Szerző: Márton

Egyik középkori lemezpénzünk értelmezése, keltezése újabban megint vitákhoz vezetett. A H. 198. (CNH I. 278.) típusú brakteáta éremképében kettős vonalból álló egyenlőszárú keresztet, szárai közt átellenben egy-egy koronás fejet, illetve egy-egy gömbökben végződő keresztet láthatunk.

Katalógusaink mindeddig megelégedtek az éremkép leírásával, eredetének megállapítására, ikonográfiai értelmezésére kísérletet sem tettek: „négy kereszt alakba fektetett L, a végén pontokkal, belül egy-egy koronás fej s négy gömböcsben végződő kereszt” (CNH I. 278.), Doppellininienkreuz, zwischen den Armen diagonal gegenüber zwei Köpfe und zwei Kreuze aus Kugeln” (H. 198.), „éremképet négyfelé osztó dupla kereszt, a keresztszárak bal felső és jobb alsó részeiben szembenéző fej, a jobb felső és bal alsó részeiben kereszt alakban pontok” (PT I. 18/24.), „kettős vonalakból álló egyenlő szárú kereszt, szárai között diagonálisan szemben egy-egy koronás fej és egy-egy gömbökben végződő kereszt” (ON III. 22.8.1.).

Az újabb kutatásban megjelent olyan vélemény, amely ezt a típust IV. Béla (1235–1270) uralkodása idejére keltezi, én azonban az alábbiakban egy ettől eltérő narratívát szeretnék előadni. Azzal a megállapítással azonban mindenképpen egyet kell értenünk, hogy az érintett magyar lemezpénz éremképének előképe az angol „rövid keresztes” denárok (vagy ha jobban tetszik: penny-k) hátlapi éremképében keresendő.

A II. Henrik angol király (1154–1189) második pénzreformja (1180) során bevezetett nehezebb denártípus jó ezüstből készült (‚sterling’: 925‰), 1247-ig változatlan éremképpel, és végig Henrik neve alatt verték (tehát Oroszlánszívű Richárd (1189–1199) és Földnélküli János (1196–1216) idején is). Jellegzetes hátlapi éremképük alapján nevezik „rövid keresztes” denárnak (Short-Cross Penny) ezeket a pénzérméket. (A „rövid keresztes” rajzolat azonban jóval korábbi, mert ilyen éremképű veretet már Tanácstalan Ethelred király (978–1016) is bocsátott ki.) Az előbbiekből következően az 1180 után vert angol denárok meghatározása és keltezése csak a pénzverőmester neve, valamint bélyegkritika és stílus alapján lehetséges.

A hagyományos nézet szerint a kontinentális Európa akkor ismerte meg ezeket a vereteket, amikor az Oroszlánszívű Richárdtól váltságdíjként (1194) kapott 50 ezer márka ezüstöt a frissen vagy éppen ekkor felállított bécsi pénzverdében (részben?) átverték. A „rövid keresztes” denárok különböző kontinentális utánveretei viszont csak tizenöt év elteltével, az 1210-es évektől készültek, tehát ez lenne az az időpont, amikor igazán ismertté váltak a kontinensen.

Az első kérdés, amire választ kell keresnünk, hogy az előbbi állítás igaz lehet-e Magyarországra is: vagyis ismerhette-e a magyar vezetőréteg ezeket az angol pénzérméket már ennél korábban? A válasz egyértelműen igen.

1186-ban III. Béla (1172–1196) házasságot kötött Capet Margittal, VII. Lajos francia király (1137–1180) lányával (aki korábban Henrik angol társuralkodó felesége volt). A házasságkötés az angol udvar jóváhagyásával történt, és az angol-magyar kapcsolatok magas szintjét mutatja. (Nem véletlen, hogy a magyar pénztörténet számára fontos III. Béla kori jövedelemjegyzék az angol-normann királyi levéltárban maradt fenn: az irat azt bizonyította, hogy a vőlegény tehetős.)

A házasságkötéssel egyidőben fellendültek az angol-magyar kulturális kapcsolatok is, köszönhetően annak, hogy a korábbi évtizedek során a párizsi egyetemen az angol és a magyar diákok között barátságok szövődtek. Így már érthető, hogy Nicholaus clericus de Hungaria-t (Magyarországi Miklós) az éppen ekkor megerősödő oxfordi egyetem diákjai között találjuk (1193–1196), sőt ösztöndíjat is kapott az angol királyi udvartól (heti 5 shilling / heti fél márka), nyilvánvalóan az akkor forgó pénzben: „rövid keresztes” denárokban. Három magyar klerikus is feltűnik ekkortájt a lincolni katedrális okleveleiben: Peter de Hungaria (eml.: 1179/1190–1236), Henry de Hungaria (eml. 1200–1244), John of Hungar (eml. 1210–1220). A magyar elit tehát viszonylag korán, már az 1180-as évek második, illetve az 1190-es évek első felében megismerhette a „rövid keresztes” denárokat.

Az előbbi állítást erősítik a leletadatok is, mivel II. Henrik (1154–1189) veretei néhány éremleletben is felbukkannak (Hódmezővásárhely–Kopáncspuszta, Jászdózsa–Jászapáti–Határ-dűlő, Vaskohsziklás). A leletek záródása elvileg segíthet a keltezésben. Az előbbi két lelet feltehetően a tatárjárás idején (így a nagy kincshorizontba tartozóan), a vaskohsziklási viszont III. András uralkodása alatt került földbe. A földbe került anyag mindhárom esetben hosszabb tezaurálás eredményének tűnik, így legfeljebb az angol pénzek Magyarországra kerülésének terminus ante quem-jét lehetne megállapítani, ám a leletek összetétele mégis árulkodó: a hódmezővásárhelyi leletben például jelen volt I. Vilmos skót király (1165–1214) körülbelül 1195–1205 között vert denára is, ez alapján összességében viszont kortárs, gyakorlatilag a veret kibocsátását szinte közvetlenül követő bekerülést feltételezhetünk. Ezek a darabok az 1180-as és 1190-es évek angol-magyar kapcsolatait tükrözik vissza.

