárolták meg a telket, és új templomot építtettek a romok helyén. A forrás fölött modern görög felirat olvasható: „Mosd le a bűnöket, ne csak a szemedet!” A szent forrásnak ma is gyógyító erőt tulajdonítanak, ezért nagyon kedvelt a zarándokok körében. Amíg ott voltam, egy görög csoportot egy orosz, majd egy román csoport váltott.

A víz egy földalatti barlangba folyik tovább, amely a hagyomány szerint összekapcsolja a forrást a város másik oldalán (a Balıklı negyedben) található szent forrással. Utam éppen ezért ezután ide, a másik szent forráshoz vezetett.

Ez a kegyhely egy picit fiatalabb, mint az első, mert a legenda szerint I. Leó császár (457–474) alapította. Történt ugyanis, hogy a császár még katonaként, a Porta Aurea-tól nyugatra fekvő ligetekben egy vak emberrel találkozott, aki szomjas volt és vizet kért. Egy női hang ekkor azt parancsolta a fiatal Leónak, hogy nedvesítse meg a vak szemét a közeli mocsárból származó vízzel. Csodálatos módon a vak visszanyerte látását. A női hang azt is elmondta, hogy ő választotta ki ezt a helyet, hogy őt itt tiszteljék. Megjövendölte Leónak, hogy egy napon ő fogja megkapni a császári koronát. Leó ezért, amikor császár lett, hálából ezen a helyen templomot építtetett (Leó császár csodájáról minden év augusztus 16-án emlékeztek meg). Egy másik legenda szerint I. Justinianus császár (527–565) egy vadászat során figyelt fel egy kápolnára, ahol sok nő gyülekezett. Elmondták neki, hogy ez a hely a „csodák forrása”. A császár a kis kápolna helyén csodálatos templomot emeltetett. A szent kút (hagiasma) ezután széles körben tiszteletnek örvendett. A templomépületet az évszázadok során többször is fel kellett újítani, a kolostorba pedig többször száműzték az uralkodó császár ellenségeit, mivel az épületkomplexum a II. Theodosius-féle falakon kívül, a Szilivri kaputól nem messze, az itteni ligetekben állt. 1547-ben az épületek már nem voltak meg, de a forrást továbbra is látogatták a zarándokok. 1727-ben újra kápolnát emeltek, amelyben a régi templom alapjaiban megtalált ősi ikont („Istenszülő, az életadó forrás” / Zoodokhos pégé) tisztelték. A kicsiny kápolnát 1821-ben lerombolták a janicsárok, és megmérgezték a szent forrást. 1833-ban a konstantinápolyi pátriárka engedélyt kapott a templom újjáépítésére, amelyet 1835-ben fel is szenteltek. 1955-ben, az isztambuli pogrom során a kegyhelynek újabb pusztítást kellett elszenvednie, de újra helyreállították. A jelenlegi templom melletti altemplomban található a szent forrás. A víz egy márványmedencébe folyik, ahol évszázadok óta halak úszkálnak (ezért a hely török elnevezése: Balıklı = „halak helye”). A templom és a kolostor (Μονὴ τῆς Θεοτόκου τῆς Πηγῆς / Rumís Theotóku tis Pigis) szintén a zarándokok kedvelt célpontja.

2020 elején írtam egy tanulmányt arról, hogyan lehetne visszaállítani a szentendrei Ferenczy Múzeum magas színvonalú működését, mert a megelőző öt év mindennek mondható, csak színvonalasnak sem. Talán kicsit naivul azt hittem, megállítható az ámokfutás, ám az ezt követő – sajtóhírek szerint – plágiumokkal kísért négy évben folytatódtak a nemkívánatos folyamatok. Most újra megosztom, hátha hatnak a benne foglalt gondolatok…

Közép-Európában, de legalábbis az egykori Osztrák-Magyar Monarchia utódállamaiban elképzelhetetlen a szilveszter Johann Strauß (1825–1899) 1874-ben írt A denevér című nagyoperettje nélkül: „Boldog, aki elfelejti, amit nem lehet megváltoztatni!”