Néhány szót érdemes arra is vesztegetni, hogy ellentétben a mintával, a keresztszárak között diagonálisan szemben egy-egy királyfej, illetve egy-egy gömbökben végződő kereszt látható. Ez a rajzolat viszont emlékeztet egy német brakteátára, amelyet a hildesheimi püspökség 1170/1171-ben veretett.

A második kérdés pedig arra vonatkozik, hogy a két királyfejet hogyan értelmezhetjük? A magyar éremkép magyarázatául fölmerült, hogy ha II. András (1205–1235) idején készült, akkor a királlyal szemben az ifjabb királyt, az 1214-ben megkoronázott későbbi IV. Bélát láthatjuk. Igen ám, csakhogy III. Béla fiát, a későbbi Imre királyt (1196–1205) 1182-ben szintén megkoronázták, sőt Imre 1194-ben már Dalmácia és Horvátország kormányzója volt. A két királyfej tehát semmiképpen sem lehet bizonyíték az érintett lemezpénz 13. századi keltezése mellett, legalább annyira vonatkoztatható ugyanis az 1180-as és 1190-es évekre.

A fentiek alapján nagyon valószínű, hogy a H. 198. típusú brakteáta III. Béla uralmának utolsó évtizedében készülhetett.

Felhasznált fontosabb irodalom:

Laszlovszky József: Angol-magyar kapcsolatok a 12. század második felében. Századok 128. (1994) p. 223–253.

North, J. J.: English Hammered Coinage. Volume I. Early Anglo-Saxon to Henry III. c. 600–1272. Spink & Son, London, 1994. (harmadik kiadás)

Ujszászi Róbert: Szempontok a CNH 278-as lemezpénz megítéléséhez és datálásához. In: „Élőknek öröksége…” Tanulmányok V. Székely György emlékére. Szerk. Somogyvári Ágnes. (Archaeologica Cumanica 5.) Kecskeméti Katona József Múzeum, Kecskemét, 2022. p. 265–274.

Lemezpénzeink sorában kitüntetett helyet foglal el egy ikonográfiai szempontból nehezen értelmezhető éremképű veret. A H. 192. (CNH I. 272–273.) típus éremképét katalógusaink így írják le: „szemcsés körben jobbra néző ifjú fő, hajában rózsakoszorú” (CNH I. 272.), „im Perlkreis jugendlicher Kopf mit Blumenkranz n. l.” (H. 192.), „dupla gyöngykörben balra néző portré” (PT I. 18/21.), „balra néző ifjú feje, hajában virágkoszorúval” (ON III. 22.4.1.1.).

Eltekintve attól, hogy a fiatalember hajába helyezett „rózsakoszorú” már önmagában is érdekes, különös, maga az ábrázolás – a középkorban gyakori szembenéző arc helyetti profilkép – is meglehetősen szokatlan. Különlegesnek azonban nem mondható, hiszen a kora középkori vereteken – a karoling és a német, valamint az angol stb. pénzverésben – van rá bőségesen példa, ám általánosnak mégiscsak a frontális ábrázolás mondható.

Két 12–13. századi pénztípus szolgálhat párhuzamként. Az első lehetséges párhuzam II. Frigyes császár (1220–1250) Messinában 1220–1230 között vert augustalis nevezetű aranypénze, amelynek éremképei jól kifejezik a császár törekvéseit: az előlapon a császár babérkoszorús mellképét láthatjuk profilban, a hátlapon pedig a császári sas jelenik meg. Ikonográfiai szempontból ez erőteljesen az antik előképekre támaszkodik. A magyar vereten azonban csak profilt láthatunk, a birodalmi vereten viszont teljes mellképet.

A másik példát egy német brakteátán tanulmányozhatjuk. III. Bernhard szász herceg (1180–1212) wittenbergi veretén hasonlóan balra néző profilképet láthatunk, itt azonban hiányzik a „virágkoszorú”. A több leletből (Nordhausen, Trebitz) is ismert szász lemezpénzt 1183–1212 közé keltezhetjük (Wittenberg csak 1183-ban került a herceg birtokába).

A két lehetséges párhuzamon – amelyek közül az utóbbit érzem erősebbnek – nem kizárható az sem, hogy az éremkép ősképét esetleg egy antik pénz, vagy még inkább a királyi család birtokába került gemma szolgáltatta. A Karoling Birodalomban előszeretettel használták fel az ókori gemmák portréábrázolásait pecsételéshez, a későbbiekben Európa szerte elterjedtek a gemmapecsétek. 12. századi királyaink közül gemmapecsétet is használt III. Béla (1172–1196) és Imre (1196–1204). A korabeli Európában gyakran díszítettek értékes ötvöstárgyakat is ókori gemmákkal. A gemmáknak tehát sajátos kultusza alakult ki, a pogány ábrázolásokat igyekeztek keresztény értelmezéssel ellátni. III. Béla idejében a királyi udvarban több gemmáról is tudunk. A gemmák egyik lehetséges beszerzési forrása Bizánc volt, bár a római birodalom más egykori területein is szép számmal hozzá lehetett jutni ezekhez, hozzánk legközelebb például Dalmáciában.

A profilábrázolás azonban elvezet két másik lemezpénzünk szintén gemmáról származó éremképéhez (trifrons), amelyről az előbbi posztban volt szó. Ennek figyelembe vételével talán megkockáztathatjuk, hogy ez a lemezpénz is akkortájt készülhetett, amikor az előbb említett két típus is.

A kérdés azonban továbbra is nyitott, a típus éremképének ikonográfiai elemzése numizmatikai kutatásunk mielőbb elvégzendő feladata…

Fontosabb felhasznált irodalom:

Erbstein, H. A.: Der Münzfund von Trebitz bei Wittenberg. Ein Beitrag zur Geschichte des deutschen Münzwesens im 12. und 13. Jahrhundert. J. A. Stein’s Buchhandlung, Nürnberg, 1865.

Gesztelyi Tamás: Antik gemmaörökségünk. Akadémiai doktori értekezés. Debrecen, 2005.

Grierson, Philip – Travaini, Lucia: Italy (III) (South Italy, Sicily, Sardinia). (Medieval European Coinage with a Catalogue of the Coins in the Fitzwilliam Museum, Cambridge, 14.) Cambridge University Press, Cambridge, 1998.

Sammlung Dr. med. Friedrich Bonhoff, Hamburg. Teil I: Deutsche Münzen des Mittelalters. (Dr. Busso Peus Nachf. Münzhandlung Katalog 293.) Dr. Busso Peus Nachf. Münzhandlung, Frankfurt am Main, 1977. [Weschke, Joachim.:] Brakteaten der Stauferzeit 1138–1254. Aus der Münzsammlung der Deutschen Bundesbank. Deutsche Bundesbank, Frankfurt, 1978.

Az ikonográfia a művészettörténet és a történettudomány segédtudománya: előbbi elsősorban minőségi műtárgyakat vizsgál, és ezek értelmezésébe vonja be az ikonográfia sajátos szempontrendszerét (műfajokon belüli jellegzetességek, jelrendszerek stb.), ezzel szemben utóbbit sokkal inkább az „alkotás” dokumentatív-narratív jellege érdekli, mivel a képi ábrázolásokban történeti forrást lát. A numizmatika egyaránt érvényesíti a művészettörténeti és a történeti ikonográfia eszköztárát.

Numizmatikai kutatásunk régóta adós a H. 197. (CNH I. 277., és a vele szoros ikonográfiai rokonságban álló H. 200. / CNH I. 280.) típusú lemezpénz értelmezésével. Katalógusaink a veret éremképét „hármas emberarcz”-ként (CNH I. 277.) „dreifaches Gesicht”-ként (H. 197.), „három egymásba fonódó arc”-ként (PT I. 18/17.) említik, vagy így írják le: „három emberi arc összekapcsolva” (ON III. 22.3.1.1.).

Arra egészen a közelmúltig viszont érdemi kísérlet nem történt, hogy az ábrázolást valaki ikonográfiai szempontok alapján elemezze, és a puszta leíráson túl értelmezze. Tavaly ősszel egy Lakitelken megtartott konferencián – a brakteátakérdés kapcsán – a típus több előadásban fölmerült, és a hozzászólók egyetértettek abban, hogy valamilyen Szentháromság ábrázolásról lehet szó, konkrétan a trifrons/tricephalus ikonográfiai típusról. Abban is egyetértés mutatkozik, hogy az érintett magyar lemezpénz mindenképpen tatárjárás előtti, egyesek szerint talán a 12. század utolsó negyedében készülhetett.

Adódik a kérdés, hogy ennek az ábrázolásnak milyen előképei, párhuzamai lehetnek a középkori Magyarországon és a szomszédos országokban. A legkorábbi trifrons ábrázolás egy 14. század elejére keltezett freskón látható, a turóci Nagyjeszenben, míg tricephalusszal a szepességi Zsegra 1370 körül készült freskóján találkozhatunk. Ezek tehát legalább 100-150 évvel későbbiek, mint a lemezpénz.

A közeli Karintiából is több trifrons/tricephalus ábárzolás ismeretes, ezek azonban egy kivételt leszámítva 16. század elejiek. A kivétel a gurki székesegyház nyugati karzatán látható freskó, amelynek a lemezpénz keltezésében is szerepe lehet.

A gurki nyugati karzat püspöki kápolnáját Walther püspök (1200–1213) alakíttatta ki, de Otto püspök (1214) rendelte meg a freskókat, amelyek 1220 körülre készültek el. 1260-ban viszont egy tűzvész elpusztította a kápolnát és annak román stílusú kifestését. Ezt követően Dietrich von Marburg püspök (1253–1278) elrendelte új – immáron kora gótikus – freskók készítését. Az újabb osztrák kutatás álláspontja szerint a nyugati fal egyik ablaknyílásában megfestve viszont nem a Szentháromság ábrázolását (azt nyilvánvalóan nem festették volna ilyen perifériára), hanem valószínűleg a püspök birtokában állt ókori gemma rajzolatának – egy ókori trifronsnak – a képét láthatjuk. Megjegyzem, Jurgis Baltrušaitis először 1955-ben megjelent híres művében is így (gryllos) azonosította a gurki freskón látható ábrázolást.

Az egyház sokáig kereste a Szentháromság lehetséges megjelenítésének teológiai szempontból is helyes ikonográfiai szabályait, és valóban felmerült a trifrons/tricephalus is, bár általánossá nem tudott válni. Annál is inkább, mert ehhez óhatatlanul valamilyen szörnykép kapcsolódott, nem véletlen, hogy az isteni Dante így ír LUCIFERről, az alvilág uráról:

„Ó mily csodás volt, hogy előmbe tűne,

s megláttam három arcot a fején;

egyik elől volt, vérvörös a színe.

A másik kettő válla tetején

nőtt ezzel össze, felezvén a vállat;

s egymással hátul, a taraj helyén.”