A darab egy nagyvároshoz közeli fürdőhelyen játszódik, a történetből, a karakterekből nem nehéz ráismerni Bécsre és Baden fürdővároskára. Miközben az általunk ismert darab minden porcikájában igazi bécsi történet, valójában egyfajta plágium eredménye: Henri Meilhac és Ludovic Halévy Le Révellion című darabjának meglehetősen szatírikus átdolgozása (amely Karl Haffner és Richard Genée műve) – nem véletlen, hogy az osztrák nagyoperett franciaországi bemutatójára csak 1904-ben, Meilhac halála után és a Halévyvel történt megállapodás nyomán kerülhetett sor.

A karakterek egy része jelentősen megváltozott a francia eredetihez képest: Gabriel von Eisenstein (a francia eredetiben még a földbirtokos Gabriel Gaillardin) nyilvánvalóan a bécsi tőzsdéből élő vállalkozók egyike, akinek 1873-ban, a nagy bécsi tőzsdekrach idején minden bizonnyal súlyos veszteségeket kellett elkönyvelnie, de ekkor még a tőzsdéből szerzett hasznaiból kényelmes életet élhet fiatal felesége – Rosalinde – oldalán, ám amit szabad az üzletben, nem szabad egy házasságban. Az eredeti szöveg Fanny-jából tehát így lett Rosalinde, szolgálólányából, Pernette-ből Adele, a háziúr barátjából, Duparquet-ből Falke, aki meghívja a főhőst Yermontoff herceg mulatságára – Badenben már Orlofsky herceg rendez bált… És tegyük hozzá a háziasszony hódolója, Alfred, a francia eredetiben még hegedűs, de az osztrák változatban már operaénekesként csodálatos énekhangjával csábítgatja szíve hölgyét, de hasonlóan a börtönben köt ki mindkét Alfred. A Párizshoz közeli Picornet-les-Beoufs városkában Tourillon-nak hívják a börtönigazgatót, míg Badenben Frank-nak. Aki viszont teljes egészében közép-európai karakter, az a börtönszolga: Frosch (Tourillon börtönigazgató szolgáját Léopold-nak hívják). Frosch fergetes karrierjét az őt 1897-ben hatalmas sikerrel megformáló Alexander Girardinak köszönheti, aki igencsak magasra tette a mércét. Egyik kiszólása jól jelzi az elővárosokból a magas színvonalú színházakba bejutott nagyoperett sikerét: „Jetzt darf ich mich rühmen, daß ich schon in allen Wiener Thatern gespielt habe, nur noch nicht im Burgtheater und im Affentheater.” („Most büszkélkedhetek azzal, hogy a Burgtheater és az Affentheater kivételével már minden bécsi színházban játszottam” – a bécsiek gunyorosan majomszínháznak – Affentheater – nevezték a parlamentet.) Persze, miközben, a karakterben ott rejteznek közös osztrák-magyar múltunk alapviccei, az elmúlt száz évben az osztrák és a magyar előadások Frosch börtönszolgája sokat változott, és érthetően egyre nagyobb a különbség: amin Bécsben nevet a publikum, nem biztos, hogy megérti a budapesti közönség – és fordítva.

Meglepő módon a darab az első években nagyobb sikert ért el Berlinben, mint Bécsben: az ősbemutató után négy évvel az előbbiben már a 300., míg utóbbiban csak a 120. előadásnál jártak. A budapesti Népszínházban néhány évvel később, az Operaházban csak 1895-ben mutatták be. Girardi előbb idézet mondata a folyamat későbbi állomásán született, amikor már Bécsben tényleg mindenütt, a legkülönfélébb színházakban játszották. 1918-ban fordult elő először, hogy Frosch-t színésznő alakíthatta, éppen a Johann-Strauß-Theater egyik jótékonysági előadásán Hansi (Johanna) Niese lépett fel.