(Dante: Isteni színjáték. A Pokol, 34. ének, 37–42., Babits Mihály ford.)

Ezzel tehát nem vagyunk közelebb a H. 197. típus éremképének ikonográfiai megfejtéséhez, ráadásul Gurk a keltezésben sem tud segíteni, hiszen az említett freskó 1260 után készült, így az előképül a magyar lemezpénz számára vajmi kevéssé szolgálhatott. Az időrend alapján inkább fordított hatás képzelhető el, bár sokkalta valószínűbb egy közös előkép: egykor a magyar király birtokában állt ókori gemma, amely később a gurki püspök birtokába jutott. Mivel a H. 197. típussal rokon H. 200. (CNH I. 280.) típus körirata szerint az érme kibocsátója „Béla király” volt, és a friesachi pénzekkel is fémjelzett magyar-meráni kapcsolatok fénykora II. András idejére tehető, a gemma „tulajdonosváltása” is ekkor történhetett, így a kibocsátó királyban III. Bélát valószínűsíthetjük.

Fontosabb felhasznált irodalom:

Baltrušaitis, Jurgis: Le Moyen Âge fantastique. Antiquités et Exotismes dans l’Art gothique. Flammarion, Paris, 2022. (a 2008-as kiadás utánnyomása) p. 38–39.

Hartwagner, Siegfried: Der Dom zu Gurk. Carinthia, Klagenfurt–Wien–Frankfurt a. M., 1963.

Kahl, Hans-Dietrich: Kultbilder im Vorchristlichen Slawentum. Sondierungsgänge an Hand eines Marmorfragments aus Kärnten mit Ausblicken auf den Quellenwert von Schriftzeugnissen des 8.-12. Jh. Studia Mythologica Slavica 8. (2005) p. 9–55.

Szakács Béla Zsolt: Szentháromság-ábrázolások a középkori Magyarországon. Kutatási helyzetkép. In: „Oh, boldogságos Háromság”. Tanulmányok a Szentháromság tiszteletéről. Szerk. Barna Gábor. (Szegedi vallási néprajzi könyvtár 12.) Kairosz, Budapest, 2003. p. 13–36.

Eduard von Zambaur (1866–1947) máig megkerülhetetlen, és a szerző halála után megjelent munkája jó nyolcvan évvel ezelőtt készült el (Zambaur, Eduard, von: Die Münzprägungen des Islams zeitlich und örtlich geordnet. I. Band: Der Westen und Osten bis zum Indus mit synoptischen Tabellen. Franz Steiner Verlag, Wiesbaden, 1968.). Kiadását a második világháború viszontagságai hátráltatták, de posztumusz közzététele óta a muszlim numizmatika művelése elképzelhetetlen ezen kézikönyv használata nélkül. Zambaur a muszlim pénzkibocsátásokat verdék szerint rendszerezte, az általa alkalmazott muszlim numizmatikai földrajz segítségével könnyebb az egyes kibocsátások értelmezése, szélesebb összefüggésbe helyezése. Hatalmas műve mégis torzó maradt, mivel abból kimaradtak a távol-keleti muszlim veretek.

Zambaur munkáját az 1970-es évek óta egy török kutató, Ömer Diler (1945–2005) folytatta. Három évtizedes anyaggyűjtésének eredményeit új kézikönyvben kívánta közreadni, korai halála azonban megakadályozta a kézirat lezárásában. Két barátja és felesége szerencsére művét befejezték és sajtó alá rendezték. Az 1793 számozott oldalból álló, három kötetes, kétnyelvű (angol-török) munka 2009-ben látta meg a napvilágot. Diler műve immáron gyakorlatilag a teljes muszlim világot lefedi.

Az első kötet hasznos útmutatókkal kezdődik (rövidítések, átírások, angol-török szakszótár, a muszlim hónapnevek és rövidítéseik, a díváni írással kifejezett számértékek, az arab ábécé betűi, a keltezési rendszerek, valamint használati útmutató), majd a tulajdonképpeni adattárral folytatódik, amely a teljes második kötetet is kitölti. Az egyes verdék alfabetikus sorrendben, de az arab ábécé sorrendjében követik egymást (ez a latin sorrendhez szokott olvasó számára olykor nem kis nehézséget jelent), arany-, ezüst- és rézkibocsátásaikat Diler táblázatos formában és időrendben közli, minden egyes esetben a szükséges szakirodalmi hivatkozással aládokumentálva. A hivatkozások számokkal utalnak az egyes bibliográfiai tételekre (valamint az oldal- illetve a katalógus-sorszámra), ez némiképp nehézkessé teszi a kézikönyv használatát, hiszen egyúttal a bibliográfiát tartalmazó kötetet is folyamatosan forgatni kell. A harmadik kötetben még két fontos adattárat találhatunk: a kibocsátó államok listáját, valamint a kibocsátó dinasztiák jegyzékét és legfontosabb adatait.

A bibliográfia 38 név szerint rendezett szakmunkával kezdődik, majd számozással folytatódik, utóbbi összesen 1623 tételt tartalmaz. Az irodalomjegyzékbe nemcsak monográfiák és szakcikkek, hanem hangsúlyosan típus-, gyűjteményi és árverési katalógusok, sőt árlisták is bekerültek. Ezek után következik megint alfabetikus sorrendben pár száz fontos, de ritkábban hivatkozott szakmunka.

Az irodalomjegyzékek után található a pénzverdék angol alfabetikus indexe, majd 8 térkép, közülük némelyik kihajtható, kivitelezésük felhasználóbarát, így könnyen meg lehet találni rajtuk az egyes pénzverdéket.

Ömer Diler munkája megkerülhetetlen kézikönyv. Továbbfejlesztette és kiegészítette Eduard von Zambaur monumentális munkáját, ezért használata mindazok számára ajánlott, akik muszlim pénzeket gyűjtenek, vagy muszlim pénztörténettel foglalkoznak.

Diler, Ömer: Islamic mints. İslâm darp yerleri. 1–3. Spink, İstanbul, 2009. 1793 p., ill., ISBN 978-975-8428-18-2

A nagybányai pénzverde 14. századi működését csak a verdejegyek tanúsítják, írott forrás ebből a korszakból nem ismeretes. Zsigmond király ugyan 1393-ban Nagybánya és Felsőbánya polgárainak kérésére megerősítette a Nagy Lajos-féle 1376-os („második”) kiváltságlevelet, de a pénzverésről ebben az oklevélben még nem esik szó. 1411-ben azonban, amikor Zsigmond király többek között Nagybányát is Lazarevics István szerb despotának adományozta, felszólította a leleszi konventet, hogy a despotát iktassa be az átadott városok, valamint az arany-, illetve ezüstbányák és a pénzverde birtokába. A 15. század elején tehát már működött pénzverde Nagybányán. A 15. század eleji „nagybányai” verdejegyek közül némelyik már a 14. században is felismerhető.

A 15. század első felében a verde a már említett szerb fejedelem, majd utóda, Brankovics György kezében volt, ám az írott források az itteni pénzverést alig említik. 1444-ben aztán Hunyadi János elvette a nagybányai kamarát a szerb fejedelemtől, mivel az ország pénzzel való ellátásához az itteni pénzverésre is szükség volt. Mivel Brankovics György kiszámíthatatlan politikát folytatott, így az ország második legjelentősebb pénzverdéjét biztos kezekbe kellett helyezni. Hunyadi János tudatosan szerzett meg bányabirtokokat is. Hunyadban, Krassóban és Zarándban birtokain aranymosás folyt, de ezeknél jelentősebb nemesfémforrást jelentettek a – Brankovicstól „átvett” – nagybányai, felsőbányai és kapnikbányai lelőhelyek. Mindez lehetővé tette a nagybányai pénzverde gazdaságos működtetését. A Hunyadi-birtokok bányabevételei nem ismertek, de vélhetőleg nagyon bőségesek voltak. Ezzel magyarázhatjuk, hogy Hunyadi a bányászatot láthatóan igyekezett elősegíteni.

Hunyadi János előszeretettel támaszkodott itáliai szakemberekre. A firenzei származású Firenzei Kristóf (?–1468/1469) 1438-tól folyamatosan részt vett az erdélyi magyar pénzügyigazgatásban, igen hamar Hunyadi János kormányzó szolgálatába állt. Három város is polgárának mondhatta: Kolozsvárott, Nagybányán és Nagyszebenben is polgárjogot nyert. Kristóf 1443–1463 között több kamarában is tevékenykedett kamaraispánként.

A késő középkori Magyarország városainak vizsgálatára Kubinyi András pontrendszert dolgozott ki, amelynek segítségével az egyes városok településhálózaton belüli jelentőségét lehet meghatározni (centralitás). Tíz kategóriában összesen hatvan pont adható, kategóriánként legfeljebb hat pont. Ilyen fejlettségű városunk azonban nincs; a legtöbb pontot a főváros, Buda kapta (54 pont). Az elsőrendű városok negyvenegy pontnál kezdődnek. A tíz kategória közül — 1./ uradalmi központ, főúri rezidencia; 2./ bíráskodási központ, hiteleshely; 3./ pénzügyigazgatási központ; 4./ egyházi igazgatás; 5./ egyházi intézmények; 6./ külföldi egyetemre beiratkozottak száma (1440–1514); 7./ kézműves vagy kereskedőcéhek száma; 8./ úthálózati csomópont; 9./ vásártartás; 10./ a település jogi helyzete — számunkra különösen a harmadik lehet fontos. Ebben a kategóriában ugyanis a következő intézmények lehetnek egy-egy település számára pontszerzők: 1./ filiális kamara (só-, pénzverő- vagy bánya-) vagy harmincadhivatal; 2./ főharmincad vagy kamara, illetve két filiális intézmény; 3./ egy főharmincad és egy filiális intézmény vagy három filiális intézmény; 4./ két fő- vagy egy fő- és két filiális intézmény, 5./ kamaraispánság vagy két fő- és filiális intézmény; 6./ kincstartóság vagy kamaraispánság, amelyen kívül akár egy fő- vagy egy filiális kamara (harmincad) működik. Az „elsőrendű városok” túlnyomó többségében működött a 15. században pénzverde, némelyikben pedig a 14. században. A bányavárosok közé sorolt Nagybánya (Asszonypataka) viszont 29 pontjával csak a harmadik kategóriába, a kisebb városok közé került, adója mértéke alapján azonban sokkal jelentősebb városnak tűnik. Nagybánya gazdasági jelentőségére utal ugyanis az, hogy adója 1453-ban már akkora volt, mint Körmöcbányáé. Ha viszont Laki Tuz Osvát kincstartó 1491-es költségvetését vizsgáljuk, amely csaknem teljesnek mondható a városok tekintetében, azt láthatjuk, hogy a főváros négyezer aranyforintos adójának a felét fizette Kassa, miközben az alsó-magyarországi bányavárosok és a jelentős bányaműveléssel és pénzverőházzal rendelkező Nagybánya egyaránt háromezer–háromezer forintot fizettek; ezzel szemben Sopron és Pozsony négyszáz–négyszáz forintot, míg Kolozsvár mindösszesen kétszáz forintot fizetett adóként.