Ami viszont a zenét illeti, az már vitathatatlanul velejéig eredeti, Johann Strauß talán legismertebb műve. Varázslatos! Többször láttam a Magyar Állami Operaházban Szinetár Miklós pazar rendezését, 2018 őszén láttam egy klasszikus osztrák rendezést is Bécsben, a Volksoperben. Most viszont valóra vált régi vágyam: december 31-én Bécsben megnézni „A denevér”-t, amelyet a Volksoper legutóbbi látogatásom óta felújított, de maradt igazán paradés bécsi rendezés, viszont visszatértek a száz évvel ezelőtti koncepcióhoz: Frosch újra hölgy lett, ezúttal Stefanie Reinsperger formálta meg. Persze, a magyar néző szívét mégiscsak a „magyar grófnő” (valójában Rosalinde) által előadott csárdás dobogtatja meg – láthatjuk, hogyan látták a magyarokat Bécsben 1870 körül.

Szóval, ezzel az élménnyel kívánok mindenkinek boldog új évet, és ne felejtsük, ahogy Falke énekli az operett talán legszebb hangorgiájában: „Brüderlein, Brüderlein und Schwesterlein, lasst das traute Du uns schenken, für die Ewigkeit, immer so wie heut, und wir morgen noch dran denken.” („Testvérkék, testvérkék és nővérkék, adjátok a kedvességtek, örökre, mindig, ahogy ma is, és holnap is emlékezni fogunk rá.)”

Felhasznált irodalom:

Die Fledermaus. Volksoper Wien. Műsorfüzet, 2023.

A középkori Magyarország pénzei egyes évszázadokban kitűnő minőségüknek köszönhetően komoly szerepet játszottak a szomszédos országok pénzforgalmában. Dalmáciában a 11. század második felében – összefüggésben a hadi és politikai eseményekkel – szép számban foroghattak magyar ezüstpénzek. A késő középkorban pedig a magyar aranyforint tűnik fel, felbukkanását egyaránt szokás hadi eseményekkel összefüggésbe hozni és kereskedelmi kapcsolatokkal magyarázni. Dalmáciai kutatómunkámat idén a magyar numizmatikában nem ismeretlen dr. Karl Stockert (1873–1932) osztrák-magyar sorhajóhadnagy spalatói Régészeti Múzeumba (Arheološki muzej u Splitu) került gyűjteménye több száz késő középkori és kora újkori magyar denárának feldolgozásával folytattam.

Stockert éremgyűjteményének egyes darabjait a kelet-adriai kikötővárosokban szerzeményezte, ebből következően ez a gyűjteményrész azt igazolja, hogy a magyar denárnak a középkor végén és azt követően a térségben forgalma volt. Mindez egybecseng a gazdaságtörténészek által megállapított tendenciával, amelyet most gyűjteményi adatokkal is meg tudunk erősíteni. Előadásomban a gyűjtő és a gyűjtemény bemutatása mellett eredményeimről szeretnék beszámolni.

A Magyar Numizmatikai Társulatban 2023. december 19-én, kedden 18 órakor kezdődő előadásra vendégeket is szeretettel várunk!

Ötödik alkalommal kerül sor a Fiatal Numizmaták Konferenciájára, ismét az ELTE BTK Történelem Segédtudományai Tanszéke szervezésében.

1777-ben az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kara (ELTE BTK) jogelődjén jött létre a honi numizmatika első tudományos műhelye: Mária Terézia ugyanis a Ratio Educationisban írta elő az egyetem számára numizmatikai tanszék létesítését. (A királynő férje, Lotaringiai Ferenc német-római császár jeles éremgyűjtő volt, így az uralkodónőt a korán elhunyt férje iránti tisztelet is vezette, amikor a birodalom különböző egyetemein szorgalmazta éremtani képzés bevezetését.)

Az FNK a rokontudományok hasonló rendezvényeinek mintájára, a fiatal kutatók számára évről-évre lehetőséget biztosít kutatási eredményeik bemutatására. A numizmatika helyzete hazánkban azért különleges, mert e nemes történeti segédtudománnyal foglalkozó fiatalok korábban kizárólag történeti, régészeti, művészettörténeti, esetleg interdiszciplináris konferenciákon adhattak elő. Ezeken a fórumokon viszont sokszor nem kaptak szakmai segítséget, igazi kritikát, hiszen a megjelentek többsége csupán érintőlegesen foglalkozott numizmatikával. A konferencia szervezésével a Történelem Segédtudományai Tanszék oktatói olyan hagyományt teremtettek, amelybe a vidéki szakmai műhelyek is be tudnak kapcsolódni, mivel egyik évben az ELTE, a következőben pedig egy-egy jelentősebb numizmatikai gyűjteménnyel rendelkező vidéki múzeum a házigazda (2018-ban és 2021-ben az ELTE, 2019-ben a nyíregyházi Jósa András Múzeum, 2022-ben a sátoraljaújhelyi Kazinczy Ferenc Múzeum biztosított helyszínt, 2020-ban viszont a COVID miatt nem tartottunk konferenciát).

Az elmúlt évek bebizonyították, hogy a kezdeményezés életképes, idén pedig erre tekintettel a konferenciát szeretnénk kicsit ünnepélyesebb formában megrendezni. A megnyitót követően a közép-európai középkori pénztörténeti kutatás megkerülhetetlen személyisége, Dr. Roman Zaoral, a prágai Károly Egyetem oktatója tart plenáris előadást a középkori cseh pénzverésről, utána kezdődik meg a konferencia érdemi munkája az egyes szekciókban. A konferenciára minden érdeklődőt szeretettel várunk!

A konferencia időpontja: 2023. november 8-9.

A konferenciával kapcsolatos információkat (program, időpontok stb.) a konferencia honlapján, itt lehet megtalálni : https://fnk.elte.hu/content/v-fiatal-numizmatak-konferenciaja.t.36699?m=9180

Idén szeptemberben egy erasmus+ ösztöndíjnak köszönhetően 11 napot tölthettem Dalmáciában. Ez volt a második alkalom, és ahogy először (tavaly), most is hungarika-feltárást végeztem: egy néhai osztrák sorhajóhadnagy – dr. Karl Stockert (1873–1932) – spalatói régészeti múzeumba került éremgyűjteményének késő középkori és kora újkori magyar anyagát dolgozhattam fel.

Ezúttal már felfegyverkezhettem első világháború előtt megjelent osztrák kiadású útikönyvekkel (sajnálatosan a modern baedekerek idegesítően bugyuták, és sokszor „csak” a lényeg nincs bennük), így most már érdemben sikerült befejeznem Észak- és Közép-Dalmácia felfedezését, sőt még Boszniában, Mostarban is jártam. És mindenütt a néhai Osztrák-Magyar Monarchia kulturális nyomai és elképesztő kulturális örökségi elemek fogadtak.

Kutatásaim során ugyanis megkértem a horvát kollégákat, hogy ha már egy osztrák alapítású múzeumban vagyunk, nézzék meg a könyvtár anyagát, hátha vannak régi (azaz 1920 előtti kiadású) osztrák útikönyveik Dalmáciáról. A kérésem utáni másnap reggelen már egy rakat régi útikönyv várt az asztalon. Jól megírt, informatív reisefühererek, és eltekintve attól, hogy több mint 100 év eltelt, jól használhatóak (mondjuk gyógyszertárat vagy vendéglőt nem ezek alapján keresnék, ahogy a hajómenetrendek is frissítésre szorulnak), térképekkel és a korszak színvonalán álló fényképekkel illusztrálva.

Hogy ezekre a régi kiadványokra miért is lehet szükség? Erre legyen elég egy zárai eset. Régi vágyam volt a Szent Simeon-szarkofág megtekintése, mert ezen látható Nagy Lajos magyar király egyik kortárs és hitelesnek tekinthető ábrázolása. A szarkofághoz nem lehet közel menni, kiadványt róla a templomban nem árulnak, és a kérdésre, hogy van-e fénykép, kiadvány, a mogorva őr csak annyit mondott, nincs, ha valakit érdekel, keressen róla képet a google segítségével… Végül a bencés apácák könyvesboltjában találtam egy 1988-as, még jugoszláv kiadású művészeti albumot, amiben néhány kép a szarkofágról is szerepel.

Más esetekben, különösen információért tényleg érdemes az öreg reiseführereket lapozgatni. Kifejezetten sok érdekesség található a városokról, így a Zára – Sebenico – Trau – Spalato útvonalon megtett művelődéstörténeti kirándulásomat nagyban színesítették…

Tisztelt Művésznő, tisztelt Országgyűlési Képviselő Asszony, tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Az Erdős Renée Háznak a rendszerváltozás óta egyik fontos küldetése a helyi képző- és iparművészet bemutatása: ezért példamutató módon teret és megmutatkozási lehetőséget biztosít a XVII. kerületben élő, vagy a kerülethez kötődő művészek alkotásai számára.