A pénzverdék esetében általánosan tapasztalható jelenség, hogy a vezetők a helyi városvezetésből kerültek ki. Ez a bányavidéki verdék esetében nem feltétlenül volt így, különösen nem Nagybányán. A jelenségre már Kubinyi András felfigyelt, ugyanakkor – ahogy arra Draskóczy István rámutatott – a nagybányai pénzverdének volt „városi” korszaka, 1468 és 1480 között; ezt egyébként a nagybányai pénzeken ekkortájt használatos kollektív mesterjegy (bányászkalapács és ék) is jelzi.

Számításaim szerint Nagybánya esetében – figyelembe véve az itteni pénzverés sajátos adottságait, például az aranyverés kiemelt szerepét – a pénzverde teljes létszámát hatvanhárom főre becsülhetjük (ebből huszonegy fő pénzverő); ez a szám a nagybányai pénzverés termelési csúcsértéke esetében (1470-es évek második fele) bizonyosan ennél is magasabb volt. Mindezt alátámasztani látszanak a nagybányai pénzverde személyzetével kapcsolatos 16. századi, szórványos adatok is, különös tekintettel a sokféle mester- és feladatmegnevezésre.

Míg a nagybányai pénzverőház („Mincz”) a kora újkorban a Szazár partján, a vár egyik része helyén működött (1739-ben épült a „jelenlegi” kamarai épület, amelyet 1782-ben kibővítettek), nyilvánvaló, hogy a középkor végén még a nagybányai vár egyik részében verhették a pénzeket.

A nagybányai pénzverés jövedelmére a XV. század második feléből négy adatunk is van. Az első Eizinger Ulrik 1453-as kincstári előterjesztése, a második Hieronymus Landus pápai nuncius jelentése, amely 1462 táján keletkezett. Eizingernél a nagybányai pénzverés haszna évi 6000, Landusnál 20000 aranyforint. A harmadik forrás az 1468-as kamarabérleti szerződés; a szövegből azonban nem derül ki, a 13000 aranyforintos bérleti összeg mekkora hányadát tette ki a nagybányai kamara bérlete. Az 1481-1482-ből fennmaradt cementezési (aranyfinomítási) jegyzőkönyvek alapján is meghatározható a jövedelem mértéke: a tiszta nyereség mintegy 25000 aranyforintra jön ki. Ezzel az összeggel a nagybányai kamara jelentősen megelőzte a körmöcbányai és a nagyszebeni (erdélyi) kamarát is.

Mátyás uralma idején jól láthatóan a nagybányai kamara – a körmöci mellett – az ország második legjelentősebb pénzverdéjévé vált. Míg Körmöcbánya fokozatosan az ezüstpénzverés központjává fejlődött, Nagybánya az aranypénzverés központja lett.

Minderről részletesen a Magyarságkutató Intézet által „Akik a hollós címert viselték” címmel Hunyadi Mátyás születésének 580. és Corvin János születésének 550. évfordulója alkalmából rendezett konferencián beszéltem, 2023. április 13-án.

A Karintia egyik völgyében (Gurktal) fekvő kicsiny település, Gurk, hatalmas templommal büszkélkedhet. Az épület a 18. századig püspöki székesegyház, a mellette álló káptalani épület pedig a székeskáptalan otthona, a kiterjedt egyházi birtok gazdasági központja volt. A székesegyház helyén már a kelta és a római időszakban is szentély állt.

A település a völgyben futó patakról kapta nevét, első említése 864-ből származik. Gurk több egyházi intézménynek is otthont adott az idők során: 975-ben már császári engedéllyel kolostort alapítottak, ezt a létesítményt azonban a karintiai gróf özvegye, Szent Hemma zárdaként újraalapította (1043-1045 között), végül 1072-ben a salzburgi érsek hozott létre helyette újra férfikolostort. Utóbbi egybeesett a gurki püspökség megalapításával, ám a püspöki rezidenciát nem itt, hanem a szomszédos Strassburg várában alakították ki.

A székesegyházat a 12. század második felében építették, javítására, kiegészítésére a középkor során többször is sor került. Kifejezetten érdekes a nyugati karzaton található kápolna, amelynek festése a 13. század hatvanas éveiben készült el. A templom legrégebbi része a száz oszlopos altemplom, amely Szent Hemma sírhelye.

A 18. század végén a püspök elhagyta az addigra kényelmetlenné vált strassburgi várat, és az újonnan elkészült, kora klasszicista stílusú pöcksteini kastélyban alakíttatta ki rezidenciáját (1783). A kastély egészen a közelmúltig a gurki püspök nyaralója, valamint a püspöki erdőgazdaság központja volt, de 2007-ben értékesítették. Pöckstein a Gurk-völgy bejárata, és a Friesach-Klagenfurt országút mentén fekszik. Gurk püspökei ma már Klagenfurtban laknak, ahol jelenlegi székesegyház is található. A gurki katedrálisnak így meg kell elégednie a plébániatemplomi ranggal.

A környék híres sörüzemmel is rendelkezik, ugyanis 1270-ben említi a gurki székeskáptalan egy összeírásában Hirt sörfőzdéjét (Item taberna in Hurde solvit talentum 1). A magántulajdonú üzem tulajdonosainak listája 1493 óta teljes.

A Gurk-patak völgye nemcsak szép, de történelmi emlékekben gazdag táj, érdemes felkeresni!

Német nyelvterületen reneszánszát éli az éremgyűjtés, és ennek következtében a szakkönyvek egy új műfaja is megszületett: manapság nagy gyakorisággal jelennek meg éremgyűjtők számára írt numizmatikai vezérfonalak. Ezek a kiadványok – a kiemelkedő tudományos értékkel rendelkező éremtani kézikönyvek, katalógusok mellett, részben azokat kiváltva – inkább gyakorlati célokat szolgálnak. Ebbe a csoportba tartozik Sebastian Steinbach tavaly megjelent „Bevezetés”-e is.