2020-ban a Házban a Magyar Kultúra tiszteletére rendezett tárlaton Csorba Katalin Várakozó című művével szerepelt, és az alkotást a kiállítás alkalmából létrehozott zsűri fődíjra érdemesítette. Az „érzékenyen faragott, tömör, zárt kompozíciójú, erőt sugárzó alkotás” a most nyíló kiállításon is szerepel. Díjazottként ugyanis a művésznő lehetőséget kapott önálló tárlatra, ez azonban a pandémiás időszak lecsengésével csak most valósulhat meg.

Csorba Katalin a Vasutas Képzőművészeti Körben vált szobrásszá, mesterei Kirchmayer Károly, Klimt György és Benedek György voltak. 1987-ben lett a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapjának tagja. 1990 előtt hat alkalommal is volt egyéni kiállítása, a rendszerváltozást követően is többször állított ki. Rendszeres résztvevője a különböző országos és XVII. kerületi tárlatoknak, ezek közül külön is kiemelném a rákoscsabaikat. A művésznő ma is szobrásznak vallja magát, és ha valaki körbejárja most az Erdős Renée Ház időszaki kiállítótereit, minden bizonnyal egyet is ért ezzel az ars poetica-val.

Nem véletlen tehát, hogy a mai kiállítás gerincét is a szobrok adják. Sokszínű anyaggal szembesül a látogató, nemcsak az anyaghasználat, hanem a tematika tekintetében is. Láthatunk itt családtagokat, neves személyiségeket, mítikus-mitológiai ábrázolásokat. Anyu és Apu, más – a művészhez közelálló – családtagok és ismerősök néznek ma vissza ránk, és nyilvánvalóan büszkén, hiszen Katalin kőbe faragta vagy éppen bronzba öntötte őket, így állítva emléket nekik, irántuk érzett szeretetének. Aztán sorolhatnám a költők és írók hosszú sorát – Faludy Györgyöt, Sütő Andrást, Kós Károlyt (utóbbi neves építész is volt), hogy csak a nekem kedvesebbeket említsem – és a településünk számára fontos báró Podmaniczky Zsuzsannát. A mitológia világába is több szobor kalauzol: Szent Ferenc vagy az Isten széke, a tárlaton sajnálatosan nem szereplő, egészen átvitt értelmű Metamorfózis, de említhetném az olyan mélyen szimbolikus tartalmú alkotásokat is, mint a Hal vagy az Alma, a Madár vagy a Krémes cica. Csorba Katalin mindezeket kibontja a nemes anyagból, de ránk bízza az értelmezést; fényt gyújt, utat mutat, de ezen az úton mégiscsak nekünk kell elindulnunk.

Szobrait változatos anyagokból alkotja (és micsoda páratlan érzékkel tud anyagot választani!). Legtöbb talán a legnemesebb kőanyagból: márványból készült, de szép számmal találhatunk mészkő anyagúakat is. Persze, nem ragaszkodik pusztán a kőhöz, hiszen legalább olyan mestere a bronznak, ahogy a bronzszobrok előtanulmányaihoz, mintáihoz használt gipsznek is. Érdeklődéssel és izgatottan szemlélem üvegből készült alkotásait, amelyek ugyan a mai tárlaton nem szerepelnek, de azt mutatják, hogy Csorba Katalin izgalmas területre tévedt, és én abban bízom, hogy az elkövetkezőkben lesznek még újabb üvegszobrai!

Csorba Katalin szobrászata klasszikus a szó legnemesebb értelmében, mert az anyag tiszteletén, a művészi mondanivalóhoz leginkább illő anyag megválasztásán alapul. Alkotásai szilárd kompozícióval, mívesen és aprólékosan megmunkált felülettel rendelkeznek, s ha olykor mégis durvább felületűek, akkor annak határozott üzenete van. Alkotásaiból mély humanizmus és szeretet, sőt békesség árad, szemet melengető, megnyugtató légkör lengi körül őket. A néző szinte kényszert érez, hogy minél több időt töltsön el környezetükben, miközben gondolkodásra, elmélkedésre ösztönöznek.

Munkásságának meghatározó elemei különböző köztéri alkotásai: természettudósok domborművei az ELTE-n, Galgóczi Erzsébet portrészobra Ménfőcsanakon, Tamási Áron domborműve a rákoscsabai könyvtárban, hogy csak néhányat említsek meg.

Hiányérzetünk támadhat ugyanakkor, hogy Csorba Katalin jelentős kisplasztikai munkásságából a plakettek és az érmek most nem szerepelnek a kiállításon. Utóbbiak fontosságát – és a jelen tárlaton hiányát – azért is szóvá kell tennem, mert az általam évtizedek óta művelt numizmatika egyik vizsgálati tárgyát éppenséggel a plakettek és az emlékérmek képezik. Az, hogy a most nyíló tárlaton mégsem szerepelnek Csorba Katalin plakettjei, érmei, tudatos döntés eredménye, mégis legalább egy, sokak által minden bizonnyal ismert alkotást meg kell külön is említenem. A „Rákoscsabáért” díjjal járó éremről van szó, amelynek több mint két évtizeddel ezelőtt történt zsűrizésében, kiválasztásában akkor Rákoscsaba önkormányzati képviselőjeként magam is részt vehettem. Az érmen ugyanaz a két vezérmotívum – Csaba vezér szobra, Sidló Ferenc alkotása, valamint a Bogáti Hajdú-villa (közkeletű nevén: „Süllyedő kastély”) – látható, mint a Budai Tibor grafikus művész által tervezett díszoklevélen; a díjat egyébként Csorba Katalin is megkapta, 2013-ban.

A művésznő évtizedek óta fest is. Témái között megtalálhatjuk a tájképeket, városképeket és neves személyek portréit is. Utóbbiak esetében mindazok visszaköszönnek, akikről szobor és/vagy plakett készült, mutatva, hogy az arcvonások és az egyes személyiségjegyek tanulmányozásába mennyire mélyen merült el az alkotó. A tájképek közül a legtöbb a Balatonnál készült, de akad rákoscsabai részlet, sőt csendélet is. Van azonban az életmű festészeti részében néhány olyan alkotás, amely szintén hiányzik ma: azokra a nagyon különös színvilágú tájakra, erdőrészletekre stb. gondolok, amelyekből jó két évtizede nyílt kiállítás, és amely kamara jellegű tárlatot szintén én nyithattam meg.

Összességében nem túlzás azt elmondani, hogy Csorba Katalin sokoldalú, sokszínű, kísérletező alkotó, egyaránt járatos a szobrászat és a kisplasztika különböző ágaiban, és örömmel fest is. Rendhagyó módon ma többször is szóvá tettem, hogy mi hiányzik a jelen tárlatról. Nem udvariatlan akartam lenni, hanem fölhívni az életmű sokszínűségére a figyelmet, és arra bátorítani az arra illetékeseket, hogy a teljes anyagot majdan egy életmű-katalógusban adják közre. Egy ilyen kiadvány minden bizonnyal komoly nyereség lenne a XVII. kerület, de a kortárs magyar művészet számára is.

Végezetül nem tudom a megnyitót anélkül befejezni, hogy valami személyeset el ne áruljak. Hogy elmondjam, miért is vállaltam el a mai megnyitóra szóló megtisztelő felkérést. Ismeretségünk több évtizedes, és szinte szomszédunk vagyunk. Ugyanazokat a fényeket látjuk, ugyanazt a levegőt szívhatjuk. Szobáink ablaka egyaránt nyugatra néz, s a konyháink, életünk meghatározó terei pedig keletre nyitnak ablakot. Pár száz méterre egymástól, a Rákos-patak völgye felett, az attól délre húzódó síkon élünk, a forgalmas Péceli út mellett, amely nyomvonalában ma is a középkori via magna vagy via publica azaz a Buda-Tápióbicske-Kecskemét útvonalat követi. Egyszóval földik vagyunk itt, a Pesti-síkság peremén, és én erre büszke vagyok!

Köszönöm, hogy meghallgattak!

(Elhangzott 2023. augusztus 26-án.)