Steinbach egyetemi ember (az Osnabrücki Egyetem docense) , tehát a numizmatika akadémiai ágához tartozik. Németországban, ahogy sokhelyütt a világban, a szaknumizmaták három csoportba sorolhatók: a fokozatosan fogyatkozó egyetemi (egyedüli kivétel a Bécsi Egyetem Numizmatikai Tanszéke) és a még nagyobb létszámban dolgozó gyűjteményi kollégák mellett egyre népesebb azok tábora, akik az éremkereskedelemben helyezkednek el. Steinbach munkája erre figyelemmel íródott, elméleti és gyakorlati bevezetésül szolgál elsősorban azoknak, akik érmeket gyűjtenek.

A könyv hat nagyobb fejezetre tagolva igyekszik a legfontosabb alaismereteket struktúráltan közreadni. Az első fejezet egyfajta alapvetésként az alapfogalmak világába vezet be, míg a másodikban már olyan kérdésekkel ismerkedhetünk meg, mint az érmeken olvasható feliratok és az éremkép, a metrológiai és a technológiai jellemzők, a keltezés és az időrend ismeretanyaga. A harmadik fejezet vezet be a pénzkészítés – az öntés és a kalapács-, illetve a gépi pénzverés – világába, és a szerző érint olyan alapvető kérdéseket, mint a pénzverési felségjog és a pénzverde – hivatal és üzem – problémakörei. A negyedik fejezetben az éremhatározás munkafolyamatának sajátos szempontrendszere tárul fel – a metrológia, a leletelemzés, az anyagvizsgálat, a stíluskritika, a valutaföldrajz, illetve a digitális adatbázisok építése kapcsán. Az ötödik fejezetben a numizmata mint foglalkozás fény- és árnyoldalaival, a múzeumi, illetve a kereskedelmi munka jellemzőivel ismerkedhetünk meg. A hatodik, azaz utolsó fejezet a végkövetkeztetéseket tartalmazza, a mesterség szépségére utal, hiszen az érmekkel való foglalatosság révén a történelem tárul fel.

A kötetet segédletként használható függelék, jegyzetek, irodalomjegyzék és névmutató zárja. Bár a szerző lemond a teljes ókori pénzverésről, mivel művének külön ókori tematikájú fejezete, fejezetrésze nincs (bár olykor ókori példákat is hoz), így valójában középkori és újkori numizmatikai bevezetésnek tekinthetjük, ezzel azonban leginkább az Arnold Luschin máig gyakran forgatott bevezetése által megteremtett német éremtani hagyományhoz csatlakozik: bevezetésül szolgál a középkor és az újkor éremtanába.

Steinbach, Sebastian: Numismatik. Eine Einführung in Theorie un Praxis. Verlag W. Kohlhammer, Stuttgart, 2012. 217 p., ill. ISBN 978-3-17-041008-4

A numizmatika a legrégebbi történeti segédtudományok közé tartozik, azoknak is a műtárgyközpontú, a gazdaság egyes történeti emlékeit vizsgáló-értelmező csoportjába. Bár olykor a kisebb segédtudományok közé sorolják, valójában a pénzérmék révén hatalmas mennyiségű politika-, jog-, gazdaság-, társadalomtörténeti stb. és művészettörténeti, valamint régészeti forrást gondoz: a pénzérméket ugyanis a könyvnyomtatás előtti egyetlen tömegmédiának tekinthetjük. Mindehhez önálló módszertannal, saját segédtudományokkal és terjedelmes szakirodalommal rendelkezik.

A numizmatikának többfajta ága van. A hagyományos, leíró éremtan mellett, amely a szűkebb értelemben vett numizmatika, kétféle értelemben beszélhetünk pénztörténetről. Az egyik értelmezésben a pénztörténet a pénzverés története, amelynek elsődleges forrásai a pénzérmék és a pénzverési eszközök (Münzgeschichte). A másik értelemzésben a pénztörténet már a gazdaságtörténet része, szinte kizárólag írott forrásokat használ, a pénzhasználatot vizsgálja, pénzelméleti kérdéseket fejteget és ritkán fordul elő, hogy magát a műtárgyat, a pénzérmét vizsgálja meg (Geldgeschichte). A numizmatának mindhárom „stúdiumban” járatosnak kell lennie, mert eredményei révén tudja a vizsgált tárgytípust, a pénzérmét, meghatározni, leírni és értelmezni.

David R. Sear az egyik legjelentősebb kortárs numizmatikai szerző, művei megkerülhetetlenek: gyűjtők számára készített ókori görög, római és bizánci katalógusai a tudományos munkában is haszonnal forgatandó – sőt kötelező! – kézikönyvek.

Három kötetesre tervezett új vállalkozása az ókori pénzverést, annak emlékeit és a kibocsátókat mutatja be, elbeszélő formában. Sear nem tesz mást, mint általános hátteret ad, összefoglalja az ókori pénzverés történetét, bemutatja a kibocsátókat és a gyártást; tulajdonképpen hagyományos értelemben vett Münzgeschichte-t ír: a pénzveretek történetét ismerhetjük meg. Az első kötet a görög pénzverést mutatja be (kitekintéssel a keltákra), a tervezett második a hellénisztikus birodalmak, a harmadik pedig a rómaiak pénzkibocsátásával fog foglalkozni.

A pénzverés az ókori Hellászban született meg. Ezeken a korai vereteken alakultak ki a pénzérme legfontosabb jellemzői. A pénzverés történetének talán legművészibb alkotásai a görög pénzverés során születtek, a vitathatatlan csúcspont a Kr.e. 5–4. század volt.  A pénzverés előtt előmelegített, majd – a nagy címletek esetében – utándolgozott lapkák relief-szerű, plasztikus domborzatai valóban páratlan művészi kivitelezésről tanúskodnak. A görög pénzverés teljes (tehát a hellénizmus idejére is kiterjedő) története során mintegy 1500 városban mutatható ki pénzverde működése. Ennek megfelelően a veretek nagyon változatosak, értelmezésük, meghatározásuk nem mindig egyszerű.