Művelődéstörténeti szempontból is érdekes az „elefántos brakteáta” (CP. 50.), vagy ahogy újabb katalógusaink leírják az éremképet: „Elefant n. l., auf dem Rücken Kriegszelt” (H. 203), „balra néző elefánt toronnyal” (PT I. 18/27.), „balra lépő harci elefánt, hátán sátor” (ON III. 22.9.1.1.). Az elefánt hátán látható bástyaszerű építmény egyértelművé teszi, hogy harci elefántról van szó. Mivel nem látszanak a fülei (mert kicsik) ez egy ázsiai elefánt (elephas maximus) lehet, a katalógusokban szereplő rajzokon, illetve egyes példányok képein nincs agyara, tehát elvileg nőstény lehet, bár von olyan rajzolatú érem is, ahol kivehető az agyar is.

A III. András (1290–1301) hasonló éremképű denárán (CNH I. 371./H. 421/ON III. 25.24.1.1./PT I. 21/22. és ON III. 25.25.1.1./PT I.21/23.) látható harci elefántnak viszont hatalmas agyara van, az minden bizonnyal hím példány.

Az érme keltezése vitatott (ahogy általában minden brakteátánké). Verési időszakként a III. Bélától (1172–1196) IV. Béláig (1235–1270) terjedő időszak jöhet szóba. Ami különös, hogy az ábrázolás majd újra feltűnik III. András egyik pénzén, de ezt az eddigi kutatás archaizmusként értékelte (nem ez lenne az egyetlen ilyen eset, amikor „régi” éremkép újra felbukkan).

Az elefánt ókori pénzeken is felbukkan, de ezek az éremképek egyrészt a szeleukida birodalomra jellemzőek, másrészt Hannibál harci elefántokokkal kísért hadjáratának hatását tükrözik, azaz az elefánt tényleges harcászati alkalmazását tükrözik vissza.

A kérdés az, hogy melyik korabeli uralkodónk láthatott harci elefántot? Bennem elsőként a bizánci trónörökös: III. Béla merült fel, de lehet, hogy II. András is láthatott ilyet. Mindenesetre valamiért fontosnak tartották, hogy magyar pénz éremképébe bekerüljön.

Elefántok a középkori európai művelődéstörténetben

Konstantinápolyban egészen a 13. századig vadasparkokban éltek elefántok, és a cirkuszi játékok során fel is léptek.

Az elefánt a középkori európai művelődéstörténetben viszont akkor jelenik meg, amikor Harun al-Rashid kalifa elefántot küldött ajándékba Nagy Károlynak: az állat 802/803-ban érkezett meg és 810-ig élt.

Évszázadokkal később az egyiptomi szultán 1229-ben elefántot ajándékozott II. Frigyes császárnak, ez az állat az 1230-as/1240-es években itáliai városokban (pl. Cremona) rendszeresen emelte az ünnepségek fényét („elephas Cremonensis”).

Két évtizeddel később a szultán IX. Lajos francia királynak is ajándékozott egy elefántot (1254), a francia király tovább ajándékozta Angliába, így az afrikai elefánt 1255-ben már Londonban volt, ekkor Matthew Paris le is rajzolta.

Nyugat-Európában a királyi udvarokban a 13. század második harmadában ismerték ezt az egzotikus állatot, bár az adatok szerint ezek nem harci alkalmazású állatok voltak.

Viszont a keresztes háborúk során sincs nyoma harci alkalmazásának, de a szultánok udvarában nyilván éltek elefántok. Az ötödik keresztes hadjárat során Egyiptom mocsaras területein biztos, hogy nem vetettek be elefántokat. Ahol viszont bizonyosan használtak, az Mezopotámia és Szíria volt, a térségben III. Béla bizánci trónörökössége idején több katonai összecsapásra is sor került. III. Béla tehát láthatott harci elefántokat.

A fentiek alapján az elefántos brakteátát leginkább III. Bélához köthetjük.

Felhasznált irodalom:

Ogata, Kiwako: The Iconography of the Elephant in the Middle Ages: Some Observations on its Anatomy in Visual Art. Bulletin in commemoration of 30th Anniversary. Okinawa Prefectural University of Arts March 2018, p. 5-49.