Az ókori pénzérmék évszázadok óta gyűjtők nemzedékeit nyűgözték le szépségükkel, történeteikkel, amelyeket elmesélnek nekünk. Ki se kell mozdulnunk otthonról, hogy megismerjük általuk az ókori történelmet, elég csak szemlélni, tapintani őket. Ha valaki ókori pénzeket gyűjt, most informatív és áttekinthető bevezetést kap, ha pedig még nem gyűjtene, talán az igényes kiadvány lapjait forgatva kedvet kap!

David Sear szépen illusztrált, igényes kivitelezésű kötete a Spink Living History sorozatában jelent meg.

Sear, David R.: An Introductory Guide to Ancient Greek and Roman Coins. Volume I. Greek Civic Coins & Tribal Issues. Spink, London, 2020. 495 p. ill., ISBN 978-1907427657

Barcelonai kutatásaim (2019) és a Sant Pere de Rodes monostorában talált negyvenöt magyar aranyforint rávilágítottak arra, hogy bár mai tudásunk és előzetes adatgyűjtésem alapján az Ibériai-félszigeten nincs a magyar aranyforintnak a katalán lelethez hasonlítható jelentőségű és mennyiségű előfordulása, de várható további adatok felbukkanása, és ezáltal a pénzforgalmi kép változása. A korábbi magyar numizmatikai kutatás elhanyagolta az Ibériai-félsziget leletadatait, kutatásaimmal ezt szeretném pótolni. Idén május végén, június első felében az 1867-ben alapított madridi Nemzeti Régészeti Múzeum numizmatikai gyűjteményének (mintegy 350 ezer érme) magyar anyagát néztem át, mivel abban bíztam, hogy Spanyolország legjelentősebb éremgyűjteménye segítségével a magyar aranyforint fogalmi területének délnyugati határait fel tudom térképezni, különös tekintettel az 1930-as években Cádizban előkerült magyar aranyforintra. A Madridban őrzött magyar aranyforintokat a numizmatikai előírásoknak megfelelően megvizsgáltam, meghatároztam és katalógus szerűen leírtam. A kutatás során a gyűjteményben további középkori magyar pénzekre (ezüstdenárokra) bukkantam, ezeket is leírtam, illetve egy későbbi kutatás számára az adatokat rögzítettem. Sikerült újabb leletadatot is találnom, ismét csak Cádizból! Az újabb leletadatok segítségével Huszár Lajos máig használt térképét az Ibériai-félszigettel most már ki lehet egészíteni.

Kutató munkámat június második felében Horvátországban folytattam. Az 1820-ban alapított spliti Régészeti Múzeum numizmatikai gyűjteményének adottságai (mintegy 70 ezer érme) indokolták, hogy a kutatást ebben a múzeumban kezdjem meg. Az itt őrzött magyar aranyforintokat a numizmatikai előírásoknak megfelelően megvizsgáltam, meghatároztam és katalógus szerűen leírtam. A kutatási idő alatt átnéztem a rendelkezésre álló leletadatokat. A kutatás során a gyűjteményben további középkori magyar pénzekre (ezüstdenárokra) bukkantam, ezeket is leírtam, illetve egy későbbi kutatás számára az adatokat rögzítettem. Bízom abban, hogy kutatásaimat más horvátországi helyszíneken is tudom majd később folytatni, de ezek előtt szükséges lesz a spliti anyag (az ezüstpénzek) teljes körű feltárásának folytatása.

2022. december 20-án 18 órától előadást tartok a Magyar Numizmatikai Társulatban, amelyben beszámolok kutatási eredményeimről.

http://cms.numizmatika.org/index.php/hu/elsoeloadas

Gyöngyössy János Székelyudvarhelyen született, alapképzése szerint vegyészmérnök, de hosszú ideje történeti grafikusként és illusztrátorként jegyzi a történész és a régész szakma. Egyetemi évei vége óta a Székelyföld és részben a vele szomszédos Szászvidék műemlékeinek felmérésével foglalkozik, és ezen a téren jelentős sikereket ért el. Közel másfél évtizedet dolgozott a székely templomerődök felmérésén és leírásán. Az utóbbi bő évtizedben különböző kiadványok illusztrálásával is foglalkozik, ehhez a munkához tanulságos előzményként szolgált az 1990-ben készült, kézzel írt és rajzolt, majd hasonmás kiadásban négy kiadást megért Székely templomerődök című kötete. Tanulmányokat jelentetett meg a székelyzsombori várról, választott lakhelye, Homoródkeményfalva öreg kőházairól, az őrvidéki és a székelyföldi vártemplom-analógiákról. Előkészületben van egy tanulmánya a grafikus rekonstrukciók elméleti kérdéseiről, valamint a Kárpát-medence Szent László falképeinek különleges aspektusairól is. 2011-2012-ben a Székelység története c. tankönyvet illusztrálta. Ez a kötet azóta román és angol fordításban is megjelent. Az előadás jelentőségét az adja, hogy a témával érdemben utoljára Vayer Lajos foglalkozott 1938-ban közölt tanulmányában. A magát történeti grafikusként meghatározó Gyöngyössy János az utóbbi időben több történeti megalapozottságú munka illusztrálása révén nagyban hozzájárul(t) a kérdéskör új alapokra történő helyezéséhez, módszertani megújításához. Előadása során ezeket a szempontokat és eredményeit kívánja bemutatni.